18. fejezet

/JungKook/

Mintha nem is én lettem volna... Mintha egy szürreális álomban lettem volna, ahol a végtagjaim önmaguktól cselekszenek, de hogy mit is teszem valójában az nem jutott el a tudatomig. Ezek a dühkitörések, a személyiség változások egyre hirtelenebben tűnnek fel, és olyan elemi erővel jön elő, ahogyan a vulkánok ki szoktak törni. Az sem vette a kedvemet, hogy az ellenfelem már jócskán megsérült, úgy éreztem, hogy ez kevés, még bűnhődnie kell, egészen addig kell ütnöm, amíg életben van. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy HaeRa is megjelenik, aki arra kér, hogy ne bántsam, mert nem éri meg, de annyira szerettem volna még egyet-egyet beverni neki, csakhogy érezze a törődést. Ám ennek a mélyről jövő indulatnak a diri vetett végett, aki az irodájába parancsolt mindkettőnket, és arra is erős késztetést éreztem, hogy éppen annak a pökhendi nőnek is beverjem az orrát. Bár soha, de soha nem ütök meg nőket.... Ennyire azért nem szabad lesüllyednem...

Végül pár perccel később, amikor már a visszafogott, de nekem személy szerint még így is rettenetesen giccses igazgatói irodában ültünk, a mellettem ücsörgő JiMin kis híján úgy festett, mint egy hadi rokkant. Tudtam, hogy nem lesz az a smink, ami képes lesz belőle embert faragni, éppen a holnapi fotózás előtt intéztem el. Nem mintha sajnálnám emiatt, hiszen mindent megérdemelt, amit csak kapott. A sérülései nagy része csupán felszíni volt, horzsolások, miegymás, tehát belehalni nem fog... Az igazgatónő tekintélyt parancsolóan nézett először rám, majd a fiúra, aki hihetetlenül szótlannak bizonyult. Az a tekintet hosszasabban időzött rajtam, mint a másikon, vagyis várható volt, hogy csak én leszek megbüntetve.
–        Elmondanátok nekem, hogy mégis mi a fene volt ez az egész? – kérdezte rövid gondolkodás után, kissé meghökkentem a szóhasználatán. – Nem tűröm az efféle viselkedést az iskola területén belül.
–        Ha a kapuban verem meg, akkor az, rendben van? – vágtam vissza hevesen.
–        Nem, nincs rendben. De nem fogom hagyni, hogy ilyen barbár módon viselkedjenek.
–        Én meg nem fogom hagyni, hogy ez a pökhendi pöcs bántalmazza a barátnőmet! – keltem fel a székemből, lesújtó pillantást vetve JiMinre.
–        A barátnődet? – vonta felé a szemöldökét a nő. – Ugye, most nem Choi HaeRa-ra gondol?
–        És, ha igen, akkor mi van? – vontam meg a vállam. – Az a lány súlyos beteg, és nem hagyhatom, hogy valami baja essen, és ha nem tetszik a hangnem, amivel róla beszélnek, a tűzön is átfogok menni érte.
–        Tudod az nem megoldás, ha megverjük a másikat.
–        Mert az megoldás, hogy mindig elnézünk mindent mindenkinek, csak azzal bánunk kegyetlenül, aki nem is érdemli meg. Ez itt... bántalmazta azt a lány, pont, mint Han BoRam, és pont úgy, mint maga, amikor eltiltotta őt annak lehetőségétől, hogy részt vegyen élete talán egyetlen bálján.
–        Ahogyan téged is.
–        Hogy mondja? És akkor ez a féreg megint megússza?
–        Van nevem is, te seggfej! – kelt ki magából, az eddig igen csendes fiú.
–        Moderálnátok magatokat, kérlek? – intett minket némi illemre a nő. – Szívem szerint mindkettőtöket eltiltatnám a báltól, de nem tehetem.
–        Ugye, nem azt akarja ezzel mondani, hogy fél attól, mi lesz, ha szegény BoRamnak egyedül kell mennie a bálra – gúnyolódtam rajta.
–        Ha JiMint eltiltom, BoRam kiakad, és az iskola érdekeit is szem előtt kell tartanom.
–        Maga fél tőle?
–        Nem, nem tőle – védekezett az igazgatónő.
–        Az anyja az iskolai röplabdacsapat edzője, a nevelőapja pedig pénzeli a sulit – suttogta JiMin szinte az orra alatt, majd felemelte rám a tekintetét. – És azt hiszed, hogy nekem örömömre szolgál azt tenni, amit az a némber elvár tőlem...
–        Aish, hogy mennyi gyáva ember van erre felé... – sóhajtottam lemondóan.
–        Sajnálom, ami HaeRa-val történt, vagy épp történik, de nem mehet el a bára, és neked is megtiltom, hogy ott legyél.
–        Remek, maga egy igazán szaralak – közöltem vele, figyelembe sem véve, hogy felettem áll a ragban, hogy idősebb nálam.
–        Hogy merészelsz így beszélni az igazgatónővel? – sápítozott a nő szinte elfehéredett arccal.
–        Maga egy gyáva, becstelen alak, aki nem képes kiállni azokért, akiknek szüksége lenne erre.
–        Mert nem tehetem meg, és ha nem moderálod magad, akkor felfüggesztelek a tanulmányaid alól – fenyegetőzött.
–        Az a helyzet, hogy tök mindegy, hogy hol töltöm a nyomorult életem utolsó három hetét, itt az iskola falain belül vagy otthon a négy fal között – figyelmeztettem dühösen, miközben ismét csak felpattantam a székemről, de ezúttal már nem is ültem vissza. Szerettem volna, minél hamarabb kijutni innen, hogy kitombolhassam magam, mert igen nehezemre esett visszafojtani az indulataimat.
–        Ez meg, hogy érted? – nézett rám megdöbbenten, pont úgy, ahogyan JiMin.
–        Úgy, ahogyan mondom, és megnyugtatom Önt, kedves igazgatónő, hogy HaeRa se fogja sokkal tovább bírni – vágtam a fejéhez a tényeket, majd angolosan távoztam.
 

/HaeRa/

Megdöbbenten meredtem a tükörképemre, és BoRam tükörképére is, amit láttam a tükörből. Kíváncsi lettem volna, hogyan volt képes erre, hogy nem vette észre a fodrászlány, hogy a festékkel baj van. Nyilvánvalóan sietni kell, éppen ezért kerülte el a figyelmét.
–        Remélem, végre mások is belátják, hogy mennyire ocsmány vagy, és tanulsz belőle, hogy nem éri meg velem ujjat húzni – fenyegetett meg a lány, majd nevetve otthagyott minket.
–        Szerintem ez csak színezőpor – szólalt meg a fodrászlány, miközben azt figyelte, ahogyan a színes tincseimet vizsgálgatom. – Ha jól megy minden, három-öt mosás után kijön. Szeretnéd, hogy kimossam, amennyire csak sikerül?
–        Nem szükséges – vontam meg a vállam. – Inkább hagyjuk, jó ez így, annyira nem áll rosszul, csak épp szokatlan.
–        Tényleg? Nem csak azért mondod, hogy ne érezzem magam rosszul?
–        Tudom, hogy nem szándékos volt, vagyis nem a te hibád, másrészt nem árt egy kis változás, maximum felejtős a rózsaszín álomvilág a képeimhez, akkor inkább megyek a fagyos télbe.
–        Igazán hálás vagyok neked azért, amiért elnézed a hibámat – hálálkodott a lány, majd neki látott a munkához.

Az elkövetkezendő hosszú percekben nem éreztem mást, csak a forró hajszárító levegőjét, és azt, ahogyan a fésű szakszerűen siklik a hajamban. A hajtövem viszonylag sötét volt, szinte egészen fekete, vagy sötétebb kék, utána fokozatosan ment át kékbe, majd a végén már szinte türkizes árnyalatot vett fel. Tudtam, hogy így nem fogok beleilleni a cseresznyevirágok közé, és a rózsaszín lenge kisruháról is le kell mondanom, de még tökéletes leszek hókirálynőnek. Végül a hajam lágy loknikat kapott, és eltekintve a színétől, mert valójában tényleg jól állt, meglepő és abszurd volt. Vagy csak alapvetően más, mint én...
–        Tényleg sajnálom, hogy ez így alakult – sajnálkozott tovább a lány.
–        Nem kell sajnálnod, én sem teszem – mosolyodtam el, majd nagy nehezen kiszálltam abból a felettébb kényelmes székből, hogy átmehessek ruhát választani.

Végül egy hosszú világoskék, könnyű esésű, kristályokkal kirakott, pántos ruhát választottam, ami remekül kiemelte a törékeny vonalaimat, és amikor megkaptam a sminkemet, ami speciel szolidra kértem, meg arról sem feledkeztem meg, hogy bezárjam az ajtót, amikor beléptem, mert biztos voltam abban, hogy BoRam itt is megjelenik, és azt a szemöldököm is bánhatja akár.

Aztán amint kiléptem, és a téli díszlet felé vettem az irányt, még BoRam és a klikkje is elnémult, nyilvánvalóan arra számítottak, hogy megfutamodott, vagy nem lesz merszem kilépni ilyen fejjel, s valahol majd kisírom magam. De nem... Nem fogom megadni nekik ezt az örömöt, és büszkén fogom vállalni az új külsőmet, még akkor is, ha csupán egy csapda miatt lett ilyen. De kinek árt egy kis változás, hiszen az életem lassan véget ér, és legalább elmondhatom, hogy kipróbáltam valami olyat is, ami kívül áll a komfortzónámon.

A hulló hópelyhek között készültek el a képeim, és olyan voltam, mint egy angyal, igazán lenyűgöző voltam, BoRam meg felettébb ideges, amikor kiderült számára, hogy a megjelent fiúk tőlem voltak hanyatt esve, és nem éppen tőle. Talán törleszthettem egy kicsit azért a sok mindenért, amit tőle kapta, még akkor is, ha miatta nem vehetek részt azon a bálon, amire már annyira vártam. Nem baj, legalább nem kell azon agyalnom, hogy miképpen kérdezzem meg JungKookot, hogy legyen a párom. Kíváncsi lettem volna, hogy mi van vele, hogyan zajlott le a beszélgetése az igazgatónővel, és JiMin vajon hogy érezheti magát, képesek lesznek róla rendes képeket készíteni, vagy a hősöm teljesen tönkre tette az arcát? Érdekesnek véltem, hogy éppen JiMin miatt aggódom, amikor ő is minden egyes pillanatot kihasznál, hogy belém rúghasson, de tudva azt, hogy miért teszi, valahogy meg tudtam volna neki bocsájtani mindezt... Vagy csak lehet, hogy én vagyok túl naiv...

-

Elég későn értem haza, féltem attól, hogy a szüleim vajon, mit fognak szólni a fürtjeim miatt. Ám fent volta a szobájukban, a tévé halkan szólt, én pedig szinte besettenkedtem a szobámba. Szerettem volna venni egy gyors zuhanyt, de mielőtt elérhettem volna a fürdőbe, hallottam, hogy csengetnek. Érdeklődve figyeltem az eseményeket, az emelet rejtekében, amikor a szüleim egy öltönyös fazont engedtek be, este kilenc környékén. Több volt, mint gyanús, tehát tudni szerettem volna, hogy ki ez a férfi, aki rettenetesen jómódúnak tűnt, olyan negyven körüli lehetett, látszott rajta, hogy valami menő üzletember. Bár még sohasem láttam, úgy tűnt, ahogy a szüleim, különösképpen az apám ismeri őt, vagyis lehet, hogy valami távolabbi rokon, de aztán...

–        Igazán sajnálom, hogy ilyen későn zavarlak titeket – fogott bele az ismeretlen, és igen szívélyes volt a hangja, talán túl nyájas is.
–        Nem zavarsz minket! – hárította el anyám azonnal. – Megkínálhatlak egy itallal esetleg?
–        Nem, köszönöm. Térjünk a tárgyra! – hangzott a férfi határozott válasza, a szívem pedig hevesen kezdett verni, mint egy gyorsvonat, úgy zakatolt. – Sajnálattal hallom, hogy mi is történt a kicsi HaeRa-val, mindazon által, sajnálom azt is, hogy nem tudok nektek ebben anyagi támogatást nyújtani.
–        Tényleg nem találtál semmilyen lehetőséget? – sápadt el az apám. Nem szerettem, ha a hátam mögött döntenek a sorsomról, azt, hogy egy ilyen fazont is belevontak a dologba, pedig kimondottan dühítőnek véltem.
–        Sajnálatos módon nem áll olyan jól az üzletem, hogy milliókat tudjak hiányolni – mondta rezzenéstelen arccal a férfi. – Viszont van egy üzlettársam, akinek lenne egy ajánlata.
–        És pedig? – gyanakodott anyám azonnal.
–        Igazán jó üzletnek számít, hiszen egy jóképű negyvenes úriemberről lenne szó, aki hajlandó bármennyit fizetni, ha cserébe... – Rosszat sejtettem, nagyon rosszat...
–        Cserébe? – sürgette őt ezúttal az apám.
–        Ha cserébe odaígéred neki a lányod kezét. – Azt hittem, hogy leszédülök a magasból, még hogy valami negyvenes fazon menyasszonya legyek, cserébe az életemért... Inkább a halál.
–        Most azt akarod mondani, hogy az alig nagykorú lányomat ajánljam fel neki? – Anyám szeme elkerekedett a meglepettségtől, bennem pedig forrt a düh.
–        Úgy tudom, hogy igen szemre való teremtést, és ez nem nagy ár szerintem – vigyorodott el. – Arról meg nem is beszélve, hogy amennyiben a lány ártatlan, az nektek is szép haszont hozna.
–        Csak a lányom nem holmi utcasarki, hogy egy kivénhedt pasasnak adjam – kelt a védelmemre anyám, akinek az arca égett a hirtelen fellépő haragtól. – Nem lesz belőle egy rabszolga, akin mindenféle vén kujon kiélje magát.
–        Akkor hagyod meghalni? – fordult fel kérdő pillantással apám. – Mert jelenleg az élete a tét.
–        Inkább megválok az ékszereimtől, és te is megválhatnál egy-két elektronikus dolgodtól, akkor nem kellene a szerencsétlen lányoddal ezt tenni. Az én lányom nem eladó, és vége!
–        Hát pedig más esélyt nem látok, igazán jó dolga lett volna ott a kicsi HaeRa-nak, hiszen el lett volna halmozva mindenféle mesés ékszerrel, ruhákkal, cserébe pedig csak annyit kellett volna tennie, amit egy nőnek illendő... Csak széttennie a...
–        Tűnés innen! – szakította félbe anyám hevesen. – Tűnés a házamból! Most! – Az utolsó szót szinte ordítva mondta ki, a férfi jót nevetett rajta, apám pedig megrökönyödve nézte anyám heves reakcióit. – Veled még számolunk ezért! – fenyegette meg a férjét, miközben igyekezett minél hamarabb kitessékelni a házból azt a szemetet.
–        Ugye, ezt most nem gondoltad komolyan? – torkolta le az apámat, de meg is értettem a helyzetét. Mint Nő kissé másképpen tekintett a dologra, nem úgy, mint apám. Nem is értettem, mint gondolt, majd valami vén fazon kurvája leszek, cserébe, ha ad pénzt az életem megmentésére, amit ráadásul nem is akarok. Micsoda egy abszurd ötlet... Nem hallgattam végig a szüleim csatározását, inkább a szobámba siettem.

El kellett mennem, ki kellett innen jutnom, egyszerűen nem tudtam itt maradni ebben a lakásban...  Elővettem a telefonomat, és ráírtam JungKookra, beszélnem kellett vele, kellett valaki, akinek a vállán kisírhatom magam.

„ Beszélnem kell veled! Tudunk valahol találkozni?”
Pár percet kellett várnom a válaszra, de az ágyamban heverészve annyira nem is tűnt soknak.
„ Most?”
Mindösszesen ennyi volt a válasza, amin természetesen ki is akadtam.
„Igen, most. El tudnál jönni értem?”
„Nem.”
„Mi az, hogy nem?”
Teljesen megrökönyödtem, de nem is tudom, hogy mégis mit vártam egy személyiségzavaros egyéntől.
„Szökj meg és találkozunk a parkban, fél óra múlva!”
„Szökjek meg?”
Erre már nem érkezett válasz, így hatalmas sóhajjal láttam neki kidolgozni egy szökési tervet...

-

Végül csak az erkélyen tudtam lelépni, és nem volt egy egyszerű menet.  A kezem, a farmerem, sőt a felsőm is zöldszínű volt bizonyos részeken, ahol az oszlopokra felfutó növények beletörtek az említett részeimbe. Ám komolyabb sérülés nélkül megúsztam, és fogalmam sem volt arról, hogy ezek után mégis mi lesz velem aznap éjszaka. Gyalog mentem a parkba, amit a fiú megadott pontos címnek, az egyik kisebb tisztáson heverésztem, ahol a közeli cseresznyevirágok lassan szirmaikat bontják. Fényes nappal ez a kert meseszép, de így éjjel mindösszesen a csillagokkal kellett beérnem, amik tündöklően csoportosultak az ég vizén. A kezemben a volt a telefon, az adott csak fényt a csillagokon kívül, mégis minden egyes kis fűszál rezzenésére felkaptam a fejem. Mivel lassan tavaszodott az állatvilág is aktívabb lett, de mégsem hittem, hogy valami nagyvad majd megtámad.
Halk lépések neszére figyeltem fel rövid várakozás után, majd egy alak hajította le magát mellém.
–        Már majdnem aludtam – hallottam meg JungKook hangját, majd olyan sebesen vágódtam a karjaiba, hogy a fiú reagálni sem tudott rá. – Jól van! – simogatta meg a hátamat. – Mi történt... a hajaddal?
–        BoRam – morogtam a vállára hajtva a fejem. – De ez nem gáz.
–        Tényleg nem – vigyorodott el. – Igazán szexi.
–        Hogy mi? – vontam fel a szemöldököm, majd fülig vörösödtem.
Egy pillanattal később már a forró lélegzetét éreztem a nyakamon, és amint finoman a bőrömhöz nyomta az ajkait, azt hittem, lángra kapok.
–        Na, ezt most fejezd be! – szóltam rá szigorúan.
–        Akkor minek hívtál ide? – kérdezte mélységes csalódottsággal a hangjában.
–        Hát nem azért, hogy összezavarj.
–        Pedig látszik rajtad, hogy élvezed – kaján vigyor terült el a képén.
–        Hát azt, amit a szüleim kitaláltak volna nekem azt annyira nem – gondolkodtam el egy pillanatra.
–        Mert? Mi történt már? Miért vagy ennyire zaklatott?
–        Megjelent nálunk egy fazon, akitől anyámék pénzt akartak szerezni, hogy megmentsék az életem, de neki nem volt annyi pénze. Aztán ajánlott egy másik üzletembert, akinek lenne pénze, ám cserébe oda kellene adnom magam...
–        Te nem leszel senkinek a... – kereste a szavakat amikkel illethetné a helyzetet.
–        Úgy érzem magam, mint a középkorban, felajánlották a kezem, hozományért cserébe.
–        Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen.
–        Azt is mondta a férfi, hogy mivel ártatlan vagyok, még többet érek – itt már teljesen kétségbe voltam esve...
–        Szó sincs róla! – vont magához közelebb. – Rajtam kívül nem nyúlhat hozzád senki sem, és ha kell, lerendezem ezt a szüleiddel is.
–        Anyu nem fogja hagyni, hogy ez bekövetkezzen, ha kell, inkább elköltözöm otthonról.
–        Hozzám jöhetsz – ajánlotta fel. – Csak nyugodj meg, kérlek, mert ez nem tesz neked jót! – Kisimított egy kósza tincset az arcomból, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy az összes szempilláját képes voltam megszámolni. Félve néztem a szemébe, de abban a pillanatban elvesztem a kavargó mélységben, és olyan megnyugvás tört rám, tudtam, hogy amíg ő mellettem lesz, semmi baj nem érhet, ha kell, békében meghalhatok. Ám ez a tény még nagyobb fajdalommal töltött el, hiszen nem tehettem meg ezt vele, ha ő nincs halálra ítélve, akkor nem tehetem ki akkora szenvedésnek, hogy el kell, majd veszítenie. Aish, mennyire nehéz ez az élet!
–        Majd én vigyázom rád! – nyugtatott folyamatosan.
–        Tudom! – sóhajtottam lemondóan, és igyekeztem némi levegőhöz jutni. – Felejtsük el! – legyintettem. – Nyilvánvalóan túlreagáltam, és csak nem tesznek velem ilyet a szüleim.
–        Belőlük mindet kinézek – tájékoztatott a fiú gonoszan.
–        Ez elég aljas volt, nem gondolod?
–        De ha így van – vonta meg a vállát, és hanyatt vágódott a füvön, hogy kémlelhesse a csillagokat, így kénytelen voltam magam is csatlakozni hozzá.
–        Amúgy mi lett JiMinnel? –  kérdezősködtem rövid hallgatás után.
–        Az nem is izgat, hogy mi lett velem? – háborodott fel.
–        De az is érdekel, csak... – elnémultam, amikor a tekintetem találkozott az övével, és az ujjait összekulcsolta az enyémmel.
–        Fogalmazzunk úgy, hogy nem kell idén se bálra mennem.
–        Téged is eltiltottak? – csodálkozva néztem rá.
–        Igen, pedig már éppen azon voltam, hogy felkérjelek a páromnak, erre tessék... Egyikünknek sem kell ott lennie.
–        Kitalálhatnánk valami közös programot arra az időre – tippeltem.
–        Az jó lesz, mint most? – mutatott az ég felé.
–        A csillagokat akarod bámulni jövő hét szombaton is?
–        Ha veled bámulhatom, akkor az nekem tökéletes elfoglaltság lesz – közölte, mire éreztem, hogy megint elvörösödök.

-

Az következendő napok olyanok voltak, mint a pokol. BoRam belém kötött, de már nem a hajam miatt, hiszen a legtöbb diák már nem úgy tekintett rám, mint az előtt, a lány kezdte elveszíteni a tekintélyét, és kezdtek ellene fordulni. A hajammal való babrálás az én helyzetemen javított, nem az övén. Tehát csak azzal incselkedhetett, hogy én nem lehetek ott a bálon. Nem mintha érdekelt volna... A szüleimet viszont látni nem akartam, főleg, hogy ilyen szemét módon ki akartak velem tolni, bár azt is láttam, hogy a garázsból és a lakásból is eltűnnek a keveset használt elektronikai kütyük, vagyis inkább efelé hajlottak, nem pedig a testem és a lelkem áruba bocsájtása mellett. Aish, hogy mennyire szörnyű ezt végiggondolni...

JungKook amikor csak tehette vele volt, igyekezett bennem tartania a lelket, és szinte minden este a csillagokat bámultuk, tehát a szombati bál helyetti elfoglaltságnak mást kellett kitalálni, még akkor is, ha a végtelen csillagos égbolt kifogyhatatlan lehetőségekkel, és látnivalóval szolgált. Bár azon megdöbbentem, hogy pénteken egész nap nem láttam a fiút, és egy nappal a bál előtt, már az egész iskola fel volt pörögve, gondolom a tanítás sem igazán ment már a tanároknak. Éppen a folyosón sietem végig, amikor Kang asszony hangjára figyeltem fel.
–        HaeRa? – Inkább kérdő volt a hanglejtése, nem tudta eldönteni, hogy én vagyok-e vagy sem.
–        Igen – fordultam meg, majd megvártam, hogy az idős asszony közelebb siessen hozzám.
–        Hű, ez igazán bátor színösszeállítás – mosolyodott el.
–        BoRam érdeme ez is, csak épp visszafelé sült el a dolog – magyaráztam.
–        Sajnálom, hogy miatta nem lehetsz ott a bálon.
–        Én annyira azért nem, már van más elfoglaltságom – vigasztaltam őt is, de legfőképpen magamat.
–        Holnap délben kezdenénk a díszítést, ha neked az úgy megfelel.
–        Tökéletes – bólintottam. – A galériában lesz idén is a bál?
–        Mint mindig – hangzott a válasz. – Akkor holnap várlak.
–        Ott leszek, asszonyom! – hajoltam meg tisztelettudóan, de valahogy fájt a szívem, hogy csak a díszítésben vehetek részt.

-

Otthon felettébb nagy volt a csend, vagyis visszafogott duruzsolás fogadott,a mikor megérkeztem. Egyszerűen kivert a víz, ha csak arra gondoltam, hogy alig egy hete, még én voltam a feldobott tárgy, ami szép summáért vihető. A szüleim nem hozták fel a témát, és én sem említettem meg nekik, hogy tudok a nyomorult és gusztustalan tervükről, még ha csak kósza gondolat is maradt. Bár nem hiszem, hogy ők éppen erre a fordulatra számítottak.
A szobámba vettem az irányt, ahol éppen anyám a nővéremmel vitatkozott, hogy vajon kibontsák a nevemre szóló hatalmas dobozt, illetve levelet, vagy inkább várjanak meg vele. Anyám megszeretett volna várni vele, a nővérem pedig azon volt, hogy én meg sem érdemlek semmiféle ajándékot, vagyis lehet, hogy csak a nevünket cserélték meg, és a doboz az övé.
–        De ez a húgod neve – erősködött anyám.
–        Hol van a nevem? – léptem be a szobába.
–        Á, kicsim, de jó hogy itt vagy – lelkesült fel az idősebbik.
–        Még mindig azt mondom, hogy ezt nekem címezték – vonta meg a vállát a nővérem. – Mi van a fejedre borult egy kis festék?
–        HaeYoung!  – szólt rá szigorúan anyám. – Kérdezni akartam a héten többször is, de fáradtnak tűntél... Mi történt a hajaddal?
–        Már egy hete ilyen, de nem gond, tetszik. BoRam intézte így, de nem bánom, hiszen ezáltal újra felfigyeltek rám az emberek.
–        Gondolom, nem jó értelemben – gúnyolódott a nővérem.
–        Nem akarsz kimenni innen? – kérdeztem tőle határozott hangon. – Fel kell bontanom a csomagomat.
–        Annyira kíváncsi vagyok, hogy mi lehet benne, hiszen nagy értékű lehet. – Anyám úgy viselkedett, mint valami tini lány az első bulija előtt.

A nővérem csupán az ajtóból leste, miképpen bontom ki a csomagom, mely egy igen nagyméretű doboz volt, rajta egy levéllel. Ám én inkább a levéllel kezdtem, és majdnem elájultam, amikor megpillantottam JungKook hanyag kézírását.

„ Tudom, hogy nem valószínű, hogy lesz lehetőséged elmenni legközelebb egy bálra, és az sem biztos, hogy nekem lesz, de épp emiatt is érzem úgy, hogy mindkettőnknek ott a helye. Tudom, most az jár a fejedben, hogy miképpen fogunk bejutni, és mit veszel fel, de én mindenre gondoltam. Amennyiben úgy véled, megéri kockáztatni, hiszen nincs mit vesztened, akkor este kilenckor találkozunk a galériánál, és hozd magaddal az ajándékodat is.

Sok szeretettel: JungKook”

Kétszer is átolvastam a levelet, és egyszerre milliónyi kérdés fordult meg a fejemben, de abban biztos voltam, hogy ha már kitervelt valami, akkor nem fogom cserbenhagyni, hiszen eddig még nem hagyott ő sem engem. Ám amikor kinyitottam a dobozt, kis híján tényleg kiterültem, mert egy meseszép kék ruha volt benne, ami ment a hajamhoz. Olyan ragyogó volt az egész ruhaköltemény, olyan hatalmas habos-babos szoknyája volt, mint ami Hamupipőkének a mesében, azzal a különbséggel, hogy ennek a szívalakú dekoltázsán kívül, még fent is zárt volt, tüllagyagból készült magasított nyakú, és a hosszú ujjai pedig a középső ujjamon ért véget. Mindez úgy csillogott, ahogyan a gyémántok a napfényben, több ezernyi kicsiny kristály díszítette az egész ruhát. Nem kellett hozzá ékszereket sem vennem, mert magam voltam az ékszer. Egy hozzáillő magassarkú szandál is volt a dobozban, már csak arra kellett rájönnöm, hogyan fogok benne menni. De megoldom, ezek után meg főleg...
–        Omona, ez gyönyörű! – ámuldozott anyám. – De kitől van?
–        Nyilvánvalóan egy gazdag idős pasitól, akinek odaadta magát – vetette fel lekezelően HaeYoung.
–        Nem egészen. Ez attól a fiútól van, akinek az életemet köszönhetem – válaszoltam határozottan.
–        JungKook? – kérdezett rá anyu azonnal. – De honnan van annak a fiúnak ennyi pénze?
–        Az apja orvos, és jól keres – közöltem a tényeket. – És most pedig mennem kell!
Amint sikerült rendesen visszacsomagolnom a ruhát, fogtam a dobozt és otthagytam a rokonaimat, de főleg a nővéremet, aki majd’ megpukkadt az irigységtől.

-

Végül csak Kang asszonnyal találkoztam, és nem JungKookkal, kiderült, hogy a fiú őt kereste meg, hogy segítsen nekünk bejutni. Aztán a terv a következő volt, ami nekem annyira azért nem tetszett. A díszítés után úgyis el kell hagynom a helyszínt, de haza megyek lezuhanyozom, megcsinálom a hajam, majd Kang asszony bevisz, hiszen ő ott lehet a rendezvényen, sőt segít nekem belebújni a ruhámba. Azt nem tudtam, hogy a fiú, hogyan fog bejutni, de bíztam benne, hiszen nem lesz hivatalos karkötőnk a rendezvényre,a mit vagy kiérdemeltünk, mert végzősök vagyunk, vagy horror összegért vett kettőt, amit simán kinézek belőle, hiszen szerzett nekem egy ragyogó álomruhát.

Remegő térdekkel mentem be délre a díszítéshez, de amint megláttam azt a rengeteg kék rózsát, fehér kisvirágot, a szalagokat és a lampionokat, megfeledkeztem mindenről. Hosszú fonatokat készítettem a virágokból, melyeket a lépcsők korlátjaira tekertem. Kisebb csokrokat tettem az asztalokra, a lampionok mellett kék és fehér szalagokon szintén ilyen kis csokrok lógtak, a székek mind szaténborítást, és rózsadíszítést kaptak, illetve ezüstszínűre fújt faágakból összerakott fél, maximum egy méter magas fákat helyeztem a sarkokba, meg az üresnek vélt helyekre, például a főkapuhoz, ahol két oldat sorfalszerűen helyezkedtek el, mind összefűzve kék szalaggal. Olyan volt az egész hangulata, mint valami téli estélynek. Minden esetre nekem nagyon tetszett, és az igazgatónőnek is, aki mindig nagy sajnálatát fejezte kis, hogy nem vehetek részt a bálon. Na, várd csak ki a végét...

Félelmetes volt, a hátsó bejáraton beszökni, de Kang asszony nagyon élvezte, hogy némi izgalmat vittünk az életében. Ugyan a hátul lévő helyiségek inkább raktárnak bizonyultak, mégis tökéletesnek véltem arra, hogy el tudjak bújni. Az emeleten minden le volt zárva, csupán egyetlen meredek lépcső vezetett fel, és amint sikerült belebújnom abba a ruhába, Kang asszony kapásból elsírta magát.
–        Olyan vagy, mint egy hercegnő – dicsért meg. – Menj és érezd jól magad!
–        Köszönöm! – hajoltam meg. – Azt is köszönöm, hogy segített bejutni, pedig az állásába kerülhet.
–        Nyugdíjba megyek az év végén! Nincs mit vesztenem, ahogy neked sem – válaszolta, ami egy kissé váratlanul ért. – Ti voltatok az utolsó diákok, akiknek segítettem egy végzős bált összehozni. Most pedig menj, és ragyogj.

Nem válaszoltam erre, a szívem hevesen dobogott. Odalent már javában folyt a rendezvény, felszólalt az első zene, gondolom ez volt az, ahol az igazgatónő is táncolt, sőt,a mint kiértem a lépcső tetejére, már láttam is, hogy milyen nevetséges öltözetben van az a nő. Ugyan még nem volt belépőm sem, bíztam abban, hogy nem lesz semmilyen baj belőle. Lassú léptekkel mentem le a lépcsőn, igyekeztem nem orra esni a cipőmben, ha már JungKook ennyire lehengerlő öltözetet képzelt el rám. Senkinek sem tűntem fel, amit beléptem a táncparkett szélére, ám mielőtt megkereshettem volna a fiút, ujjak fonódtak a csuklómra, és valaki hirtelen magához vont.
–        Messzemenőleg te vagy a legszebb a teremben – hallottam meg JungKook fátyolos hangját, közvetlenül a fülemben.
–        Muszáj rám hoznod a szívbajt! – emeltem fel rá a tekintettem. Igazán jól festett abban az öltönyben, és kék ing volt rajta, éppen olyan árnyalatban, mint amilyen az én ruhám volt.
–        Azt sejtettem, hogy ez a ruha jó lesz rád, de azt nem gondoltam, hogy így fogsz benne kinézni.
–        Ilyen rémesen? – vonta fel a szemöldököm.
–        Elképesztően szép vagy – bókolt újra, mire a céklaszínéhez kezdtem hasonlítani.
Megfogta a kezem, úgy vezetett a táncparkett szélére, de amint az igazgatónő észrevett minket, a zenekarhoz sietett, hogy elvegye a mikrofont és szót kérjen.
–        Egy kis figyelmet kérek! – szólalt meg határozott hangon. – Bár eddig nem éreztem szükségét annak, hogy ellenőrizzük a belépőjüket, most szeretném, minden kedves vendégünk megmutatná azt a jelenlévő biztonsági őröknek.

A teremben halk morajlás futott végig, majd mindenki úgy helyezkedett el, hogy a körbeérő biztonsági őrök meg tudják lesni azokat a bizonyos karkötőket, amelyekből nekem speciel nem volt. Pánikba estem azonnal, majd JungKookra néztem.
–        És most mi lesz? – faggattam suttogva.
–        Kérem a kezed! – utasított gondolkodás nélkül.
–        Minek? – kérdeztem vissza, de engedelmeskedtem, mire a fiú felkapcsolta rá a végzősök karkötőjét, ami az én esetembe piros volt, mint a lányoknak. – Ezt meg, hol szerezted?
–        Az legyen az én titkom – vigyorodott el, majd nagy nehezen felkínlódta magára a zöldet, ami éppen a végzős fiúké volt. Az egyéb vendégek kéket kaptak, de mi nem is az egyébbe tartoztunk.
–        Mondd, hogy nem loptad – estem kétségbe még jobban.
–        És ha igen? – vonta meg a vállát. – Csak olyanoktól vettem el, akik megérdemlik.
–        Ugye, nem? – Kész végem van, ha kiderül, hogy ez a kezemen éppen BoRamé volt, akkor nekem annyi.

Abban a pillanatban, amikor az egyik nagy darab biztonsági őr éppen BoRamhoz és JiMinhez lépett a lány abszolút kétségbe volt esve, még nálam is jobban, ami nagy szó.
–        Mi az, hogy nem tudod, hogy hol vannak a belépőink? – förmedt rá a fiúra, aki bőszen kutatta a zsebeid, de nem találta meg őket.
–        Tudom, hogy elraktam őket, de most nincsenek meg – sápadt el a fiú.

Fél szemmel JungKookra sandítottam, aki azonnal integetni kezdett JiMinnek, aki elkerekedett szemmel nézett a kettősünkre, de főként rám. Abban a ruhában, olyan feltűnő voltam, amennyire csak lehetettem. BoRam inkább szoknyája rövidségével tűnt csak ki a tömegből, a piros mini ruhája hiába volt alul fodros, alig takarta éppen a fenekét.
–        Nyilvánvalóan ez valami félreértés lehet – fogott bele a biztonsági őr megpuhításába BoRam. – Mindjárt meg lesznek azok, addig nem tudna máshol kutakodni?
–        Megkérem önöket, hogy hagyják el a helyszínt! – szólította fel őket távozásra a férfi.
–        De ez az este rólam szól, úgyis én leszek a bálkirálynő! – sápítozott a lány.
–        Gyere, menjünk! – ragadta meg a karját JiMin, majd nagy küzdelem árán kivitte az ajtón túlra a vagdalózó, dühöngő BoRamt.

Amikor az indulatok lecsendesedtek, a férfi, aki előbb kipenderítette a két jómadarat, közelebb lépett hozzánk. Szó nélkül felmutattuk neki a láncokat, majd néma bólintás után távozott, és beállt az ajtó mellé. Akkor lélegeztem fel,a mikor az igazgatónő engedélyt adott arra, hogy érezzük jól magunkat.
–        Nem tudom, hogy csináltad, de ez félelmetes volt – néztem nagy szemekkel JungKookra.
–        Menjünk, táncolni! – fogta meg a kezem és vezetett a táncparkettre.
–        De én nem táncolok – utasított el, de addigra már az egyik keze a derekamon pihent, a másik meg foglyul ejtette az én kezemet, így nem volt menekvés.
–        Nem fogjuk túlzásba vinni, megnyugtatlak!
–        Hát, jó! – adtam be a derekam. – Honnan szerezted ezt a ruhát, és miért?
–        Anyámé volt, és látni szerettelek volna benne, nem hiszem, hogy lesz lehetőségem téged még egyszer így látni – hangzott a válasz, és hirtelen nagyon megtisztelve éreztem magam.
–        Hű, hát valóban úgy érzem magam, mintha valami hercegnő lennék.
–        Jelenleg az én hercegnőm vagy – vigyorodott el. – Bár nem, az nem illik rád...
–        Akkor mégis miképpen tekintesz rám? Mármint ebben a hacukában?
–        Te a királynőm vagy, az egyetlen egy! – hajolt hozzám igencsak közel, és megint sikerült az ajkaival megtalálnia a nyakam egy igen érzékeny pontját, ami halk sóhajt eredményezett.
–        Nem mondj nekem ilyeneket, mert zavarba hozol.
–        Akkor mondjam azt, hogy szeretlek! – fűzte tovább egyre inkább lecsökkentbe a kettőnk közti távolságot. – Vagy mondjam azt, hogy szeretem, ahogyan bánsz az emberekkel, ahogyan bánsz velem, ahogy egyetlen mosolyodtól képes lángra gyúlni a szívem. Vagy mondjam azt, hogy tényleg te vagy a szívem egyetlen királynője...
–        Neked elment az eszed! – igyekeztem ki bontakozni a karjaiból, mert az, amit mondott több volt, mint, amit képes lettem volna elviselni.
–        Tényleg szeretem hallgatni a hangod, ahogyan beszélsz hozzám, ahogyan kétségbe esel, és szeretlek azért is, mert erőssé teszel, miattad érzem magam legyőzhetetlennek.
–        JungKook, kérlek! – érzetem, ahogy fojtogatnak a könnyeim. Egyszerűen annyira szerettem volna, ha nem érez irántam semmit sem, de épp most vallott nekem szerelmet, nekem, aki meg fog halni. És mennyivel könnyebben érezném magam, ha azt mondhatnám neki, hogy azért sem mondhat nekem ilyeneket, mert én nem érzem ugyan ezt, de nem így volt, annyira szerettem volna vele lenni, hallgatni a hülyeségei, azt, ahogyan kiáll értem, és boldoggá tesz... De nem akartam önző lenni, nem akartam összetörni a szívét azzal, hogy nem szerethet addig, amíg csak jól esik neki, akár évtizedeken át.
–        Folytassam még?
–        Nem szükséges. – Szinte kitéptem magam a kezei alól, és elegánsan megemelten a szoknyám szélét, és tőlem szokatlan módon kifelé szaladtam az ajtón túlra.
–        HaeRa, várj! – kiabált utánam, de mintha meg sem hallottam volna.

Fel kellett dolgoznom azt, amit mondott, hogy életemben először ilyen komoly szerelmi vallomást hall az ember, kicsit szokatlan, másrészt, tényleg nem akarom, hogy szeressen. Még legalább háromszor hallottam, amint a nevemet kiáltozza, én pedig megindultam az épület melletti bokrokból álló útvesztőbe. Teljesen céltalanul bolyongtam, és amint a közepére érhettem volna, ugyan abban a pillanatban találtam magam JungKookkal szemben.
–        Hát eddig még egy lány sem szaladt el előlem, amikor elmondtam nekik őszintén, hogy mit érzek irántuk – jegyezte meg csendesen. Hevesen vette a levegőt pont úgy, mint én, de engem az az átkozott fulladás, és mellkas fájdalom is kísértett.
–        De nem szerethetsz! – kiabáltam vele, a könnyeimmel küszködve. – Nem, nem, nem..
–        Mert egy időzített bomba van a szíved helyén? – kérdezett vissza azt a kifejezést használva, minta mit magam használtam, amikor a magasban voltunk.
–        Mert meg fogok halni – suttogtam magam elé.
–        Nagyszerű, mert én is – lépett közelebb hozzám.
–        De én igen hamar, nem akarom, hogy szenvedj, ha már nem leszek, nem akarom, hogy szeress, és kész – közöltem vele könyörtelenül, de a fiú csak felnevetett.
–        Azt hiszed, hogy csak téged fenyeget az élet múlandósága, hogy csak a te életed homokszemcséi rohannak, lefelé egy homokórában? – faggatott igen költőiesen.
–        Mit akarsz ezzel mondani? – néztem rá értetlenül.
–        Te önmagad ölöd meg, engem ez a valami a fejemben, mely szép lassan felfalja az agyam... – Megrökönyödve bámultam rá, megmozdulni sem bírtam, míg szép lassan összetettem a képet. A tünetei, melyek gyakran kínozták, a fejfájás, a feledékenység, az értelmetlen, sőt megmagyarázhatatlan agresszió, és a hirtelen fellépő érzéseit sem képes kontrollálni. Omo, hogy nem jöttem rá hamarabb. – Choi HaeRa – mondta ki a nevem lágyan és dallamos, miközben újfent magához vont. – Szeretlek, akár tetszik, akár nem... és...

Nem hagytam, hogy befejezze, nem akartam semmit sem hallani tőle, azt akartam, hogy csendben maradjon, így hevesen nyomtam az ajkaimat az övére, mert nem akartam mást, csak azt, hogy csókoljon szenvedéllyel, hogy öleljen át szorosan, hogy szeressen, addig, amíg csak élünk...

17 fejezet

Az óráim után, amiken BoRam a lehető legváltozatosabb módon belém kötött, az alagsorba igyekeztem, hiszem a suli színpadja, és előadó tere a főépület pincéjében helyezkedett el. Gyakoriak voltak az előadások, a helyi színtársulat, a tánckör mind-mind szokott előadásokat tartani, sőt az is elő szokott fordulni, hogy más iskolák jönnek hozzánk bemutatni az új darabjaikat. Jó magam nem számítottam tehetséges színésznőnek, vagy táncosnak, de a háttér munkákból gyakran kivettem a részemet. Mielőtt elmentem volna arra az egy éves kényszer pihenőmre, segítettem a díszletek megtervezésébe, a jelmezek megvarrásában, vagy egyéb apróbb kiegészítőket készítettem. Ebben épp annyira ki tudtam élni magam, mint a virágkötészetben. Erről persze senki sem tudott, mert az idős jelmeztervezőnk sosem árult el.

Teljes kihaltság és enyhe fény fogadott odabent, a por nehézzé tette a levegőt, biztos voltam abban, hogy ez a légkör kicsit sem tesz nekem jót, de a dolgok, amiket itt fogok véghezvinni, igenis boldoggá fognak tenni. Az első dolog, amivel kezdenem kellett volna az egy alapos portalanítás, de amint neki láttam volna a szükséges eszközök felkutatásához, lépések zajára figyeltem fel. A lelkem mélyén rettegtem, hogy éppen BoRam vagy klikkjének valamelyik tagja jelenik meg, de hatalmas megkönnyebbüléssel fedeztem fel, a drámatanárt illetve a díszlet felelősünket, aki maga volt a jelmeztervező is. Kang MinSeo asszonyság, már hatvanon is túl volt, de olyan tehetségesnek bizonyult a szakmájában, hogy úgy véltem, sosem fog kiöregedni ebből a szerepből, nem mellékesen megjegyzem, hogy én voltam számára az egyetlen megbízható segítség az évek alatt. Bár a drámatanár már nem kedvelt különösképpen, amint észrevette, hogy a színpadon ácsorgok félúton a raktár irányába, elköszönt a Kang asszonyságtól, majd távozott.
Az idős nő mosollyal az arcán közeledett a színpad felé, így kénytelen voltam magam is elmosolyodni.
–        Régen láttalak, gyermekem! – üdvözölt a szokásos szívélyes módon.
–        Üdvözlöm, asszonyom! – hajtottam neki fejet illemtudóan. – Én segíteni jöttem!
–        Tudom – sóhajtott lemondóan. – Bár azt is tudom, hogy neked nem nagyon kellene megerőltetned magad.
–        Honnan tudja? – őszintén elcsodálkozva néztem rá.
–        Az igazgatónő említette, hogy miért is voltam kénytelen hiányolni a társaságodat. Sajnálattal hallom, hogy ilyen fiatalon ilyen gondokkal kell megküzdened.
–        Jól vagyok, asszonyom, és mindenképpen szükségem van arra, hogy elfoglaljam magam valamivel – vélekedtem erősen megnyomva a szavaimat, hogy nyomatékosítsam azokat.
–        Te vagy az egyetlen, akire számíthatok, és aki eléggé tehetséges – dicsért meg mosolyogva. – Azért van ilyen rémes állapotban ez a hely, mert legalább fél éve nem tartottunk itt semmilyen előadást.
–        És most miért is kell rendbe hozni a helyiséget? Várható valamilyen előadás?
–        Nem, gyermekem! Ez lesz a helyszíne a tablófotózásnak, és különféle tematika szerint lesznek beállítva a helyszínek. Vagyis öt különböző díszletet kellene megcsinálnunk...
–        És mégis mifélék lesznek? – tudakoltam.
–        A négy évszak lesz az alap, illetve az egyik lány, valami csillogó, hercegnős témát szeretett volna – fejtette ki részletesen. Egy dologban biztos voltam, vagyis inkább kettőben.. Először is BoRam ragaszkodik csupán a hercegnős csillogáshoz, illetve, hogy én a tavaszi cseresznyevirágzást fogom választani magamnak, mint téma... Jól fogok mutatni a hulló rózsaszín szirmok között... – Úgy hallottam, hogy a jövő heti bálon is te leszel az egyik, aki termet díszít – váltott témát pár pillanat hallgatás után.
–        Igen, a nagynénémnek van virágüzlete is, tehát könnyű lesz megtervezni mindent – bólogattam. A lelkem mélyén már alig vártam, hogy ott is díszíthessek, és végre belebújhassak valami meseszép ruhába, feltéve, ha lesz kivel elmennem... Talán meg kellene kérnem JungKookot, hogy legyen a párom a bálon... Milyen vacakul hangzik, jobb lenen, ha inkább megvárnám, míg ő kér fel engem... Bár meglehet, hogy életem végéig várhatnék rá...
–        És tudod, hogy milyen színeket fogsz használni? – faggatózott az idős nő.
–        Még fel kellene vázolnom a terveimet az igazgatónőnek, ő fogja megmondani, hogy az megfelelő-e számára vagy sem.
–        De milyet szeretnél?
–        Kék rózsákat, fehér apró virágokat, és fehér szalagokat, melyeket az oszlopokra, és a lépcsők korlátjaira is felfűzzük. Kék lampionokat, és virágfüzéreket is szeretnék, remélem, hogy az igazgatónőnek elnyeri a tetszését a tervem.
–        Tudom, hogy szép lesz – biztatott. – Most mennem kell, mert össze kell írnom a megrendeléseket, hogy holnap délután neki tudjunk látni.
–        Számíthat rám! – jelentettem be határozottan, és kissé pironkodva konstatáltam, hogy Kang asszonyság futólag ugyan, de megölelt.
–        Ne dolgozz túl sokat! – figyelmeztetett némi szigorúsággal a hangjában, majd a tőle telhető legsebesebb léptekkel távozott. 

Hatalmas sóhaj hagyta el az ajkaimat, amint a távozó alakját néztem. Bizakodó voltam az ötleteimet illetően, és elterveztem, hogy ha ma hazaérek, akkor megrajzolom az elképzeléseimet, hogy holnap meg is tudjam mutatni az igazgatónőnek. Arra is fel voltam készülve, hogy esetlen nem tetszik majd neki, legyen mindenképpen egy B tervem, ám a B terv mindösszesen az volt, hogy aszerint fogok cselekedni, ami neki tetszik. Ugyan az nem igényel annyi kreativitást, de ha valamivel kikapcsolódhatok, még mindig jobb, mint a közeli halálomon aggodalmaskodni. Unottan vánszorogtam tovább a színpad kopottas deszkáin, melyek épp olyan porosak voltak, mint minden más. Tehát először szereznem kellett egy seprűt, néhány portalanítót, és meghatározott sorrendben kell megszabadítanom a berendezéseket a portól.

Hosszú perceken keresztül takarítottam, és ahogy telt az idő, egyre többet mozogtam, s a szívverésem is egyre hevesebb lett. Akkor kezdtem igazán rosszul lenni, amikor a fulladás is megkeserítette a teendőimbe, de elég kitartónak kellett lennem, ahhoz, hogy estig végezzem. Felsöpörtem a lépcsőket is, a függöny jelenleg nem volt fent, legalább annak a megtisztításával nem kellett vacakolnom, ám eléggé kimerültem így is. Már csak a felmosás maradt hátra, illetve a hátsó részek, az öltözők, a hátsó részek, ahol a következő jelenetre tarolták az díszletet, valamint a kisebb folyosók, bár azokat nem fogjuk most pénteken használni. A nézőtér, a színpad és a világítás lesz a legfontosabb, bár azt a fotósok majd beállítják. Odafent a színpad felett is nagy lehetett a por, ám a magasra nem mertem fel menni, pedig az lévő deszkák, illetve csörlők, kötelek szintén úszhattak a porban. Bíztam benne, hogy nem lesz egyetlen olyan kellék sem ehhez a fura fotózáshoz, ami a magasból fog majd lefelé lógni, mert akkor feltétlenül szükséges ott is takarítanom. Végül amint magamhoz vettem a dobozt, melyben különböző tisztítószerek voltak, de a nagysúlya miatt még megemelni is alig bírtam. Újra nekiveselkedtem, amikor váratlanul egy ismerős hang szólalt meg a hátam mögött, így kis híján a doboz tartalma is szerteszét szóródott.

–        Nem hiszem, hogy jót tenne neked, ha cipekedsz – szólalt meg JungKook kellemes hangja. – Hagyd, majd én viszem!
Mielőtt felvehettem volna a dobozt, már a kezében is volt, és az mögül pillantott ki.
–        Hová tegyem ezeket? – kérdezte segítőkészen.
–        Csak tedd le valahová, még vizet és felmosót is keresnem kell – közöltem vele, majd a színpad szélére mutattam. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
–        Kerestelek az ebédlőben, de nem voltál sehol, órák óta vadászlak, és végül a drámatanár segített megtalálni téged – fejtette ki, majd amint sikeresen megszabadult a doboztól, kérdő pillantással nézett rám, amit nem tudtam hová tenni. – Ebédeltél már?
–        Valahogy ki ment a fejemből – sütöttem le a szemem. – Meg amúgy sem vagyok éhes!
–        Akkor egyedül kell ennem? – villantott fel két evőpálcikát.
–        Most amúgy sincs időm elmenni kajálni, még rengeteg dolgom van itt – fordítottam hátat neki.
–        Az nem baj – vigyorodott el, majd rövid kutatás után két nagyobb doboznyi és egy kisebb doboznyi ételt vett elő. – Hoztam magammal!
–        De én nem vagyok éhes!
–        Ne kéresd magad! – ragadta meg a csuklómat, és vonszolt egészen a színpad széléhez.
Aztán szó nélkül letelepedett, a lábát lelógatva, és szépen, precízen megterített. Még egy piros-fehér kockás anyagot is leterített, hozott üdítőt is, amit természetesen nem ihattam volna. Pár pillanatig elképedve néztem, amint neki fogna enni, de mielőtt hozzáért volna egy kimondottan finomnak látszó „kimbaphoz”, letette a pálcikát, és kérlelő tekintettel meredt rám.
–        Utálok egyedül enni! – jegyezte meg csalódottan. – Ha nincs étvágyad, akkor nem kell sokat enned, de üres hassal nem lehet dolgozni.
–        Úgy tűnik, hogy neked kimondottan jó étvágyad van! – vágtam vissza, majd felsóhajtottam. –  Úgy látszik, nem menekülök meg!
–        Jól látod – vigyorodott el, és felém nyújtott két pálcikát.  – Tessék enni!

Nem volt más választásom, nagy nehezen legyűrtem párat, és bármilyen finom volt egyszerűen, nem tudtam többet enni. Végül csak figyeltem, ahogyan a fiú jó ízűen falatozik. Már ez is megnyugvás volt számomra, nem kellett sem BoRamra, sem bármilyen másik problémámra koncentrálni az életemben.
–        Na, végeztél? – faggattam mosollyal az arcomon legalább félórával később.
–        Azt hiszem – nyúlt el a színpad kopott deszkáin.
–        Remek, akkor pakolj össze, nekem még fel kell mosnom! – utasítottam szigorúan.
–        De moccanni sem tudok – szörnyülködött.
–        Nem kellett volna degeszre tömnöd magad! – figyelmeztettem.
–        Tudod, eddig nem igazán volt étvágyam, most, hogy veled vagyok, még az is rendbe jött! – gondolkodott el a plafont bámulva. – Tehát jó hatással vagy rám.
–        Ennek örülök, de tényleg van még itt némi tennivalóm.
–        Ne hajszold túl magad! – aggódó pillantást vetett rám. – Ha vársz még egy kicsit, segítek neked felmosni.
–        Csodásan fog mutatni a kezedben a felmosó – nevettem fel visszafogottan. Azért annyira nem akartam megbántani, hogy nem hiszek abban, bármire is képes lesz, főleg nem jól feltakarítani.
–        Úgy bizony! – helyeselt, majd nagy nehézségek árán feltápászkodott.
–        Csak ne legyél rosszul nekem, mert akkor én is rosszul leszek – szóltam rá megint.
–        Azt azért nem kéne! – nevetett fel, s amint rendet tett, megindult, hogy vizet hozhasson nekem.

Mondjuk örültem neki, hogy nem kell cipekednem, hiszen nehezemre esett volna elcipelni a közeli mosdóból is a vödörnyi vizet. Ugyan abban sem hittem, hogy ennyire ügyesen, és aktívan tudja kezelni az a bizonyos felmosót, így a szükséges idő törtrésze alatt sikerült mindent tisztára varázsolni. Messziről, de igen elégedetten néztük a művünket, én viszont alig vártam, hogy végre leülhessek, megint úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna a maratont. Hideg izzadság patakzott végig mind a homlokomon, mind a hátamon, pedig nem volt meleg odabent, talán ez a kicsiny fizikai aktivitás is veszélyes lehet az életemre...

Ha ez így van, akkor nem fogom húzni sokáig...


-

Az elkövetkezendő napokban a fotózás díszletein dolgoztam, és elképedve konstatáltam, hogy mennyiféle öltözet lesz jelen, ami menni fog a díszlethez, annak függvényében, hogy ki miféle háttérrel, díszletben, milyen témában szeretne magáról tablóképet, illetve végzős képet, amit megtarthat a jövőben is emlékként. Én nem szeretném túlzásba vinni, maximum egy kis fényt szeretnék a hajamnak, mert azt elvesztettem a gyógyszerek miatt, de nekem nincs szükségem semmi különlegesre, egy hosszú rózsaszín könnyű ruhára, minimális sminkre, hogy a hulló cseresznyevirágok között pár képet lőjenek rólam. Bár azt már előre sejtettem, hogy BoRam minden háttérrel kér majd fényképet magáról, a leghatalmasabb ruhákban, hogy minél feltűnőbb legyen. Nem értettem, hogy miért van erre szüksége, hiszen mindenki tudja, hogy milyen gyönyörű valójában...

JungKook minden délután ott volt, vicceket mesélt Kang asszonynak, aki kimondottan jót mulatott a fiún. Ám miközben a díszleteken dolgoztam, vágtam, ragasztottam, és mindent csillámporral fedtem főleg a téli és a nyári díszletnél, a kedvencemet, a tavaszit, vagyis a fát illetve a kis zöld leveleket, a rózsaszín szirmokat készítettem a legnagyobb gonddal. Már elképzeléseim is voltak arra, hogy miképpen fogok a kamera elé állni, életemben először fogom magam igazán szépnek érezni. Alig egy nap volt hátra, és csupán az őszi kép volt hátra, a sárguló levelek már a festéket is megkapták, már csak fel kellett volna fűznöm őket, és kettesben voltam Kookkal, aki éppen akkor hozta ki a barna festéket a raktárból, hogy a fákat is kifesthessem. Minden díszlet ott állt a színpadon, várva arra, hogy végre a drámatanárnő és az igazgatónő is lássa, mit alkottam, és talán itt lett volna lehetőségem elmondani nekik a terveimet a bankett terem díszítésére, de bizonyos emberek azonnal elrontották az összes lehetőségemet.

Alig volt egy hét a bálig, és nekem még nem volt párom, és egyre jobban azon gondolkodtam, megkérem én magam a fiút, hogy legyen a párom, ám amint rászántam magam JungKook eltűnt a helyiségből, szó nélkül. Nyilvánvalóan nyomós okkal, vagy valamire készülhetett, így nagy sóhajjal fordultam a díszletek felé, és mentem fel a színpadra, hogy befejezhessem a festést. A kezemben volt egy nagyobb ecset,a mivel a barna olajfestéket a legtökéletesebben felvihettem, amikor nagy hangzavarra lettem figyelmes, ám a hangok közül egy kicsit sem tetszett.

BoRam...

–        Nahát, azt hitted, hogy elbújhatsz előlem? – lépett hozzám közelebb a lány, és amint megállt az egyik díszletnél, éppen a nyárinál, ahol a nap, a tenger és a pálmafák voltak előtérben. A tengerhez rengeteg csillámport használtam, hogy olyan legyen, hogy ragyog a vízfelszín, amint a Nap rásüt. – Nem is olyan szép, mint amit a drámatanár mondott.
–        Csak, mert nem értesz hozzá, attól még másnak lehet szép – vélekedtem. – Örülnék, ha elmennél, és hagynál dolgozni.
–        Mondtam, hogy az én kezem kell ide  –  állapította meg, majd egy gyors mozdulattal széttépte a napot, melynen sugarai igen jól sikerültek. – Hoppá! – nevetett fel. – Így már jobb!

–        BoRam! – sikoltottam fel keservesen. – Ne csináld ezt! – könyörögtem neki. – El tudod te képzelni, hogy mennyi munka volt ezzel.
–        Nem, de nem is érdekel. Itt én vagyok a sztár, és nekem egyik sem tetszik – közölte jeges hangon, majd azzal a lendülettel a téli díszletben is kárt tett.

Éppen a tavaszi, az általam legszebbnek tartott díszlethez lépett, tudtam, hogy tennem kell valamit, azt nem teheti tönkre. Ugyan az eddigi lépéseit még tudtam volna javítani, ha bent maradok, és mivel holnap lesz az egész felhajtás, minden tökéletes lehetne, csak éppen én fogok úgy kinézni, mint egy zombi. Éppen a fa egyik ágán lévő szirmok felé nyúlt, azt is le akarta tépni, amikor elkaptam a kezét.
–        Meg ne próbáld! – váltottam fenyegető hangnemre. – Nem azért dolgozom, hog te tönkretedd.
–        Ha szebb lenne, semmi bajom nem lenne vele, de ez olyan ocsmány, mint amilyen te vagy – játszotta a sértettet, pedig az én kezem kopott ezekért a díszletekért.
–        Ezek épp olyanok, amilyennek Kang asszony megálmodta, és erre az igazgatónő is áldását adta, vagyis te látsz rosszul – szorítottam meg a csuklóját, de nem döbbent meg rajta, csak egy erősebb mozdulattal kirántotta, majd fenyegetően indult meg az irányomba.
–        Eddig igazán elnéző voltam vele, te csiga, de most nem menekülhetsz – förmedt rám, mire a hirtelen fellépő bátorságom sebesen a semmivé vált. – Nem érdekelnek a nyomorult szarjaid, teszek róla, hogy megbüntessenek, amiért ehhez sem értesz.

Láttam, hogy a barna festékért indul, ám olyan nagy sebbel-lobbal, hogy meglökte a vállamat, így a fenekemre estem, a földön elterülve néztem, amint az összes eddig elkészült díszletre barna festéket önt, és mire sikerült feltápászkodnom a szívem görcsös rándulásai és a fulladás miatt, már mindenem menthetetlen volt. A könnyeim pataként folytak végig az arcomon, azt látva, hogy a munkám ilyen sebességgel kárba veszett, egy hisztis liba miatt, akinek kedve tartja ismét keresztbe tenni nekem. Szerettem volna elmenekülni, és megkeresni JungKookot, hogy a vállán kisírhassam magam, de a következő pillanatban rettenetesen hideg vízzuhatag terült el a fejemen, miközben valaki a magasból rám zúdítja.
–        Szép volt, JiMin! – nevetett fel BoRam, majd amint a fiú kacarászva megérkezett mellém, még inkább szerettem volna elmenekülni.
–        Mi a fene folyik itt? – viharzott be a terembe az igazgatónő. – Omona, és mik ezek a rémségek itt.
–        Asszonyom, ezek nem ilyenek voltak – kelt a védelmemre Kang asszony. – Magam felügyeltem HaeRa-t, együtt készítettük el, nyilvánvalóan ez nem az ő műve. – A szeme sötéten villant BoRam arányába, aki fenyegetve érezte magát, így azonnal elkezdte a tudatlant játszani.
–        Amikor már idejöttem, már ilyen volt – mondta a lány ártatlan tekintttel, a többiek meg meg csak némán bólogattak rá.
–        És mi ez a víz? – kérdezősködött az igazgatónő. – Mégis mi ez a felfordulás? Miss Choi magyarázza meg!
–        Én... – fogtam volna bele, de megint elkapott a sírás. Túl sok volt nekem ez az egész, rosszul éreztem magam, és forgott velem a világ.
–        Elesett egy ott felejtett vizes vödörben – szólt közbe JiMin, hogy mentse magát. Mennyire szánalmas...
–        Miss Choi ez a  rendetlenség, és ez a nem túl szép alkotása szankciókat von maga után. Bár számítok magára a bankett terem díszítésénél, az én felügyeletemmel... – Láttam amint Kang asszony szólni szeretne, de az igazgatónő egyetlen pillantással elhallgattatta. Az idősebb nőnek, annyi tekintélye sajnos még nem volt, mint a másiknak, és ő pedig inkább BoRamt kedvelte, nem pedig engem.  – A tablófotózáson is részt vehet, majd kitalálunk valamit, de a bálról sajnos kitiltom. Sajnálom, de emiatt a baklövése miatt nem vehet részt a bálon.

Láttam, amint BoRam arca felderül, és meghajol az igazgatónő előtt, aki imént bánt el velem igazságtalanul, és az első, egyetlen bálomra sem mehetek el, mert egy ostoba, hisztis liba miatt nem tudok, mert senki sem hallgatta meg az észrevételeimet. Hiszen szívemet és lelkemet bele adtam az egészbe, és most nehezen is, de helyre tudom hozni. Pár pillanattal később amikor már csak kettesben voltam, az idős nővel, a hátamat simogatta, nem foglalkozva azzal, hogy csurom vizes vagyok.
–        Tudom, hogy nem te voltál – vigasztalt. – Nem kell aggódnod, holnap reggelre újra szép lesz minden, majd megoldom.
–        Hogyan? – néztem rá könnyes szemmel.
–        Megmentem, ami használható, és kérek segítséget pár ismerőstől – közölte a terveit. – Te csak menj haza, és pihenj! Holnapra kipihentnek kell lenned, mert nem lesz olyan profi sminkes, aki megszüntetné a táskákat a szemed alatt.
–        Köszönöm, asszonyom! – hajoltam meg előtte, majd fogtam a cuccaimat, és amint lehetett távoztam.

-

Még az iskola folyosóján jártam, amikor hangzavarra lettem figyelme, már megint, ám ezúttal csak két fiú hangja volt, amit felfedeztem, az egyik éppen JungKook volt, a másik...

–        JiMin... – suttogta az orrom alatt, és közelebb mentem, hogy halljam, miről is szól a vitájuk. Nem messze álltak egymással szemben, mint két oroszlán, akik a területükért, és a csapatukért indulnak harcba...
–        Nahát, gratulálok – mondta JungKook lekezelő hangnemben. – Ki tudtatok tolni egy szívbeteg lánnyal. Igazán büszkék lehettek magatokra!
–        Nem érdekel a kurvád – vágott vissza JiMin haragosan, téve egy határozott lépést a másik fiú felé. Kissé sértve éreztem magam, hogy immár csak ennyit gondol rólam, arról nem is beszélve, hogy ő éppen egy olyan csajjal jár, akit már a fél iskola ágyba vitt.
–        Nem a te csajodról beszélünk – vonta meg a vállát Kook, és úgy tűnt, hogy egy cseppet sem érzi fenyegetve magát.  – Szeretném, ha elmondanád a dirinek az igazat.
–        És, ha nem fogom? Legalább az a csaj is megtanulja, hol a helye, te pedig jobb lesz, ha meghúzod magad.
–        Különben?
–        Különben, nagyon megjárod. Legközelebb az a ribi sem menekül, lehet, hogy megérdemelne némi komolyabb büntetést is, valami olyat, ami biztosan tönkre teszi. – JiMin ördögien elvigyorodott, de akkor már JungKook sem volt higgadt.
–        Ha valaha is kezet emelsz rá, vagy valami, nagyon megkeserülöd.
–        Amúgy is szeretem,a hogyan szenved – gúnyolódott tovább az egykori barátom, de Kooknak nem kellett több, olyan elemi erővel vetette magát rá a másik fiúra, ahogyan egy szunnyadónak hitt vulkán hirtelen kitör.

Igen erősnek, szinte elpusztíthatatlannal láttam JungKookot, ahogyan hol jobbról, hol balról vitt be védhetetlen ütéseket a másiknak, aki még védekezni sem igazán tudott. JiMin több sebből vérzett, egy felszakadt szemöldök, egy törött orr, egy felhorzsolódott száj, hogy csak az alapokat említsük, mint valami hadi rokkant. Ám a vér sem vette Kook kedvét, hogy alaposan elverje JiMint, hiszen újra meg akart őt támadni.
–        Ne csináld! – siettem közelebb hozzá, de akkor már az igazgatónő is megjelent. – Nem ér annyit!
–        Maguk ketten az irodámba most! – ordított kikelve magából a nő. – Miss Choi, pedig menjen haza!
Szerettem volna látni, hogy mégis mi történik tovább, de mindösszesen egy pillantást tudtam vetni a hősömre, aki megint a védelmemre kelt. Aish, bárcsak képes lennék megvédeni magam... Abban a pillanatban jöttem rá, hogy valójában milyen fontos is vagyok JungKooknak, ha képes volt a végletekig elmenni, csakhogy megvédjen. Bíztam abban, hogy nem lesz nagy következménye ennek a kalandnak.

-

Másnap reggel fáradtan ébredtem fel, és fel sem fogtam, hogy ma van az a fránya fotózás, és én pedig még Kookkal sem tudtam beszélni, mert hiába hívtam egyszerűen nem vette fel. Félve mentem be az iskolába, ahol ugyan szombat lévén nem volt tanítás, mégis soka lézengtek a folyosókon. Én egyből az alagsor felé vettem az irányt, és örömmel észleltem, hogy az összes díszlet olyan volt, mint az előtt. Ugyan nem tudtam hálálkodni Kang asszonynak, hogy ilyen szépen megoldotta, mert az osztályfőnök a fodrászhoz terelt, mert a névsor szerint én elöl vagyok, vagyis hamarabb fogok sorra kerülni.

A fodrász egy nagyon fiatal lány volt, aki éppen akkor fejezte be az egyik lány haját, aki valami furcsa kontyot készítetett magának, de már sietett is a sminkeshez. Fogalmam sem volt arról, hogy mi ez a felhajtás, és biztosra vettem, hogy nem csak egy fodrász dolgozik, hiszen legalább negyven lányt kell tökéletesre kihozniuk, még akkor is, ha olyan nem létezik, s mint tudjuk, a lányokkal ilyenkor rengeteg baj van. Összehangolt munka folyt az egész területen, és amikor elhelyezkedtem a székbe, a lány, akinek bubifrizurája volt, elöl néhány zöldes-kékes tincsek, alig lehetett idősebb nálam, mosolyogva libbent az irányomba. A hajam fekete, és szög egyenes, bár kicsit megfakult, de csodás dolgokat lehetett volna belőle készíteni, ám még sem vágytam semmi különlegesre.
–        Van valami kérésed? – faggatott, miközben a tincseimet fésülgette.
–        Talán csak egy kis életet szeretnék, némi fényt, enyhe hullámokat, és valami kis díszítést – avattam be a terveimbe.
–        Rendben, legalább nem fog sokáig tartani – örvendezett a lány, majd amint lehunytam a szemem, neki is látott a hajam elkészítésének.

Igazán élveztem, hogy pihenhetek, ám út közben elhívták, így pár percet várnom kellett rá. Aztán újra belendült, festette a hajamat, ahogy kértem, azzal adott neki némi színt, és hallottam, amint fóliába tekergeti a tincseimet. Úgy véltem, ő a fodrász tudja, hogy mit csinál... De úgy tűnt, hogy valami hibádzik már megint, amikor kiesett a kezéből a tus is, amikor kimosta a festéket a hajamból.
–        Minden rendben? – érdeklődtem, mivel nem láttam, hogy mi lett a hajammal, mert háttal ültem a tükörnek.
–        Nem tudom, én fekete festéket kevertem, és... – a hangja remegett, én pedig azt hittem, hogy valami borzalom történt.
–        Annyira nem lehet rossz – nyugtattam, de akkor már szinte teljesen kétségbe volt esve.
–        Csak épp... – fordított a tükör irányába, ám előtte még betekerte egy törülközőbe a fürtjeimet. – Igyekszem jóvátenni...
–        Látni szeretném – ragaszkodtam hozzá, mire a fodrászlány levette a takarást, én pedig kis híján elájultam, amikor megláttam a kékes-türkizes árnyalatokban játszó fürtjeimet.
–        Omona! – néztem a tükörképemre, a lány pedig szinte a könnyeivel küszködött.
–        Tetszik az új hajszíned! – lépett be a helyiségbe BoRam, majd hangos nevetésbe tört ki.

Abban a pillanatban tudtam, hogy miatta lett ilyen színű az eddig éjfekete fürtöm...