9. fejezet

Az órák után teljes némaságban meneteltünk a menhely felé. Valójában rengeteg kérdésem lett volna az irányába nézve, de sokkalta gyávább voltam annál, mintsem hogy feltegyem őket. Szerettem volna tudni, hogy miért is csókolt meg, vagy nevezzem akárminek... Azt sem tudom, hogy milyen egy igazi csók... Meg szerettem volna azt is tudni, miért került éppen a mi sulinkba, amikor sokkalta jobbat is találhatott volna. Ám nem mondtam neki semmit, ijesztő csend ölelte körbe a kettősünket. A menhelyen ismét nagy volt a hangzavar, emberek jöttek-mentek, és olykor egy-egy macska társaságában, olykor pedig egy-egy kutyával az oldalukon. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon érkezett-e új állat a területemre, de úgy véltem, csak észre fogom venni a különbséget. YooMin ismét nagyon örült annak, hogy együtt lát minket, engem pedig gyakran aggasztott JungKook jelenléte, mindösszesen azért, mert már fogalmam sem volt arról, mire is számíthatok mellette, és ez a bizonytalanság rémesen kétségbe ejtett.

Csupán pár új macsek volt bent, a régiek megetetése után, kivettem a kicsiket, engedve nekik, hogy szabadon játszhassanak. A fiú az ajtóból leste a ténykedésemet, zsebre dugott kézzel, így kénytelen voltam magam cipelni a nehéz élelmes vödröket. Nem mintha nehezemre esett volna, ám még mielőtt végezhettem volna, a túlzott fizikai aktivitástól, szúrni kezdett a szívem, és olyan döbbenetes szédülés jött rám, hogy azt hittem, kiterülök. Lettem a kezemben lévő vödröt, majd megtámaszkodtam az asztal sarkánál.
–        Jól vagy? – lépett hozzám közelebb a fiú, és aggodalmas pillantással kezdett el méregetni.
–        Bezzeg most meg segíteni akarsz – vágtam vissza a mellkasom azon részét dörzsölgetve, ahol a szívem volt. – Amikor cipekednem kellett, akkor hol voltál?
–        Úgy tűnt elég jó kondiban vagy – vonta meg a vállát. – Miért lenne szükséged egy fiúra?
–        Igazán bosszantó vagy – állapítottam meg, majd nagy levegőt véve befejeztem a megmaradt pár jószág megetetését is.

Amint végeztem megkönnyebbülve tettem le magam egyenesen a földre, a hátamat az asztal egyik lábának támasztottam. Elképedve figyeltem, amint JungKook követi a példámat, és nem messze tőlem, kényelembe helyezi magát. Újabb hosszas hallgatás következett, amit rettenetesen untam.
–        Nyah... – sopánkodtam kislányos hangnemben. – Ez annyira unalmas! Nem fogunk beszélgetni?
–        Pont annyira unalmas, mint te – hangzott a fiú gonosz válasza. – Akkor dobj fel egy témát!
–        Én? – csodálkozó pillantást vetettem rá.
–        Te akarsz annyira beszélgetni, akkor ajánlj valamit.
–        Mégis mit? Te nem tudsz kitalálni semmit?
–        Nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet, ha én dobok fel témát – nézett végig rajtam kihívóan. 

Kapásból elpirultam, mert eszembe jutott, nem csak az a finom csókja, hanem az is, hogy miféle témáról szeretne beszélgetni velem. Elképesztően tapasztalatlan voltam a témában, csupán ábrándoztam arról, hogy milyen lehet... Tele romantikus dolgokkal, ám JungKook nem tűnt romantikus alkatnak, sőt nem is állt szándékomban komolyabb kapcsolatba kerülni vele.

–        Miért csókoltál meg bent a suliban? – nyögtem ki végül, de akkorra már a rákok is enyhén pirosas színűek voltak az arcomhoz képest, sőt éreztem, amint elönti a forróság.
–        Azt csak egy szájra puszinak nevezném – közölte velem tényszerűen, majd egy szempillantás alatt közelebb hajolt hozzám. – Érdekel milyen, ha teljes erőbedobással csókollak meg?
–        Isten ments! – vágtam rá gondolkodás nélkül, és sebesen odébb csusszantam, hogy véletlenül se essen kísértésbe. – Különben is azt mondtad, hogy nem akarsz tőlem semmit sem.
–        Hát lehet valakivel úgy is csókolózni, hogy nem érzel iránta semmit – mondta vállvonogatva, én pedig nem hittem a fülemnek.
–        Bocsáss meg, de én akkor sem vagyok az a fajta lány – fontam össze a karomat a mellkasom előtt, és dölyfösen néztem a fiúra, aki azonnal elvigyorodott.
–        Tisztában vagyok azzal, hogy te egy besavanyodott, életunt spiné vagy! – pirított rám szigorúan, kissé megsértve a szavaival.
–        Ez ebben a formában nem igaz! – emeltem fel a hangomat, amit nem igazán szoktam. – Ezt vond vissza, most rögtön!
–        Addig, amíg be nem bizonyítod az ellenkezőjét, számomra az leszel.
–        És miben lennék más, ha tök ismeretlen pasikkal csókolóznék? – vetettem fel.
–        Nem ezen van a hangsúly – magyarázta higgadtan. – Nem élsz... Csak mész és csinálsz dolgokat, de nem éled meg.
–        Ezt most egyáltalán nem értem – meghökkenve meredtem rá.
–        Nem csodálkozom – nevetett fel a fiú. – Csak abban bízol, amit ismersz, nem mersz lépni, nem mered felvállalni önmagad. Ha annyira közel a vég számodra, minden napodat úgy kellene megélned, mintha az lenne az utolsó.
–        Azért ennyire nem rossz a helyzetem.
–        Hogyan alakult ki nálad ez a baj? – kérdezte végül a szívemre utalva.
–        Nem tudom. Állítólag gyerekként ért egy kisebb áramütés, ami nem akkor okozott gondot, hanem évekkel később. Legalábbis ezt mondta az orvosom – tettem hozzá, amint észleltem, hogy egyetlen szavamat sem hiszi el. – Ha akarod megmutatom a papírjaimat, hogy higgy nekem.
–        Mert a fiúd nem hitt neked?
–        Nem volt a fiúm – ráztam meg a fejem. – Mint mondottam csupán barátok voltunk.
–        De ő többet érzett irántad.
–        Meglehet, vagyis ezt mondta, amikor elmentem. Nem azt mondtam neki, hogy szakítson meg velem mindennemű kapcsolatot, ám ő mégis e szerint cselekedett.
–        Gondolom, nem volt nehéz annak a lánynak maga mellé állítania.
–        BoRamra gondolsz? – Némán bólintott, így folytattam: – Valóban, de nem értem, hogy miért hisz neki. Tudom, hogy nem önszántából bánik velem így.
–        Akkor miért?
–        Azt hiszem, az apja miatt. Állítólag kórházban van.
–        Ha valóban férfi lenne, kezébe venné a sorsát – vélekedett JungKook határozott hangnemben. – Az én szememben az nem férfi, aki egy ártatlan lányon tölti a bosszúját, csak mert egy gyáva alak.
–        Tényleg megverted?
–        Csak szerettem volna, de megígértem apámnak, hogy jófiú leszek, nem úgy, mint eddig.
–        Tehát azért kerültél át a mi sulinkba, mert rossz volt a magaviseleted?
–        Az enyhe kifejezés – fogott bele nevetve. – Gyakran feleseltem a tanárokkal, és ha nem tetszett az, amit a családomra mondanak, néha tettlegességig képes voltam elmenni a védelmükbe. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok egy fényes tanuló, vagyis éppen kettessel bármikor átslisszanok, ha szükséges, de a memóriám csapnivaló.
–        Én szívesen segítek neked tanulni – ajánlottam fel, mire JungKook azonnal megrázta a fejét, és a következő pillanatban megszólalt a telefonja, jelezve, hogy bejövő hívása van.
–        Apám az! – hangzott a válasz, de észrevettem némi mentegetőzést is a hangjában.
A fiú viszonylag fürgén felpattant, az egyik sarokba vonult, és alig egy perces beszélgetés után letette. Kíváncsi lettem, volna, mit is mondott neki, de JungKook arca teljesen semleges volt, amikor visszapillantott az irányomba.
–        Minden rendben? – néztem rá aggodalmasan.
–        Persze, csak most mennem kell. Valami üzletember érkezik hozzánk hamarosan, és ott kellene lennem, ha már elvégre egy család vagyunk – magyarázkodott kissé zavartan. – Nem probléma, ha ezt inkább holnap folytatjuk?
–        Nekem nem – mosolyodtam el. – Holnap az ikrekhez vegyünk!
–        Alig várom! – forgatta a szemét, majd intett egy rövidet, és sebes léptekkel távozott.

Jómagam is feltápászkodtam, bár negyed annyira sietősen, mint az előbb JungKook. Én minden mozdulatomat erősen megfontolom, akkor talán el tudom kerülni a hirtelen bekövetkező szívleállást, ami azonnal a vesztemet okozná.
–        Minden rendben? – lépett be az ajtón a szőke lány. – Csak mert a fiú... – bökött a hüvelykujjával a háta mögé.
–        Nincs semmi baj – nyugtatta meg. – Csak el kellett mennie. Az apja hívta, valami nagyszabású dolog miatt.
–        Ó, értem – világosodott fel. – Kész vagy? Vagy esetleg van még valami dolgod?
–        Azt hiszem mindennel készen vagyok. Négy felnőtt macska hiányzik – futottam át a ketreceket. – Hová lettek?
–        Elvitték őket, végre van gazdájuk, és csupán kettőt fogtak be, azok karanténban vannak, ha nem lesz velük semmi komolyabb baj, és az esetleges sérüléseik szépen javulnak, akkor hétvégén, már azok is itt lesznek – fogott bele a részletes magyarázkodásba YooMin. – Ó, ne haragudj, csak elragadtattam magam. Mi a terved estéra, ha már a fiúd...
–        JungKook nem a fiúm – szakítottam félbe azonnal.
–        Pedig lehetne az!
–        Nincs rá szükségem – ráztam meg a fejem. – Egyébként meg, ha már ennyire ajánlgatod, neked egyáltalán van valakid?
–        A szerelmi életem kész katasztrófa – szomorodott el, én pedig hirtelen nagyon kínosan éreztem magam a kérdésem miatt. – Tudod, elég sokszor csalódtam a fiúkban, egyelőre a szinglilétben érzem jól magam, ám ha valahol kialakulóban van valami, azt bizony észreveszem.
–        Szerintem rosszul látsz – állapítottam meg.
–        Nincs kedved esetleg elmenni valahová? – kérdezett rá végül. – Tudok egy jó kávézót.
–        Nem kávézom.
–        Akkor süti?
–        Azt meg nem ehetek.
–        Ugyan már! – legyintett ingerülten. – Csak találunk valamit neked.
–        Hát jól van, nem bánnom – adtam be a derekamat, a lány arca pedig úgy derült fel, ahogy a gyerekeké, amikor megkaphatják a kedvenc édességüket.

-

A belváros egyik legelőkelőbb kávézóját választotta ki YooMin, és amint megláttam az árakat, majdnem szívbajt kaptam, ám a lány az arckifejezésemen nevetve, közölte velem, hogy bármit választhatok. Az egyik eldugottabb asztalt szemelte ki kettőnknek, így onnan néztem körbe. Erős kávéillat terjedt a helyiségbe, ahol klasszikus irányzatot követtek. Minden bútor, ha nevezhetjük így a székeket, illetve asztalokat sötétbarnák és lakkozottak voltak. A falakon a fekete-fehér fényképek, melyeken a kávézást nagyon élvező személyeket fedeztem fel. Végül egy koffeinmentes lattét választottam magamnak, sok habbal a tetején. Amíg vártam az italomra, YooMint tanulmányoztam. A lány nem volt ronda, sőt kimondottan szépnek véltem, olyan egyedi arcvonásai voltak, nem egy tipikusan szépségideál, de nem csúnya. Karcsú vonalai miatt pedig beleillett volna a koreai ideálok közé, nem is értettem, hogy egy ilyen lány hogyan lehet magányos.
–        Min gondolkodsz ennyire? – zökkentett ki a gondolataimból a lány.
–        Rajtad – válaszoltam őszintén.
–        Rajtam? – csodálkozott el.
–        Igen, hogy miért vagy magányos, ha valójában nem vagy annyira elveszett.
–        Az, hogy egyedül vagyok, még nem jelenti azt, hogy magányosnak érzem magam – javított ki. – Vannak barátaim, akikkel szeretek együtt lenni, meg ott van a családom is, akik szeretnek.
–        De az nem ugyanolyan, mintha egy fiúval osztanád meg az életed – vélekedtem.
–        Mondod te, aki kifejezetten ellenzi, hogy egy kimondottan jóképű sráccal jöjjön össze – mondta mosollyal az arcán.
–        Az nem ugyan az – ellenkeztem, de YooMin ismét felnevetett. Hihetetlen, hogy milyen vidámság lengi körbe, akárhányszor csak vele vagyok. Talán ilyen barátra lenne szükségem, aki mindig felvidít. – Ő csak azért van velem, mert elvesztett egy fogadást, de ő ugyanannyira távol akar tőlem maradni, amennyire én tőle.
–        Minél jobban távol akarsz maradni valakitől, annál jobban igényled a társaságát. Hidd el, én már csak tudom – bölcselkedett a lány elmélázva. – Addig két komolynak mondható kapcsolatom volt.
–        És miért lett vége? – tudakoltam.
–        Pont azért, amiért anyám egyedül maradt velem, amikor kicsi voltam. Mindkettő talált egy fiatalabb modellt, azok jobban tetszettek, mint én. Hosszútávon ez csak nekem volt kifizetődő, tanultam abból, hogy sohase szeress valakit önmagadnál is jobban.
–        Mondjuk ez eléggé ellentmondásos, nem gondolod?
–        Miért lenne az? Ha most arra gondolsz, hogy díjaznám, hogy te össze gyere Mr. Sapival, amikor nekem csak rossz tapasztalataim vannak... – Itt némán bólintottam. – Nem mindenki egyforma. Talán te jobban választasz, mint én. Sok múlik a másik félen is, és rosszul választottam.
–        De nem jelenti azt, hogy nem is fogsz rátalálni az igazira – vélekedtem.
–        Tudom, csak egyelőre elérem az életben azt, amit szeretnék – határozta el magát. – Például szívesen megismerném a testvéremet.
–        Mert olyanod is van? – elképedve néztem rá.
–        Elméletileg van. Apám második kapcsolatából született egy fiú, vagyis az öcsém, de sosem láttam, még csak képet sem róla.
–        És nem rossz így neked?
–        Nem tudom. Talán ez az elsődleges életcélom jelenleg. Megismerni a családomat alaposabban. Neked pedig azt ajánlom, hogy azt a fiút ismerd meg alaposabban.
–        Nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk – megbotránkozva néztem a lányra, aki megint nagyon jót vidult az arckifejezésemet, de ezúttal én sem bírtam ki, hogy ne nevessek vele együtt.

Az elkövetkezendő percekben némán szürcsölgettem a kávémat, és ugyan életemben nem ittam semmiféle kávét, meg állapítottam, hogy különösen finom, kellemes az íze. A koffeint viszont hanyagolnom kellett, a szívem amúgy sincs túl jó állapotban, ha megdobom egy kis koffeinnel, tuti, hogy az életembe kerül. Ám YooMint nem fenyegette semmilyen veszély, a kávéja miatt, boldogan lapátolta magába az elegáns magas üvegpohárba töltött kávékülönlegességének habrétegeit. Pár pillanattal később ez a jókedvem, amit a lánynak köszönhettem szertefoszlott, akikor erős vaníliaillat csapta meg az arcomat, illetve valami erőteljes nőies virágillat, ami speciel a nővéremre emlékeztetett, és két asztallal arrébb éppen HaeYoung és BoRam alakjára figyeltem fel. A vér is megfagyott az ereimben, hiszen az a két lány meglepően utál engem, és nem hittem volna, hogy ezek tartják még a kapcsolatot. Vagyis sejthettem, hogy az a sok hazugság nem lehet egyes egyedül BoRam műve. A nővérem mindösszesen két évvel idősebb nálam, már másodéves valamelyik színművészeti egyetemen, ám egykor ő is abba a suliba járt, ahová én. Sőt a suli röplabda csapatának oszlopos tagja volt, és amikor BoRam, logikusan az anyja unszolására, aki éppen a csapat edzője volt, szintén röplabdázni kezdett. Az a lány olyan szinten bálványozta HaeYoung-ot, hogy nyilvánvaló volt számomra, hogy előbb vagy utóbb egymásra találnak. A nővérem szemében már akkor nem voltam semmi, hiszen én nem lettem sportoló, engem a képzőművészetek jobban érdekeltek, de ő a suli sztárja volt. Ez a dicsőség szállt a fejébe, azért lett ennyire beképzelt. Egyáltalán nem voltam meglepődve, hogy ketten szövetkeztek ellenem, sőt JiMint és képesek voltak ellenem fordítani.
–        HaeRa! – hallottam meg YooMin hangját, amint belebegett az elmém mélyére. – Jól vagy? Olyan képet vágsz, mintha szellemet látnál.
–        Ami majdnem igaz is – mondtam remegő hangon.
A lány követte a tekintetem irányát, majd amint alaposan megnézte magának azt a két rémálmot, kíváncsian kezdett el méregetni.
–        Kik ezek? – érdeklődte közömbösen.
–        A fekete hajú a nővérem, HaeYoung, a másik a halálos ellenségem, aki egyben az osztálytársam, Han BoRam – mutattam be neki őket. – Csak tudnám, mit keresnek itt?
–        Ha az a lány a nővéred, nem igazán hasonlít rád – jegyezte meg YooMin elgondolkodva.
–        Szerintem nincs az arcán semmi eredeti. Színésznő tanonc, és tökéletesnek kell lennie, még akkor is, ha az életembe kerül.
–        Ez nem túl kedves. Tudni szeretnéd, hogy miről beszélgetnek?
–        Az jó lenne, de ha kiderül, hogy itt vagyok, akkor nekem végem – sopánkodtam holtsápadttá változott arccal. Tudtam, ha most is arról lesz szó, hogyan cseszhetnek ki velem, akkor tudnom kellene, mivel is állok szemben.
–        Nem kell odamennünk – közölte a szőke lány, majd kikapta a telefonját a táskájából, majd fülhallgatót csatlakoztatott hozzá Az egyiket nekem adta, amit kissé vonakodva fogadtam el.
–        De így nem fogunk semmit sem hallani. – Értetlenül álltam a történtek előtt.
–        Csak elég lesz feltörni az egyikük telefonját, majd amint benne vagyok, bekapcsolom a hangfelvételt, így amit ők mondanak, azt hallani fogjuk – magyarázta YooMin lelkesen, és olyan sebességgel ügyködött a saját készülékén, hogy elkerekedett a szemem.
Addig a pillanatig nem hittem neki, amíg kristálytisztán nem hallottam a nővérem hangját, amint panaszkodni kezd a szüleinkről.
–        Ezt meg, hogy csináltad? – Őszinte csodálattal néztem az újdonsült barátnőmre.
–        Talán ezért is nehéz fiúkkal ismerkednem, ha megtudják, hogy számítógép zseni vagyok, és bármit képes vagyok feltörni, vagy akár átprogramozni, valahogy megijednek tőlem – hangzott a válasz.
–        De ez nem törvényellenes?
–        De az, de amiről mások nem tudnak, az nem fáj, és most hallgasd – utasított a lány elvigyorodva.
Az, ami igazán kellemetlenül érintett a nővérem természete volt, az, ahogyan most is rólam beszélt. Hogy nem jöttem rá hamarabb, hogy ezek ketten összejátszanak...
–        Azt mondtad – fogott bele BoRam higgadtan –, hogy baj van. Mi történt?
–        Anyámék ki akarnak tenni a lakásból – drámázott HaeYoung.
–        A selejt miatt? – utalt rám, mire YooMin elkerekedett szemmel nézett rám, amint kis híján könnyekben törtök ki. Nem vagyok selejt, csak szívbeteg, a kettő nem ugyanaz!
–        Igen. Nem tudsz valamit kitalálni, hogy minél jobban kikészüljön.
–        Ennél jobban nem tudom nyomás alatt tartani. JiMin-ssi is ellene van, hála nekem, de még ez sem elég, sőt most van egy kis probléma is.
–        Remélem, JiMin is megszenvedi azt az egészet.
–        Természetesen – mosolyodott el BoRam, de az a mosoly felettébb ijesztőre sikeredett. – Néha majd megöli a szomorúság, amint az imádott lányt piszkálnia kell.
–        Megérdemli a sorsát, nem is értem, miért rajongtam érte olyan sokáig. – A nővérem úgy beszélt a fiúról, mintha valami eszköz lenne. Ám új információt hozott számomra ez a beszélgetést. Azt sejtettem az évek alatt, főleg, amikor JiMin nálunk volt, hogy HaeYoung teljesen megőrül, amikor a közelében volt. Talán valamilyen furcsa oknál fogva beleszeretett, egy nála fiatalabb fiúba, aki ráadásul a húgát, vagyis engem pártolt. Innen nézve teljesen megértettem, hogy miért ilyen ellenséges velem. Az a fiú, akibe szerelmes volt, engem választott, és most szeretné, ha megfizet mindenért.
–        Nem nagy szám megnyugtatlak – legyintett az osztálytársam. – Mármint, ami az ágyban nyújtott teljesítményét illeti, nem vesztettél sokat. A bátyám legalább úgy bánik veled, mint egy királynővel. Igazán gyönyörű vagy!
–        Valóban, de ettől még nem érzem jól magam – hárította el a bókot HaeYoung. – Azt akarom, hogy az a szemét szenvedjen.
–        Nem kell aggódnod, ezt garantálni tudom. Olyan szépen rángatom őt egy madzagon, hogy még ellenkezni sem tud, minden lépését, tettét én irányom.
–        Mivel tudod ennyire sakkban tartani? – csodálkozott el az idősebbik lány.
–        Az apja a kórházban van, ha nem teszi azt, amit akarok, meghal. De ha ez nem lenne elég, a vénember olyan milliós nagyságrendű pénzekkel tartozik az apámnak, amit a fiának kell visszafizetnie. – BoRam arca kipirult attól a gyűlölettől, amit JiMin apja ellen érzet, és úgy véltem ez személyes ügy, nem pedig üzleti. – JiMin-ssi mindent elveszíthet az anyjával együtt, házat, nyaralót, az egész tökéletes életét, és az utcára kerülhetnek.
–        Erre vágyom a legjobban – helyeselt HaeYoung. – És mi az a probléma, ami miatt nem tudsz a húgomra rászállni ennél is jobban?
–        Van egy új srác a suliban.
–        De HaeRa ronda, és úgy sem kell senkinek. Te hamarabb levehetnéd a lábáról.
–        Csak épp neki speciel az az ostoba liba tetszik, és mindig megvédi – mérgelődött BoRam.
–        Hogy hívják ezt a srácot?
–        Azt hiszem, JungKook. – Ha rámernek szállni JungKookra, akkor el fogok veszni, minden esetre jobb lesz, ha figyelmeztetem a fiút, hogy veszélyben van, két sárkány miatt.
–        Jól van! Akkor te tartsd magad a tervhez, ezt a fiút meg bízd rám – határozta el magát a nővérem. – Azt hiszem, tudok neki olyat mutatni, amit HaeRa sosem lesz képes.

Itt és most betelt nálam a pohár. Oda akartam menni, és a képükbe nyomni azt a forrón gőzölgő kávét, amit a mondataik között elegánsan iszogattak. Nem hittem el, hogy ezek ketten ennyire gonoszak és kegyetlenek. Miért jó ez nekik? Megoldja az összes fájdalmukat, amit a múltban szereztek, ha tönkre tesznek másokat? Ezek szerint igen... Igen, de én nem fogom hagyni, hogy a számomra egyetlen értelmes embert, YooMin-on kívül, ellenem fordítsanak, még akkor sem, ha JungKook nem tűnik olyan karakternek, akik manipulálni lehetne.
–        Oda ne merj menni! – figyelmeztetett YooMin szigorúan.
–        Miért ne? – vetettem oda lekezelően. – Most lenne lehetőségem visszavágni.
–        Ha kiderül, hogy lehallgattuk őket, mindkettőnket elővesznek, sőt akár a rendőrségre is kerülhetünk – magyarázta a lány, és hirtelen leesett, mit is mond.
–        Sajnálom, én csak... – tettem vissza magam a helyemre, úgy mintha csak egy zsák állateledel lennék.
–        Tudom, hogy szar a helyzet, de csak irigyek rád, ne is foglalkozz velük.
–        Csakhogy én nem vagyok ennyi erős lelkileg. Tudom, hogy nem kellene velük foglalkoznom, de fáj, hogy nekem ártanak, akik nem is tehet semmiről.
–        Fel a fejjel! Majd segítek kitalálni valamit ellenük – szorította meg a kezem megnyugtatásképpen.
–        Köszönöm a kávét! – mondtam YooMinnak válaszképpen. – De most mennem kell, mielőtt észrevesznek. – Pénteken találkozunk a menhelyen!
–        Péntek este is elmehetnénk valahová! – ajánlotta fel.
–        Majd meglátjuk – mosolyodtam el, majd olyan körültekintéssel hagytam el a kávézó épületét, hogy az a két rémség véletlenül se vegyen észre.
 

-

Még iskolába sem volt kedvem menni. Legszívesebben magamra húztam volna a takarómat, ki sem mozdultam volna az ágyamból. Ám ennek ellenére mégis rászántam magam, és az az egy dolog tartotta bennem a lelket, hogy ma is láthatom az ikreket. JungKook feltűnően kerülte a társaságomat, amin meg sem lepődtem. Talán nem is fontos szólnom neki, hogy miféle borzalmakat hallottam, ő úgyis képes lesz megvédeni magát velem ellentétben.

Ám az órák után, hiába is voltam a megbeszélt helyen, a fiú nem volt sehol. Pár pillanattal később futott csak be, majd két szóban elintézett, hogy induljak el egyedül, van egy kis elintézni valója, majd találkozunk a kórházban. Megrökönyödve álltam a történtek előtt, fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi a búbánat folyik körülöttem. De nem volt mit tennem, hatalmas sóhajjal nyugtáztam, hogy megint egyedül maradtam.

Az út is nevetségesen hosszúnak tűnt, amíg elbuszoztam egyik pontból a másikra, át vagy két hídon, melyeket gyakran gyalog is megteszek. Szeret sétálni, főleg akkor, ha az időjárás is kedvez ennek. Ugyan nem volt valami meleg, így február végére, de a nap verőfényesen sütött, ami már így is melengette az én szívemet is. A kórház falain belül szinte ismertként tekintettek rám, olyan sok időt töltöttem bent, akár betegként, akár látogatóként. Alighogy megindultam a folyosón, egy ismerős férfihang szólalt meg a hátam mögött.
–        HaeRa! – hallottam meg Dr. Jeon hangját, így lassan, de megfordultam a hang irányába.
–        Üdvözlöm, doktor úr! – hajoltam meg tisztelettudóan, majd elmosolyodtam. – Hogy vannak a kicsik? – érdeklődtem, de az orvos nem válaszolt, inkább intett, hogy kövessem.

Egyenesen arra részre mentünk, ahová eredetileg is indultam volna, ám amikor megálltam az üveg előtt, ahonnan rá lehetett látni a játszó gyerekekre, megdöbbenéssel észlelte, hogy sem EunBin, sem EunByul nincs ott.
–        Igazán sajnálom! – szabadkozott a férfi azonnal, majd egy összehajtott papírt nyújtott felém.
Óvatosan vettem el, szinte a lábam is remegett, annyira aggódtam a kicsikért. A papíron gyermeki kézzel rajzoz, hevesen kiszínezett ábrák voltak, tele színnel, és lelkesedéssel. Észrevettem, hogy négy alak van a rajzon, az egyik abban a tipikus sapkában, ami JungKookot jellemezte, illetve ott voltam én, és a lányok, amint együtt teázunk a képzeletbeli királyságban. Éreztem,a mint egy könnycsepp végigszalad az arcomon, egyenesen a papíron landolva.
–        Hol vannak? – fordultam az orvoshoz könnyes szemmel. – Mondja, hogy egyiknek sincs komoly baja?
–        Az édesanyjuk Szöulban talált magának munkát, illetve lehetséges, hogy találtak Byulnak megfelelő szívdonort – magyarázta Dr. Jeon nagyon hivatalosan.
–        Szív...donort? – vontam fel a szemöldököm
–        Igen, neki feltétlenül új szívre van szüksége, és macerás lenne, onnan ide szállítani. Ott is vannak jó orvosok, túl fogja élni.
–        És ez mikor derült ki, hiszen kedden még nem volt erről semmilyen információm?
–        Ma reggel beszéltem az édesanyjukkal, még indulás előtt. Ő kért meg, hogy ezt is adjam oda, a lányok rajzával együtt. Egy aprócska összehajtott papír lap volt, melyen elegáns betűkkel ez állt. „Köszönöm!”

Egyetlen szó, mely számomra egyet jelentett a mennyországgal és a pokollal. Tudtam, hogy az a nő, akinek ennyi mindenen kellett keresztül mennie, igazán hálás volt nekem a segítségemért, hogy tartottam a kicsikben a lelket, ahogy ők is bennem, de megéltem a poklot is, hiszen elvesztettem az egyetlen olyan lehetősége is, ami képes volt a legrosszabb napjaimon is felvidítani. Úgy éreztem, mintha a szívemet beledobták volna egy présbe, és szép lassan kifacsartak volna belőle minden érzelmet. A könnyeim igen erőszakosan el akartak törni, és körülbelül fél percig bírtam ki, hogy ne kezdjek el sírni.
–        Nyugodj meg, kérlek! – vigasztalt az orvosom a fejemet simogatva. – Ez egyáltalán nem tesz neked jót, és ha így folytatod a segítség megtagadását, akkor lehet, hogy neked is új szívre lesz szükséged.
–        Nem érdekel! – vágtam vissza hevesen, majd letettem magam a földre a hátamat a falnak nyomva, öleltem magamhoz a térdeimet, és úgy kezdtem el igazán zokogni.

Az orvos nem sokáig tudott vigasztalni, mert elhívták egy újonnan beérkezett beteghez. Nem tudom meddig lehettem ott, abban a pozícióban, de már annyira elgémberedtek a lábaim, hogy amikor fel szerettem volna állni, megadták magukat, és hirtelen zuhantam a padló irányába.
–        Na, tessék! – hallottam meg JungKook hangját, majd amint megragadott, hogy magához vonhasson, megmentve engem az esetleges sérülésektől, még levegőt is elfelejtettem venni. – Csak fél órával érkezem később, és te már bőgsz, mint egy kislány, és össze karod törni magad.
–        Elmentek! – zokogtam közvetlen a fiú mellkasába, aki azonnal a hátamat kezdte el simogatni.
–        Kik? – faggatott értetlenül állva a kiborulásom előtt.
–        Az ikrek. Elvitték őket.
–        Nyilvánvalóan meggyógyultak.
–        Nem erről van szó – tettem a kezem a fiú mellkasára, hogy egy kicsivel távol tudjak tőle lenni, kezdett megfojtani a kölnijének, vagy akármijének szédítő illata. – Az anyjuk vitte el őket.
–        Gondolom, nem voltak megelégedve az ellátással – vonta meg a vállát. – Vagy sokallta az összegeket!
–        Aish, hogy te milyen hülye vagy! – korholtam meg. – Nem is kellett volna idejönnöm.
–        Szerintem nekem sem! – értett velem egyet. – Nem akarsz, inkább valami mást csinálni, mintsem itt keseregni?
–        Hagyj magamra, kérlek! – közöltem vele hidegen, majd fogtam a dolgaimat, köztük a kissé könnyáztatta rajzot, és lehető leggyorsabban otthagytam megdöbbent fiút.
 

-

A délutánomat egyedül és magányosan töltöttem, és amint kora este besötétedett, jobbnak láttam mégis csak haza menni. Többségében egy parkban üldögéltem, és nem hittem el, hogy megint elvettek tőlem egy olyan dolgot, amit kedvelek. Ugyan ehhez BoRamnak nem volt köze, és ha van esély arra, hogy a kicsi EunByul meggyógyul akkor annak nagyon, de nagyon fogok örülni. Maximum, ha majd lehetőségem nyílik rá, akkor meglátogatom őket a fővárosban, vagy valami. Már ha egyáltalán én túlélem...

Egyetlen dolgot nem szerettem az estékben, hogy eléggé félelmetesek Busan azon részei, ahol ilyentájt már autók sem igazán járnak, és ugyan nem magas a bűnözés a városban, mégis tartottam attól, hogy valami bajom lesz. Tehát körültekintően, de magas pulzusszámmal meneteltem végig az utcákon, kitartóan a célom felé. Éppen egy kisebb hídon szerettem volna átmenni, alattam egy csatorna, mely egészen a belvárosig kitartott. Nem volt túl magas, és erős beton illetve vaspillérek tartották, ám emiatt is vált ijesztővé. Talán a közepéig, ha elértem, amikor is emberek zajára, pontosabban vihogására, és beszélgetések foszlányaira lettem figyelmes. Mivel ez volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy hamarabb haza jussak, vettem egy mély levegőt, és megindultam a hangok irányába. Gondoltam, hogy majd elmegyek mellettük, ám amit egésze közel értem, szembesültem a legnagyobb rémálmommal.

BoRam...

–        Nocsak! – lépett felém a lány, aki vélhetően nem igazán volt józan. – Kit látnak szemeim!
–        Hagyj menni! – szóltam rá, amikor az utamat állta.
–        És ha nem? – hajolt hozzám közelebb, majd elvigyorodott. – Mit csinálsz, szólsz a pasidnak, hogy büntessen meg? Én nem bukok a vénemberekre!
–        BoRam, hagyd őt békén! – lépett be a beszélgetésbe egy hang, akiben éppenséggel JiMint fedeztem fel.
–        Neked nem adtam engedélyt arra, hogy beleszólj! – dühösen villant a lány szeme, miközben a fiúra meredt. – Lássuk csak, mi ez! – tépte ki a kezemből az ikrek rajzát, hogy megnézhesse. – Te ennyire bénán rajzolsz! – kuncogott fel. – Vagy a gyerekeidtől kaptad.
–        Könyörgöm, add azt vissza! – kérleltem visszafogva a megmaradt önbizalmamat is, csakhogy egy darabban visszakaphassam a rajzot.
–        Ó, ezek szerint ez fontos neked! – gonoszan nézett rám, majd lépett a híd korlátja felé, ami igen vastag betonfal volt, ám a hűvösödő időben némi pára is megtapadhatott rajta, igen nyirkosnak véltem, és a csatorna vize felett kezdte el lóbálni a kissé gyűrött és megkönnyezett papírlapot.
–        Meg ne próbáld beledobni! – fenyegettem meg.
–        Nem próbálkozom, hanem megteszem.
–        Kérlek!
–        De ha le mersz innen ugrani, megígérem, hogy visszaadom, és erre JiMin-ssi lesz a garancia – alkudozott velem a lány.
–        BoRam, ez egyáltalán nem jó ötlet – szólt rá a fiú idegesen.
–        Ugyan már! – duruzsolta a szédült nőszemély. – Annyira jó móka lesz! Most pedig gyerünk! – sürgetett meg, mire kénytelen voltam felküzdeni magam arra a kicsiny párkányszerű részre. Már a kezem alatt is csúszott kissé, természetesen a talpam alatt is, de elég erős volta, és tartottam magam.
–        És mi van, ha nem akarok leugrani? – kérdeztem, de félszemmel az alattam elterülő, homályosan fellelhető vizet figyeltem.
–        Akkor az irkafirka megtanul úszni! – jelentette be a lány diadalittasan, és nem messze tőlem megint a lapot kezdte rázni, hogy érezzem a súlyát. Nem veszthettem el az egyetlen értékemet, amit a lányoktól kaptam, de ha nem ugrom, akkor beledobja a vízbe, így meg, ha mégis, akkor a vízben kötök ki, bár akkor tök mindegy, hogy mi lesz a rajzzal, magam is meghalok, mert nem tudok úszni... És ezt JiMin nagyon jól tudja...
–        Ne csináld ezt! – rántotta el onnan JiMin a hibbant lányt, ügyesen megszerezve tőle a rajzomat.
–        Hogy merészelsz... – sziszegte összeszorított fogakkal BoRam, majd kisebb civakodás után csak sikerült azt a firkálmányt megszereznie a fiútól, akinek az arca is bánta a küzdelmet, sikeresen megkarmolta a lány. – Ezért még számolunk!

BoRam nagy lendülettel indult meg felém, a térdeim is remegtek, éreztem, amint egymásnak koccannak. Nem volt hová menekülnöm, és el sem futhattam, mert ha kicsivel nagyobb hévvel mászom le, akkor bizony megcsúszhatok. Fel sem fogtam a körülöttem zajló eseményeket, és mielőtt hevesebb reakcióval megvédhettem volna magam, BoRam egyetlen erőteljes mozdulattal meglökött, én pedig zuhantam egyenesen bele a kavargó mélységbe...

8. fejezet

/JungKook/

Gyűlölök veszíteni... Főleg, ha egy lánytól kapok ki... Még mindig nem voltam képes feldolgozni, hogy minden egyes délutánomat egy olyan lánnyal kell töltenem, aki teljes mértékben életunt... Annak ellenére, hogy HaeRa menthető lenne, velem ellentétben, szinte lemondott az életéről... Bezzeg én, akinek az életének másodpercei egy versenyló sebességével robognak, meglepően elevennek és boldognak érzem magam... Amint hazakísértem, ezúttal is beszélgetés nélkül, még elköszönni sem voltam hajlandó, sőt amint elértünk a lakhely közelébe, intettem neki, majd leléptem. Ugyan tisztában voltam azzal, hogy ennek a galád húzásnak meglesz a böjtje, de semmit sem bántam meg. Az egyik mottóm is éppen ez: „Bármit is teszel az életben, annak egyetlen pillanatát sem bánd meg. Sosem lehet tudni, hogy melyik lesz az utolsó!”

Amikor hazaértem, teljesen természetes, hogy nem volt otthon senki... Apám félholtra dolgozza magát, anyám pedig valójában halott, már vagy tíz éve, de úgy voltam vele, hogy jobb, ha az a lány nem tud róla. Már csak arra lett volna igazán szükségem, hogy csupán sajnálatból rám telepedjen. Így is szerettem volna távol tartani magam tőle, de alapvetően problémás volt a dolog. Aish! Mennyivel könnyebb lenne távolságban maradni, ha HaeRa ronda lenne, de az a lány... Az a lány elképesztően szép volt, sőt állítani merem, hogy nála gyönyörűbb lányt, még életemben nem láttam. Azok a formás lábai, a karcsú alakja, mintha egy magazin címlapjáról vágták volna ki. Nem is beszélve a hosszú fekete fürtjeiről, amelyek lágyan omlottak a vállára, és még azon túl is, a mesés arcvonásairól, illetve azokról a csodás ajkairól, melyeket akárhányszor csak megpillantok, kedvem támadna megcsókolni... Sajnos, igazat kellett volna adnom neki abban, hogy mi okkal találkoztunk, de nem szerettem volna közelebb kerülni hozzá, azon okból kifolyólag, hogy ő hosszas életre tehetne szert, ha nem lenne makacs, de rajtam már nincs az a gyógyszer, ami segíthetne. Vagyis talán akadna, de gyerekkoromban már szenvedtem eleget miatta, most nem vagyok hajlandó újra átélni azt a rengeteg szenvedést, amit akkor kellett, még akkor sem, ha unikornisok fognak potyogni az égből, eső gyanánt.

A konyhában ücsörögve vártam apámra, úgy tíz óra környékén, a lábamat feltéve az asztal szélére, igencsak kényelembe helyezve magam. Az asztalon egy homokóra hevert, melyben egy óra alatt futnak le a homokszemek az egyik részből a másikra. Gyakran töltöm azzal az időmet, hogy agyalok az életemen és annak rohamosan fogyó idején, szinte számolgatva a rohanó szemcséket. Ugyan annak örültem, hogy HaeRa, ha nem is huzamosabb ideig, de pillanatnyilag bevette a szüleimre vonatkozóan, ugyanis minden esély megvolt arra, hogy éppen apám lesz az orvosa, de nem szerettem volna, ha minderről tudna. Addig jó neki, amíg nem tud olyan dolgokról, amik alaposabban hozzám köthetnék. Pár pillanattal később hallottam, amint a zárba betett kulcs megrezdül, vagyis sebesen levonva a következtetéseket, az én munkamániás apám csak hazaért. Szokásához híven a kabátját a kanapéra hajította, majd a konyha felé vette az irányt. Amint észrevette a kényelmesen elterpeszkedő alakomat, azonnal rosszallóan megcsóválta a fejét.
–        Örülnék, ha levennéd a lábad az asztalról – figyelmeztetett. – Merre jártál a hétvégén?
–        És te? – vágtam vissza egy kérdéssel.
–        Én kérdeztem előbb! – közölte velem jeges hangom, majd a tekintete a homokórámra siklott. – És ma délután hol voltál? Alig félórája lehetsz itthon. Jobb lenen, ha nem csavarognál, hanem inkább pihennél.
–        Majd pihenek a halálom után – feleltem vállvonogatva, mire a férfi nagy sóhajjal tette le magát velem szemben az asztalhoz.
–        Remélem azért jól vagy – fogott bele a hegyi beszédbe. – Örülnék, ha végre elkezdenél valami gyógyszert szedni, ami legalább a dühkitöréseidet és a hirtelen feltörő kezelhetetlen érzéseidet csillapítja.
–        Nincs kedvem egy zsák krumplinak lenni – feleseltem vele változatlanul. – Jól vagyok!
–        Nincs se fejfájás, se szédülés, se hányinger, se semmi?
–        Nincs! – hazudtam szemrebbenés nélkül.
–        Örülnék, ha nem provokálnád a többieket, és nem kerülnél még egyszer verekedésbe.
–        Nem hiszem el, hogy az a seggfej képes volt bemártani a dirinél – hüledeztem. – Mekkora egy gyáva féreg.
–        JungKook! Vigyázz a szádra!
–        De ha egyszerűen az, az igazágért nem fogom visszafogni magam. És azt se várd el tőlem, hogy ölbe tett kézzel nézzem, amint egy fiú bántani merészel egy lányt – heveskedtem, levéve a lábamat az asztalról, egészen közel hajolva apámhoz.
–        Szeretném, ha reggelente bevennél ebből kettőt – tett ki az asztalra egy zöld üvegcsét természetesen benne valami megbízhatatlan bogyóval.
–        Eszem ágában sincs! – ráztam meg a fejem. – Nem veszek be semmit, maximum fájdalomcsillapítót, ha már annyira elviselhetetlen a fejfájásom.
–        Lehetetlen egy alak vagy! – szidott meg végül, amint az észérvek már nem hatott rám. – Mikor voltál utoljára ellenőrzésen?
–        Nem tudom – vontam meg a vállam. – De nem is érdekel!
–        Tudod, igazán rosszul esik, hogy bár életeket mentek meg... A tiédet nem tudom.
–        Anyáét sem tudtad – tájékoztattam gonoszan. – Ne is próbálkozz vele, ez nem a te szakterületed, ahogy anya betegsége sem volt az.
–        De nem akarlak téged is elveszíteni! – Szinte rám borította az asztalt olyan lendülettel állt fel, kis híján még a székemről is leestem a nagy lendülettől.
–        Pedig kezdhetsz hozzá szokni ahhoz, hogy nem sokáig fogod élvezni a társaságomat.
–        Fiam! – szólt hozzám ezúttal sokkal szelídebben. – Ne makacskodj már! Pont olyan vagy, mint az egyik betegem. Szerencsétlen lány foggal-körömmel harcol az ellen, hogy megmentsem az életét. – Abban a pillanatban esett le, hogy éppen HaeRa-ról beszél, vagyis még biztosabbá vált számomra, hogy maradok a tökéletesen felépített hazugságoknál, amit a családomról mondtam. Talán akkor megnyugszik, és ha letelt az a két nyomorult hét, utána soha többet nem kell majd a közelébe mennem, persze ha addigra, nem fogok többet érezni a jelenlegi megmagyarázhatatlan vonzódásnál... Mennyivel könnyebb lenne, ha az a lány ronda lenne...

–        Biztos megvan rá az oka, ami miatt így cselekszik – vélekedtem semleges hangnemben.
–        Akkor hol jártál a hétvégén? – terelte le a témát, amint észrevette, hogy a szokásom mély hallgatásba burkolóztam. Ki akartam maradni ebből a beszélgetésből, mielőtt igen kényes témára kerül a sor... Nem akartam éppen a halálom ocsmányságáról beszélgetni, sőt igazáén beszélgetni sem szerettem volna.
–        Alkoholmámorban töltöttem a hétvégét, lányok társaságában – feleltem gondolkodás nélkül.
–        JungKook! – mondta ki határozottan a nevemet, és megbotránkozva nézett rám, de én csupán felnevettem erre. – Neked elment a maradék eszed is!
–        Nem, azt hiszem, csak benőtte valami, mint azt tudod. Amúgy, a nagypapánál voltam az otthonban. Hiányol téged!
–        Sajnálom, de nincs igazán időm arra, hogy meglátogassam – védekezett apám ezzel a sovány kifogással.
–        Arra van időd, amire szakítasz, másrészt, lehet, hogy az apádat is leveszítheted, akár olyan hamar, mint engem – bölcselkedtem. – Talán jót tenne neked is, ha a munkád helyett némi időt a családoddal is töltenél!
Erre nem reagált, mert tisztában volt azzal, hogy igazam van. Egyszer a műtőben fog összeesni egy komoly beavatkozás közben, de addigra már senki sem lesz mellette... Én legalábbis biztosan nem...
 

/HaeRa/

Fél pillanat alatt otthagyott. Szerettem volna tudni, hogy akkor valóban alkoholba és nőkbe fojtotta a bánatát, ami miatt éppen velem kell töltenie az idejét. De hát, ha ő szabta meg a feltételeket, akkor miért éppen én érezzem magam vacakul miatta. Ennek ellenére valóban kellemetlenül érintette ez a teljes elszigeteltsége, és szótlansága. Néha szeretnék gondolatolvasó lenni, és megtudni, mikor mire is gondolhat valójában. De aztán felötlött bennem annak lehetősége, mi van, ha igen perverz dolgokról fantáziál... Azokra viszont abszolút nem voltam kíváncsi... Fáradtam léptem át az ajtót, és sikerült magam mögött kicsivel hangosabban becsapnom azt.
–        HaeRa, te vagy az? – hallatszott anyám fáradt hangja az emeletről.
–        Igen, én! – feleltem felkiabálva.
–        Miért jöttél ilyen későn? – faggatott. – Csak nincs valami baj az iskolában?
–        Nem, azzal nincs, csak segítettem az egyik osztálytársamnak a tanulásban, és elhúzódott egy kicsit – hazudtam abban bízva, hogy nem néz utána, illetve megbízik bennem kellőképpen.
–        Azért ne csinálj ebből rendszert! – szidott meg végül még mindig álmos hangon. – Neked sokat kellene pihenned! Múlt héten is ennyire későn értél haza, nem tesz neked jót, ha ennyire megterheled magad!
–        Értettem, de holnap is későn jövök! – figyelmeztettem.
–        Szó sem lehet róla! – jelent meg a lépcső tetején anyu, abban a förtelmesen ronda kék színű köntösében, meg szőrmés papucsában. A kezemet automatikusan a hátam mögé rejtettem, nehogy észrevegye a rettenetesen csúnya karmolásaimat, mely alapjaiban döntené meg az alibimet.
–        Te lány! Légy észnél!
–        Én csak segíteni szeretnék másoknak!
–        És rajtad ki fog? – vetetet fel karba tett kézzel. – Holnap időben hazaérsz, az óráid után, különben kiveszünk a suliból!
–        Nem! – vágtam rá. – Holnap az óráim után a kórházban leszek.
–        Mert van valami bajod, vagy csak ellenőrzésre mész vissza?
–        Egyik sem, csak vannak odabent páran, akik várnak rám.
–        Akkor várhatnak is! Nem fogom hagyni, hogy mások miatt idő előtt elveszítsünk téged apáddal – adta tudtomra a véleményét, én pedig még arra sem voltam képes, hogy rendesen felfogjam miket is mond valójában.
–        És az, hogy én mit szeretnék, nem is számít? – kérdeztem elképedve.
–        De, számít. Csak épp te magad nem vagy tisztában azzal, mennyire is fontos számodra az életed – hangzott a szigorú válasza.
–        Akkor inkább keresek magamnak másik otthont! – jelentettem be hevesen, majd amilyen gyorsa csak tudtam, felsiettem a szobámba, hogy a párnáimat magamhoz vonva adhassam át magam a könnyek tengerének...

-

Másnap reggel hamarabb elmentem otthonról, mint ahogyan a szüleim felébredtek. Egyáltalán nem volt arra szükségem, hogy megint hallgassam, mit nem tehetek meg. Egyáltalán nem akartam azzal tölteni az időmet, amit ők kitalálnak nekem. Én nem akarok úgy meghalni, hogy csak fekszem és előtte nem csináltam semmit. Szeretnék hasznos lenni, és segíteni olyanoknak, akinek erre igencsak szükségük van, legyenek az négylábúak, vagy kétlábúak. A tükörképem sem festette a legjobban, és amint beléptem az iskola területére, azonnal kinevettek, de ez még nem volt annyira megalázó, mint amit BoRam intézett felém.

Az első órára várakoztam a kémia terem előtt, amikor a lány a megszokott klikkjével együtt megjelent a közelemben. Természetesen ott volt JiMin is, az a fiú úgy kísérgetet mindenhová azt a lányt, mintha pórázra lett volna kötve, akár egy kiskutya.
–        Omona! – sikantott felk BoRam megjátszva az irritáló hanghatást. – Szörnyen festesz!
–        Csak nem volt hosszú az éjszaka? – gúnyolódott JiMin, mire csak lemondóan sóhajtottam. – Meg lehet, hogy az a lúzer igazat mondott, és az éjszaka folyamán helyben hagyott.
–        Úgy is össze illenek! – folytatta a lány. – Olyan piros a szemed! Nem kellene ennyire szúrnod magad. Óh, bocsáss meg, elfelejtettem, hogy te a gyógyszereket kedveled!
–        Azok a szívemre vannak, és nincs közöm JungKookhoz – védekeztem, de ez senkit sem érdekelt.
–        Egyébként meg az is lehet, hogy majd ő fog téged futtatni. Legalább lenne pénzed arra, hogy összeszedd magad – sértegetett tovább a fiú, de nekem már kezdett felettébb elegem lenni. – Úgyis csak egy lesüllyedt ribanc vagy, semmi több!
–        Te meg egy seggfej! – jelent meg mellettem az említett fiú, és olyan sebességgel vitt be egy ütést JiMinnek, egyenesen az orrára célozva, hogy kis híján elájultam a sokktól.
–        Ugye nem akarsz verekedést? – kérdezte az egykori barátom, az orrát fogva, ami szerencséjére nem tört el, bár én jobban örültem volna a komolyabb sérülésnek, még akkor is, ha kapásból kiterülök a vér látványától. A sajátomtól nem szoktam, de más vérétől meglepően rosszul tudok lenni.
–        Nem lenne itt verekedés – állt mellém JungKook, mintha csak is kizárólag engem akarna megvédeni. – Csak verés, és te maradnál alul.
–        Erre azért ne vegyél mérget! – közölte JiMin végszónak, majd amint nyomott egy gyors puszit BoRam szájára, tüntetően elvonult.

Mintha kaptam volna egy pofont, elképedve néztem azt a jelenetet, ami miatt a szívem összerándult a mellkasomban, de nem a betegségem miatt, hanem a lelki fájdalomtól. JungKook megfogta a vállaimat, és közelebb hajolt hozzám, ösztönöve arra, hogy nézzek a szemébe, de az elfátyolosodott tekintetem miatt teljesen homályos volt a fiú arca.
–        Próbáld meg elkerülni őket – tanácsolta. – Vigyázz magadra, és órák után találkozunk!
–        Ti most akkor randiztok, vagy mi a fene? – szólalt meg BoRam némiképpen sértődötten.
–        Semmi közöd hozzá! – vetette oda a fiú lenézően, majd intette nekem, és hosszú sebes léptekkel távozott.
–        Úgy tűnik, hogy irigy vagy! – állapítottam meg a lány arckifejezésére utalva.
–        Nincs, miért annak lennem. Ismerem az ilyen fajta pasikat – vonta meg a vállát. – Játsszák a szépet és a jót, majd amint megdugtak, fogják magukat, és lelépnek. De hát te csak ilyet érdemelsz! Meglehet, hogy te éppen ezt élvezed!
–        Belőled pedig a tapasztalat beszél – mosolyodtam el, amint sikerült a könnyeimet, illetve a félelmeimet legyőznöm.
Távolabb léptem a feldühödött lánytól, és a lelkem mélyén rettenetesen hálás voltam JungKook segítségéért, még akkor is, ha fogalmam sem volt arról, hogy honnan tudta, éppenséggel segítségre van szükségem. Talán össze kellene szednem magam, és nem hagyni, hogy megalázzanak...

-

Az óráim után fellelkesedve vágtam neki az útnak, hogy azon terem elé menjek, ahol a fiúknak éppen órája van. Persze foglalkoztatott, hogy vajon JiMin megbosszulja, hogy az új srác ennyire megalázta őt, pedig annyira nagyon nem sérült meg, vagyis az orra sem tört el. Kár érte... Lehet, hogy nekem is ezt kellene tennem. A csengetés után, éppen az a fiú lépett ki elsőnek az ajtón, akire nem voltam kíváncsi. Igen közel állt meg előttem, lenéző pillantásokkal illetve engem, és megint úgy éreztem magam, mint valami szerencsétlenség. Ám ahogy egyre többen jöttek ki a teremből, inkább a társaságra figyeltem, nem is törődve JiMinnel, úgy sem volt már az, akinek egykor megismertem. Ez a mai napig bosszant, de hiába elmélkedem a miérteken, fogalmam sem volt róla, csak megőrülök a saját makacs gondolataimtól. A következő pillanatban egy alak suhant el mellettem erősen megragadva a kezem, kis híján a saját lábamban estem hátra, de az illető olyan hévvel vonszolt maga után, hogy azt sem tudtam, hogyan maradjak egyáltalán talpon. Aztán pár másodperccel később csak felvilágosodtam, és sikerült beazonosítani JungKook kilétét.

Egy sor lépcső után, miután ki akartam tépni a kezem az övéből, a lépcsőfordulónál álltunk meg végül pihenni. A mellkason szorított, a szívem eszeveszettül vert, és alig kaptam levegőt. A térdemen támaszkodva lihegtem, reménykedve abban, hogy nem fogom elveszíteni az eszméletemet.
–        Te meg vagy hibbanva! – közöltem vele fulladva. – Én nem rohanhatok, te is tudod!
–        Megmondtam, hogy került el azt a szemetet! – mérgelődött, megint igen heves reagálva egy bolhányi problémára.
–        Az a szemét éppenséggel a volt legjobb barátom – tájékoztattam, de úgy tűnt, hogy a fiú, akinek a fején ezúttal is ott hevert az a bizonyos fehér baseballsapka, hogy egyáltalán nincs meglepve.
–        Örülök annak, hogy csak volt! – hangzott a higgadtabb válasz, mire nekem elkerekedett a szemem.
–        Ezt meg, hogy érted? – faggattam megdöbbent hangnemben.
–        Véleményem szerint, ő nem éppen úgy tekintett rád, ahogy te őrá.
–        Miből gondolod? – csodálkoztam el. – Ez egyszerűen abszurd.
–        Abszurd vagy sem – vonta meg a vállát. – Valószínűleg, még mindig nem tette túl magát rajtad.
–        Akkor nagyon furcsán fejezi ki az érdeklődését, meg amúgy is éppen BoRammal jár, miért kellenék én neki?
–        Azt nem tudom – gondolkodott el a fiú. – Amúgy ma hová megyünk?
–        A kórházba – jelentettem be mosollyal az arcomon.
–        Miért nem azt mondod, hogy egyenesen a pokolba – forgatta a szemét mérgében. – És minek?
–        Azt majd meglátod, ha odaértünk.
–        De ha nem tetszik a dolog, akkor visszafordulhatok? – vetettem fel reménykedve.
–        Nem! Vesztett fogadással nem alkudoznék.
–        Őrület, hogy milyen szemét tudsz néha lenni – mondta egy lemondó sóhaj keretében, majd ismét megindult a lépcsőn lefelé.

-

A kórházba vezető út, megint elég csendes volt, de ezúttal nem bántam. Igazából azon gondolkodtam, amit JiMinről mondott. Mi értelme lenne ennek? Hiszen egy év alatt teljes mértékben elfelejthetett, ha hagyta magát manipulálni a rémség által, akkor nem is szeretett egyáltalán. Vagyis most utál, biztosra vettem, hogy nem kedvel most, és nem kedvelt akkoriban sem. De akkor miért nem tud egyszerűen csak békén hagyni? Miért hagyja, hogy BoRam úgy rángassa őt akár egy marionett bábut? Egyáltalán miért van az apja kórházba, és mi köze van ehhez a lánynak, azon kívül, hogy az ő családja pénzeli az ápolását. Vajon ez elég indok lenen ahhoz, hogy így viselkedjen velem? Azt hiszem, hogy igen...

JungKook grimasza felejthetetlen volt, amikor beléptünk a kórház épületébe, és megcsapta az orrát az erős fertőtlenítőszag, amihez én viszont már eléggé hozzászoktam.
–        Ha azért kellett idejönnöm, hogy legyen valaki, aki elkísér az orvosodhoz, akkor már le is léptem? – fenyegetett meg szigorúan, ám nem válaszoltam, csupán a gyermekkardiológia felé vettem az irányt.
–        Csak pénteken kell visszamennem – válaszoltam a folyosón menetelve. – És nem kell segítség hozzá.
–        Nekem aztán mindegy! – fogott bele újra az átkozott vállvonogatásba.

Amint átértünk a lengőajtón, igazán nagy hangzavar volt, gyerekek, szülők és ápolónők rohangáltak mindenfelé, mindenki a saját dolgát intézte. Szótlanul mentem a játszószoba irányába, a fiú pedig hasonló némasággal követett. Mielőtt beléphettem volna, Kook társaságában a szobába, ahol az ikrek is voltak, egy hang szólalt meg mögöttem.
–        HaeRa! – halottam meg az orvosom hangját. – Őt minek hoztad ide? – nézett a mellettem ácsorgó fiúra.  Gyorsan átfuttattam a tekintetem először az orvoson, majd a fiún, de semmi hasonlóságot nem fedeztem fel bennük. Meglehet, hogy JungKook inkább az anyukájára hasonlít, vagy éppen valóban nem Dr. Jeon az apja, csak a családnevük ugyanaz.
–        Baj, hogy itt van? – tudakoltam.
–        Nem, csak nem maradjatok sokáig. EunByul egészsége megromlott egy kicsit, nem tölthet a többiekkel sok időt.
–        De ugye nem komoly? – aggodalmaskodtam.
–        Egyelőre stabil az állapota, erősebb gyógyszerek kap, bizakodóak vagyunk – magyarázta az orvos. – Maximum egy-két órát lehettek bent.
–        Az tökéletesen elég lesz – mosolyodtam el, majd beléptem a helyiségbe.

Az ikrek az egyik sarokban lévő rózsaszín asztalnál játszottak, a székeken pedig nagy plüssállatok pihentek, miközben az asztalon szintén rózsaszín műanyag teakészlet hevert. Ám az egész csak addig volt érdekes, amíg a kicsik meg nem pillantottak, egyszerre szaladtak oda hozzám, kis híján felborítva engem.
–        Unnie! – kiáltottak fel, és átölelték a lábaimat. Talán a combom közepéig érhettek, és olyan édesek voltak abban a habos-babos ruhácskájukban.
–        Azt hittük, sosem jössz vissza – tájékoztatott a rövidebb hajú iker, még pedig EunByul.
–        Ez meg kicsoda? – bökött EunBin JungKook irányába.
–        Egy barátom – válaszoltam.
–        És szereted? – tudakolta Byul, mire hitetlenkedve néztem rá, a fiú pedig elkerekedett szemmel nézett a kislányra.
–        Nem úgy! – javítottam ki magam.
–        Csak úgy nem lehet a barátod – vélekedett Binie. – Miért van itt?
–        Mondjuk úgy, hogy barátok vagyunk – szólalt fel JungKook a további magyarázkodás elkerülése végett.
–        Te is játszol velünk? – nézett Byul ártatlan tekintettel a fiúra.
–        Én bizony nem – rázta meg a fejét az említett.
–        Nem vagy valami kedves – vágott be egy sértődött arckifejezést a kicsi, mire kénytelen voltam elmosolyodni.
–        Mit játszunk? – érdeklődtem kedvesen.
–        Hercegnőset – hangzott a válasz, ami ezúttal is kórusban érkezett. – Mi leszünk Csodaország hercegnői, és te leszel HaeRa hercegnő, aki látogatóba jön hozzánk, egy teadélutánra – tette hozzá EunBin elmagyarázva a szabályokat.
E következő pillanatban JungKook halkan felnevetett, és karba tett kézzel nézett a hármasunkra.
–        Van valami baj ezzel? – vontam fel kérdőn az egyik szemöldököm. – Te nem akarsz JungKook herceg lenni?
–        Nem én! – vágta rá azonnal.
–        Lehetsz az udvari bolond is – közölte vele EunByul ártatlan pillantással, de erre a bejelentésre én nevettem fel.
–        Igen, az sokkal jobban illik hozzá – értettem egyet a nézettel.
–        Akkor már inkább herceg leszek – adta be a derekát a fiú.
–        Remek! – vidultak fel a kicsik. – De ahhoz le kell venned azt a ronda sapkát, a hercegek nem viselnek ilyet – utasította JungKook Binie.
–        Bocsi, de süveget nem hozam magammal – jegyezte meg a fiú cinikusan.
–        Azt csak a bolondnak kell – tájékoztattam. – Gyerünk, le vele!

JungKook nagy kínlódással fosztotta meg magát a hőn szeretett sapkájától, és amikor végre megpillanthattam az éjfekete fürtjeit, el voltam képedve, hogy milyen szép és dús haja van, erős kényszert éreztem arra, hogy csak egy pillanatra hozzáérhessek.
–        És most lássunk egy pukedlit! – hangzott az utasítás a kis betegtől.
–        Hogy mit? – szörnyülködve nézett rá JungKook. – Puki...mit?
–        Az pukedli – közöltem vele, majd megmutattam, hogy hogyan is kell végre hajtani a mozdulatot, amit az úri palotában megköveteltek a vendégektől, legalábbis a nyugati kultúrákban. Legalábbis így tanultuk történelem órán, az pedig jellemző volt, hogy a gyerekek valamilyen hercegnős mesén szocializálódnak.
–        A puszedlinak jobban örülnék – sóhajtott fel a fiú, majd nagy nehézségek árán végre hajtott egy pukedlit, ami persze felettébb viccesre sikeredett.
–        Üdvözlünk titeket a palotánkban! – játszotta el a köszöntést EunByul, majd a tervérével együtt egy-egy pukedlivel köszöntöttek minket.

Az elkövetkezendő fél óra azzal ment el, hogy meglepően elegánsan, ittam a nem létező teámat, és beszélgettem a lányokkal, a nem létező palotájukban történt pletykákról, hogy az udvari nép mivel foglalatoskodik éppen. JungKook kész szenvedésnek élte meg, főként a teázós részt, az ő viszonylag nagy kezeiben nem igazán illeszkedett a piciny rózsaszín csésze. Majd meghaltam a röhögéstől, amikor a fiút kérdezték a határok védelméről, és ő egyből lesokkolta szerencsétlen lányokat, amikor a háború kínjairól beszélt. De ennek ellenére nem szerettem volna elmenni, hiszen megint két napot kell várnom arra, hogy a lányokkal lehessek, és akkor is fel tudtak tölteni energiával, ha ilyen nevetséges dolgokat csinálunk.

Ismét hosszas ölelkezéssel búcsúztam el tőlük, ám arra már nem volt idő, hogy kikísérjem őket, mert azonnal fürdeni vitték őket az ápolók, így zárás előtt egy kicsivel, már csak ketten voltunk a fiúval a játszószobában. Azt a falat bámulta, ahová a legutóbbi ragasztgatásunk, és színezéseink voltak.
–        Miért jársz be ide? – érdeklődte a fiú rövid hallgatás után.
–        Nem tudom – ráztam meg a fejem. – valahogy mindig segítenek abban, hogy elfelejtsem, milyen komoly bajom van.
–        Az egyik kicsi is az – állapította meg. – Éppen olyan tüneteket mutat, mint te.
–        És ezt ennyi idő alatt meg tudtad figyelni? – csodálkozva meredtem rá.
–        Én sok mindenre képes vagyok – fényezte magát egy fél pillanat alatt, majd egy gyors mozdulattal felhajította a fejére a sapkáját, megszokottan megfordítva. – Egyébként meg nem csodálkozom azon, hogy most is jótékonykodsz, és segíteni próbálsz másokon.
–        Egyszerűen így érzem jól magam – vontam meg a vállam, majd tetetm egy lépést az ajtó felé.
–        HaeRa! – sietett utánam a fiú. – Ideje lenne, ha néha magaddal is foglalkoznál, mert ez a túlzott önzetlenség fog téged a sírba vinni.
–        Nem te vagy az egyetlen, aki ezt mondja – húztam egy félmosolyra az ajkaimat, de közben a lelkem zokogott...

-

Ezúttal nem hagytam, hogy haza kísérjen... Egyszerűen szerettem volna egyedül lenni, így most rajtam volt a sor, hogy köszönés nélkül távozzak...

Az éjszakám rettenetesen telt, rosszul aludtam, de nem sírtam, nem hiányzott, hogy a többiek, főleg BoRam emiatt kössön belém. Szinte lábujjhegyen közlekedtem bent a lakásban, és hogy ne keltsek zajt, csupán reggel mentem elzuhanyozni. Ám reggel amilyen csendesen haza értem, úgy is távoztam, felmarkolva egy kis pénzt, hogy végre valami értelmes ételhez is jussak, nem csak halon és nyers zöldségen kelljen élnem, csak azért mert az jót tesz a szívemnek. Igaz, hogy lassan narancssárga leszek a sok répától.

Ijesztően egyedül voltam az iskolában... Az, hogy ezúttal senki sem kötött belém, több volt, mint gyanús. Amolyan vihar előtti csendnek tudtam be, és akárhol is jártam a suliban az órák közti falatnyi szünetekben, kétszer is körbe néztem, nehogy még véletlenül sem botolhassak olyan kellemetlen, arrogáns személyekbe, akik csak azért vannak, hogy tönkre tegyék a felettébb vacak életemet.

Az ebédszünetben éppen az egyik olyan folyosón lépdeltem végig, ahol két oldalt szekrények voltak az esetleges könyveknek, ha túl sokat kellene hazavinni, de főleg az első két évfolyam használta őket. Alig értem el az elejére, amikor az egyik szekrényhiányos helyen, ott ahol egy terem ajtaja volt, nem másra figyeltem fel, mint Park JiMinre és Han BoRamra, akik kicsit sem foglalkozva a lebukás veszélyével, összebújva, de annál nagyobb szenvedéllyel csókolóztam, sőt azt sem tudtam volna meg mondani, hogy melyikőjük keze, hol járhat. Mindenesetre úgy éreztem magam, mintha erősen fejbe vágtak volna egy hatalmas kalapáccsal, úgy mentem el mellettük, mintha észre sem vettem volna őket, de valahogy éreztem, hogy a fiú észlelte a jelenlétemet. Most azért is én leszek elővéve, hogy leselkedem utánuk, vagy az izgat fel, ha másokat megleshetek intim helyzetbe, pedig erről szó sem volt.

Sebesen szedtem a lábamat, és egy óvatlan pillanatban a folyosó másik oldalára tértem át, ahol az egyik ilyen ajtónál valaki megragadta a csuklómat, és erősen magához vont. A hátammal a hideg szekrénysor oldalának csapódtam, és enyhén vöröslő fejjel néztem a vigyorgó JungKookra.
–        Miattad fogok elpatkolni! – dörzsölgettem a mellkasomat ott, ahol a szívem volt.
–        Ez túlzás! – legyintett némi ingerültséggel. – Láttam, hogy látod!
–        Mit? – értetlenkedtem.
–        Hogy azok ketten mit csinálnak – bökött a fejével a párocska irányába.
–        Nem mintha érdekelne – vontam meg a  vállam, de a fiú fürkésző tekintete szinte perzselte a bőrömet.
–        Engem ne szédíts! Egyébként az a szépfiú csak féltékennyé akar tenni, szerintem legalábbis – vélekedett.
–        Csak a barátom volt, a legjobb barátom, semmi több, csak amikor elmentem a nagymamámhoz egy évre, valamiért megutált.
–        Pedig ahogyan néha rád néz...
–        Akkor is mondta, hogy szeret, és ne menjek el, de nem mertem neki megmondani, hogy mi bajom van.
–        Gondolom, csak meg akartad őt védeni attól, hogy csalódnia kellejen.
–        Pontosan!
–        Látod, én éppen ezt szeretném, de te levakarhatatlan vagy.
–        Ugyan már, JungKook! – intettem higgadtságra. – Most már utál engem, tehát teljesen mindegy, te pedig még mindiga fogadásunk miatt vagy itt.
–        Az a srác odáig és vissza van érted, épp ezért piszkál – fejtette ki a véleményét JungKook, én pedig attól a pillanattól kezdve egyre inkább hülyének néztem őt.
–        Ennek nincs semmi értelme! – hagyta el a számat egy lemondó sóhaj, majd fél szemmel ki lestem a szekrény mögül egyenes JiMin irányába.
–        Sokkal jobbat érdemelsz nála! – zavarta meg a belső szenvedésemet a fiú. – Mármint barátot! Vagy akár mit...
–        Talán igazad van! – értettem egyet vele.
–        Nekem mindig igazam van! – hajolt hozzám közelebb, egészen közel, szinte már meg tudtam volna számolni az összes szempilláját. – És most csókolj meg!
–        Hogy mit csináljak? – kérdeztem vissza, mintha le sem esett volna igazán, hogy mit is kért tőlem.
–        Azt mondtam, csókolj meg! Itt és most! – ismételte meg, de ezúttal sokkalta határozottabb volt, én pedig elkerekedett szemmel meredtem rá.
–        Először is, hogy a fenébe kérhetsz ilyet, ha nem is ismerlek – hadartam el hevesen. – Másodszor miféle lánynak nézel engem, hogy csak úgy megcsókol tök idegen pasikat? Harmadszor pedig még soha életemben nem...

Nem tudtam befejezni a mondandómat arra vonatkozóan, hogy még sosem csókolóztam senkivel, mert nem volt meg rá a lehetőségem, de JungKook abban a pillanatban vette az irányítást, és finoman az állam alányúlt, közelebb volt magához, majd gyengéden az ajkaimra nyomta a sajátjait. Olyan volt, mint valami lágy szellő simogatása, a szívem pedig egyszerre akart kiesni a helyéről a heves dobogás miatt, és a megnövekedett érzelem miatt. Akaratom ellenére is ellazultak az ajkaim, kissé szétnyíltak, s a fiú még utoljára óvatosan megérintette a nyelve hegyével az alsó ajkamat. Úgy éreztem magam, mint valami szédült birka, alig tudtam észhez térni az ámulattól...

–        Először is, te akartál nagyon megismerni – fogott bele a visszavágásba a csókunk után, ami abból állt, hogy ő csókolt meg engem, én pedig még reagálni sem voltam képes rá. – Másodszor nem nézlek téged semmiféle lánynak, csak egy elveszett báránykának, akinek igenis szüksége van segítségre, akár így, akár úgy. Harmadszor pedig – itt szélesen elvigyorodott – ezt bizony még sokat kell gyakorolnunk.
–        Miért csinálod ezt velem? – érdeklődtem könnyes szemmel.
–        Órák után találkozunk! – köszönt el tőlem, majd kilépett a rejtekünkből, és elindult egyenesen a folyosó végére.