4. fejezet

/JungKook/

Új iskola, új pokol... Hiába könyörögtem apámnak, hogy én bizony nem akarok iskolába menni, igencsak hajthatatlan volt... Mondjuk nem is lett volna más választásom, bizonyos okok miatt, amúgy is haragszik rám, de hát meg kellene értenie a döntéseimet. Nem az iskolával, vagy éppen a tanulással van bajom, sokkal inkább az ott lévő személyekkel. Ha fel kell vennem egy olyan szerepet, amit mások elvárnának tőlem, kénytelen leszek megint csak menekülni, pont úgy, ahogyan az eddigi öt iskolámból. Ugyan megvolt az oka annak is, hogy inkább az igazgató döntött úgy, jobb, ha inkább nem veszélyeztetem a diákokat, a hirtelen kitörő indulataimmal, de ennek is megvan az oka... Mindig mindennek megvan a maga oka... Csak épp senki sem tud róla... De talán jobb is így... Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tud senki sem...

Már a tegnapi estémet is felborította egy lány, pontosabban én borítottam fel őt, de akkor is valahogy nem akartam újra látni, hiszen elárult, arról nem is beszélve, ha még egyszer szembetalálkozom azokkal a formás vonalaival, még eszembe jut kivetni rá a hálómat...
Mint egy mintagyerek, egészen korán, már hét órakor bent voltam az iskola falain belül, meglepő örömmel fogadva, hogy ebben a viszonylag magas színvonalú iskolában, nem éppen pedánsak a diákok, hiszen rajtam kívül csupán pár gyerek szállingózott a folyosókon, véleményem szerint csak azok, akinek ilyen korán kezdődtek az órái. Remélem, nekem nem kell ennyire hamar bejönnöm soha többet, néha annyira nehezen tudok kimászni az ágyból... Azok a fránya gyógyszerek... Néha elmerengek azon, mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra abba hagynám azok szedését, amik persze csak a tünetek enyhítésére szolgálnak, meggyógyulni sosem fogok tőlük, de meggyógyulni sohasem leszek képes semmitől... De erről ennyit...

Illedelmesen bekopogtattam a nagy fekete ajtón, és bizakodtam abban, hogy a diri tiszteletét teszi a suliban, akár hajnalban is. Amint szabad jelzést kaptam, beléptem az ajtón, és gyorsan megállapítottam, hogy semmiben sem különbözik ez a hely az előző öt igazgatói irodától. Visszafogott berendezés, rengeteg mappa, irat, bár ezúttal személy szerint soknak véltem a zöldet, mármint temérdek cserepes gazt.
–        Á, JungKook! – mosolyodott el a nő, de arra már nem volt képes, hogy felálljon.
–        Jó reggelt! – köszöntöttem illedelmesen, majd meghajoltam, és közelebb léptem hozzá.
–        Foglalj helyet! – mutatott az asztala előtt heverő székre, így azon nyomban megindultam, hogy engedelmes legyek, körülbelül öt percig. – Ha kérhetném, a sapkádat vedd le! – utasított, mire én automatikusan a baseballsapkámhoz nyúltam, és megigazítottam. Ezúttal is fordítottan viseltem, mert így szerettem, sőt eszem ágában sem volt levenni.
–        A sapka marad! – határoztam el.
–        Így egyáltalán nem leszünk jóban! – figyelmeztetett szigorúan a középkorú nő.
–        Nem is áll szándékomban! – vontam meg a vállam.
–        Jól van, akkor hagyjuk! – sóhajtott lemondóan, majd rövidke kutakodás után felém nyújtott egy halom papírt. – Ezeket alá kellene íratnod a szüleiddel!
–        Melyikkel? Apámmal, aki szinte halálra dolgozza magát, vagy anyámmal, aki egy teljesen másik világban van? – faggattam, idegesen dobolva a lábammal az asztal alatt.
–        Beszéltem édesapáddal, és könyörgött, hogy legalább ezt a félévet itt tölthesd – fogott bele a magyarázkodásba, de kitartóan nyújtotta az irányomba a fecninek, amiket kénytelen voltam elvenni tőle. – Ennek ellenére utána érdeklődtem bizonyos dolgoknak.
–        És pedig? – szakítottam félbe a mondókáját.
–        Az eddigi iskoláidból mindig a nehéz természeted, a dühkitöréseid, és flegma stílusod miatt tanácsoltak el.
–        De ennek ellenére ne nézzen őrültnek!
–        Nem feltételeztem, hogy az vagy, csak csupán...
–        Nehezen kezelem a hirtelen feltörő érzéseimet, de ne aggódjon, az orvosom szerint teljesen normális vagyok – védekeztem.
–        Az normális, hogy eltörted az egyik tanárod orrát? – emelte fel a hangját, miközben villámló pillantással nézett rá, egészen közel hajolva hozzám.
–        Csak nem tetszett az, amit a családomra mondott.
–        Ha kérhetném, ne alkalmazz erőszakot a problémák kezelésére! – folytatta a nő kicsivel higgadtabban.
–        Az jobb, ha ordibálok velük? – vetettem fel lekezelő hangnemben.
–        Csak ne verekedj az iskola területén, és próbálj meg minél kevésbé agresszív lenni. Másrészt... – pillantott bele az egyik papírjába. – Apád arra kért, hogy mentselek fel testnevelés óráról? Mi okom lenne rá?
–        Tudja, utálok veszíteni – közöltem vele elvigyorodva, de valahogy nem díjazta, csupán rosszallóan megcsóválta a fejét.
–        Azt hiszem, ezzel mindent elmondtál – nyugodott bele végül. – Engedélyezem a felmentést, de ennek függvényében többet kellene tanulnod. A tanulmányi eredményeid is hagynak némi kivetni valót.
–        Most mit mondhatnék... A memóriám egy aranyhaléval vetekszik – húztam újabb vigyorra a számat, de a begyöpösödött nőszemély nem díjazta ezt sem. Pedig elég sokan szokták díjazni a humoromat... Na, jó kit áltatok... Egyetlen épkézláb ismerősöm sincsen, és kicsit sem hiányzik.
–        Ez egyáltalán nem mulatságos – szidott meg határozott hangnemben, s láttam rajta, alig várja, hogy kilépjek az ajtón, és soha többet ne is lásson. Hát... Ebben annyira azért ne reménykedjen.. – Jól van, JungKook! Itt az órarended, szeretném, ha legalább igyekeznél időben beérni, és aktívan részt venni az órákon, illetve a legkevesebbet provokálni az osztálytársaidat.
–        Ha ők provokálnak engem, ne várja el tőlem, hogy csendben tűrni fogom – közöltem vele szárazon, mire a diri meghökkenve nézett rám.
–        Csak ne verj meg senkit sem az iskola falain belül – hangsúlyozta a legfontosabb tényezőt.
–        Igyekszem! – pillantottam bele az órarendembe. – Tehát osztályfőnöki órával kezdek.
–        Pontosan. Tökéletes időzítés arra, hogy talán barátokra tegyél szert és ne ellenségekre – tanácsolta végszóként. – Legyen szép napod, a papírjaidat meg amint tudod, hozz vissza, kérlek!

Feltápászkodtam, és egy rövid biccentés után kifelé igyekeztem a helyiségből. Na, szép... Fél perc alatt leírt, és még hülyének is nézett, csak mert nehezen kezelem az érzéseimet. Az a szemét tanár is megérdemelte, hogy orrba nyomjam, hiszen ha valaki a szájára veszi a szüleimet, de főként anyámat, az halott ember. Örüljön, hogy ennyivel megúszta.... Ugyan nem áll szándékomban most is ennyire elveszíteni önmagam, de sosem lehet tudni, hogy mikor tör ki belőlem a vadállat... Erre elég egy szó, és egyetlen pillanat... Ám egy biztos... Nem vagyok őrült...

Felcammogtam az emeletre, és még volt legalább fél órám kezdésig. A kijelölt terem előtt ácsorogtam, és becsengetés előtt egy kicsivel érkeztek meg az osztálytársaim is. Egyik sem foglalkozott velem, aminek speciel nagyon örültem, ám a tanárnak feltűnt a jelenlétem.
–        Te vagy az új diákom? – kérdezte elmosolyodva. Egészen fiatalnak tűnt, a papírom szerinte ő volt a fizika tanárom is, talán a húszas évei közepe-vége felé járhatott, minden, fiatal férfi volt, gondoltam a lánydiákok egy része biztosan megpróbált már vele kikezdeni.
–        Igen, Jeon JungKook! – mutatkoztam be, még kint a terem ajtaja előtt, ék illedelmesen meghajoltam.
–        Moon KyungSoo, osztályfőnök, illetve fizikatanár. Majd mesélhetnél egy kicsit magadról az óra elején – válaszolt a bemutatkozásomra, egy újabb mosoly keretében. Szimpatikus volt a férfi, legalább nem volt velem annyira elutasító, mint amit eddig megszoktam az eddigi tanáraimtól.
–        Nem hiszem, hogy ez szükséges lenne – legyintettem idegesen. Minden akartam, csak éppen szerepelni nem. – A többiek úgy sem kíváncsiak rám.
–        Jól van! – hagyta rá az ötletet, így azonnal fellélegeztem.

Amint bementünk a terembe, elfoglaltam az egyik középen lévő, de ablak melletti asztalt, legalább időnként kifelé pillanthatok, ha a gondolataim igencsak rossz pályára vinnének. Éppen, hogy becsengettek, és a tanár belekezdett volna az órába, az ajtó nyílt, és egy nem túl magas, de annál giccsesebben felöltözött fiú lépett be, utána pár másik fiúval, akikről azonnal feltételeztem, hogy az iskola nagymenői lehetnek. A főcsoport, akiket hanyagolnom kellene, hiszen, azok előszeretettel fognak belém kötni, de annak nem lesz jó vége, és az, aki meg fog sérülni, biztosan nem én leszek.  Úgy tűnt, hogy a tanár már megszokta, hogy így jelennek meg, nem is szól egy szót se, csak hagyta, hogy mindennemű megjegyzés nélkül helyet foglaljanak valahol a teremben. Hanyagul kezdtem el firkálgatni az egyik füzetem borítójára, amikor egy alak jelent meg az asztalom előtt.
–        Elfoglaltad a helyem! – szólalt meg a hang dühösen.
–        Te most hozzám beszélsz? – emeltem fel a tekintetem. Éppen az egyik nagymenő állt előttem, éppen az, amelyik annyira giccsesen volt felöltözve.
–        Igen, hozzád. Ez az én helyem! – ismételte meg magát. Ugyan az a hőn szeretett sapkám még mindig a fejemen volt, ugyanúgy, ahogyan eddig megfordítva, egy pillanatig elvettem, majd amint az alatta lévő fekete fürtjeimet megigazítottam, vissza is tettem, s vettem egy mély levegőt.  Felálltam, majd alaposan megnéztem először a széket, utána a padot, hogy látok-e rajta bármit is, de semmi.
–        Én nem látom rajta a neved! – vontam meg a vállam, s mintha mi sem történt volna folytattam a firkálást.
–        JiMin, kérlek, keress magadnak egy másik helyet! – kérte a tanár halkan, úgy véltem, ő sem mer jobban rászólni a szépfiúra.
–        Maga csak ne szóljon bele! – intette le őt a JiMin nevű fiú, ám én egy cseppet sem tartottam tőle. – Az új fiúnak is meg kell tanulni a szabályokat – fenyegetőzött a szépfiú, mire kis híján elnevettem magam.
–        Nehogy azt hidd, hogy megijedek tőled! – húztam gúnyos mosolyra az ajkaimat, majd lassan felálltam a székemről.
–        Pedig kellene! Úgy tűnik, hogy anyád nem tanított meg a feletted állók tiszteletére – gúnyolódott a fiú, de nekem éppen ennyi elég volt, hogy elveszítsem a fejem.
–        Csak, hogy tisztázzuk a dogokat! – ragadtam meg a pólóját, és vontam magamhoz közelebb, hogy egyenesen a képébe mondhassam a szavaimat. – Anyám arra tanított meg, hogy védjem meg magam, az olyan senkiházi szar alakoktól, amilyen te és a bandád vagytok, és ha nem akarod, hogy úgy átrendezzem a csinos kis arcodat, hogy a világ legjobb plasztikai sebésze sem lesz képes összerakni, akkor leszállsz rólam.
JiMin nem szólalt meg, mert nem mert éreztem a kezem alatt, hogy milyen hevesen ver a szíve, vagyis egy kissé megijeszthettem.
–        Még egy rossz szó rólam, vagy azokról, akiket kedvelek, nem állok jót magamért! – löktem rajta egyet, és kis híján hátra esett, majd zihálva vonult vissza, egészen a másik padsorba, ahol még szabad helyek voltak.
–        Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – vágott be egy újabb erőtlen fenyegetőzést, mire kénytelen voltam felnevetni.
–        Nem félek tőled! – vontam meg a vállam, majd újra belelendültem a firkálgatásba.

Na, ennyit arról, hogy barátokat szerezzek, nem pedig ellenségeket, egy olyan világban, ahol ilyen elképesztő klikkesedés van, ott egyáltalán csoda, hogy az embert nem tapossák el azon nyomban. Bennem emberükre akadtak, nem fogom hagyni, hogy egy ilyen nyikhaj, kis senki majd bántalmazzon. Kettőnk közül ő fog kórházba kerülni, nem pedig én, én már eleget voltam odabent.
Mr. Moon belekezdett a szövegelésébe, valamilyen kirándulásról, illetve egy úgynevezett tavaszváró bálról, hogy az április elejéén várható, amikor a cseresznyevirágok nyílni kezdenek... Aish, micsoda egy nyálas gondolat. A hulló cseresznyevirág-szirmok alatt andalogni a párunkkal, főleg úgy, hogy ezen párok nagy része alapvetően hazugság. Nem, mintha foglalkoztam volna ezzel, biztos voltam abban, hogy be nem teszem a lában egy ilyen katasztrofális rendezvényre. Összefüggéstelen formákat rajzolgattam a füzetemre, amikor hallottam, hogy a tanár a nevemen szólít.
–        JungKook! – kaptam fel a fejem azonnal. – Tudsz arról, hogy miféle szokások vannak itt az iskolánkban?
–        Nem tudok semmiről – válaszoltam csendesen. – De remélem, hogy semmi komoly.
–        A jelenlegi osztály, mint fiúk hetente kétszer barkácsolni szoktak, a technikaóra keretében, míg a párhuzamos lányosztály háztartástan órán szokott részt venni – fogott bele a magyarázkodásba, de amikor JiMin és a bandája felröhögött sejtettem, hogy mi lesz a vége.
–        Ó, értem – mosolyodtam el. – Helyhiány miatt kénytelen leszek a lányokkal lenni.
–        Pontosan, igazán sajnálom, de ez most így alakult – sajnálkozott Mr. Moon. – Remélem, hogy nem fogod emiatt kellemetlenül érezni magad.
–        Ne aggódjon, tanár úr! – szólalt fel hangosan JiMin. – El lesz a lányokkal, hiszen nézzem már rá, ő is pontosan közéjük való. Hiszen úgy néz ki, mint valami homár.
–        A külső nem minden – vontam meg a vállam. – Egyébként is – tettem fel kényelmesen a lábaimat az asztalra, és egy könnyed mozdulattal összefontam a kezeimet a tarkómon, hogy minél lazábban vegyem a sértegetést, hiszen most nézett melegnek, ami persze nevetséges volt. Szívesen bemutattam volna az exeimmel, amikből volt egy pár, és kicsit sem kellemesen váltam el tőlük. Gyakran veszítem el a lelkesedésemet bizonyos típusú lányokban, valahogy manapság mind egyforma, semmi kihívás, semmi harciasság, vagy épp ellenkezés. Mondjuk mostanában, igencsak kerülöm az embereket, az elmúlt egy évemben annyi mindenen mentem keresztül, hogy kissé megutáltam az embereket, még az ellenkező nemből is. – A lányok kimondottan szeretik a házias fiúkat!
–        Mondja az, aki még arra sem képes, hogy rendesen kielégítse őket! – gúnyolódott tovább a szépfiú, mire kénytelen voltam felhagyni a kényelmes pozíciómmal, és erős késztetést éreztem arra, hogy a képébe nyomjam az öklömet.
–        Na, idefigyelj, te üres fejű szépfiú! – emeltem fel a hangomat, hogy végre kapjon a bogyójához. – Nem ismersz, nem tudod, hogy milyen vagyok, de az én listámon, nem ribancok vannak, mint a tieden, hanem olyan nők is, amiknek meghódításáról, te csak álmodozhatsz. Tudod, a lányok odavannak azért, ha a fiúk... mondjuk gyertyafényes vacsorával várja őket, és nem valamelyik étterembe viszi őket, hiszen a konyhaasztal rengeteg minden másra is használható, de neked gondolom, nincs fantáziád. Amúgy meg, a tökéletes külsőddel csupán a miniméteres nagyságú szerszámodat óhajtod kompenzálni.
–        Én esküszöm, kicsinállak! – fenyegetett meg a fiú, de csak csupán széles vigyort villantottam rá.

Kapásból elvettem a kedvét attól, hogy továbbra is sértegessen. Amúgy tényleg tudtam főzni, az nem is igazán jelentett volna problémát, csak attól tartottam, hogy a divat és hasonlók feleannyira sem fog szórakoztatni, mint a konyhaművészet tudománya. Az óra további része eseménytelenül telt, a szépfiú leszállt rólam, ám tisztában voltam azzal, hogy a kettőnk ügye egyáltalán nincs lefutva... De még mennyire...


/HaeRa/

A háztartástan óra a világ leghaszontalanabb órájának véltem. Ugyan még csak most  volt az első órám belőle, de már untam, főleg azt, hogy éppen BoRam ült az előttem lévő padsorban, erős vaníliaillatú parfümje az egész környéket betöltötte, nem kis fejfájást okozva nekem ezzel. Éppen a divattörténelemről volt szó, végigveszünk mindent, ami egykor az egész világon jellemző volt, és magától értetődően az a sárkány a mai divatismeret után ácsingózott. Bár ahogy megnézem, gyakran az jut róla eszembe, hogy még a szoknyáját is elfelejti felvenni, talán nem is ártana neki, ha tanul egy kis divatot, na meg persze öltözködési illemet is, ha már iskolában vagyunk, és kénytelen vagyok ebben rémes kékszínű egyenruhában végigszenvednem ezt a fél évet. Ölni tudtam volna egy nadrágért, mondjuk egy kényelmes fekete farmerért.

Ha az agyamban nem éppenséggel az a förtelmes illat áradt szét, kitöltve minden kis sejtet, akkor a tegnapi srác arcának emléke jelent meg. Az, ahogy kezelt kísértetiesen hasonlított JiMin módszerér, ám őt ismertem, tudtam, hogy nem volt ilyen, őt BoRam tette ilyen gonosszá, és ha kiderül, miért is utál éppen, akkor bizony tenni is fogok ellene, de JungKook ismeretlen volt számomra. Vagyis az is lehet, hogy alapból ennyire mogorva személyiség, ám az emberek nem lesznek ilyenek maguktól. Az ember alapvetően jónak születik, csak a körülmények, az életünk nehézségei tesznek minket gonosszá, vagy elkeseredetté. Szerettem volna tudni azt is, hogy ő miért ilyen. De nem tudtam, hogy mikor kerülök össze vele megint, bármennyire is szerettem volna találkozni vele, nem mertem, még úgy sem, ha hivatalosan azon a környéken lakunk, ahol éppen a fiú nagymamája lakik.

Ugyan ez már az utolsó órám volt, BoRam csak kétszer próbált meg belém kötni, eddig még nem sikerült neki, nagyon megaláznia, de nem is szerettem volna, ha erre sor kerül. Ma is terveztem bemenni az ikrekhez, a két kis tünemény, megfelelő lelki békét fog nyújtani számomra.
Pár pillanattal a becsengetés után halk kopogás hallatszott, és amikor a tanárnő, egy harmincas meglepően csinos nő, Ohn JiSoo, még bele sem kezdett az őskor divatjába, mintha abban az időben ez számított valamit is, kénytelen volt félbe szakítani az órát.
–        Igen! – szólalt meg kellemes alt hangján, melyet kimondottan szerettem hallgatni.
–        Üdv! – ennyit mondott az a hang, amely azonnal arra késztetett, hogy éberen figyeljem az eseményeket. – Mr. Moon küldött az órájára. Tudja, nem fértem be a barkácsolás órákra.
–        Elég kellemetlen lesz neked itt, egyetlen fiúként, de foglalj helyet, kérlek! – invitálta be Ohn tanárnő, és amikor megláttam a nyurga alakot abban a bizonyos sapkában, azt hittem elájulok. – Ha kérhetnék, a sapkát vedd le, ne legyél tiszteletlen!
–        Hát tiszteletlenség ide vagy oda, a sapka marad, szépségem! – kacsintott rá a fiú a tanárnőre, aki azonnal elpirult.
–        A nevedet azért megtudhatjuk, Mr. Szemtelenség! – akasztott rá a tanárnő egy gúnynevet azonnal.
–        JungKook vagyok! Jeon JungKook! – mutatkozott meg, addig lekapva a sapkáját, bemutatva egy igen ünnepélyes meghajlást, majd megindult az irányomba.

Természetesen az egyetlen üres hely a teremben mellettem volt, ám még mindig a családnevén voltam kiakadva. Jeon... Pont, mint az orvosomnak, és akárhogyan próbáltam az ő arcvonásait a doktoréhoz hasonlítani, semmi hasonlóságot sem véltem felfedezni. Talán még sem rokonok, hiszen Dél-Korea szerte igen elterjedt ez a családnév. Úgy tette le magát mellém, hogy rám sem pillantott, én pedig még a székemet is odébb húztam, nehogy véletlenül hozzáérjek, vagy épp provokáljam valamilyen módon.
–        Micsoda véletlen, hogy éppen itt találkozunk! – súgta oda igen megvetően, mire felvontam a szemöldököm.
–        Abban bíztam, hogy nem szólsz hozzám – suttogtam vissza, ügyelve arra, hogy a tanár ne vegye észre a beszélgetésünket. – Egyébként sem hiszek a véletlenekben.
–        Akkor mondjam azt, hogy okkal jöttem ide? – vetette fel az állát vakargatva, hihetetlenül megjátszva az eszét.
–        Minden okkal történik, az is okkal történt, hogy tegnap este találkoztunk, és az is, hogy itt vagy – magyaráztam lendületesen, mire JungKook kapásból kinevetett, de csak halkan, ám erre éppen BoRam fordult meg csábító pillantást vetve a mellettem ülő fiúra.
–        Örülök, hogy végre a sok ostoba picsa közé, egy ilyen helyes srác is betévedt – duruzsolta a lány egészen közel hajolva az újonnan érkezőhöz. – Mondd csak, nincs kedved ma elmenni valahová? Csak kettesben, mondjuk, mehetünk hozzád is, vagy, ha a szüleid nem örülnének nekem, akkor akár hozzám is. – Itt rákacsintott JungKookra, aki úgy tűnt, hogy egyáltalán nem jön zavarba attól, hogy egy ilyen típusú lány ajánlkozik fel neki, körülbelül fél perces ismeretség után. Én csak pislogni tudtam a cselekedetei miatt, az én képem égett attól, hogy ez a lány mekkora egy nagybetűs ribanc. Hiszen kapcsolatban van JiMinnel, és mi minden mocskos dolgok művelnek az iskola falain belül. Most képes lenne még az új fiút is behálózni, főleg azért, mert éppenséggel velem állt szóba? Már arról nem is beszélve, hogy még én is sokkal jobban ismerem JungKookot, mint BoRam, de úgy tűnik ennek a némbernek semmi sem szent.
–        Tudod... – gondolkozott el a fiú, hogy mi is lehet a neve, de nem is tudhatta, hiszen a lány nem mutatkozott be neki.
–        BoRam – segítette ki azonnal szélesen elmosolyodva, minden csábító erejét bevetve, a sűrű szempilla rebegtetésen át, a hajával való babrálást, vagyis olyan sok trükköt bevetett, amire csak képes volt.
–        Tudod, kislány – vette egy mély levegőt a fiú, és elképedve néztem, amint nem is használta a lány nevét, csupán lekezelően nevezte meg. – Nincs se időm, se pénzem kurvákra!
–        Hogy merészelsz... – háborodott fel szinte elsápadva BoRam. – Én nem vagyok kurva, és te sem vagy valami különösen jóképű pasi, hogy ilyenek feltételezz rólam. Amúgy is, ha kurvát akarsz látni, akkor ott ül melletted – mutatott a kicsiny mivoltomra. – Neki vannak gyerekei valami negyvenes kínai pasitól.

Kis híján sírva fakadtam, amikor megint ezzel jött. Én még soha sem csináltam olyan, nem is lett volna kivel, de nem kezdtem mentegetősébe, csak némaságba burkolózva vártam a további fejleményeket.
–        Ugyan már! – legyintett JungKook nevetve. – Olyan ártatlan, mint egy ma született bárány. Te ezzel szembe sokkal tapasztaltabbnak tűnsz, hiszen olyan jól előadtad magad az előbb is. Csak a tapasztalt ribancok tudják, milyen testbeszéd szükséges ahhoz, hogy minél hamarabb rávegyenek egy pasit egy alkalmi szexre. És az, ahogyan a hajaddal babrálsz rettenetesen kiszámítható, BoRam!

A lány arca holtsápadttá változott arccal, kidülledt szemmel bámult a fiúra, aki viszont kimondottan elégedettnek tűnt. Hátra dőlt a székén, mint aki jól végezte dolgát, de tisztában voltam azzal, hogy ezt én fogom megszívni. Ám az, ahogy elbánt a lánnyal, ahogyan kielemezte, egyszerűen fenomenális volt, még akkor is, ha rettegtem a következményeitől.
–        Van valami baj? – fordult az irányomban, amikor már vagy tíz perce le sem vettem a szemem JungKookról.
–        Ugye tudod, hogy emiatt most engem fog bántani, már megint, és most sokkalta durvábban, mint eddig – közöltem vele szárazon, de annál jobban összeszoruló szívvel.
–        Ha most arra vársz, hogy ezentúl meg foglak majd védeni, akkor nagyon rossz helyen kopogtatsz – hangzott a fölényeskedő válasza, mire a ,ég a vér is megfagyott az ereimben.
–        Hogy mondod? – kérdeztem vissza döbbenten. – Te provokálod ki, hogy utáljanak, te keversz engem bajba, és még cserben is hagysz? Szép, mondhatom. Miféle pasi vagy te?
–        Ritka fajta! – vonta meg a vállát, majd firkálgatni kezdett a füzetére, amin már nem egy firkálmány hevert.

Omona! Nekem végem...

-

Alig vártam, hogy kint lehessek ebből a rémálomból. Már nem is voltam abban, biztos, hogy meg szeretném ismerni JungKookot. Mégis miféle pasi az olyan, hogy bajba sodor egy lányt, aki nem tehet semmiről, aztán meg ott is hagyja a legnagyobb bajban. Én ezt nem hiszem el... Sebesen suhantam végig a folyosón az óra után, remélve, hogy senki olyannal nem futok össze, akivel nem kellene, és lesz egy nyugodt délutánom a kórházban, amikor erős rántást éreztem, mintha valami erő visszarántott volna egyenesen a táskámnál fogva. A nem éppen vastag pántjai a kedvenc táskámnak megadták magukat, hangos reccsenéssel szakadtak el, ám az eddigi visszatartó erő most megszűnt, én pedig kis híján hasra estem. Csupán megszédültem, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy erős fájdalom szökelljen a mellkasomban, azonnal fojtogatni kezdett a légszomj, így odakaptam, ahol a szívemet véltem, mintha abban bíztam volna, hogy ez a helyén tartja a versenyló sebességével vágtató szívemet. Éreztem, ahogyan ver, szinte zakatolt, hevesen, ám meglepően összevissza, és volt e is gyógyszerem, hogy az ilyen veszélyes helyzeteket, lehetőleg ájulással ússzam meg, s nem hirtelen szívhalállal, de ez a gyógyszer természetesem a táskában volt.

–        Na, lássuk csak, mi van itt! – BoRam hangja pengeként hasított az elmémbe, és amikor megfordultam láttam, hogy fejjel lefelé tartja a táskámat, és könnyed mozdulattal kiráz belőle mindent. A női dolgaim egy külön részben voltak, a gyógyszerem éppen kéznél, de nekem nem is volt semmi másra szükségem, csak arra, ám minél gyorsabban.

A könyveim, a füzeteim, a telefonom, a pénztárcám, és még rengeteg apróbb dolog a táskámból, úgy hullottak le, hogyan a megsárgult falevelek az ősz beköszöntével. letérdeltem, és miközben a lány a cuccaimat rugdosta arrébb, én inkább a gyógyszeres dobozomra, pontosabban egy barna üvegcsére koncentráltam, hálát adva az égnek, hogy nem üvegből van, hanem csupán műanyagból készült. Ha darabokra tört volna, akkor újat kellene vennem, és azt csak az orvosom írhat fel, én nem lettem volna megdicsérve egy kicsit sem. A tekintetettem a padlót pásztáztam, de sehol sem találtam. BoRam nagy lendülettel hajította földhöz a táskámat, nem messze a térdelő mivoltomtól.
–        Csak, hogy tudd, hol a helyed! – állt meg mellettem, hogy elmondhassa, mit is gondol, de nem is igazán jutott el a tudatomig, mi is hagyta el valójában a száját. Az agyam egészen máshol járt...

A lány lassú léptekkel távozott, a magas sarkújának a hangja visszhangzott a kihalt folyosón, én pedig a dolgaim között kutakodtam, visszagyűrve mindent a tönkrement táskámba, nem is tudtam, hogy mibe teszem a holnapi felszerelésemet. Ám az sokkal jobban bosszantott, hogy csak nem találtam meg a gyógyszeremet. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, a pulzusom legalább kétszáz volt, hanem több, és ha negyed órán belül nem csökken a szívverésem, akkor abba akár bele is halhatok. Ez egy olyan váratlan helyzet volt, ami azonnal megugrasztotta a pulzusom, az ilyen hirtelen bekövetkező sokkhatások miatt kaptam ezt a bogyót, amire egyre égetőbb szükségem lett volna.
–        A fenébe! – szitkozódtam, amikor szembesültem azzal, hogy bizony nincs meg.
–        Csak nem ezt keresed? – jelent meg mellettem JiMin, és a kezében volt az a bizonyos üvegcse. – Nem hittem volt, hogy drogozol is.
–        Add azt vissza! – tápászkodtam fel, és villámló pillantással néztem rá.
–        Minek ez neked? – kezdte el vizsgálgatni a barna üveget. – Csak ezzel tudod elviselni, azt a sok mindent, amiket elvárnak tőled vadidegen férfiak?
–        Szállj már le erről a témáról! – emeltem fel a hangomat, és igyekeztem visszaszerezni tőle az üveget. Ám hiába voltam viszonylag magas olyan ügyesen kijátszotta a támadásaimat, hogy megint kifulladtam. Ugyan ekkorra már annyira rosszul éreztem magam, hogy szinte alig álltam a lábamon. – Miért nem hiszel nekem, hogy én nem vagyok olyan lány!
–        Bár mit mondasz, már nem hiszek neked! Amúgy is mi ez? – vetett egy lopott pillantást a gyógyszeremre.

Éppen válaszolni akartam neki, hogy az bizony az egyik legfontosabb szívgyógyszerem, és az ami a kezében tart, olyan mintha az életemet tartaná a kezében, amikor egy magas alak lépett közelebb hozzánk, még pedig JungKook személyében.
–        Azonnal add azt vissza neki! – utasította az egykori barátomat a fiú, karba tett kézzel, igen csak határozott tekintettel nézve rá.
–        Kedved támadt hősködni is, nem csak fenyegetőzni – gúnyolódott JiMin, de JungKook olyan sebességgel ragadta meg a másik fiú felsőjét, hogy az reagálni sem tudott rá.
–        Megmondtam, ha olyanokkal kekeckedsz, akik nem érdemlik meg, vagy számítanak nekem egy kicsit is, akkor nem fogom hagyni – hangzott a válasz, így JiMin kénytelen volt visszaadni a magasabbnak a gyógyszeres üvegemet.
–        Ezért még számolunk! – búcsúzott fenyegetően JiMin, én pedig fellélegezve vettem el a gyógyszerem.

Némán néztem, amint az egykori barátom, ilyen ellenséges cselekedetei után, felhúzza a nyúlcipőt és elsiet... Akkor pillantottam csak JungKookra, mert csak akkor mertem, de eléggé önelégültnek tűnt ekkor is.
–        Igazán megtanulhatnád megvédeni magad – jegyezte meg csendesen.
–        Köszönöm! – suttogtam, fél pillanattal később már a padlót fixíroztam.
–        Egyébként tényleg mi a fene ez? – mutatott a kezemben szorongatott életmentő bogyóra.
–        Az, ami életben tart – feleltem rejtélyesen, mire a fiú kiakadva nézett rám.
–        Mert mégis mi bajod van? – csodálkozva kezdett el méregetni.
–        Egyszerűen megfogalmazva szívbeteg vagyok.
–        Ó, értem! – nyögte ki pár perces hallgatás után. – Most mennem kell! Vigyázz magadra!

Kis híján sírva fakadtam... Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de ez a fiú számomra kész rejtély, egyrészt segített rajtam, másrészt meg úgy viselkedik, mint egy őrült... Egyre jobban úgy éreztem, hogy meg kell ismernem, milyen személy is valójában Jeon JungKook...

3. fejezet

Újra és újra átsuhan az agyamon az a megválaszolhatatlan kérdés, hogyan lett két és fél év barátságából, ilyen szintű mély gyűlölet mindösszesen egy év alatt. Miért nem hisz nekem, és miért utál ennyire, hiszen semmi különöset nem tettem ellene. Ennek egyáltalán nem így kellett volna alakulnia, az értelmes emberek nem így reagálnak. Végül ugyan csupa koszosan másztam végig a fél városon, egész úton szánakozó pillantásokat kapva a velem szembejövő járókelőktől, mivel úgy néztem ki, mint valami hajléktalan. Hiába volt otthonom, hiába volt családom, a tökéletes külső hajszolása miatt, én nem feleltem meg a társadalom elvárásának. Gyorsan meg nem mehettem, nem rohanhattam el, mert azonnali ájulás lett volna vége, így a környezetem elutasítását választottam a rosszullét helyett. Talán húsz percbe tellett, mire kiértem a külváros nyugodt részébe, s örültem annak, hogy a szomszédok legalább nem néznek meg, és nem is gyűlölködnek.

Hangos ricsajjal léptem át a bejárati ajtót, vagyis majdnem sikerült átesni rajta. Gyorsan megállapítottam, hogy ennyire szerencsétlen is csak én lehetek, halk szitkozódás is elhagyta a számat, ami speciel nem igazán volt jellemező rám. Enyhén szólva is kezdek megőrülni.
–        HaeRa! – hallottam meg anyu hangját a nappali irányából. – Te vagy az?
–        Igen! – válaszoltam. – Mert szerinted a betörőknek lenne kulcsa a zárhoz?
–        A nővéred szokása ilyen hangosan bejönni, azt gondoltam, hogy ő az – mentegetőzött az édesanyám reflexszerűen, mire csak lemondóan sóhajtottam. Vagyis egyáltalán nem számított rám...

Amint a cipőmet sikerült a bejáratni ajtó mellett hagynom, a kabátommal karöltve vágtattam volna át azon a bizonyos nappalin, ahol anyám éppenséggel a tévé előtt ücsörgött, de amint meglátta a kócos fürtjeimet, a meglepően mocskos cuccaimat, elsápadt, letette a bögréjét, melybe véleményem szerint tea lehetett, azon kívül nem nagyon iszik mást, és felpattant, hogy megvizsgálhassa, milyen állapotban vagyok.
–        Omona! – szörnyülködött. – Veled meg mi történt?
–        Csak megcsúsztam – hazudtam azonnal, nem hiányzott, hogy még emiatt is belém kössön.
–        De ugye, jól vagy, és nem fáj semmid? – aggodalmaskodott tovább.
–        Persze, jól vagyok, csak sikerült egy pocsolyában landolnom – indultam meg mellette, nehogy véletlenül eszébe jusson faggatózni a körülményekről. – Megyek, veszek egy fürdőt, és lefekszem.
–        Rendben van, kicsim! – simogatta meg az arcomat. – Holnap apáddal elutazunk, vagyis mire felébredsz, már nem leszünk itthon.
–        És? – kérdeztem vissza kicsit illetlenebbül, mint azt kellett volna. – Megvagyok én egyedül is, menjetek csak! – vontam meg a vállam, és mielőtt belekezdhetett volna a mesébe, hogy most milyen álnok célzattal is lépnek le, inkább az emeletre indultam.

 A gyógyszereimnek volt egy elég, pontosabban volt pár kellemetlen mellékhatása. Egyik, amit kimondottan nem szerettem, az az aluszékonyság volt. Gyakran rettentően sokáig alszom, főleg ha fáradékony vagyok, ami még egy mellékhatás. Tehát sok mindenből kimaradok, amit a szüleim terveznek, így nem igazán vagyok képes rendes családi életet élni velük, HaeYoung-ot pedig nem is érdekli. A másik amint nagyon utálok a gyógyszereim miatt az az, hogy ha megvágom magam épp egy kicsit, annyi vért vesztek el, mintha valami igen csak mély sebről lenne szó, hiszen sokkalta lassabban alvad a vérem, mert szükséges, hogy némi véralvadásgátlót is szedjek. Biztos, hogy megvan a maga haszna, de egyelőre még nem jöttem rá, hogy mi az. Az izomfájdalom, a fejfájás, a szédülés, és egyéb ilyen alapvető mellékhatásokra már nem is reagálok, hiszen olyan szinten hozzájuk szoktam, hogy nem is zavarnak az életvitelemben. Már ha ezt egyáltalán megéri életnek nevezni...

Másnap reggel csak délután voltam képes kimászni az ágyból. A ház üres volt és csendes, én pedig amint áttanulmányoztam a holnapra szükséges iskolai dolgokat, hogy megfelelő felkészültséggel mehessek iskolába, egy újabb zuhany után, meg némi evés után, vissza is feküdtem aludni... Mi mást is csinálhatnék unalmamban...

-
 

Rettegtem az első napomtól... A korán kelés nem is volt az erősségem, de mivel főként gyalog illetve busszal kényszerültem iskolába menni, időben kellett felkelnem. A kabátomat egy másikra cseréltem, és üzenetben kértem meg anyut, hogy vigye el a tisztítóba a szürkévé vált hófehér kabátomat, hiszen mégis csak az volt a kedvencem. Kedveltem a semleges színeket, különösen a fehéret és feketét, a szürkét, a sötétkéket, illetve a pasztellszínek eg részét. A stílusomra is éppen ez a visszafogottság volt a jellemző, igyekeztem a lehető legjobban felöltözni, nem hiányzott, hogy megfázzak, nem tudtam, miképpen reagál a szívem erre az újabb kihívásra.

Remegő végtagokkal léptem be az iskolába, legelőször csak az udvarra, de már itt is akadt pár diák, akik amint megpillantottak odasúgtak valamit a mellettük lévőnek. Nem szabadott ilyen apróságokkal foglalkoznom, ugyan is mindösszesen négy hónapot kell eltöltenem ebben a pokolban. Gondoltam, hogy BoRam minden pillanatot meg fog ragadni annak érdekében, hogy már az érkezésem előtt megfelelő pletykával árassza el a folyosókat. Unalmas és meglepően sekélyes élete lehet annak a lánynak, ha ilyen dolgok teszik őt boldoggá. Az iskolán felállása mondjuk elég érdekes volt, hiszen állami iskola révén, csak fiús és lányos osztályok voltak, keveredés csak a szünetekben volt lehetséges. Reménykedtem abban, hogy lesz lehetőségem valahol megbújva töltenem a szüneteket, vagy az ebédszünetemet piszkálódás nélkül tölthetem. Az első órám matematika lesz, vagyis megkerestem a harmadik emelet legvégében lévő termet. Éppen csak sikerült felérnem, természetesen rettenetesen lassú léptekkel, de más így is kifulladtam. Lehet, hogy mégis meg kellene fontolnom azt a szerkentyűt, legalább sportolni is tudnék, az is segítene kikapcsolni, manapság mindösszesen a színezés maradt, de abban legalább ki tudtam, mindent zárni. Hála annak, hogy anyu szerzett nekem pár felnőtt kifestőt, azokban legalább van kihívás, ha már az iskola falain belüli kihívások nem lennének elegek. Tettem pár lépést a folyosón, és a hátam mögött némi beszélgetés és nevetgélés hangja csapta meg a fülemet.
–        Nahát! – szólalt meg egy kellemetlen női hang a hátam mögött. – Nem hittem volnba, hogy lesz képed idejönni!
–        BoRam! – fordultam meg azonnal, és a hangom is megremegett,a mikor kimondtam a sárkány nevét.
–        Úgy látom, hogy nem használt az iszappakolás! – fűzte hozzá JiMin, aki igen kitartóan fogta a mellette álló hosszú, barna hajú, és meglepően szép lány kezét. – Még mindig ronda vagy!

A környéken lévők mind nevetni kezdtek a környezetünkben, én viszont szerettem volna elmenekülni a helyszínről.
–        A szépség relatív! – jegyeztem meg csendesen. – Vannak fontosabb dolgok is az életben.
–        Mondja az, akivel csak egy negyvenes kínai pasas volt képes összejönni – folytatta BoRam, mire csak pislogni tudtam. – Hogy van a kölköd? – hajolt hozzám igen közel a lány, akit erős vaníliaillat vett körbe.
–        Nincs semmiféle gyerekem, és nem jöttem össze senkivel sem – vettettem ellen, hátrébb lépve, amint szédülni kezdtem a parfümjének erőteljes illatától.
–        Éppen egy évig voltál távol, az éppen elég idő – vonta meg a vállát a fiú, aki látszólag úgy kapaszkodott abba a rémségbe, mintha ő lett volna számára az egyetlen horgony az életben. Régen én voltam számára ez a személy, őrület, hogy egy ilyen hárpiára cserélt le, egy félreértés miatt.
–        Azért is kellett elhagynod a sulit, mert féltél, hogy kiderül, milyen ribanc is vagy valójában – folytatta a sértegetésemet a lány.
–        Mindenki magából indul ki – mosolyodtam el. – Valójában egy szanatóriumban töltöttem azt az időt – közöltem a tényeket higgadtan. – És ha érdekel, megadom az orvosom számát, úgy is szeretnéd tudni, mennyire van komoly bajom, ugye?
–        Omo! – sikkantott fel BoRam rettenetesen megjátszva magát. – Még valami nemi betegséget is összeszedtél? Hány pasival is volt dolgod? Legalább védekezhettél volna...
–        Na, itt álljon meg a menet! – kaptam fel a vizet, mire a szívem azonnal aktívabban kezdett el dolgozni, megspékelve ezt egy viszonylag erősebb mellkasi fájdalommal, és légszomjjal. – Nem volt közöm senkihez sem, és nem rólad beszélünk éppenséggel. Fogd be a szád, és keress magadnak mást, akit piszkálhatsz. Ne üsd bele az orrodat olyan dolgokba, amikről neked, vagy bármelyikőtöknek fogalma sincs.
–        Én is szégyellném magam a helyedben! – vágott vissza a lány, majd gúnyosan felnevetett. – Nehéz lehet az életed, gondolom, nem fizetnek sokat a kuncsaftjaid.
–        Nem csodálkozom – hallottam meg JiMin hangját. – Ilyen külsővel én sem fizetnék neki...
Úgy véltem, hogy nem bocsátkozom vitába velük. Ha tovább idegesítem magam, akkor csak elveszítem az eszméletemet, amire egyáltalán nem volt szükségem, de azzal is tisztában voltam, hogy ezzel még nincs vége. Legalább megtudtam, hogy miket is terjesztett rólam. Ezek szerint van egy gyerekem valami negyvenes kínai pasitól, meg összeszedtem valami komoly nemi betegséget... Ennél rosszabb szerintem nem is lehet... Nem is beszélve arról, hogy JiMin mindenben egyetért ezzel a nőszeméllyel, és mire kimagyarázom magam, addigra már halott is leszek. Vettem egy mély levegőt, majd hátat fordítottam nekik, de még így is hallottam, amint megbeszélik, vajon milyen tarifával dolgozom, és milyen társadalmi rétegtől mennyit kérhetek, meg milyen szolgáltatásokat vállalok el.
 

Én csak túlélni szerettem volna...
 

Nem meglepő módon, a tanáraim nagy örömmel fogadtak, de egy teremben lenni Han BoRammal nem volt egy leányálom még így sem. A tanáraim minden kérdésére tökéletesen tudtam a vállam, a hárpia viszont csak a nem létező gyerekemről, meg az ezernyi pasimról tudott beszélni, suttogva aljas módon összesúgva a padtársaival. Ám ez szerencsére nem érdekelte a tantestület tagjait, azok segítettek volna a beilleszkedésben. Ugyan amint kiléptem a folyosóra mindenki rólam beszélt, úgy kezeltem, mintha valami fertőzés lennék, és ha így kell elviselnem ezt a négy hónapot, bele fogok pusztulni a kirekesztésben.

Utolsó óránk a testnevelés volt, amin természetesen nem is vehettem részt. A tanárunk egy igen kemény csaj volt, aki magázott minket, és el is várta, hogy tisztelettel beszéljünk vele, őt is magázni kellett. Az iskola diákjai közül jó néhányan tagjai voltak a helyi röplabda-válogatottnak, és a lányok majdnem minden évben a dobogón állhattak. A csapatkapitánya nem más, mint BoRam, és ezt nem is fél kihangsúlyozni, hogy ő mennyire tehetséges. Valóban így volt, és logikus, hogy a tanárunk is előszeretettel ezt a sportot gyakoroltatja a lányokkal, hiszen a mi osztályunk huszonöt főjéből tíz csapattag, így aki nem szerette ezt a sportot, vagy ügyetlenebb volt benne, kénytelen volt mégis ezt játszani. Csak azután léptem be az öltözőbe, amint mindenki más lelépett. Magamhoz vettem a felmentésemet, az összes leletemet, majd a táskám, egyik sarokban való letétele után, a terembe siettem. A többiek már egy sorban álltak, nem messze a padsortól, mely majdnem a bejárat mellett foglalt helyett. A tanárnő, aki talán százhatvan centi magas lehetett, igen csak durván izmos, éppen csak egy rövidnadrágban meg egy pici topban várakozott, míg a társaság elhallgat. Amint félve bettem a lábamat a teremben, a szeme dühösen villant az irányomba.
–        Maga miért nem öltözött át? – tette fel a legelső, de annál magától értetődőbb kérdését.
–        Nem vehetek rész azt órán, Jung tanárnő! – hajtottam neki fejet, majd a kezébe adtam az össze lehetséges papíromat.
–        Még nem heverte ki a kölke megszülését! – szólt közbe gunyoros hangnemben BoRam, amin a társai jót nevettek, de a tanárnő erre csak megrázta a fejét.
–        Han kisasszony, ha nem akarja az egész órát futással tölteni, akkor kérem, legyen tisztelettel másokra, hiszen sosem tudhatjuk, hogy a másiknak miféle panasza van – hangzott a nő szigorú válasza. – Choi kisasszony, felmentem az órákon való részvétel alól, de ennek ellenére szükséges, hogy itt legyen.
–        Rendben van! – bólintottam.
–        Remélem, azért rendbe jön, és ígérem, hogy nem mondom el senkinek – felelte a tanárnő, majd biztatóan rám mosolygott.
–        Nem mintha titok lenne – vontam meg a vállam, majd elvettem Jung tanárnőtől a leleteimet, azokkal a kezemben foglaltam helyet a padon.

Óra további részében, a rövid bemelegítés után, a röplabdáé volt a terep. A suli csapata két részre oszlott, és a gyengébbeket utána osztotta szét Jung tanárnő, hiszen ha a kapitányok választottak volna, akkor életbe lép a klikkesedés, melynek egyik részen sem lett volna oktató jellege. Mindig a barátaikat válogatják be a csapatba, és az egyik csapat akkor sokkal erősebb lesz. Untam az ottlétemet, teljesen egyedül voltam, sőt a nagy hangzavar sem esett jól. Nem is figyeltem az eseményeket, még röpködő labda se kötötte le igazán a figyelmemet. Ennél sokkalta hasznosabban is el tudtam volna tölteni az időmet.

Éppen BoRam szervált, a háló másik oldalától igen messzire, nem is gondoltam volna, hogy képes ilyen messzire ellőni azzal a labdával, de az a tárgy olyan elemi erővel vágódott a fejemnek, hogy csillagokat láttam, nem is beszélve a szédülésről. Tudtam, hogy szándékosan, mert ezzel pontot vesztett, ám ez sokkal inkább arról szólt, hogyan tud nekem minél nagyobb fájdalmat okozni, mintha JiMin eszméletlen manipulálása önmagában nem lenne elég. A fejemhez kaptam, de ezzel sem tudtam enyhíteni annak lüktetését, és már csak azt vettem észre, hogy a tanárnő nagy sebbel-lobbal rohan az irányomba.
–        Jól van? – aggodalmaskodott Jung tanárnő, amikor letérdelt mellém, én viszont a könnyeimtől semmit sem láttam.
–        Azt hiszem! – válaszoltam, amint sikerült valamennyire összeszednem magam.
–        Nem akar elmenni esetleg az orvosiba?
–        Arra semmi szükség – ráztam meg a fejem, de ettől még inkább megszédültem. – Legközelebb inkább az öltözőben szeretnék maradni, az biztonságosabb.
–        Meglehet! – értett velem egyet a tanárnő. – Engedélyt kap távozni, és megfontolom annak lehetőségét, hogy ne kellejen bejárnia az óráimra. Egyeztetek az igazgatónővel az érdekedben.
–        Köszönöm! – mondtam, miközben a sajgó fejem baj felső részét dörzsölgettem, némi enyhülést remélve tőle.
–        Ennyire nem lehetsz szánalmas! – hallottam meg BoRam hangját a pálya másik végéből. – Éppen csak hozzáért az a labda, és már ennyitől meg akarsz halni?
–        Han Boram! – emelte fel a tanárnő a hangját. – Most rögtön idejön, és megcsinál nekem száz szabályos fekvőtámaszt. Te elmehetsz! – fordult az irányomba, mire biccentettem, és amint lehetett távoztam.

Tény és való, hogy az a sárkány megérdemelte a büntetést, de várható volt, hogy holnap még ennél is nagyobb szemétkedésre számíthatok az irányából. Nem mintha az eddigiek nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy meglepően rosszul érezzem magam az iskolában...
 

-
 

Ha már megígértem Dr. Jeonnak, hogy bemegyek a gyerekhez a kórházba, legalább a színezőmmel felfegyverkezve teszem ezt meg, fogalmam sem volt arról, miképpen is foglalkozhatnék a kicsikkel, akik annyira édesen eljátszottak, már nélkülem is. Bár ha ott nem piszkál senki sem, a lelki békémnek is jót fog tenni. Úgy öt felé érkezhettem meg, és egyből az orvosom rendelőjébe kopogtattam be. Nem nyitott senki sem ajtót, egyedül pedig nem akartam bemenni a gyermekrészlegre, nem szerettem volna alkalmatlankodni. Szinte már terveztem, hogy sarkon fordulok, és lelépek, amikor a szemben lévő ajtóban, éppen a doki jelent meg.
–        Örülök, hogy itt vagy! – lépett közelebb hozzám, köszönésképpen.
–        Nem gondolta volna, hogy eljövök? – faggattam, amikor elindultunk azon a bizonyos ajtón túlra.
–        De, tudtam! – nevetett fel.
–        De biztos, hogy nem lesz baj, ha bemegyek oda? Nem kapnak el semmit sem tőlem? – aggodalmaskodtam. – Meg nem is tudom, hogy mihez kezdjek?
–        Csak hagyd, hogy a gyerkőcök maguktól közelítsenek meg – tanácsolta Dr. Jeon, de valahogy ettől nem éreztem magam sokkalta jobban. – Egészen hét óráig ott lehet velük, ha gondolod. Tudod, hogy a gyerekek tele vannak kérdéssel, csak válaszolj nekik, és ha felkérnek játszani, akkor csatlakozz.
–        Nem vagyok abban biztos, hogy a babázás nekem való lenne.
–        Nem mindegyik azzal játszik. Az ikrek például szívesen gyurmáznak, rajzolnak vagy festenek, de szeretnek ragasztgatni is. Bár időnként szeretnek hercegnőset játszani. El nem tudom mondani, hány képzeletbeli teát ittam meg az ittlétük alatt.
–        Ó! – Ennyit bírtam kinyögni. Alaposabban végiggondolva ilyen idősen én is éppen ezt csináltam, csak aztán ahogy nagyobb lettem a kalandvágyam egyre jobban nőtt, imádtam túrázni, többnyire egyedül, akár más tízévesen is. – Jól van! Majd szóljon, ha végeztünk.

Az orvos intett az egyik gondozónak, akinek ezek szerint éppen lejárt a munkaideje, nem is igazán arra figyeltem, hogy miket mondanak egymásnak. Csak csendben beléptem a játszószobába, ahol középen rengeteg asztal volt, különböző kreatív eszközökkel. Az egyik sarokban a fiú, a másikban a lányos játékok voltak. Sokkal jobban hasonlított egy óvodai szobára. Voltak mesekönyvek is a leghosszabb falnál lévő polcsoron, gondoltam, hogy szeretnek időnként, a szaladgáláson kívül mesét is hallgatni. Egy meghajlással üdvözöltem a még bent lévő gondozót, akinek rövid bubifrizurája, melírozott szőke tincsei voltak, a sötétbarna lapon, és koreaihoz képest kissé testesnek találtam, de olyan megnyugtató mosolya volt, hogy nem csodálkoztam, hogy gyermekgondozó lett belőle. A gyerekek nem is foglalkoztak velem, így letettem magam az egyik asztalhoz, és kipakoltam a színező készletemet. Éppen a tengeri állatokkal, és a virágokkal kapcsolatos színezőimet hoztam magammal, és hosszasan csak színezgettem. Talán egy óra telhetett el, a gyerekek inkább a tapasztaltabb gondozóval foglalkoztak, majd egyszer csak...
–        Te ki vagy? – szólalt meg mellettem egy kis csöppség, aki éppen az ikrek egyik tagja, a rövidebb hajú, EunByul volt. – Mit csinálsz? Én is színezhetek veled?
–        A nevem HaeRa – mondtam, miközben felsegítettem a kislányt a székre. Neki tökéletes volt a miniatűr rózsaszín szék, én viszont éppen csak elfértem rajta.
–        Byul! – lépett közelebb hozzánk az ikertestvére, aki rettenetesen hasonlított a másik kicsire, csak a haja volt sokkalta hosszabb, mely jelenleg egy rózsaszín hajgumival volt felfogva.  – Anya azt mondta, hogy ne álljunk szóba idegenekkel! – dorgálta meg a testvérét a kislány.
–        De Binie... sopánkodott EunByul, mire elmosolyodtam. A rövidebb hajú kislány érdeklődve pillantott rám. – Te idegen vagy?
–        Én is a doktor bácsitok egyik betege vagyok – válaszoltam, és közben igyekeztem megnyerő tekintettel nézni EunBinre. Nyilvánvalóan tudták azt, hogy melyikük a beteg, és melyikük nem, így az egészséges kicsit vigyázott a testvérére.
–        Neked is kiveszik a szívedet? – faggatott Byul, kíváncsian nézegetve az eddig félkészen heverő képemet. Egy pillanat erejéig szörnyülködve néztem rá, nem voltam abban biztos, hogy igazat mond, vagy éppenséggel ennyit volt képes gyerekaggyal leszűrni a dolgokból.
–        Nem igazán. Szerintem a tiedet sem fogják – nyugtattam meg. – Szeretnél akkor színezni? – nyújtottam fel az aktuálisan a kezemben lévő piros filctollat.
–        Ne a pirosat add! – figyelmeztette EunByul, és közben a testvére is leült velünk szemben. – A sárgát akarom!
–        Én is színezhetek? – tudakolta Bini le sem véve a szemét a művemről.
–        Természetesen – mosolyodtam el, majd kiszedtem a saját lapomat, hogy be tudjam majd fejezni a saját alkotásomat. – Azt színezitek ki, amelyik csak tetszik.
–        Akkor ideadod akkor a sárgát? – A kislány meg sem várta, hogy átadjam neki a kívánt filctollat, egyszerűen megszerezte magának, és amint választott egy giccses napocskát színezni, azonnal elhallgatott és belemélyed az alkotásba.

A testvére EunBin egy tengeri csikót választott, mely épp úgy mint az enyém, díszes kacskaringós motívumokkal volt dekorálva, ettől vált ez igazán nagy kihívássá. Hosszú időn át némán színezgettem, és észrevettem, hogy a mellettem ülő csöppség épp annyira nehezen veszi a levegőt, ahogy én szoktam. Vagyis rajta és a szívelégtelenség bizonyos tünetei jelentkeztek, és annyira kíváncsi lettem volna arra, hogy mi okozta a betegségét, főleg, hogy szegény még csak négy éves. A testvérének nem volt semmi baja, vagyis kizártnak tartottam, hogy genetikai vagy épp örökölt betegség lenne, azt pedig egyáltalán nem tudtam, hogy mi válthat ki ilyen rémes betegséget, sőt a kicsi tisztában van azzal, hogy mennyire rossz is a helyzete.

Észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő, és Dr. Jeon, aki még nem ment haza, úgy hét óra felé lépett közelebb hozzánk. Közben a szoba teljesen kiürült, csak én voltam ott, meg a két kis alkotótársam.
–        Lányok! – szólalt meg az orvos szelíden. – Ideje lesz összepakolni!
–        De nem akarunk! – mondták kórusban. – Ugye HaeRa unnie, eljöhet holnap is? – mutatott rám az asztal túloldaláról éppen EunBin.
–        Ha szeretne – ajánlotta fel az orvos.
–        Holnap délután itt leszek, és befejezzük együtt ezeket a szépségeket – nyugtattam meg a kicsiket, de közben természetesen megdöbbentem, hogy ennyire hamar viszont akarnak látni.
–        Csodás, de most gyerünk lányok! – sürgette meg őket az orvos, majd kifelé terelte az ikreket. – HaeRa, kérlek, pakolj össze, majd én bezárok! És akkor holnap találkozunk!
–        Jó pihenést, doktor úr! – köszöntem el tőle, mire a félfi egy széles mosolylal válaszolt.
Sebesen rendet tettem, és őszintén megvallva semmi kedvem sem volt egyáltalán iskolába menni, sőt még haza sem...
 

-

Másnap reggel, amikor észhez tértem, elképedve néztem ki az ablakon, és teljesen belelkesültem, hogy végre közeleg a tavasz, erre február végére, megtréfál minket az időjárás, és egy éjszaka alatt legalább negyven centi friss hó hullott. Elő kellett keresnem a csizmámat, pedig annyira utáltam még csak ránézni is. Rétegesen öltöztem fel, felmarkoltam a reggelimet, illetve az ebédemet, amit anyu kint hagyott a konyhaasztalon, majd egyenesen rohantam a buszra.

Amint beléptem az iskola kapuján a diákok nagy része összesúgott a hátam mögött, de ezzel már nem tudtam foglalkozni. Most éppen az volt a téma, hogy egy gyenge labda miatt is hisztiztem, úgy toporzékoltam, mintha halálos sebet kaptam volna, pedig meg sem szólaltam igazán, csak forgott velem a világ, meg dörzsölgettem a fájós testrészemet, de ezen kívül nem sírtam, meg ilyenek. Ez megint BoRam műve volt, rá kellett jönnöm arra, hogy a mai emberek nagy része, rettentően könnyen manipulálható. Az órákat is végigszenvedtem, csupán az vigasztalt, hogy délután két tündérrel fogok kikapcsolni, és a gyermeki őszinteség nálam mindent vitt.

Az utolsó óránk megint testnevelés óra volt, szerettem volna nem részt venni rajta, akkor sokkal hamarabb juthatnék el a kórházba. Be sem mentem az öltözőbe, csak a terem legelején, éppen az ajtóban vártam Jung tanárnőre.
–        Á, Choi kisasszony! – üdvözölt a tanár nagy mosollyal az arcán. – Remek híreim vannak!
–        Valóban? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, ebben a suliban nem tudnak nekem jókat mondani.
–        Nem kell többet részt vennie az óráimon, igazgatói engedéllyel – hangzott a válasz, a lelkem pedig nagy szárnyakon kezdett repkedni. Meg vagyok mentve...
–        Na, ne már! – sápítozott a hátam mögött BoRam. – Akkor kivel fogok szemétkedni?
–        Mondjuk magába is nézhetne, és ha nem akar megint büntetésbe kerülni, talán be is foghatná a száját! – szidta meg rettenetesen szigorú hangnemben a tanár, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.
–        Tanárnő, kérem! – szólítottam meg a határozott nőt szelíden. – Elmehetek akár most is?
–        Hova ez a nagy sietség? – csodálkozott el a Jung tanárnő.
–        Tudja, várnak a gyerekeim a kórházban – mondtam jelentőségteljes pillantást vetve BoRamra, aki csak némán hápogott, nem is tudott szóhoz jutni, ám azzal tisztában voltam, hogy ezzel újabb pletyka áradnak adott lehetőséget, de én legalább tudtam, hogy két kisgyermeket is boldoggá fogok tenni a jelenlétemmel, és ez nekem mindent megért.
–        Na, tessék! – tért végre észhez a hárpia! – Én mondta, hogy egy ribanc, sőt nem is egy gyereke van...
–        Choi kisasszony, mit jelentsen ez? – döbbent nem a tanárnő.
–        Tudja, délutánonként szívbeteg gyerekekkel foglalkozom, még új dolog, de ők kedvelnek engem, nem úgy, mint a többi diák – közöltem a tényeket, majd köszönés nélkül leléptem, otthagyva a teljesen leesett állú társaságot.
 

-

Ez a délutánom is olyan sebesen repült el, hogy mire észbe kaptam már mehettem is haza. Szokás szerintem nem volt sok kedvem. Nem tudtam meg sokat a lányokról, a doki sem mondhatott el semmit, sőt az édesanyjukról sem mesélt semmit, ám az ikrek annyit elárultak, hogy apukájuk nincs, és az anyukájuk minden eset ott van velük, amíg el nem alszanak. Szörnyű lehet neki is, így látni a gyermekeit, illetve ilyen kevéske időt velük lenni. Reménykedtem abban, hogy EunByul meggyógyul, mert egyszerűen imádnivaló volt az kislány. Tele volt lelkesedéssel, és olyan színesen alkotott, ami még a szememnek sem tett jót, de rendkívül büszke volt az alkotására.

Este hét felé indultam útnak, már eléggé besötétedett, óvatosan jártam az utcákat, ügyelve arra, hogy még véletlenül se csússzak meg. Már nagyon közel járhattam az otthonomhoz, a kertvárosi részben, és hála a megfelelő közvilágításnak, láttam, hol csúszósabb az út. Bizonyos járdaszakaszok igencsak csillogtak a jegesedés miatt. Éppen ez ilyen részen jártam, olyan veszélyesnek találtam ezt a szakaszt, de amikor a sarkon szándékoztam befordulni egy magas, nyurga alak kapásból nekem jött, olyan erővel meglökve, hogy sikeresen megcsúsztam az egyik ilyen jegesedésen, és kis sikollyal zuhantam a hóba. Enyhén szólva deja vu érzésem támadt, de jelenleg a hóba esni feleannyira sem volt kellemetlen, mint hétvégén a sárban landolni. Arról nem is beszélve, hogy ez jelenleg véletlen volt. Igyekeztem feltápászkodni a szívem hevesen vert, és amikor az alakra esett a pillantásom, azonnal megállapítottam, hogy az illető egy fiú. Fekete haja kikandikált a fehér baseballsapkája alól, ami megfordítva hevert a fején.
–        Nem akarsz felsegíteni? – faggattam némiképp dühösen a fiút, miközben azon voltam, hogy kikecmeregjek a hókupacból. Teljesen átfagytam, igencsak negatívban volt a hőmérséklet, és a nadrágom is kezdett átnedvesedni a hó miatt. Hiába volt rajtam még egy réteg harisnya, sejtettem, hogy nem fogja sokáig bírni. A táskámban lévő papíroknak, könyveknek, füzeteknek sem szabadna átáznia, de minél több idő töltök a hóban rekedve, annál valószínűbb, hogy nem ússzák meg szárazon ezt a kalandot.
–        Jól kezdted! – állapította meg a srác, majd mintha észre sem vett volna elsétált mellettem.

Mondanom sem kell ettől egy kissé vérszemet kaptam, és nem törődve semmivel, sebesen kimásztam a hóból. Abban a pillanatban nem érdekelt a saját testi épségem, fogtam egy adag havat, és a lehető legkeményebb hógolyót gyúrtam meg belőle. Ugyan nem voltam túl jó a célzásba, de ezúttal olyan mérges voltam, hogy éppen ez segített a pontossághoz. Sikerült tarkón találnom vele, így diadalittasan néztem rá, amint villámló szemekkel visszabámult rám.
–        Te most képes voltál megdobni egy hógolyóval? – elképedve méregetett, mire felvontam a szemöldököm.
–        Miattad kerültem a hóba, segíteni pedig nem akartál, tehát megérdemelted – feleseltem vele, de ez határozottan nem tetszett a fiúnak.
–        Na, megállj csak! – Ezzel a felkiáltással kezdett el ő is hógolyót gyártani, és éppen arra készült, hogy megdobjon vele. Bár tudtam, hogy nem fog kímélni, mégis kíváncsian vártam a fejleményeket.
–        JungKookie! – szólalt meg egy enyhén rekedtes női hang, arra a követeztettem, hogy egy idős nőről lehet szó, sőt a névből pedig a fiú nevét sejttetem. – Merre lehet ez a gyerek? Megígérte, hogy segít ellapátolni ezt a rengeteg havat.

A tekintetem a fiúra siklott, ami egy szempillantás alatt eltűnt. A kerítés mögött rejtőzött el, éppen a sarkon, leguggolt, hogy az idős asszony ne vegye észre. Pár másodperccel később a hang tulajdonosa, kislattyogott a járdára, ahol éppen nyakig havasan toporogtam igencsak türelmetlenül.
–        Kedveském! – szólított meg az idős nő, aki eléggé be volt öltözve, alig láttam, valamit az arcából. Jóval hetvenen túl járhatott már, de ahhoz képes mondjuk, jól tartotta magát. – Nem láttál erre felé egy fiút?
–        Ott bujkál a kerítés mögött! – árultam be a fiút, aki dühöngve, jól megrugdosva a hókupacokat mászott elő a rejtekéből.
–        Te áruló! – hajolt hozzám egészen közel. Még a pillantásától is zavarba jöttem, arról nem is beszélve, hogy a hideg csípte piros arcom, immár rákvörös volt.
–        Apád nem lesz büszke rád, ezért a húzásodért! – szidta meg az asszonyság a fiút.
–        Ugyan már, Nagyi! – sopánkodott a fiú. – Késő van már, és haza kellene mennem, meg ilyenek!
–        Legközelebb először elvégzed a munkát, és csak utána szédíted a lányokat! – folytatta a szidalmazást, de ekkorra más majd megfulladtam a nevetéstől, pontosabban annak visszatartásától.
–        Remélem, nem találkozunk, te lány! – fordult az irányomban, amikor már pár lépéssel távolabb voltak tőlem.
–        A nevem HaeRa! – segítettem ki készségesen.
–        A tényeken ez sem változtat – vetette vissza a lelkesedésemet egy pillanat alatt, majd távozott a nagymamával együtt.

„Én viszont remélem, hogy találkozunk még, JungKook!” – gondoltam magamban, majd hatalmas mosollyal az arcomon, ám teljesen átfagyva indultam útnak...