13. fejezet

El nem tudtam képzelni, hogy HaeYoung miket is mondhatott a szüleinknek, de kezdtem úgy érezni, hogy végre én is számítok nekik egy kicsit, erre tessék... valami mindig van, hogy véletlenül se érezhessem jól magam.
–        Nem akarsz valamit mondani? – fordult hozzám kérdő pillantással apám, majd kényelembe helyezte magát az egyik fotelben. – Mondjuk, kezdjük azzal, hogy honnan is ismered azt a fiút? Múltkor még rendesnek tűnt, hiszen hazahozott, de immár nagy a valószínűsége, hogy köze van ahhoz az esethez is.
–        Nincs hozzá semmi köze – védtem meg azonnal a fiút. – JungKook nem egyszer mentette meg az életemet, és nem nála voltam az éjszaka.
–        Valóban? – csodálkozva meredt rám a nővérem.
–        Valóban, ha kell, megadom YooMin számát. Nála aludtam az éjszaka, és képzeljétek ő lány, és már huszonhat éves – magyaráztam hevesen csapkodva a kezeimmel nyomatékosítva a mondandómat. – Egyébként is megérdemelnék egy kis bizalmat.
–        Arra a kérdésemre még mindig nem válaszoltál, hogy honnan ismered a fiút, és honnan ismered ezt a felettébb idős lányt – sürgetett meg apám a válaszokkal.
–        YooMin azon a helyen dolgozik, ahol jelenleg önkéntesként tevékenykedem, egy menhelyen, JungKook pedig az évfolyamtársam, és az igazgatónő engem kért meg, hogy felügyeljem a beilleszkedését, és segítsek neki, ha szükséges – fejtettem ki a tényeket, némi ferdítéssel, de még így is rengeteg igazság volt benne.
–        Neked nem szabadna dolgoznod sehol sem – szörnyülködött anyu.
–        Még mindig jobb, mint itt lenni, ahol alapvetően semmibe vesznek, és úgy kezelnek, mint aki halálra lenne ítélve. Ha nem hisztek nekem, meg adom annak a lánynak a számát, megadom JungKookét is, sőt az igazgatónőt is felhívhatjátok.
–        Miért nem mondta meg az a fiú, hogy ismer téged, amikor hazahozott? – értetlenkedett apám, és láttam az arcán, hogy az esetleges lehetőségeken töri a fejét.
–        Gondolom, nem szerette volna, ha éppen miatta kerülök bajba – mondtam őszintén.
–        Vagy annyira szeretne tőled megszabadulni még ő is, hogy meg akart ölni – kotyogott közbe HaeYoung, nyilvánvalóan menteni akarta az átkozott barátnőjét, mielőtt mindent elmondok a szüleinknek. És ezt is terveztem, bevallani, hogy BoRam és ez a szemét szövetkeztek ellenem, belerángatva JiMint is.
–        Mint mondottam, az a fiú az iskolában is megvédett, amikor JiMin elvette a gyógyszereimet, amikor BoRam, tönkre tette a táskámat, és amikor az a lány, akit te – mutattam a nővéremre, akinek hirtelen holtsápadtra váltott az arca – rettenetesen jól ismersz, hiszen te is benne voltál a buliban, arra kényszerítette, hogy a vízbe ugorjak, egy számomra értékes dolgot védve, de nem tettem. BoRam ekkor lökött a vízbe. JiMin tudta, hogy nem tudok úszni, mégis hagyott volna meghalni. Mondanom sem kell remek munkát végeztetek szerencsétlen fiúval.
–        Ez az a JiMin, aki egykor a legjobb barátod volt? – nézett rám anyu megdöbbenve az őszinte kitörésemen.
–        Pontosan – bólintottam. – De már egyáltalán nem olyan, mint akkor volt, hiszen BoRam, csak kihasználja, és élősködik rajta. HaeYoung, meg ennek örül. Itt nem én vagyok a rossz, csak azért mert egyszer ebben a nyomorult, de igen rövid életemben jól érzetem magam, egy olyan fiúval, aki talán kedvel is – magyaráztam nagy lendülettel, alaposan bemártva a nővéremet.
–        HaeYoung, nem szeretnél hozzátenni valamit? – kérdő pillantást vetettek rá a szüleink tökéletes szinkronban.
–        Szemenszedett hazugság – fancsalodott el a lány, mire meglepően elégedettség töltött el. – Hazudik, és biztos, hogy az a fiú beszélte teli a fejét. Szerintem nem is szabadna hagyni, hogy találkozzon vele, hiszen rossz hatással van rá.
–        Micsoda?! – hördültem fel.
–        Talán lehet benne valami, de nem olyan szempontból, ahogyan azt te szeretnéd – értett vele egyet anyu, mire elkerekedtek a szemeim.
–        Veled, HaeYoung még számolunk – fenyegette meg őt apám, majd komoly arccal fordult az irányomba. – Nem kellene, hogy a szükségesnél több időt tölts azzal a fiúval, hiszen ez a hirtelen jött érzelem, nagyban befolyásolhatja a szíved egészségét.
–        Annyi időt fogok vele tölteni, amennyit csak lehetséges, és nem fogom hagyni, hogy az igen rövid életemet ti irányítsátok – közöltem velük ridegen, majd tüntetően hátat fordítottam nekik, és lassan megindultam az emelet felé.
–        HaeRa! – kiáltott utánam apám erélyesen. – Még nem fejeztem be a mondandómat!
–        Én viszont nem akarom hallani, hogy a négy fal közé zártok, és ott várjátok azt, hogy feldobjam a talpam, hiszen HaeYoung éppen ezt akarja – figyelmeztettem őket dühösen. – Ha nem tetszik, akkor én megyek el innen. Felnőtt vagyok, és tudom, mit csinálok, de egyikőtök se higgye az, hogy majd rabként fogok meghalni, inkább haljak meg hamarabb, de emlékkel.
–        Nem fogsz meghalni – emelte fel a hangját anyám. – Mindent meg fogunk tenni azért, hogy ez ne következzen be.
–        Nem érdekel, én emlékeket akarok, élményeket, és ezt akkor sem vehetitek el tőlem. – Elég nehezen tudtam magam tartani. A szívem őrült mód robogott, az indulat olyan elemi erővel dolgozott bennem, hogy szinte azt is éreztem, minként a vér az ereimben igen intenzíven áramlik, arról nem is beszélve, hogy ki voltam fulladva, mintha kilométereket futottam volna. A légszomj is kerülgetett, szinte majd’ meg fulladtam, és az erős mellkasi fájdalom, az az őrjítő szúró érzést is figyelmen kívül kellett hagynom. Rosszul voltam, nem igazán volt még alkalmam ilyen hevesen kitörni magamból, de meglepően megkönnyebbülten éreztem magam miatta.

Ismét hátat fordítottam nekik, nem foglalkozva azzal, hogy még hosszasan a nevemen szólítgatnak, legalább megállapíthattam, hogy igen jól hangzik a nevem. Aztán,a mint nem reagáltam rá, kénytelen voltak abba hagyni, és ezúttal HaeYoungot vették górcső alá. Na, ha valaki ő biztosan megérdemelte volna ezt a bánásmódot, amit velem is megtettek. Én nem tettem semmi rosszat, és nem is voltam veszélybe JungKook mellett valahogy még a legmeredekebb kaland is csak visszafogott szórakozás.

Egyenesen a szobámba csörtettem, ahol nem törődve semmivel, a megfelelő mennyiségű gyógyszerek magamhoz vétele után, nehogy véletlenül álmomban érjen a vég, mint egy zsák úgy dőltem be az ágyamba. Holnap suli volt, és valahogy semmi kedvem sem volt BoRam ostobaságait hallgatni, sőt JiMinre sem voltam kíváncsi, hiszen neki is lett volna lehetősége más utat választani, de gyáva volt ahhoz. Régebben még bántam, hogy így végződött a barátságunk, ám amióta Kook felbukkant az életemben, még akkor is, ha nehezen indult az ismeretségünk. Hálás voltam azért, hogy ő ott van velem, remélve azt, hogy még sokáig élvezhetem a társaságát.

-


Másnap reggel mentem el csak zuhanyozni, és rettenetesen örültem annak, hogy még senki sem volt ébren. Megpróbáltam úgy lelépni, hogy senki sem vegyen észre, de ez nem jött össze. Éppen a nővérem állta az utamat, aki az éjszaka folyamán vörösre sírhatta a szemeit. A szobán ajtaját kulcsra zártam, nehogy bemenjen valaki, az ajándék bárányomat, pedig elrejtettem, mert biztos voltam abban, hogy HaeYoung képes lesz arra is, hogy egy számomra igen értékes dologban kárt tegyen.
–        Nem akarok miattad elkésni – közöltem vele jeges hangon, majd igyekeztem ellépni mellette.
–        Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod – fenyegetett meg. – Ne feledd, hogy JungKook is pasiból van, és te semmit sem tudsz arról, mire is van szüksége.
–        Majd észben tartom! – vontam meg a vállam, és nagy lendülettel az ajtó felé indultam.
Egyszer már sor került egy ilyen fenyegetésre már BoRam által is, de akkor sem járt sikerrel. Persze minden eshetőség meg van arra is, hogy a nővérem másképpen fog próbálkozni nála, de bíztam Kookban, és bírtam abban is, hogy soha sem fognak személyesen találkozni.

-

A napom meglepően unalmas volt, bár a tanórák nagy részében is azon gondolkodtam merre is csatangolhat a fiú, hiszen nem láttam őt egyetlen szünetben sem. Azon is csodálkoztam, hogy egyik ellenfelem sem akart belém kötni még akkor sem, ha a védelmezőm nem is volt az iskola területén. Aggódtam a fiúért, hiszen tudtam, hogy valami nagyon nincs vele rendben, mármint ami az egészségét illeti. Aztán még háztartástan órán sem jelent meg, aggodalmasan ültem végig a két órát, és féltem, hogy BoRam kihasználja ezt a lehetőséget, de csodával határos módon nem tette. Ez okozott némi gyanakvást is bennem, hiszen ha rólam volt szó nem éppen egy olyan karakter volt, mint aki ilyen könnyen feladná, persze meg lehet, hogy csak valami nagyobb szabású dologra készülnek mindannyian. Megráztam a fejem, hogy észhez érjek, nagyon nem állt szándékomban, a szokásosnál is jobban felidegesíteni magam, ilyen ostoba gondolatokkal.

Az iskola időben nem küldtem JungKook üzenetet, sőt igazán óvatosan kezeltem a telefonszámát, senki sem tudhatta, hogy nagy nehézségek árán, és csupán a macska miatt kértem el tőle. Persze, ha délután sem jön el az alkunk keretein belül, kénytelen leszek üzenetekkel zaklatni, de nem szerettem volna őt felbosszantani sem. De megígérte, hogy eljön, és azt is, hogy az iskolában találkozunk, erre tessék... Nincs sehol sem...

Beszélnem kellett YooMinnal is, fel kellett őt készítenem, hogy maradjon meg az alibim, hogy bizony nála éjszakáztam, és nem JungKookal, mert ha váratlanul éri őt a dolog, akkor akár rettenetesen nagy bajba is kerülhetek.  Még nem volt egészen késő, az időjárás is a szebbik arcát mutatta, így elég nagy volt a forgalom a menhelyen. Sok-sok ember vállalkozott arra, hogy immár ők fognak gondoskodni szerencsétlen bajba jutott állatokon. A bent lévőket kerülgettem, majd hátra siettem, hogy felölthessem a védőöltözetemet. Utána vettem csak az irányt a macskák helye felé és odabent egy kisgyermekes család igyekezett éppen megtalálni a tökéletes kisállatot éppen a szőke lány segítségével. Végül egy rendkívül édes kiscicával léptek ki a helyiségből, a lány pedig azonnal az irányomba lépett.
–        Mizújs, csajszli? – faggatott kissé túlzottan is közvetlenül, de nem sértődtem meg ezen, YooMin kimondottan rendes volt velem. – Hogy-hogy egyedül?
–        Ma még nem láttam JungKookot, ha erre gondoltál – feleltem megvonva a vállam, majd elindultam, hogy körbe nézhessek a macskákon.
–        És hétvégén? – vonta fel a szemöldökét kérdően.
–        De nála voltam hétvégén, mert segítenem kellett volna neki tanulnom, de végül azon kínlódott, hogy felmelegítsen – vázoltam a kínos szituációt.
–        Legalább összebújással? – ragyogott fel a lány arca, én viszont kissé elsötétült képpel néztem rá.
–        Nem egészen – legyintettem dühösen. – De a szüleim úgy tudják, hogy nálad voltam azon az éjjelen, és nem annál a fiúnál.
–        Nem hiszem, hogy megéri nekik hazudni – állapította meg YooMin elgondolkodva.
–        De jelenleg igen is megérte, már így is el akarnak tőle tiltani, ha kiderülne, hogy ott voltam nála, egyenesen szobafogságot kapok, és ide sem tudok akkor eljönni, és igen hamar fel fogom dobni a talpam.
–        És felajánlottad nekik, hogy hívjanak engem fel, majd megerősítelek az alibidben?
–        Honnan tudod? – csodálkozva néztem a lányra, aki amint meglátta az arckifejezésemet jó kedélyűen felnevetett.
–        Én is mindig ugyan ezt csináltam, amikor fiúzni voltam. Néha azt sem tudtam, hogy mit találjak ki.
–        Én nem azért voltam ott, ahol... Csupán arra kényszerültem, hogy ott töltsem az éjszakát – magyaráztam, de azt látva, hogy a lány milyen jót szórakozik az ócska magyarázatomon, egy lemondó sóhaj keretében feladtam a további kifogások gyártását. YooMin amúgy is azt akarja, hogy összejöjjek JungKookkal, a kérdés az, hogy én magam biztosan ezt akarom-e... – Jól van! – legyintettem. – Azt hiszem, amit szeretnél.
–        De gondolom, nem adtad meg a számomat a szüleidnek? – folytatta a faggatózást a lány.
–        Nem, szerencsére nem volt rá szükségem. Kitálaltam mindenről, amihez csak köze volt a nővéremnek, így inkább őt vették elő, és nem engem.
–        Hát ez elég kellemetlen. És történt valami érdemleges, ha már ott voltál annál a fiúnál?
–        Nem egészen, de voltunk a vidámparkban, ami elég meredekre sikerült. Soha többet nem fogok felülni az óriáskerékre.
–        Pedig az olyan romantikus.
–        Az volt, tény és való, de tériszonyom van, és éppen JungKooknak kellett megnyugtatnia.
–        És?
–        És ennyi...
–        Ezt nem veszem be... – drámázott YooMin. – Se csók, se semmi?
–        Nem vagy te túlságosan kíváncsi? – kérdeztem vissza reflexből.
–        Csak nagyon szurkolok nektek. Mondd, hogy legalább volt egy csók, vagy kettő, vagy nem tudom, csak valaminek lennie kell már ennyi idő után – hadarta el hihetetlen sebességgel, és elkerekedett szemmel lestem, hogy milyen gyorsan rápörgött a témára.
–        De aztán békén hagysz ezzel? – érdeklődtem bizakodva.
–        Egy darabig.
–        Akkor jól van – sóhajtottam lemondóan. – Igen, volt egy csók, de ennyi. Bár mivel ez volt az első komolyabb, ezért nem tudom, hogy mihez is tartsam magam. Mindegy, hagyjuk ezt, kérlek.
–        Ez az! – rikkantotta örömében. – Ez már haladás.
–        Aish, te mennyire szörnyű vagy! – nevettem el magam. – Na, menjünk, mert szerencsétlen állatok éhen halnak.
–        De mesélned kell még! – fenyegetett meg YooMin mosollyal az arcán.
–        Ne is álmodj! – közöltem vele azonnal.

Az elkövetkezendő hosszú perceket az állatokkal foglalkozva töltöttem, ismerkedtem az újabbakkal is, amelyiknek szüksége volt egy kis fésülésre, azokat megfésülgettem, majd egészen későn értem mindennek a végére. Azután már csak az asztalon ücsörögve vártam arra, hogy JungKook befusson, de még egy árva üzenet sem érkezett tőle. Hívtam, de nem vette fel, sőt még a telefonja is ki volt kapcsolva. Olyan volt, mintha már nem is akarna velem egyáltalán beszélni, vagy talált volna magának más elfoglaltságot. Valaki mással...

Kár volt hiú reményekkel áltatnom magam...


/JungKook/

Halk, de egyenletes csipogás hangja ébresztett fel... Úgy éreztem magam, mintha fejbe vertek volna, erősen lüktetett a fejem a fellelhető összes lehetséges pontban. Az utolsó emlékem is homályos arról, hogyan kerültem oda, ahol éppen vagyok, bár azt sejtettem, hogy éppen egy kórház egyik szobájában vagyok, gépekre kötve. Egyetlen pillanat alatt felmerült bennem, hogy mi van, ha ez éppen a vég, és alig van, pár pillantom hátra. Vajon mit tennék?

Éppen iskolába igyekeztem volna, hiszen megígértem HaeRa-nak, hogy ott leszek, pont úgy, mint a menhelyen, és szegény lány, most azt hiszi, hogy cserbenhagytam pedig nem, csupán az én szervezetem hagyott engem cserben. Tény és való, hogy ideje lett volna meglátogatnom az orvosomat, de valahogy nem így képzeltem el.

Lassan nyitottam ki a szemem, s amint észrevettem, a karomban lévő infúziót, azonnali reakcióként ki akartam tépni belőle, de egy meleg kéz kulcsolódott a csuklómra, majd apám aggódó pillantásával találtam szemben magam.
–        Ne aggódj, ez csak vitamin – utalt arra, hogy az engedélyem nélkül semmi mást nem fog beadatni nekem. Milyen megnyugtató... – Hogy érzed magad?
–        Mint akin átment egy úthenger – jegyeztem meg szarkasztikusan.
A következő pillanatban nyílt az ajtó, és egy magas, karcsú alak lépett be rajta. Tipikus orvosi köpenyt viselt, és még ennek ellenére is rettenetesen vonzó nő volt. Igen, az orvosom, egy harmincas, nagyon csinos nő, akivel, ha nem ilyen körülmények között találkozom, még talán rá is kivetem a hálómat. Még jó, hogy mire esélyem lenne erre, addigra már rég halott leszek.
–        Ahhoz képest elég sokáig bírtad – állapította meg némi cinikus éllel. – Más már hamarabb, idekerült volna, vagy más nem hagyja figyelmen kívül az orvosi utasítást.
–        Miért vagyok itt? – léptem át ismét a megállapítását.
–        Gondolt csak végig! – fogott bele közelebb lépve hozzám, majd idegesen megigazította a szemüvegét. – Fél évvel ezelőtt voltál itt utoljára, akkor is közöltem, hogy az a tumor megint kiújult, sőt fél év alatt ötszörösére nőtt. De te nem voltál hajlandó visszajönni ellenőrzésre sem, hogy kiderüljön mennyire komoly a helyzet, és most...
–        Nem tudunk vele valamit kezdeni? – vette át a szót az apám. Mint orvos azonnal a gyógymódokon agyalt.
–        De tudnánk... – folytatta a doktornő.
–        Felejtse el! – hárítottam el azonnal.
–        Nem fejeztem be! – emelte fel a hangját a nő. – Csak épp nem javítana semmit sem a helyzeten. Ez egy nagyon agresszív tumor, igen hamar áttétessé válhat.
–        Mennyit segítene a kemoterápia? – kérdezősködött apám, teljesen kétségbe esve.
–        Engem az jobban érdekelne, hogy mennyi időm van hátra? – szóltam közbe. Engem nem érdekeltek a túlélési esélyek...
–        Nehéz lenne megmondani – váltott hangszínt az orvos. – Nem akarok tippelgetni.
–        Most rögtön tudni akarom! – kiáltottam el magam, olyan szinten kikelve magamból, hogy a két orvos meghökkenve nézett rám.
–        Talán három hét, maximum egy hónap, attól is függ, hogy milyen formában veszélyezteti az életedet. Ha a gerincvelőre terjed át, okozhat bénulást is, akkor több, de a nyomás miatt felléphet kóma, majd akár az agyhalál állapota is. Nehéz lenne megmondani. A kemoterápia alapvetően nem sokat segítene, pár hónappal, ha meghosszabbítaná az életedet –magyarázta el részletesen a helyzetet.
–        Csúcs – nyögtem ki végül röviden és tömören.
–        Akkor megpróbálkozunk azzal a kemoterápiával – határozta el magát apám, meg sem kérdezve engem.
–        Szó sem lehet róla! – keltem a saját védelmembe. – Én nem küzdök megint.
–        Most ezt gondolod, de később?
–        Én nem fogom újra végig szenvedni az egészet, hiszen ott voltam alig két évesen, amikor felnyitottak, majd belém nyomtak egy csomó ismeretlen szert, küzdöttem, és megjártam a poklot. Aztán láss csodát, gyógyultnak nyilvánítottak, és most pedig közel tizenöt évvel később újra felbukkan ez a valami a fejemben, veszélyeztetve az életemet – foglaltam össze az álláspontomat.

Nos, igen, alig két éves voltam, amikor megtalálták ezt a valamit az agyamon, tökéletesen beépülve, de megműtöttek, és akkor még az volt, hogy sikerült eltávolítani szinte az egészet. A koponyaműtét nyomait azóta is viselem, és ez az egyik oka annak, hogy folyton sapkát hordok. Majd jöhetett a kemoterápia, ami miatt nem volt egyetlen szál hajam sem, olyan nehezen nőtt vissza, hogy hónapokon keresztül csak piszkáltak a gyerekek, alig éltem, gyenge voltam, mint a harmat, de azt hittem, hogy minden jobb lesz. Akkor ott azt mondták, hogy meggyógyultam, minimális esélye van annak, hogy valaha is visszajön, erre tessék... Most megint a végemet akarja... Csak tudnám, miért is alakult ki...

–        Nyugodj meg! – szólt rám a nő szelíden. – Az efféle kitörések is a daganat miatt vannak. Talán némi hangulatjavító, és nyugtató segítene ezeken.
–        Azt mondja, hogy ezért vannak dühkitöréseim? – csodálkozva néztem rá, bár eddig is sejtettem, hogy köze lehet hozzá.
–        Mivel részben olyan területet érint, mely az érzelmekért is felel, nagyon valószínű. Ám ennél komolyabb tüneteket is produkálhat.
–        Például nem emlékszem dolgokra? Vagy, hogy időnként annyira gyengének érzem magam, hogy alig bírok lábra állni?
–        Igen, azok is. Jobb lenne, ha nem mennél iskolába, inkább pihennél – ajánlotta fel a doktornő.
–        Ezt el lehet felejteni, én nem fogok a négy fal között meghalni – határoztam el.
–        Akkor maradj idebent, hogy alaposabban megvizsgálhassalak, hátha valamelyik eredményed nem tökéletes, és esetleg valamilyen módon meg tudjuk menteni az életedet.
–        Én vagyok kísérleti nyúl – közöltem vele hidegen, majd kitakartam magam, és olyan sebesen téptem ki a kezemből azt a tűt, hogy felsértette a bőrömet is, vékonyka vérsugarat hagyva maga mögött. – Nem fogom ölbe tett kézzel várni a véget.
–        JungKook, el ne merj menni! – lépett fenyegetően az irányomba az apám. – Ne legyél olyan makacs, mint édesanyád!
–        Ebbe ne keverd bele anyámat! – állítottam le azonnal. – Ez az én döntésem, az pedig az övé volt, de egészen addig, amíg lábra bírok állni, égészen addig, amíg csak látok, küzdeni fogok, mindennemű segítség nélkül, s addig, amíg csak van időm, az utolsó percig küzdeni fogok azért a lányért.
–        Lányért? – csodálkozott el a doktornő. – Nem vagyok benne biztos, hogy jelen állapotban jót tenne neked, ha lányok után futkosnál.
–        Nem izgat! – vontam meg a vállam. – Tudom, hogy szüksége van rám, épp ahogyan nekem rá, és mivel ő is egy halálra ítélt, talán építő jelleggel leszünk egymásra – jegyeztem meg, majd megint tettem egy lépést az ajtó felé. – Örülök, hogy találkoztunk, dokikám, de legközelebb már csak a temetésemen fogunk találkozni.

Itt mélyen meghajoltam, de abban a pillanatban hasogatni kezdett a fejem. Nem foglalkoztam fel, csak inttetem apámnak, majd az orvosomnak, és otthagytam a két orvost. Tehát három hét, maximum egy hónap... Nem sok, sőt ahogyan telni fog az idő, egyre rosszabbul leszek, és egyre jobban fájni fog mindenem. Egyre fontosabbá vált, hogy komolyabban kezdjek e HaeRa-val foglalkozni, hiszen engem nagyon szorít az idő cipője, a homokszemcséim eszméletlenül rohannak, de azon nem változtat semmi sem, hogy kell nekem az a lány, akkor is, ha bele fogok halni... Szó szerint...

/HaeRa/

Nem tudtam, hogy mi lett JungKookkal, de egy biztos, hogy valami nagyon komolynak kellett történnie, hiszen nem reagált semmire sem. Aggódtam érte, hiszen még lett volna hat nap az alkunkból, szerettem volna kihasználni minden percet, amit vele tölthettem, hátha tudok még tőle tanulni, s többen is lehet részem, mondjuk több csókban, vagy épp akármi másban.
Az órám kezdete előtt még kipakoltam a szekrényembe, hogy minél kevesebb dolgot kelljen magammal cipelnem, amikor valaki hirtelen becsapta az orrom előtt a szekrény vaskos ajtaját, mely nagy zajjal csapódott be. Elképedve néztem a mellettem felbukkanó BoRamra, és aggódtam, hogy ezúttal valami fizikai bántalmazásban lesz részem.
–        Hol hagytad a hősödet? – faggatott gúnyos hangnemben.
–        Nem tudom, hol van, és nem a hősöm – hárítottam el az ostoba felvetését. – Képzeld, tegnap este sem láttam, pedig találkozónk lett volna.
–        Nem csodálom, hogy nem téged választott – nevetett fel a lány, majd elővette a telefonját, és rövid keresgélés után felém fordította a képernyőt. – Amint látod nagyon elfoglalt volt.

A képen éppen egy olyan fiú volt, mint JungKook, aki egy másik lánnyal töltötte az idejét. Igen, kompromittáló, forró jelentben kapták őket lencsevégre, és nem is értettem, hogy miért éppen hétfő délután ment el lányokra vadászni, amikor ígéretet tett nekem, hogy velem lesz. Erre tessék, egy másik lánnyal enyeleg... Persze meg lehet, hogy nem is ő van a képen, hiszen ennek a srácnak, egy tetoválás volt az oldalán, valamilyen indákból álló, fekete tetoválás. Ugyan nem volt lehetőségem felmérni a fiút alaposan, hála annak, hogy amikor vetkőzött becsuktam a szemem, de semmi sem zárja ki ennek lehetőségét.
–        Nos? – vonta fel a szemöldökét BoRam. – Ha szeretnéd, átküldöm?
–        Ez nem JungKook – közöltem vele.
–        Csak bizakodhatsz benne, de amilyen selejt vagy, még egy ilyen pasinak sem kellesz.
–        Ez nem ő, és nem kell, tartsd meg – feleltem határozottan, de addigra már halkan csipogott a telefonom jelezve, hogy üzenetet kaptam.
–        Mondj le róla! Te nem érsz semmit sem, még a világ legrondább pasijának sem kellene egy olyan lány, mint te – gúnyolódott rajtam változatlanul, én pedig kis híján sírva fakadtam.
–        És mi van, ha ezzel csak bántani akarsz, hiszen hétfőn senki sem megy el bulizni. Egyébként is, mi van, ha ez egy megrendezett kép.
–        Azt hiszel, amit akarsz. Ez nem egy bulin készült, ez az egyik étterem mosdójában kapta el, az egyik barátnőm. Vagyis annak a fiúnak mindegy, hogy milyen csajjal, jön össze, neki csak az számít, ha megdöntheti őket – magyarázkodott kegyetlenül, és minden egyes szavával a szívembe mart. – Gondolom, téged még nem tudott, hiszen téged csak azok dughatnak meg, akikre a kínai pasid engedélyt ad.
–        Szállj le rólam! – ordítottam rá, amikor a beszélgetés kezdett egyszer személyeskedőbbé válni. – Nem is ismersz, akkor ne terjessz rólam olyanokat, melyekből semmi sem igaz.
–        Igazán sajnálom a nővéredet – váltott témát. – Ha nekem lenne ilyen testvérem már rég nem élne... 

Tisztában voltam azzal, hogy csak a szája nagy, így vettem egy mély levegőt, és közben igyekeztem úgy tenni, mintha ott sem lenne. De legszívesebben elbújtam volna valahol, hogy alaposan kisírjam magam, olyan szinten megbántott a szavaival. Hogy lehet valaki ennyire egy gerinctelen féreg? Nevetve távozott, én pedig bezártam a szekrényemet, majd amint lehetett, vérző szívvel ugyan, ám órára siettem.

-

Alig vártam az ebédszünetet... Szükségem lett volna arra, hogy végre kint lehessek a levegőn természetesen egyedül, hiszen ma reggel sem láttam JungKookot. A fejemben természetesen az járt, hogy vajon, mi van, ha BoRam igazat mondott, bár az a fiú nem tűnt olyannak, hiszen mindvégig őszintének tűnt legalábbis, nem hittem volna, hogy egy cafka miatt hagyott volna figyelmen kívül. Éppen az udvaron trappoltam át, amikor az egyik sarkon egy erős kéz ragadott meg és húzott be egy eldugott kis szigetbe a fák takarása mögött. Amikor felnéztem az alakra, aki legalább egy fejjel magasabb volt nálam, a nyúzott arcvonások mögött, éppen JungKookkal találtam magam szemben.
–        Percek óta téged kereslek – jegyezte meg csendesen.
–        Én órákon át vártam rád tegnap. Sőt egész nap. – vágtam vissza hevesen. – Hol a fenében voltál?
–        Nem mondhatom meg!
–        Hogy mi?! – csattantam fel dühösen, majd kis híján a képébe nyomtam a telefonomat, melyen az a szégyenteljes kép hevert. – És ezt mivel magyarázod?
–        Ez nem én vagyok – nevetett fel sötéten. – Kitalálom, csak nem BoRam indított hadjáratot ezúttal ellenem is...
–        Az tény, hogy ő küldte a képet, de azt... – fogtam volna bele a magyarázkodásomba, de a fiú egy visszafogott csókkal elhallgattatott. – Ezt pedig fejezd be!
–        Emlékeztesselek arra, hogy vasárnap mennyire követelőztél.
–        Mondd meg nekem, mi ez? – erősködtem a képre mutatva.
–        Már semmi! – vette ki a kezemből, majd pár kattintás után ki is törölte a félreérthető képet. – És nézd meg... – bújt ki a pulóveréből, hogy bebizonyítsa, nincs semmiféle festett rész a testén, hiába is gyanúsítgatom. – Nincs semmi sem rajtam, vagyis ez a kép kamu.
–        Meg fogsz fázni! – aggodalmaskodtam, de a tekintetem éppen a jobb karján akadt meg, a hajlatban, ahol a finom bőrét kékes-lilás nyomok borították, mintha valami drogos lenne, vagy ha a vérételt, esetleg az infúzió bekötését elrontják. – Veled meg mi történt? – kaptam el a kezét.
–        Semmi! – vágta rá, majd olyan hévvel rázott le magáról, hogy kis híján a földön kötöttem ki a mozdulatától. – Komolyan mondom az agyamra mész.
–        Halálra aggódtam magam miattad, hiszen hívtalak, meg írtam, de nem jött válasz, aztán megjelensz lila pacával a karodon, és nem mondasz semmit, főleg, hogy BoRam is olyanokat állít, amiket te jelenleg erősen megcáfolsz – hadartam el sebesen a nagy idegességemben. – Miért nem mondod meg, hogy történt veled? Hol voltál tegnap egész nap?
–        Felesleges féltékenykedned – állapította meg teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a mondandómat. – BoRam csak ártani akar nekünk, hiszen látja, hogy valami alakul köztünk.
–        Köztünk? – emeltem ki az utolsó szót, mintha nem hittem volna a fülemnek.
–        Miért nem akarod? – csodálkozott el egy pillanatra.
–        De, azt hiszem – gondolkodtam el. – Csak ahhoz őszintének kellene lennünk egymáshoz, de főleg neked, mert én mindent elmondtam, amit csak tudni szerettél volna rólam.
–        Azt észrevettem – mosolyodott el. – Ha szeretnél teljes őszinteséget, akkor holnap délután, találkozol az apámmal.
–        Hogy mi? – értetlenkedtem.
–        A teljes őszinteséghez az is hozzá tartozik. Bár megjegyzem, hogy azután te magad nem akarsz már engem látni. Meglehet, hogy soha többet...

12. fejezet

Szó nélkül követtem a fiút felfelé a lépcsőn, melynek korlátjai öntöttvasból készültek, feketére lakkozott indákból fonódtak össze. Egész végig a kezemet fogta, tenyerének forró érintése miatt, kezdett az én tenyerem is kissé nyirkossá válni. Határozottan nem szerettem azokat a kétes érzéseket, melyeket egyetlen érintésével, vagy épp pillantásával képes bennem okozni. De nem mondtam semmit sem, csak lépdeltem utána, és alig vártam, hogy végre elengedje a kezemet. Ennek ellenére nagyon kíváncsi voltam arra, hogy vajon a szobájában is ennyire úrias a légkör, vagy éppen ellenkezőleg, tipikusan fiús szobája van. Már az ajtóban ácsorogtunk, amikor erős késztetést éreztem arra, hogy meneküljek. De megígértem neki, hogy segíteni fogok tanulni, ám rengeteg kérdésem lett volna még az irányába.

A legelső dolog, amit megállapítottam, hogy igazat mondott az ágyával kapcsolatban, valóban elég nagy volt kettőnknek, és elképedve vettem észre, hogy alapvetően két személyre szólt az ágynemű is. Azon agyaltam egy pillanatig, hogy eleve fel van készülve arra, hogy megossza az ágyát valakivel, vagy addig készítette el mindezt, amíg én a fürdőben voltam. Mindkettő lehetséges...

–        Nem lehetne, hogy én mégis a kanapén alszom? – vettem fel, amikor beléptem a különösen rendezett szobába. Igazán nagy volt a ár, és elegánsan volt berendezve, mindenfelé különféle kicsiny zöld növények. Enyhe fény szűrődött be, vagyis az időjárás sem mutatta a legsötétebb orcáját, mindösszesen engem tisztelt meg azzal, hogy ilyen rémes időben indulhassak útnak. Talán van esély arra is, hogy holnapra azok a tócsák felszáradnak, és vehetek egy kiadós sétát hazáig. Remélhetőleg egyedül...
–        Ja, és mit mondok majd az apámnak? – kérdezett vissza veséig hatoló pillantással meredve rám.
–        Akkor majd alszol te a kanapén.
–        És akkor is mit fogok mondani apámnak, ha holnap délelőtt haza esik?
–        Nem tudom – vontam meg a vállam. – Mondjuk azt, hogy szörnyek voltak a szobádban, és féltél. – Erre JungKook dallamos kacajban tört ki, majd egy fél pillanat alatt olyan közel hajolt hozzám, hogy odébb sem tudtam lépni.
–        Én nem félek semmitől, és ezt apám is tudja – hangzott az öntelt válasz. – Akkor segítsz tanulni, mielőtt aludni mennénk?
–        Felőlem – ismét csak megvontam a vállam, és kezdtem felvenni ezt az idegesítő szokást. – Miben is kellene a segítségem pontosan?
–        Mindenben – felelte egyszerűen, majd kis híján hozzám vágta a táskámat. – Jövő héten minden tantárgyból javító dolgozatot kell írnom, s ha nem lesz hármas, vagy annál jobb, repülök a suliból.
–        Akkor nagyon meg kell mozgatni az agysejtjeidet – állapítottam meg, majd a fekete-fehér nagy, kockás, puha szőnyegre telepedtem, kipakolva az ugyan nedves táskámból a szerencsére száraz tankönyveimet.

Néztem, amit a fiú zsebre teszi a telefonját, és nagy sóhajtozás közepette letelepszik mellém. Az elkövetkezendő órában alaposan magyarázkodtam, a matematika, a fizika és kémia, illetve egyéb tantárgyakról, miközben igyekeztem minél könnyebben elmondani mindent. Úgy tűnt, hogy azon tárgyak, amikben nem voltak számok annyira nem mentek neki nehezen, de ha számokról volt szó, az átlagosnál is alul szerepelt. Amikor már úgy tűnt, hogy egészen megértett mindent, feladatokat írtam neki, hogy egyedül is megtudja oldani őket a dolgozatokban, még az is nagy szerencse volt, hogy ismertem azon tanárok módszereit, akiknél tanul. Egyik pillanatban azonban nem is a feladatokkal foglalkozott, hanem talpra pattant, és elkezdte magát, pontosabban a zsebeit kutatni, mintha keresne valamit.
–        A szentségit! – szitkozódott. – Nem láttad a telefonomat?
–        Alig egy órája tetted a zsebedbe – közöltem vele hitetlenül nézve rá.
–        Ó, tényleg! – csapott a homlokára megvilágosodásában. – Már elfelejtettem.
–        Koncentrálhatnánk a matek példákra? – játszottam a szigorú mestert.
–        Persze, csak elmagyaráznád még egyszer? – nézett rám kérlelő pillantással, amint a mobilját biztonságba helyezte az íróasztalon.
–        Órák óta nem csinálok mást, mint magyarázkodok – sóhajtottam fel lemondóan.
–        De nem emlékszem semmire sem belőle – sápoadt el egy pillanat alatt, én pedig nem hittem el, hogy ennyire rossz lenen a memóriája.
–        Ugye ez most valami rossz vicc?
–        Nem – rázta meg a fejét komoly arccal. – Azt, ami az elején volt már nem tudnám felidézni, amit nem rég magyaráztál el, arra csak homályosan emlékszem.
–        Még az aranyhalnál is rosszabba a memóriád – csodálkozva, és némi aggodalommal néztem rá. – Biztos, hogy minden rendben van az agyaddal?
–        Inkább hagyjuk! – legyintett ingerülten, majd olyan sebességgel csapkodva pakolta el a tankönyveket és egyéb felszereléseket, hogy csak ámultan figyeltem a mozdulatait. – Megyek, lezuhanyozom, addig foglald el az ágy egyik részét.
–        Akkor nem tanulunk? – faggattam csendesen.
–        Nem. Én nem kínzom magam, majd kitalálok valamit – felelte egyszerűen megvonva a vállát, és sebesen felmarkolta a törülközőjét, és kiviharzott a szobából.

Nagyot sóhajtottam, amikor becsukódott a háta mögött az ajtó, és némi fájdalmat éreztem a a mellkasomban, de ezúttal nem a betegségem miatt, inkább a fiú irányába érzett fájdalom volt, mely keveredett az őszinte sajnálattal. Talán tíz perc múlva térhetett vissza, én addigra bebújtam a takaró alá az ágy bal részén.
–        Elárulod, hogy eddig hány lány fordult meg az ágyadban? – faggatóztam rövidke hallgatás után, és önmagamat is megdöbbentettem a saját kérdésemmel.
–        Veled együtt három – közölte tényszerűen. – Ebből az egyik az anyukám volt, amikor kicsi voltam.
–        Ha én vagyok a harmadik, akkor ki volt a második, és mikor? – Szerettem volna többet tudni a múltjáról, ám többnyire hallgatott róla, mint a sír.
–        Az első nagy szerelmem – jelent meg egy röpke mosoly az arcán. – És tizenhat éves voltam.
–        És nincs több lány, még akkor sem, amikor azt mondtad, hogy csajozni mész...
–        Úgy tűnik, hogy egyesek nagyon féltékenyek...
–        Nem vagyok az! – tiltakoztam nagy hévvel. – Csak kíváncsi vagyok, hogy mielőtt megkezdtük volna a fogadásunkat, valóban azt tetted, amit...
–        Nem – mosolyodott el újra. – Ha érdekel, hogy hol voltam akkor hétvégén, akkor megnyugtatlak, mert nem lányok társaságában szoktam tölteni az időmet.
–        De akkor miért mondogatod ezt? – néztem rá meghökkenve.
–        Mert látnod kéne azt az arcot, amikor ilyenkor vágsz – jelentette be diadalittasan, majd behajította magát az ágyba, ügyelve arra, hogy véletlenül sem érjen hozzám. Ha érdekel, a nagypapámnál szoktam lenni, bent az idősek otthonában, és sakkozni próbálok.
–        Gondolom, nem megy valami fényesen.
–        Egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyiszer nyertem, vagyis mennyiszer hagyott nyerni – mutatta fel a hüvelykujját arra utalva, hogy csak egyszer tudott győzni a nagypapája ellen. – Ha szeretnéd, egyszer bemutatlak neki.
–        Én tudok sakkozni! – vágtam rá azonnal.
–        Ezen meg sem lepődök, de az öreget biztos, hogy nem tudod megverni – törte le a lelkesedésemet, majd nyomott egy gyors puszit a homlokomra, amit nem kis arcpír közepette fogadtam csak el. Nem mintha lett volna más választásom.
–        Meg ne próbálj átjönni az én térfelemre – szóltam rá szigorúan.
–        Nem garantálok semmit sem – kacsintott rám, majd hátat fordított nekem. – Aludj jól!
 

-

Az éjszaka folyamán gyakran ébredtem arra, hogy a fiú hanyagul dobálja magát jobbra meg balra, annyira nyugtalanul aludt, hogy nem is csodálkoztam azon, hogy nem fog az agya megfelelően. Az éjszaka nagy részét rémálmokkal gyötörve, izgatott állapotban tölti... Úgy hajnalt tájt, amikor egészen közel volt hozzám, nem bírtam ki, hogy ne vonuljak közelebb hozzá, annak reményében, hogy talán a jelenlétem segít neki abban, hogy jobban aludjon. Éppen a hátán feküdt, a végtagjai szerteszét dobálva, és a csuklójára fontam az ujjaimat, és olyan hirtelen tekerte az másik karját a derekam köré, hogy menekülni sem tudtam, olyan védelmező ösztön lehetett ez, ami mindig akkor érinti őt, ha bajban vagyok, mintha erre született volna, hogy vigyázzon rám, és valahol a lelkem mélyén azt szerettem volna, ha szeret is, nem csak vigyáz rám. Végül kénytelen voltam a mellkasához bújni, miközben el nem engedett egy pillanatra sem, de onnantól kezdve, hosszú órákon át nem mozdult. A lélegzete is sokkalta egyenletesebb lett, és nem vagdalózta a végtagjait sem, maga volt a megtestesül nyugalom.

Egészen éles fénnyel jelent meg a reggel, szinte a szemembe sütött a nap, szerettem volna felkelni, mert haza kellett volna mennem. Lassan kinyitottam a szemem, és az első dolog, amivel szembe találtam magam JungKook angyali arca, és azok az arcvonások, egyszerűen hihetetlenül vonzóvá, mi több nagyon helyessé tették őt, abban a pillanatban nagyon, de nagyon jóképűnek véltem. Szerettem volna kikászálódni az ágyból, de fél másodperccel később egy erős kar rántott vissza.
–        Maradj még! – kérlelt a fiú csendesen.
–        De mennem kell – ellenkeztem. – A szüleim megölnek.
–        Csak egy kicsit, kérlek! – Lágyan kérlelt, úgy, ahogyan eddig még soha sem.
–        Miért? – csodálkozó pillantást vetettem rá.
–        Mert az elmúlt időszakban, még nem aludtam ennyire jól, és nyugodtan.
–        De ehhez nekem semmi közöm – vontam meg a vállam.
–        De igen is van – erősködött. – Nem kell elhinned, ha nem akarod. Csak maradj még egy kicsit, maradj mellettem!
Hatalmas sóhajtás hagyta el az ajkaimat, majd lassú mozdulatok közepette helyeztem magam kényelembe a fiú mellett, aki gondolkodás nélkül ölelte át a derekam, és húzott magához olyan közel, ahogy csak tudott, majd pár pillanattal később ismét átlépett az álmok mezejére.

-

Arra ébredtem fel, hogy valaki nagyon be akar jönni a lakásba, kulcs zaja is hallatszott, és Kook kétszer olyan sebesen, ahogyan én az előbb menni próbáltam, felpattant az ágyból.
–        Mi történt? – néztem rá idegesen, a saját idegességét még a végén rám ragasztotta, ami nekem speciel nem tett valami jót.
–        Hozd a cuccaidat, öltözz át, mennünk kell! – adta ki az utasítást.
–        Tessék? – elkerekedtek a szemeim a hangszín miatt.
–        Jól hallottad, ha csak nem szeretnéd apám hülyeségeit hallgatni, akkor öltözz, és az erkélyen át fogsz távozni.
–        Hogy mondod? Az erkélyen?
–        Igen, jól hallottad, gyerünk! – utasított még erőteljesebb hangon, de ő közben már a pólójától is megszabadult. Becsuktam a szemem, hogy ne lássak belőle semmit, ám a kezemmel már a saját immár megszáradt ruháim között kutattam.
–        Miért nem találkozhatok apáddal? – értetlenül álltam az eset előtt.
–        Mert ez határozottan nem jó ötlet.
–        Miért? Mit titkolsz? – Nem jött válasz, cserébe csupán az ajtó becsapása hangzott feleletnek.

Szitkozódhattam volna magamban, de amikor megcsapott a fiú apjának a hangja, a vér is szinte meg fagyott az ereimben. Én ezt a hangot hallottam már, sőt gyakran hallom is. Ez az orvosom hangja volt. Fojtott hangon vitatkoztak odalent, semmit sem értettem belőle, de ennek ellenére meglepően felzaklatott a felismerés. Mi van, ha JungKook végig hazudott nekem, és valójában, az apja éppen az a Dr. Jeon, aki mindig az egészségemért aggódik.
–        Még nem vagy kész? – lépett vissza JungKook a szobába, a kezembe nyomva a cipőmet, majd a táskámat, és az erkélyre hurcolt a felkaromnál fogva.
–        Az apád tényleg építészmérnök? – néztem a fiúra gyanakodva az erkélyen ácsorogva, egy szál zokniban, de igyekeztem minél hamarabb felöltözni indulásra készen, bár annak jobban örültem volna, ha az ajtón távozom.
–        Igen, az! Miért?
–        Mert ezt a hangot már hallottam, az orvosomnak éppen ilyen kellemes hangszíne van.
–        Micsoda véletlen. Nyilvánvaló, hogy ez nem egyedi dolog itt Busanban – forgatta a szemét a fiú. – Lent megvárlak!
–        Lent? – néztem a távolodó alakja után. – Hogyan jutok innen le?
–        Kénytelen leszel leugrani – hangzott a dölyfös válasz, én pedig kis híján sírva fakadtam.

Egyedül maradtam a kissé hűvös, de ragyogó napsütésben, egy hatalmas erkélyen, ahol sok virág, illetve fekete kerti bútor pihent. Nem mertem közelebb menni a korlátokhoz, a körülbelül egy méter magas korlát, hézagosan volt felszögelve az alapvető gerendákhoz, de még így is elég biztonságosnak tűnt. Kivéve, ha az embert arra kényszerítik, hogy vetődjön le a semmibe. Ugyan nem volt annyira, halálosan magas, de a félelem simán kihozhatja a pánikot belőlem, ami miatta az azonnal ható gyógyszeremre is szükségem lesz. Még jó, hogy azt is magammal hoztam. Ha ezt élve megúszom, akkor már mindenre képes leszek...
–        Rendben van, jöhetsz! – jelent meg az erkély alatt a fiú egy hátizsákkal a hátán, mintha készülne valahová.
–        És mégis hogyan gondoltad? – mérgelődtem.

–        Felmászol szépen a korlát szélére, és leugrasz – hangzott a válasz, mintha ez az egész teljesen természetes és magától értetődő lenne. Már akinek...

–        Persze, még mit nem! – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.
–        És ha azt mondom, hogy elkaplak – ajánlotta fel a fiú.
–        Nem hiszek neked – akadékoskodtam, de amit meghallottam, hogy a fiú apja nagy elánnal igyekszik a szoba felé, kénytelen voltam felmászna arra a keskeny korlátra.
–        Ne legyél már gyáva! – sziszegte JungKook összeszorított fogakkal. – Nem lesz semmi bajod!
–        Mondod te, nem te fogod fel dobni a talpad!
–        Ha halálra vagy ítélve, akkor már nem mindegy, úgyis annyira meg akarsz halni, akkor mindegy, hogy most vagy pár héttel később, mit számít az – emelte fel a hangját. – Gyere már, az isten szerelmére!

Ki akartam oktatni, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy most vagy később, aztán elhallgattam, mert igaza volt, ha a meg kell halnom most, akkor megfogok... annyira mindegy, hogy mi lesz, lehet, hogy ez az utolsó pillanat, de lehet, hogy nem... Úgy tudom meg, ha leugrom... Hanyatt vágódtam az ismeretlenbe alig tíz méter magasból, de még ezen rövid távon is a szél összekuszálta az amúgy is kusza tincseimet. Ugyan volt bennem némi félsz a földet érés tekintetében, de a fiú igazat mondott. Olyan ügyességgel kapott el, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Lehunytam a szemem, amikor megérkeztem, de JungKook fél pillanat alatt talpra állított, és magával vonszolt.
–        Hová megyünk? – faggatóztam remegő végtagokkal, még mindig nem hittem el, hogy képes voltam ilyen gyenge szívvel ekkora őrültségekre, mindenesetre a fiú kihozza belőlem az őrültet, vagy nevezzem bárminek...
–        Elmegyünk a vidámparkba! – vonta meg a vállát, majd további szó nélkül vetettük bele magunkat az utazásba.
 

-

Nem volt olyan nagy a tömeg, mint nyáron szokott, de még így is sorba kellett állnunk mindenhol. Akárhányszor faggatózni szerettem volna, csendre intett, ám egy ponton túl már nem voltam hajlandó vele menni.
–        Mondd meg, minek hoztál ide, azt hiszed, hogy majd így elfelejtem, hogy micsoda őrültségre vettél rá engem – dúltam-fúltam, amin a fiú nagyon jót nevetett. – és ez egy kicsit sem vicces.
–        Szerintem az! – vágott vissza. – Lazíts már egy kicsit.
–        Nem mehetek sem a hullámvasútra, sem semmilyen olyan eszközre, ami megnövelheti a pulzusomat, nem ijedhetek meg, mert az is a vesztemet okozhatja – magyarázkodtam.
–        Akkor nem maradt semmi érdekes számunkra – játszotta a csalódottat. – És a céllövölde?
–        Az jöhet, de elég béna vagyok benne – állapítottam meg, de további magyarázatokba nem bocsátkozhattam, mert erősen megragadta a csuklómat, és az egyik ilyen árus felé hurcolt.

JungKook megvette a labdákat, amikkel el kellett találna a három kupacba állított dobozokat, és annak függvényében, hogy mennyit talál el belőle, kap valamilyen ajándékot. Tudtam, hogy éppen úgy van kitalálva, hogy véletlenül sem lehessen nagyobb értékű tárgyat megnyerni, de az a nagyméretű bárány plüss, melynek rózsaszín szalag volt a nyakába, meglehetősen aranyos volt, bár éppenséggel az öt legnagyobb értékű tárgy között volt, vagyis semmi esély arra, hogy azt fogjuk megkapni.
–        Nos, melyiket szeretnéd? – fordult felém a fiú az egyik teniszlabdával szórakozva. Feldobta, majd elkapta, de oda sem nézett, kissé megdöbbentve ezzel
–        Azt a bárányt – mutattam a kiszemelt tárgy irányába.
–        Az nem lesz egyszerű – kuncogott az árus. Az idős, megőszült bácsika, tisztában volt a nyerési esélyeinkkel, de azért bizakodtam JungKook képességeiben.

Már az első dobás is találat volt, és a harmadik labda segítségével, már meg is közelítette azt a pontszámot, ami az áhított plüss eléréséhez szükséges volt. Elkerekedett szemmel néztem a fiú mozdulatait, ahogyan nekikészül a dobásnak, ahogyan megfeszülnek az arcizmai az erős koncentrálás miatt, és elképedve észleltem, hogy úgy bámulom őt, mintha valami csoda lenne. Aztán az ötödik dobás segítségével, már biztosra vettem, hogy enyém lesz az a bárány, még az árus is elismerően füttyentett, amikor JungKook kezébe adta az ajándékot.
–        Gratulálok, fiam! – dicsérte meg az idős férfi, sőt a néhány további várakozó is elismerően megtapsolta őt.
–        Köszönöm! – hajolt meg a fiú, majd óvatosan távoztunk a körénk gyűlt ember tömegből.

Amint elég messze voltunk mindenkitől, JungKook átnyújtotta a játékot, de amikor elvettem volna tőle, odébb húzta, hogy ne legyek képes rá. Amikor már ötödszörre játszottuk ezt el, elvesztettem a lelkesedésemet, és dühösen néztem rá.
–        Mondhattad volna, hogy meg akarod tartani – közöltem vele jeges hangon.
–        Cserébe adhatnál, mondjuk egy puszit – nézett rám kacéran.
–        Ó, hogy erre ment ki a játék! – világosodtam fel azonnal. – Valahogy sejthettem volna.
–        Nos, akkor szeretnéd ezt a bárányt vagy sem?
–        Jól mutat a kezedbe, meg is tarthatod akár.
–        Rád pedig jobban hasonlít – vonta meg a vállát, de annyira szerettem volna azt a plüsst megtartani, hogy kénytelen voltam egy gyors puszit nyomni az arcára.
–        Elégedett vagy? – néztem rá fülig elpirulva.
–        Kezdetnek nem rossz – mosolyodott el, majd a kezembe nyomta a bárányt, ami felettébb édes volt, kimondottan olyan imádni valóra tervezve, hogy a gyerekek, vagy épp én könnyen megszerethessék.
–        Köszönöm! – öleltem magamhoz a jószágot, melyet éppen nekem nyert meg a fiú. – És most hogyan tovább?
–        Eszünk egy vattacukrot, és aztán kitaláljuk – hangzott a válasz.

Éppen ellenkezni akartam, hogy nem ehetek olyat, de akkor már a tömegben voltunk, így nem volt más választásom, mint vele menni. Végül málnás vattacukrot ettünk, az ujjaim is ragadtak, a habkönnyű édességtől, és nem is hittem volna, hogy a cukor lehet ennyire jó dolog. Mennyi mindent hagytam ki csak azért, mert rettegtem attól, hogy valami bajom lesz, és hogy a szüleim mennyi mindenből kihagytak volna, annak érdekében, hogy meghosszabbítsák az életemet... De mi értelme van a hosszabb életnek, ha az unalmasan és emlékek, élmények nélkül telik el? Nyilvánvalóan semmi...

A következő utunk egy olyan fülkébe vezetett, ahol némi pénzért azonnal képeket csinálnak rólunk, vagyis az automata, ám alig fél percem volt a legjobb beállás elérésére, de JungKook megzavart ebben, így a gyors fénykép-sorozatunk igen viccesre sikeredett. Minden percét élveztem, sőt a képeink középpontjában, Sammy, a bárány állt, na meg azok a nevetséges arcok, melyeket a fiú vágott. Életemben nem nevettem még ilyen jót.

Aztán ki kellett próbálnom egy-két másféle édességet is, JungKook nem hagyta, hogy bármiből is kimaradjak, bármennyire ellenkezni akartam, azonnali zsarolás lett a vége, amit nem díjaztam. Aztán elértünk a vidámpark legnagyobb látványosságához az óriáskerékhez, melynek csupán a látványa elég volt ahhoz, hogy kavarogni kezdjen a gyomrom. A fiú rögtön beállt a sorba, hogy jegyet szerezzen kettőnknek, de én úgy álltam ott egy helyben, mintha földbe gyökerezett volna a lábam.
–        Na, ezt felejtsd el! – közöltem elsötétült képpel, miközben jeges izzadság folyt végig a hátamon.
–        Nem lesz semmi baj! – tette kezét a vállamra a fiú, hogy megnyugtasson, ám ez annyira nagyon azért nem jött össze. – Itt vagyok veled! Eddig is vigyáztam rád, most is fogok!
–        De tériszonyom van! – figyelmeztettem remegő hangon.
–        Az a legjobb, ha szembe nézel a félelmeddel, így győzheted le a leggyorsabban.
–        Ne csináld ezt velem – könyörögtem a kezemben lévő bárányt fojtogatva.
–        Kettőt kérek – nyújtott át egy köteg pénzt a pénztárosnak, majd amint megkapta a zsetonokat, elindultunk a sorba, hogy mi is kaphassunk egy fülkét.

Kicsit sem akartam, olyan magason, több tucat méterrel magasabban lenni, miközben a lábaim kilógnak a vakvilágba. És mi lesz, ha elejtem a plüssömet? Ki menti meg Sammyt? És ki ment meg engem, ha elájulok odafent? Eddig remekül éreztem magam, de most olyan páni félelem uralta az összes kis sejtemet, hogy azt hittem, ott halok meg a helyszínen.  Aztán, amint beszálltunk az egyik kis kosárba, és a kér srác biztosított mindent, amit csak kellett, lassan megindultunk felfelé... Ki sem nyitottam a szemem, csak éreztem a szintkülönbségeket, a semmit a lábam alatt, attól is féltem, hogy elhagyom a cipőmet.
–        Ha, nem nyitod ki a szemed, lemaradt a látni valóról! – törte meg a pánik hangulatomat JungKook kellemes nagyja.
Nem is válaszoltam, csak összeszorítottam a szemem, és bizakodtam abban, hogy lassan vége ennek a rémálomnak. Már vagy két kört tettünk meg, és ismét nagyon magason éreztem magam, amikor az óriáskerék hirtelen megállt a levegőben, egy kicsit előre mozdult, majd hátra, majd végül teljesen leállt. Olyan szinte féltem, hogy a pulzusom az egekben volt, a szívem össze-visszakalapált, majd erősen szorítottam rá a fiú kezére. Miért éppen most kellett ennek a rémségnek tönkre mennie?
–        Az óriáskeréknél műszaki hiba lépett fel! – szólalt meg egy női hang a hangosbemondón. – Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat, a hibát hamarosan elhárítjuk.

Odalent óriási hangzavar tört ki, körülöttem mindenki pánikban volt, nem csak én, a szülők igyekeztek a gyerekeket megnyugtatni, és pedig éreztem, ahogyan egy könnycsepp végigszalad az arcomon.
–        Nem akarok itt meghalni! – sikoltottam fel, JungKookra pillantva, aki maga volt a megtestesült nyugalom.
–        Nem fogsz! – fogott rá az arcomra két oldalról, és húzott az arcéhoz közelebb. – Nem lesz semmi bajunk. Mindjárt megoldják a problémát, és továbbhaladunk!
–        És ha nem? És ha itt leszünk órákon át?
–        Dehogy leszünk! – nevetett fel. – Nyugodj már meg, nem tesz neked jót, ha folyton mindenen aggódsz.
–        Te ezt nem értheted – mérgelődtem igen hevesen. – Félek, érted, mi az? Rettegek attól, hogy leesem innen, hogy lesz valami bajom, én... én nem akarok meghalni.
Ismét úrrá lett rajtam a pánik roham, kis híján bőgtem, mint egy kislány, de a fiú kitartóan azon volt, hogy megnyugtasson, ám megint lehunytam a szemem, abban bízva, hogy amint kinyitom, már vége is lesz ennek az egész őrületnek...
–        HaeRa! – mondta ki a nevem a fiú határozottam. Éreztem az arcomon a lélegzetét, vagyis igen közel volt hozzám, megint... – HaeRa, nézz rám! Csak rám! Kérlek!

Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szeme, elvesztem JungKook mélybarna íriszében, abban a kavargó sötétségbe, mely egyszerre minden érzékemet kikapcsolta. Mintha hatvan méterrel lebegtem volna a föld felett, de nem az óriáskerék miatt. Egyszerre szabadnak, és könnyednek éreztem magam, mintha semmi baj sem lett volna körülöttem, csak mi ketten voltunk abban a helyzetben. Nem volt külvilág, nem volt zaj... Csak ő és én... Mintha egyszerre lettem volna a mennyországban és a pokolban... Aztán amint megéreztem az ajkait az enyémeken, ismét lehunytam a szeme, ez ösztönösen jött, és mindent hátra hagyva akartam, hogy megcsókoljon, ennél is jobban. Ezernyi vegyes érzelem kavargott bennem, és amikor a nyelvével gyengéden végigsimított az ajkaimon, megint önkénytelenül szétnyíltak az ajkaim. Fél pillanattal később már, olyan szenvedéllyel csókolt, hogy minden egyes kis rész igyekezett felfedezni., elvesztem ebben a hévben, hirtelen nem is igazán érdekeltek, hogy egy meghibásodott óriáskeréken ücsörgök, hihetetlen magasságban, szerettem volna magam is visszacsókolni, és azt a minimális tudást, amit éppen megszereztem óvatosan alkalmaztam.

Ez volt életem első csókja, ami egyszerre volt leírhatatlanul szenvedélyes és veszélyes. Aztán amint megszakította a csókunkat, JungKook elmosolyodott, az arcom pedig lángolni kezdett, amilyen zavarba jöttem.
–        Jobb volt, mint az előző – jegyzete meg, majd hátradőlt és a messzeségbe bámult. – Nem mellékesen a legjobb módszer arra, hogy felhagyj a pánikkal.
–        Kaphatok még egyet? – néztem rá ártatlan tekintettel, mire a fiú kis híján felkacagott.
–        Ne légy telhetetlen! – intett le, ami miatt némi csalódottságot éreztem.

Aztán hallgatásba burkolózott, én pedig óvatosan felemeltem a tekintetem a távolba. Valahogy kevésbé féltem a messzeségtől, és a magasságtól is. Nem mellékesen eszméletlen szép volt a kilátás a kikötőre, a magas épületekre, valahogy sérthetetlennek és különlegesnek éreztem magam. Pár perccel később a kerék sikeresen megindult, és kevésbé akartam összeesni, amikor végre biztos lábakon álltam.
–        Azt hiszem, mára elég volt a kalandból – jegyezte meg JungKook, amint távoztunk az immár lezárt óriáskerék mellől. Egyelőre üzemen kívül helyezik, amíg alaposabban ki nem vizsgálják a működőképtelenségének az okát. – Gyere, hazakísérlek...
 

-
 

Túl gyorsan hazaértem... Eddig meg akartam tőle szabadulni, vagy épp ő tőlem, de amikor nem messze az otthonomtól ácsorogtunk, nehezemre esett elengedni a kezét. Valahogy teljesen természetesnek vettem, hogy ragaszkodóan fogja a kezemet, mintha jelentettem volna neki bármit is. Szerettem volna tudni, hogy érez-e irántam bármit is, lehet az egészen kicsi is, mégis rengeteg mindent megváltoztatna, talán az életemhez való ragaszkodást is.
–        Holnap találkozunk az iskolában! – búcsúzott el tőlem, de még utoljára megölelt, sőt egy lágy puszit is nyomott a homlokomra.
–        Úgy legyen! – mosolyodtam el, majd hatalmas szárnyakkal repdeső szívvel lépdeltem a ház irányába.

Csendesen léptem be az ajtón, de megdöbbenéssel vettem észre, hogy már várnak rám. A szüleim haragos pillantással méregettek azonnal, nem is értve, mi a fene bajuk van velem, a nővérem, HaeYoung pedig összefonta a karjait a mellkasa előtt és lenéző tekintettel illetett. Ezen nem lepődtem meg, de a szüleimen rettenetesen.
–        Ideje volt, hogy végre hazaérj! – szólalt meg anyu szigorú hangon, majd a kezembe adta a testvérem telefonját. – Beszélnünk kellene!
–        Én nem csináltam semmit! – hárítottam el a gyanúsítgatásukat.
–        Ez másról árulkodik! – közölte vele apám, és pedig remegő kézzel néztem a képre,a minél a telefon éppen meg volt nyitva. Messziről ugyan, de jól látszott rajta, hogy én vagyok illetve JungKook, amint sikeresen megtapasztaltam az első csók élményét, ami alapvetően hatalmas nyomot hagyott bennem, és elképzelni sem tudtam, hogy ez kép hogyan kerülhetett HaeYoung telefonjára, hacsak nem kémkedett utánam, hogy minél nagyobb bajba kerülhessek.
–        Csalódtam benned, HaeRa! – szidott meg anyu meglepően haragosan. – Őszintén el kell mondanod, hogy hol voltál az éjjel, és honnan is ismered ezt a fiút!
–        Most nagy bajban vagy, lúzer! – nevetett a nővérem gúnyosan.
Sajnos igazat kellett adnom neki.... Tudtam, hogy ebből nem magyarázom ki magam, és ha mindent bevallok lőttek a JungKookkal való találkozásaimnak, de nekem akkor is szükségem van arra a fiúra, még akkor is, ha ez nem tetszik senkinek sem. Ideje, hogy végre a kezembe vegyem a sorsomat...