16. fejezet

–        Mi ez a hirtelen jött nagy őszinteség? – faggattam, amint sikeresen útnak indultunk a virágüzletből.
A nagynéném ugyan összezavarodva állt az eset előtt, de megígértettem velem, hogy mindent el kell majd mesélnem a jóképű udvarlómról. Mondanom sem kell, JungKook nagyra volt magával, büszkén illegett és billegett mellettem. Rosszabb volt, mint a szépségverseny résztvevői.  Már hosszú percek óta róttuk a várost, ám szerencsére a külterületnek, elég csendes volt a környék. Az persze jobban zavart, hogy vagy tíz perce meg sem szólalt, az, hogy meg arra sem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon kimondottan bosszantott.
–        Fogsz még válaszolni a nap folyamán? – emeltem meg a hangom, és álltam meg, szinte lecövekelve, nem is mozdulva, dühösen karba téve a kezeimet.
–        Mi volt a kérdés? – fordult vissza a fiú elgondolkodva, mire kis híján leesett az állam.
–        Ha te ennyire figyelsz rám, nem leszünk jóba.
–        Néha nem jutnak el a kérdések az agyamig – sóhajtott lemondóan, majd közelebb somfordált hozzám. – Kérlek, ismételd meg még egyszer.
–        Azt kérdeztem, hogy mi ez a nagy őszinteségi hullám? – ismételtem meg a kérdésem.
–        Az a helyzet, hogy kedvellek, Choi HaeRa, nagyon is – vigyorodott el, amint meg látta, hogy kezdek egy cékla színéhez hasonlítani. Amikor kimondta a teljes nevem, egyszerűen a szívem is hevesebb ütemre kapcsolt, és abban a szent másodpercben irtózatosan szerettem volna megölelni őt. – És határozottan nem jó, ha haragszol rám...
–        Nem haragszom, csak bánt az a dolog, hogy nem voltál velem őszinte már a legelején.
–        Úgy vélem, hogy sosem késő jóvátenni mindezt – bölcselkedett, majd a szabad kezével megragadt az enyémet, így igyekeztünk a célunk felé, amiről természetesen fogalmam sem volt, hogy mi lehet az.

Újabb hosszadalmas percek teltek el, ismét csak szótlanságban, de valahogy most nem zavart. Az, hogy kitartóan fogta a kezemet, a forró érintése miatt talán, úgy éreztem, hogy ennél nagyobb biztonság még soha életemben nem vett körbe. Olyan volt számomra, mint valami horgony, ami a földön tartott, valaki olyan, akiért még érdemes felkelni. Azon kezdtem agyalni, hogy vajon az a különös érzése, ami körbe vesz, amikor vele vagyok, esetleg a szerelem rózsaszín felhője lenne? Meglehet, hogy csak én szeretném szeretni őt... Fogalmam sincs arról, hogy mit is érzek valójában...
Aztán rövidesen a környék forgalma is megváltozott, autók jöttek mentek, hatalmas csokrokkal, pont mint amilyen JungKook kezében is volt, olyannal sétálgattak, és valami különlegesen sötét érzés fészkelte be magát a zsigereimbe. S amikor megérkeztünk a külváros legszebb temetőjébe, egyenesen futkosott a hátamon a hideg.
–        Tudod, Kook – szólítottam meg félősen. – Ez nem éppen kellemes randi helyszín.
–        Tulajdonképpen, nem randizunk, és nem lesz semmi bajod – válaszolta megvonva a vállát, és őszintém megmondva rosszul érintettek a szavai közömbössége.
–        Nem randizunk? – vontam fel a szemöldököm.
–        Nem – vágta rá. – Ha randizni vinnélek, akkor nem egy temetőbe vinnélek. Mindenesetre nekem éppen itt van dolgom, és sajnos, ez a legjobb helyszín arra, hogy a családomról meséljek, mármint ami maradt belőle. – Egy pillanatra elkomorodott, majd erősebben fogott rá a kezemre, hogy magával cipelhessen az egyre növekvő tömegben.

Amit meg tudtam állapítani a temetőről, hogy a sírok és az egész környezet igazán úriasan volt berendezve, mindenfelé friss virágok, égő gyertyák, és mindenfelé mesésen faragott márványtáblák. Mintha nem is valami sötét helyen, hanem múzeumban lettem volna. Egészen messze mentünk a bejárattól, a zöld övezet szívébe, ahol csupán elszórtan találtam egy-két sírhelyet. Az, ahová mi siettünk, egy sötétszürke márványsírhely volt, a kereszt helyén egy fekete-fehér kép, amit oldalról nem igazán láttam, csupán a síron lévő jellegzetes kék-fekete rózsacsokrok utaltak arra, hogy hol is járhatok. Nem messze ácsorogtam a helyszíntől, miközben JungKook művészi pontossággal elhelyezte a csokrot, melyet magam készítettem, majd lassan letérdelt a sírhely elé.

–        Szia, Anya! – szólalt meg végül, a szemem pedig olyan sebességgel gyűltek meg könnyekkel, hogy azt hittem, egy egész tengert meg tudok majd tölteni a könnyeimmel. – Tudom, hogy már tegnap is voltam itt – folytatta a semmibe beszélve, pontosabban a képpel, melyet egy óvatos lépessel közelítettem meg. Kis híján felsikoltva, a szám elé kaptam a kezem, figyeltem meg a képen lévő mosolygós nőt, akinek arcvonásai rettenetesen hasonlítottak a fiúéra, talán ezért sem tudtam volna megmondani, hogy éppen az orvosom az édesapja, hiszen szinte úgy néz ki, mint az édesanyja, főleg a mosolya. Némán hallgattam, amint folytatja a monológját, melyet a szeretett szülője irányába intézett: – De most szeretnék neked bemutatni valakit... – Felém nyújtotta a kezét, melyet rettenetesen félve fogtam meg, majd közelebb húzott magához, így kénytelen voltam mellé térdelni. – Anya, bemutatom neked, azt a lányt, aki felforgatta az egész életemet. A neve HaeRa...
–        Üdvözlöm! – mondtam, de annyira ostobán éreztem magam, így sandán a fiúra pillantottam. – Biztos vagy benne, hogy hall minket?
–        Egészen biztos – bólintott, majd rám villantott egy visszafogott mosolyt. – Ő legalább meghallgatja minden bánatomat, nem úgy, mint apám.
–        Apád nem rossz ember, csak orvos, ami miatt elég nagy rajta a nyomás – vélekedtem, Dr. Jeon érdekében.
–        Ezt én megértem, de amikor szükségem lett volna rá, akkor is a munkáját választotta... helyettem... 

Értetlenül bámultam a fiúra, aki nagy sóhaj után újabb élettörténetbe kezdett bele: – Anyám rettentően sokáig titkolta a betegségét, erős volt, sosem mutatta ki a fájdalmát, és imádott engem. Aztán, amikor egyszer csak rosszul lett, és kórházba került, ott voltam nyolc évesen, végig kellett néznem a szenvedését. Ha nem titkolj annyi időn keresztül, akkor talán még ma is élhetne, de makacs volt, és inkább belehalt.
–        Mégis mi volt a baja? – érdeklődtem óvatosan, ügyelve arra, hogy ne tépjek fel újabb sebeket.
–        Leukémia, az egyik legagresszívabb, leggyorsabb lefolyású, ami csak létezhet, mivel fél év sem kellett a betegségnek, hogy áttétessé váljon, és megölje őt – válaszolta szinte gyűlölködő hangon, amiről nem tudtam eldönteni, hogy ellenem szól, vagy csak a helyzetnek. – Mikor eltemettük, rettenetesen ki voltam készülve, apám a munkájába menekült, engem pedig nagyrészt a nagyapám nevelt fel.
–        Ezt az érzést ismerem.
–        Azt erősen kétlem – nevetett fel gúnyosan. – Neked élnek a szüleid, mindkettő.
–        Amikor kiderült, hogy súlyos szívritmuszavarom van, már túl voltam két újraélesztésen, az apád egy szanatóriumba küldött volna Szöulba, a szüleim pedig inkább száműztek a nagymamámhoz. A szüleim arra sem méltattak, hogy meglátogassanak, hogy a szülinapomon felköszöntsenek, nem is érdekelte őket, mi van velem – fejtettem ki részletesen a helyzetet. – Ha nincs a nagymamám, akkor nem is tudom, hogy mi lenne velem.
–        Nekem úgy tűnik, hogy nagyon aggódnak érted.
–        Most, hogy minimális a túlélési esélyem, talán igen, de nem vagyok abban biztos, hogy ez a rengeteg stressz, ami ér manapság, annyira jót tenne.
–        Én még mindig azt mondom, hogy orrba kellene vágnod, a nővéredet, és azt a szöszke lányt...
–        BoRamra gondolsz? – vontam fel a szemöldököm. – Nem vagyok abban biztos, hogy az jó ötlet, hiszen tudod te is, hogy milyen aljas módon képes elbánni velem.
–        Felőlem megfutamodhatsz gyáván is – válaszolta vállvonogatva. – Egyébként a nagyapám is ódákat zengett rólad, nem csak az apám... – váltott témát hirtelen.
–        Ezt meg, hogy érted? – csodálkozva meredtem rá.
–        Első sorban hogy nélkül... Másodsorban, apám a fejébe vette, hogy életben tart, csak nem tudom, hogy minek, a nagyapámat pedig legyőzted sakkban, ami nekem speciel jó, mert legalább nem fogja az én agyamat kikészíteni, ami önmagában sincs a legjobban.
–        Azt akarod mondani, hogy az idős férfi, akivel tegnap sakkoztam az otthonban, az a nagyapád volt? – Kis híján még a vér is megfagyott az ereimben. Miért van az, hogy ilyen szinte összekapcsolódik az életem vele... Sors meglepően utállak...
–        Pontosan. A vénember is kedvel téged. Sőt bárhová megyek, ahol ismernek téged, mindenki csak kedvel...
–        Miért nem mondtad el az igazat anyudról? – faggattam áttérve egy másik témára, mert feltűnt az irigység  a hangjában.
–        Anyámról nem beszélek, mert az emberek rögtön sajnálni kezdenek. Utálom, ha sajnálkoznak, mert úgy sem tudnak semmit sem.
–        Én nem sajnállak, mert apádtól tudom, hogy valójában milyen erős jellem van, olyan, aki semmitől sem riad vissza, de hogy nem bízol bennem, igazán rosszul esik.
–        Mindösszesen egy személyt hoztam el ide eddigi életem során, csak rettenetesen kevesen tudják az igazat az életemnek ezen részéről – közölte velem az arcomat kémlelve.
–        Akkor érezzem magam megtisztelve? – kérdeztem meghökkenve.
–        De még mennyire – vigyorodott el, majd lassan feltápászkodott. – Mennünk kell, mert még van egy kis meglepetésem a mai napra.
–        Nekem? – mutattam magamra fülig elvörösödve.
–        Nem a harmadik lánynak, aki szembe jön velem – forgatta a szemét.
–        Csak még egy kérdés – torpantam meg egy másodpercre. – Miféle betegségről beszél apád állandóan, amikor rólad van szó?
–        Tudod, némi személyiségzavarral küzdök, és aggódik, hogy mikor fog előtörni belőlem a vadállat – válaszolta hatalmas vigyorral a képén.
–        Ez nem hangzik túl fényesen – sápadtam el. – Minek hozod magaddal azt a virágot? – mutattam a kezében heverő csodaszép vörös rózsára.
–        Mint mondottam, annak a lánynak lesz, aki jelenleg igen fontos szerepet tölt be az életemben – felelte némi nagyképűséggel, mire nagyon, de nagyon szerettem volna tarkón csapni. Kellemetlenül érzetem magam, mert bizakodtam abban, hogy nekem lesz, de ezek szerint még nem töltök be igazán fontos részt az életében. Nem baj, talán majd egyszer...

-

Amint útnak indultunk, néma megdöbbenéssel fogadtam, hogy ezúttal nem gyalog fogunk menni, hanem vonattal, és amikor nekem is vett egy jegyet, teljesen ki voltam akadva tőle. Utálom, hogy ennyire összezavar a tetteivel, mert egyáltalán nincs összhangban azzal, amit mond. Vasárnap kora délután volt, a hőmérséklet kellemes, és én egy olyan fiúval utazom számomra ismeretlen helyre, akit egyszerűen nem tudok hová tenni. Igazán mesés kilátások...

A vonatunk az egyik szomszédos szigetre vitt minket, ahol még sosem jártam, de az a zöld környezet, amikor a természet végre megindul az ébredésbe, a mikor a virágok lassacskán szirmukat bontják, egyszerűen élettel töltött el engem is. Szerettem a márciust, hiszen ilyenkor még képes volt az időjárás megtréfálni minket, bár úgy tűnt, hogy idén még a tavasz is sokkal korábban érkezett meg. Lassan közelített a cseresznyevirág-bál, amit kevesebb, mint két hét múlva fognak megrendezni, az iskolában a lányok már alig várják ezt az eseményt, hiszen az előtte lévő fotózást, amikor a tablóképeink elkészülnek, mindig profi stáb kezeli, beleértve a fodrászt, a sminkest és a hasonlókat. Ez az egész mindösszesen az olyan lányoknak tesz jót, mint BoRam és a klikkje, akik amúgy is azt hiszik, hogy ők a világ közepe. Tavaly sajnos kimaradtam a bálterem feldíszítéséből, illetve nem tudtam segíteni a drámakörnek a díszletek elkészítésének, de idén végre felhasználhatom a virágokkal kapcsolatos szerelmemet, és végre kikapcsolódhatok rendesen.
–        Elárulod, hogy hová megyünk ilyen nagy elánnal? – kérdeztem JungKooktól, amint a fás-bokros területen, egy cseppnyi kitaposott ösvényen igyekeztünk, véleményem szerint egyenesen a sziget belseje felé.
–        Muszáj neked elrontani a meglepetésed? – nézett rám szigorú pillantással.
–        Miféle meglepetésem? Az a helyzet, hogy nagyon nem szeretem a meglepetéseket – vallottam be kínomban.
–        Igazán nehéz a kedvedre tenni – sóhajtott lemondóan, majd megint nekiiramodott.

Nem volt mit tennem, csak követtem a kitaposott ösvényen, ám pár száz méterrel arrébb nagy hangzavarra, és olyan erős zajra figyeltem fel, amikor forró levegő segítségével nagy lufikat fújnak fel, olyan annyira nagyokat, melyek már szinte légballonnak számítanak. Hallottam egy helyről, ahol van ilyenre lehetőség, de olyan messziről szerettem volna elkerülni, amennyire csak lehetett. Aztán már láttam a tömeget, a gyerekeket a szüleikkel, aki hosszasan sorba álltak, hogy bejussanak a kapu túloldalára, az égen pedig színes hőlégballonok lebegtek, belém pedig az ideg költözött csupán, főleg amikor a fiú nem is a sorba állást választotta, hanem egyenesen a személyzeti bejáraton ment be.
–        Ezért nagyon le leszünk szidva – súgtam oda, remegő hangon, amit Kook rettenetesen jót szórakozott.
–        Lazíts már, HaeRa, kérlek! – intett nyugalomra, majd a személyzeti bejáraton túl egy hosszú folyosón haladtunk végig. Az egész épület fából volt, hatalmas lakkozott deszkák alkották a falakat. Ez meglepően tetszett, de valahogy sejtettem, hogy mire is megy ki a játék.

Rövid időn belül, már egy kisebb hátsó udvarba érkeztünk meg, ahol egy magas alak várakozott, aki ijesztően hasonlított az orvosomra, maximum pár évvel lehetett fiatalabb nála, és abban a pillanatban, amikor ismerősen üdvözölték egymást JungKookkal, kis híján rosszul lettem.
–        Szeretném, ha elmagyaráznál mindent! – léptem Kook irányába.
–        Igazad volt – szólalt meg a számomra ismeretlen férfi. – Valóban elég akadékoskodó típus.
–        Az bizony – bólintott a fiú.
–        Bemutatkozom – nyújtotta felém a kezét a féri. – A nevem Jeon JoonHo, és én vagyok itt jelenlévő fiatalember nagybátyja.
–        A rokonod? – elképedve meredtem JungKookra.
–        Igen az, Az apám, akit te jól ismersz... Na... Az ő öccse...
–        Le kell, hogy üljek – jelentettem be szédelegve, meglepően sokként értek a jelen információk, és abban a szent pillanatban ájultan zuhantam a föld irányába.

-

Erős fejfájásra ébredtem fel, némi kellemes levendula illatot éreztem, mely alapos belélegzése enyhítette a fájdalmaimat. Lassan szenvedtem magam ülőhelyzetbe, és egy hasonló gerendahátban tartózkodhattam, mint amin előbb keresztülmentünk. Az első személy,a kit megpillantottam maga JungKook volt, aki a kezembe nyomott egy bögrét, mely visszafogottan gőzölgött és erős csokoládé illatot árasztott.
–        Ha már ennyitől kiterülsz, mi lesz veled, ha röpködni fogunk – jegyezte meg elvigyorodva.
–        Nem fogok röpködni – határoztam el magam. – Komolyan mondod, hogy az a tag a nagybátyád?
–        Igen, az – bólintott. – Alig öt évvel fiatalabb, mint az apám, és olyan vállalkozást vezet, amiben állami engedéllyel fuvarozhat hőlégballonnal személyeket. Főként turistákat, igen szép összegért.
–        Én nem vagyok turista, és nem fogok beszállni egy ilyen járműre – ellenkeztem. – Még akkor sem, ha olyan vezeti, aki ért hozzá.
–        Csak ketten leszünk – hangzott a fölényeskedő válasza. – Itt meg a forró csokid, jót fog tenni.
–        JungKook! – kiabáltam utána, de a fiú, mintha meg sem hallotta volna, kivonult a helyiségből.

Dúltam-fúltam magamban, amiért már megint olyanra akar rávenni, amitől rettegtem. Bár általában mindentől félek, amit még nem tapasztaltam meg, de úgy szálljak be egy ballon kosarába, hogy tériszonyom van, valahogy megrémített, a szokásosnál is jobban. Végül csak megittam a kimondottan finom italomat, és amit lettem a bögrét a közeli kis asztalra, megindultam abba az irányba, amerre a fiú az előbb igen gonosz módon magamra hagyott.
–        Örömmel látom, hogy felébredtél – üdvözölt nagy mosollyal az arcán JoonHo, aki még így is nagyon hasonlított Dr. Jeonra. – Hallottam, hogy éppen a bátyám páciense vagy – itt sandán pillantottam a mellettem ácsorgó Kookra. Tisztában voltam, hogy ő volt az áruló –, azt hiszem, hogy igazán jó kezekben vagy.
–        Igazán sajnálom, hogy ennyire rosszul kezeltem a helyzetet – biccentettem szánakozóan, de a férfi jót szórakozott rajtam. Mennyire hasonlít ebben is JungKookra...
–        Azt hiszem, hogy ez várható volt – nyugtatott meg végül. – Remélem, hogy kellemesen fogjátok magatokat érezni nálunk.
–        Ha túlélem – sopánkodtam.
–        Gyertek, megmutatom a ballonotokat! – intett, hogy kövessük, mire én villámló pillantást vetettem a fiúra.
–        Ezért még számolunk! – suttogtam alig hallhatóan, mire Kook elvigyorodott.

Hosszasan meneteltünk a semmi közepén, a fű néhol enyhén rózsaszínes árnyalatot vett föl, a zöld különböző árnyalatai mellé, mindenesetre a szívem hevesebben vert, mint eddig bármikor. Aztán egy szivárványszínű hatalmas ballon hevert a fűben, egy nagy barna kosár pedig arra várt, hogy beszálljunk, és útnak indulhassunk, amit természetesen egyetlen sejtem sem kívánt.
–        Biztos vagy abban, hogy jó ötlet, ha csak ketten leszünk benne – faggattam a fiút aggodalmasan.
–        Nem kell aggódnod, JungKook ki van oktatva ennek kezelésére, jobban ért hozzá, mind gondold – tájékoztatott JoonHo higgadtan. – Érezzétek jól magatokat! Most mennem kell, itt találkozunk pár óra múlva.
–        Pár óra? – elképedve néztem a távolodó férfi alakjára.
–        Úgy két-három órát leszünk a levegőben, és ha jól meg minden éppen itt fogunk landolni – ismertette a dolgokat a Kook, majd megindult a kosár felé.

Ügyesen mászott be, én nem mertem még megközelíteni sem, majd ahogyan a fiú nagy komolyan nekilátott beüzemelni a szerkezetet, egyre közelebb mentem hozzá.
–        Azt hittem, hogy egyedül fogok utazni – jegyezte meg, majd olyan sebesen ragadta meg a derekamat, és emelt be a kosárba, hogy tiltakozni sem tudtam.
–        Ez egyáltalán nem tetszik – mérgelődtem. – Nem akarok meghalni.
–        Így is, úgy is megfogsz. Csak így legalább kellemes élményben is lesz részed – állapította meg, majd rövid ügyködés után felsüvített a forró levegő, a láng is életre kapott, és pár pillanattal később már lebegtünk a föld felett.
A kosár szélébe kapaszkodtam, és amint elég magasan lebegtünk ahhoz, hogy rosszul érezzem magam, inkább lehunytam a szemem. Egy dolog azonban biztos volt, hogy JungKook meglepően tehetségesnek bizonyult a hőlégballon irányításában.
–        Ha egész végig csukva tartod a szemed, lemaradsz mindenről – ragadta meg a kezeimet, és ejtette fogságba a sajátjával.
–        Tudod, hogy tériszonyom van – mondtam a sírástól elfojtott hangon. – Miért kell mindig olyanra rávenned, amit nem akarok.
–        Mert te valójában semmit sem akarsz, soha – jegyezte meg, majd éreztem, amint az arcomat is fogságba ejti. – Azt a helyzet, hogy valójában rettenetesen bírlak téged, Choi HaeRa, és szeretném, ha emlékeket gyűjtenél.
–        Miért kell a teljes nevemet használnod? – pattant ki a szemem, de kár volt, hiszen olyan közel voltam az ő sötétbarna íriszéhez, hogy azonnal elvesztem ebben a kavargó mélységben.
–        Mert így legalább figyelsz rám – felelte, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy az ajkai súrolták az enyémet, és elégedett sóhaj hagyta el a számat.
–        Ne zavarj össze! – sütöttem le a szemem, és igyekeztem minél hamarabb megszabadulni a karjaiból. A tekintettem a padlón heverő rózsára siklott, és egyszerűen nem hittem a szememnek. – Mi a fenének cipeled az magaddal még mindig? Eddig még nem találtál rá arra a lányra, aki annyira fontos lenne számodra?
–        De – vágta rá gondolkodás nélkül. – Itt áll előttem!
–        Már megbocsáss, de én állok itt előtted... – fogtam bele, de abban a pillanatban inkább elhallgattam, mert akkor esett le igazán, hogy mit is mondott. – Ó, hogy ez én lennék?
–        Aish, igazán nehéz a felfogásod – vigyorodott el, majd kikönyökölt a kosár szélére, és a messzeségbe bámult. – Anyám sírjánál is azt mondtam, hogy te vagy az a lány, aki felforgatta az egész életemet.
–        Ha ennyire rossz hatással vagyok rád, akkor nem kell velem lenned. Különben is – fordítottam hátat neki mérgemben –, Hétfőtől letelik a fogadásunk idő tartama, már nem kell velem lenned egy pillanatot sem.
–        Egy ideje már nem azért akarok veled lenni, mert köt az a fogadás, nem azért esett rosszul, hogy rám sem hederítesz, hanem azért mert kedvellek. Nem tudom, hogy miért, de jó veled lenni.
–        Ugye tudod, hogy ez elég rémes szerelmi vallomás volt.
–        Nem, azt azért nem mondanám, hogy szerelmes is lennék, de jó úton haladsz – javította ki maját, majd felvette az a bizonyos virágot. – És mondhat bármit az a szépfiú – utalt JiMinre – ennél sokkalta többet is megérdemelnél, mint egy nyomorult gaz...
–        JiMin nem rossz ember, csak valami miatt ilyennek kell lennie – vettem a védelmemre azonnal. – Remélem, idővel nem lesz ennyire szemét velem.
–        Csak próbáljon meg bántani téged – vont magához védelmezően JungKook, mire kis híján egy rákszínét vettem magamra. – Soha sem fogom hagyni, hogy valami bajod essen.
–        Ugye nem akarsz üres ígéreteket tenni, már megint? Tudod, ha nem vagy a halálodon, ahogy eddig hittem, akkor nem is kellene, ha jobban belém esnél, vagy épp én beléd...
–        Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát.
–        Ne felejtsd el, hogy a szívem helyén egy időzített bomba van – jegyeztem meg, majd éreztem, ahogyan egy árva könnycsepp végigszalad az arcomon, amint félve ugyan, de a messzeségbe pillantottam, elmerülve abba, hogy valójában milyen meseszép a táj...

-

Mindennemű félelmemet legyőztem, hiszen a magasság már nem bánt, de rettegek attól, hogy fájdalmat okozok JungKooknak azzal, hogy hamarabb dobom fel a talpam, mint kellene. Talán még azon az estén, a vasárnap estémen, gondolkodtam el azon, úgy őszintén, mi lenne, ha mégis vállalnám azt a műtétet, hogy úgy szerethessem Kookot, ahogy megérdemelné... Annyi mindent tett már értem, nem kellene ezt viszonzatlanul hagynom...

Hétfőn ugyan félve mentem be a suliba, egyedül, és még a horgonyomat sem láttam. Aztán természetesen BoRamtól is rettegtem, nem éreztem magamban annyi bátorságot, hogy kiálljak magamért, ám szerencsére, mivel későn érkezett be osztályfőnöki órára, fellélegezhettem némiképpen.
–        Nos, mint tudjátok – fogott bele a tanár, a negyvenes nő, akiről el nem tudtam képzelni, hogy családja van, olyan besavanyodottnak tűn mindig is. – Jövő héten pénteken tartja iskolánk a végzősök bálját, vagyis ez lesz a ti napotok. Most szombaton kerül sor a fotózásra, egész nap itt az iskolában a legprofibb személyzet vár titeket, hogy minél szebbek legyetek.
–        Van, akin ez sem segít – dalolta BoRam rám pillantva.
–        Ezen felül a díszterem feldíszítésére szeretnék kérni önként jelentkezőket.
–        Én szívesen segítek – tettem fel a kezemet.
–        És van ismerősöd esetleg, aki virágokkal foglalkozik – faggatott a tanár. – Vagy esetleg valamelyikőtöknek, hiszen rengeteg virágra, és egyéb kellékre szükségünk lesz, legalábbis a drámatanárnő erre ért. Idén is ő fog segíteni a díszlet megtervezésébe, és a díszítés kivitelezésében.
–        Igen, van – vágtam rá. – Sőt van némi tapasztalatom a virágkötés terén is.
–        Na, ezt örömmel hallom – mosolyodott el a nő, és kivételesen őszintének is tűnt. – Akkor HaeRa te elszel a fősegédje Miss Kangnak. Aztán tisztáznunk kellene azt a tényt, hogy külsősök ezúttal sem jöhetnek, csak az iskolánk diákjai, nektek, végzősöknek ingyenes belépést biztosítunk, kaptok is karkötőt, amikor beléptek, ám a többieknek jegyet kell venniük.
A tanárnő belelendült a történet mesélésbe, hogy miért is van erre szükség, én pedig a pad alatt üzenetet írtam Yunha-nak, hogy találkoznom kell vele, hiszen nagy megrendelést intéztem neki virágügyben.
–        Most a szeretődnek írsz? – hallottam meg BoRam negédes hangját a közelemből.
–        Nincs olyanom, és semmi közöd hozzá – vágtam rá, majd sebesen lezártam a telefonom kezdőképernyőjét.
–        Tudod, amikor megtudtam, hogy te készítette azt a csokrot, amit JiMin-ssi nekem szánt, amiért én olyan különleges vagyok, inkább felgyújtottam, mintsem a szobámban legyen – gonoszkodott vele a lány, mire fájdalmasan összerándult a szívem a mesés virágok miatt. – Nem is volt szép az a csokor, talán csak azért volt olyan ronda, mert te hozzá értél, pedig az előzőek olyan gyönyörűek voltak.
–        Az előző négyet is én készítettem, ahogy most is – tájékoztattam, csak akkor nem tudtam, hogy egy olyan lánynak lesz, aki semmit sem képes értékelni.
–        Talán nekem is ott kellene lennem a terem díszítésénél, elvégre én leszek a bálkirálynő, én leszek az est fénypontja – fényezte magát a lány, mire hitetlenkedve néztem rá. – Tanárnő! – zavarta meg BoRam a nagy mesélésben.
–        Igen, Miss Han! – adott neki szót a nő.
–        Én is szeretnék segíteni a díszítésben – ajánlkozott fel. – Talán nekem jobb a szépérzékem, mint ennek a meztelen csigának! – vágott be egy grimaszt, majd megjátszott undorral pillantott rám. A klikkje jót vihogott a megjegyzésen, miközben én majd elsüllyedtem volna szégyenemben.
–        Abban az esetben lehet róla szó, ha megtanulsz tisztelettel beszélni a társaiddal. Majd visszatérünk rá – utasította a nő szigorúan. – Kérj bocsánatot, HaeRa-tól!
–        Még mit nem! – dölyfösködött a lány, majd tüntetően hátat fordított nekem. – Nem vagyok hajlandó, egy olyan jelentéktelen kis senki miatt törni magam, mint ez a csiga!
A tanárnő nem foglalkozott tovább a lánnyal, és annak megregulázásával, csupán újabb témáról kezdett el beszélni, én pedig úgy vártam a csengetést, mint száraz évszakban az esőt...

15. fejezet

/JungKook/

Sejthettem volna, hogy így fog reagálni, de hogy mellé még meg is sértődik, ez már igazán abszurd. Csak néztem, ahogyan becsapja maga mögött az ajtót, és az a csalódottság, melyet abban a pillanatban éreztem, szinte teljes mértékben felemésztett. Talán az esett rosszul, hogy még nem is telt le az alkunk ideje, sőt eddig én akartam, hogy mellőzzön, de olyan szinten kezdek belebolondulni, hogy lassan már olyan lesz számomra, mint valami drog, csak ne tudja meg soha sem, mi is a bajom valójában. Mégis kissé önzőnek éreztem magam... Arról nem is beszélve, hogy igaza volt HaeRa-nak abban, hogy nem bízom benne, bármennyire is próbálkozom, félek attól, hogy fájdalmat fogok okozni neki, vagy épp magamnak. Jobb, ha sosem tudja meg, hogy hamarosan feldobom a talpam. Legalább addig mentesülök a sajnálkozás és a szenvedés alól, még akkor is ha ezzel neki többet fogok ártani... Meglehetősen önzőnek hangzik ez a gondolat...
Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, amint visszafelé siettem a konyhába, úgy tűnt, hogy a vacsora ennek ellenére is elkészül, bár nem igazán volt étvágyam. Az agyam folyton azon kattogott, hogy vajon lesz még lehetőségem jóvátennem azt, amit most tettem, vagy végképp kifutok az időből, hiszen életem homokszemcséi egyre jobban rohannak lefelé abban, a bizonyos homokórában.
–        Hát ez nem ment valami fényesen – jegyezte meg apám, amint beléptem a konyhába.
–        Időnként nem ártana, ha befognád a szádat! – keltem ki magamból azonnal. – Minden jól ment volna, ha nem erősködsz, hogy valljak be neki mindent a betegségemről.
–        Ne játszd el ugyanazt,a mit édesanyád – szólt rám szigorúan. – Őt is megmenthették volna, ha előlünk se titkolja, hogy baj van.
–        Anyámat senki és semmi nem menthette volna, pont mint engem. Ezen felesleges agyalni.
–        Talán jobb is, ha nem mondasz annak a lánynak semmit – állapította meg, miközben heves mozdulatokkal elkezdett egy borospoharat törölgetni.
–        Hogy mondod? – néztem rá hitetlenkedve. – Két pillanattal ezelőtt még azon voltál, hogy valljak színt...
–        Mivel látszik rajta, hogy nem vagy közömbös számára, ha meg tudná, hogy igen hamar mellőznie kell a társaságodat, a szíve nem bírná el ezt a terhet. Ha hagyná, hogy megmentsem, akkor hosszú élete lehetne, ám így talán ha egy, maximum két hónapig, ha bírja. De az is lehet, hogyha minden kiderülne, akkor ez az idő meglehetősen lecsökkenne – fejtette ki a véleményét, én viszont egyszerűen nem hittem a fülemnek.
–        Azt akarod mondani, hogy az a lány épp annyira halálra van ítélve, mint én?
–        Azt hiszem, éppen annyira makacs és önfejű, mint te.
–        Az, hogy nem akarom folytatni ezt a kínlódás, és nem akarom újra azt a szenvedést átélni, mint gyerekként, azt hiszem, megérthető – vélekedtem. – Ez az én döntésem, és nyilvánvalóan HaeRa-nak is megvan az oka, hogy ekképpen döntött.
–        Talán – vonta meg a vállát. – Mondjuk, nem kellett volna hazudnod a munkámról, illetve úgy önmagában a kilétemről.
–        Másra sem vágyom, mintsem, hogy magyarázkodjak anyám miatt.
–        Figyelj, JungKook! – tette a vállamra a kezét. – Édesanyád büszke lenne rád, amiért ennyire jó ember vagy. Ha úgy érzed, éppen arra a lányra van szükséged, az életed hátralévő részében, akkor tedd.
–        Már, ha valaha is hajlandó lesz velem szóba állni – mondtam egy lemondó sóhaj keretében, majd hátat fordítottam a fojtogató légkörnek, hogy minél hamarabb kiszabadulhassak onnan.

/HaeRa/

Megsértve éreztem magam... Nem is tudom, hogy egyáltalán, miért nem jöttem rá hamarabb, hogy minden, amit mond, csak tökéletesen felépített hazugság. Talán az bántott a legjobban, hogy annak ellenére, hogy mennyi mindenre rávett, hogy néha olyan érzéseket kelt bennem, amikre még önmagamnak is homályosak, még sem bízik bennem, hogy a féltett titkait rám bízza. Talán csak én képzeltem ebbe az egészbe többet, ő pedig csak kihasználta, hogy éppen ott voltam. Egy biztos, egy darabig nem állok vele szóba, sőt az a fogadás sem érdekel. Nem érdekel vele kapcsolatban semmi... Vagyis bizakodom abban, hogy tudom magam tartani ehhez a tervhez...
Mire hazaértem, a szüleim már aludtak, ami persze igen érdekesnek véltem, vagy az is elképzelhető, hogy egyáltalán nincsenek is otthon. Ürültem is ennek, mert legalább megúszom a kínos kérdéseket. Haragudtam JungKookra, de az orvosomra is, hogy ilyen jól titokban tudta tartani, hogy éppen a fia iránt táplálok gyengéd érzéseket, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket. Annyira össze vagyok zavarodva, jelen esetben fogalmam sem volt arról, hogy mi tévő legyek.

-

Másnap reggel nem mentem iskolába. A gyógyszereim olyan szinten hatásukat vesztették, hogy hiába szedtem be az összest a megfelelő időben és mennyiségben, állandóvá vált a szorító érzés, a bizonyos mértékű légszomj, és néha olyan sebesen vettem a levegőt is, mintha kilométereket futottam volna. Bíztam abban, hogy akad még ennél is erősebb méreg, ami segíthet, mert ezeken kívül nem vagyok hajlandó másra. Az az elektromos kezelés sem segíthet sokat, az egyetlen megoldás az a szerkezet lenne, amit beültethetnének, de ezt abszolút nem akarom, én nem fogok egy idegen testtel együtt élni. Bár ha így folytatom, még az érettségiem sem élem meg, főleg ha a nyugodt életkörülmények sem adódnak meg. Arra is gondoltam, hogy ha ennyire rossz a helyzet, és a szívizmok is feladják a küzdelmet, akkor akár új szívre is szükségem lehet. Ez még egy olyan dolog, amit inkább kihagynék. Azzal még több gyógyszert kellene szednem életem végéig, mindig meg kellene fontolnom, miképpen cselekszem, hogy miképpen élek... Én abszolút nem akarom ezt a kínlódást. Inkább legyen vége csendben, és ne szenvedjek... Belefáradtam az egész nyomorult életembe...

Unottan vánszorogtam végig a folyosókon, és amint megérkeztem ahhoz, ahol éppen az én orvosom is rendelt, már nem voltam egyedül. Elég sokan várakoztak, a többségük középkorú volt, csupán egyedül várakoztam ilyen fiatal páciensként. Kellemetlenül érzetem magam, hiszen mindenki megbámult, hogy mégis mit keresek itt, mert Dr. Jeon főként gyerekekkel foglalkozott. Még mindig nem hittem el, hogy éppen annak a fiúnak az apja, akiért a szívem is hevesebben kezd verni. Néha elgondolkodom azon, hogy ez a megmagyarázhatatlan érzés lenne a szerelem? Őszintén nem tudom, hiszen még nem voltam szerelmes soha, és azt sem tudtam, vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy valakibe beleszeressünk. Azt a kemény tíz nap, amit JungKookkal töltöttem, vajon elegendő? A gondolataimba merültem, amikor valaki a nevemen szólított.
–        HaeRa, te miért éppen itt várakozol? – csapta meg a fülemet éppenséggel Dr. Jeon JoonSeok kellemes hangját.
–        Hát tulajdonképpen – gondolkodtam el egy pillanatra. – Nem tudom.
–        Eddig a gyermekkardiológián voltál... Ugye, nem akartál lecserélni, mint orvost, a fiammal történt kellemetlen élményed után – gyanakodva kezdett el méregetni.
–        Nem feltétlenül kellemetlennek mondanám – vontam meg a vállam. – Inkább csalódott vagyok, amiért nem mondott igazat.
–        Gyere! – intett, hogy kövessem őt, hogy át tudjunk menni arra a részlegre, ahová hivatalosan mennem kellett, annak ellenére is, hogy a dokinak itt is volt egy rendelője. – Ha nem járok arra, akkor valószínűleg ma sem találkozunk.
–        Nem tudom – feleltem halkan.
–        Mennyire használnak az eddigi gyógyszereid? – váltott hivatalos hangnembe a férfi.
–        Szinte semennyire.
–        Az baj, hiszen ennél erősebbek nem igen vannak – mondta Dr. Jeon aggodalmasan. – Megcsinálok pár vizsgálatot, aztán eldöntjük, hogy mi legyen.
Némán bólintottam, majd követtem őt a rendelőbe. Végül az asszisztensnő csinálta meg a vizsgálatokat, a kis tappancsokat is ő szerelte fel, és nem igazán éreztem magam zavarba, amikor meztelen felsőtesttel kellett nagyon nyugodtan feküdnöm az ágyon. Ilyenkor mindiga tengerpartra gondoltam magam, de most akármennyire koncentráltam JungKook iránt érzett vegyes érzelmeim igencsak felkavartak. Legalább félórát feküdtem ott, és eközben a gép képeket nyomtatott a szívem ritmusáról, mely úgy nézett ki, mint valami csipkézett szélű hegygerinc. Amikor az orvos az eredményeket igyekezett kikövetkeztetni, gyakran elkomorodott, majd újabb vizsgálatra küldött. Ultrahang segítségével mérték fel a szívizmok állapotát, és amint ez is a kezében volt, ismét csak komoran méregetett.
–        Ennyire rossz a helyzet? – puhatolóztam nagyon óvatosan.
–        A szívizmok meglepően gyengék nem képesek elegendő vért továbbítani a szükséges helyekre, és ha az agyba sem jut ezáltal elég oxigén, akkor annak súlyos következményei lehetnek – fogott bele a magyarázkodásba. – Szoktál szédülni esetleg? Vagy nem érzed magad a szokásosnál gyengébbnek?
–        De – bólintottam. – A szédülés gyakori, de a gyengeség csak időközönként talál meg.
–        Az a helyzet, ha heteken belül nem kerül sor a műtétre, nagyon valószínű, hogy nem fogsz tudni leérettségizni sem. Jövő hét hétfőre ki tudlak írni műtétre, a pénz nem akadály, azt majd elintézem.
–        És ha nem megyek bele?
–        Akkor hamarosan új szívre lesz szükséged, és ha ilyen ütemben romlik a szívizom állapota, akkor egy hónapon belül, akár meg is halhatsz – közölte a tényeket igen zaklatottan.
–        Omo! – sápadtam el. – Ez elég rosszul hangzik, de ennek ellenére sem igénylem a műtétet, és nem szeretnék erről többet beszélni sem – határoztam el magam, mire az orvosom elsötétülten nézett rám. – Azt is sejtem, hogy ez pokoli fájdalommal fog járni, de ez sem fogom megváltoztatni a nézeteimet.
–        Ugye, ez amiatt van, hogy JungKook nem volt veled őszinte? – gyanakvóra váltott a pillantása.
–        Elárulja nekem, hogy mégis mi ez a nagy titkolózás?
–        Ha majd akarja, elmondja, helyette nem mondhatok semmit sem.
–        Amikor legutóbb idejöttem vele, mármint a fiával, akkor remekül titkolták, hogy ismerik egymást.
–        Nem mondhatnám, hogy tökéletes a viszonyunk – jegyezte meg csendesen, és egy pillanatra a leleteimbe mélyedt. – Amikor az édesanyja meghalt, engem is eléggé megviselt, nemcsak őt, én viszont a munkámba menekültem, és nem sokat foglalkoztam vele. Már bánom, hiszen lassan nem tehetek érte semmit sem.
–        Azt hiszem, hogy ez érthető – bólogattam együtt érzően.
–        JungKook nem rossz srác, és biztosan megvolt az oka annak, hogy nem mondott először igazat.
–        Nem akarta, hogy közel kerüljek hozzá – állapítottam meg. – De ez már késő, hsizen elvesztett egy fogadást, és kénytelen volt velem tölteni az idejét, csak azt bánom, hogy nem bízik bennem.
–        Adj neki időt! – tanácsolta az orvos. – Sokáig amúgy sem lesz időd haragudni rá, ha visszautasítasz minden olyan lehetőséget, ami megmenthetné az életed.
–        Talán jobb is. Tényleg nincs semmi olyan gyógyszer, ami egy kicsit is jobbá tenné, legalább a közérzetemet? – bizakodva néztem rá.
–        Írhatok még fel egyet a többi mellé, hátha segít, de ne fűzz hozzá sok reményt, az egyetlen tényleges javulást csak a...
–        Szó sem lehet róla! – szakítottam félbe kissé talán túl durván. – Nem akarom tovább húzni!
–        Ne csinál úgy, mintha nem lenne semmi az életedben, amiért küzdhetnél.
–        Nincs! – vágtam rá gondolkodás nélkül, majd lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, amit nagyon, de nagyon lassan, szinte szaggatottan fújtam ki. JungKook... Talán ő lenne az egyetlen, akiért még küzdhetnék, de addig, amíg nem tisztázom magamban a dolgokat, egyszerűen látni sem bírom.
–        Nem kellene ilyen könnyen lemondanod az életről – mondta Dr Jeon halkan, majd felém nyújtotta a receptet.
–        Már mindegy! – vontam meg a vállam, és lassan feltápászkodtam az asztaltól.
–        Egy hét múlva újra itt! – búcsúzott az orvos, majd egy szomorú félmosolyt villantott rám.
–        Ha megélem! – intettem neki, és sebes léptekkel távoztam, mielőtt újból megpróbál meggyőzni.

Ám elhatároztam magam... Ha lassan is, de feladom... Előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik a legsötétebb dolog az ember életében, ha nekem ennyi jutott, hát legyen... Én nem ellenkezem...

-


–         

–         
–         

Az elkövetkezendő pár napban Kook rendszeresen megpróbált megközelíteni, láttam rajta, hogy nagyon bántja a dolog, és szeretne magyarázkodni, ám azon kívül semmi másra nem volt képes. Még rá nézni sem voltam képes, arról nem is beszélve, hogy BoRam is folyton megtalált, hogy belém köthessen. Rá meg aztán végképp nem volt szükségem. Ahogy közeledett a hétvége egyre jobban azt éreztem, hogy a megmaradt lelki erőm is elment nyaralni, és úgy tűnt, hogy csak odafelé volt repülőjegye, mert visszatérni nem igazán akart.
Még szombat reggel sem tettem ki a lábamat a szobámból, csak feküdtem az ágyamon, beletekeredve a takarómba, és keseregve azon, hogy vajon miféle végem lesz. Gyors és fájdalommentes, vagy hosszadalmas és kínkeserves? Vajon a karma megfizet azért, amiért ilyen könnyedén lemondtam az életről? Végül ebből a melankolikus hangulatból az rázott fel, hogy kopogtattak az ajtómon.
–        Nem vagyok itt! – kiabáltam ki, majd a fejemre tettem a takarómat.
–        Ugyan már, kincsem! – lépett be anyu, nem is foglalkozva a kijelentésemmel. –Nem búslakodhatsz itt örökké! Főként nem hétvégén.
–        Nem érdekel! – morogtam.
–        Miért nem hívod fel JungKookot és mentek el valahová?
–        Őt meg végképp nem akarom látni.
–        Összevesztetek?
–        Miért érdekel ez ennyire?
–        Csak aggódom érted.
–        Jól vagyok!
–        Ha nem akarsz Kookkal lógni, akkor gyere el velem az otthonba. Lehet, hogy az idősek jó hatással lesznek rád – ajánlotta fel, miközben letette magát az ágyam szélére.
–        Van elég bajom, nem akarom a nyugdíjasok panaszait hallgatni – utasítottam vissza ezt is.
–        Nem mindegyik olyan – nevetett fel anyu jókedvűen. – Akadnak igen fiatalos idősek is, akik élvezik az életük utolsó perceit is. Igazán példát vehetnél róluk.
–        Mert én is meg fogok halni?
–        Beszéltem az orvosoddal, és említette, hogy miért is nem beszélsz JungKookkal. Nem kellene rá haragudnod ilyen apróság miatt.
–        Te úgy sem tudod, mennyire szörnyű érzés, ha nem bíznak a másikban.
–        Biztos megvolt az oka rá, de ha nem kérdezed meg tőle, sosem fogod tudni, másrészt örülnék, ha elfogadnád a műtét lehetőségét, és nem zárkóznál el ennyire mereven.
–        Nem fognak felnyitni, engem nem érdekel, és ha nem tudtok ebbe beletörődni, akkor inkább fogom a csomagomat, s elmegyek – pattantam fel az ágyamból hevesen, igen nagy lendülettel, melynek az lett a következménye, hogy erős szédülés kapott el, és olyan intenzíven szúrni kezdett a szívem, hogy masszírozni kezdtem a mellkasom azon részét, ahol a szívem volt.
–        Egyetlen szülő sem képes abba beletörődni, hogy a gyermeke hamarabb veszítse életét, mint ő maga. Nem akarlak elveszíteni, HaeRa! Ezt jobb, ha megjegyzed, és akkor is igyekezni fogok azon, hogy meggondold magad!
–        Lehet próbálkozni! – ráncoltam a homlokom.
–         Öltözz, fél óra múlva indulunk! – mondta zárásképpen utalva arra, hogy ezt a beszélgetést ugyan befejeztük, de arról nem mondott le, hogy nem kísérjem el az idősek otthonába, ahol ő jelenleg dolgozik.

-

Anyám kollegái úgy kezeltek, mint egy gyereket, mind azzal érvelt, hogy milyen kis édes vagyok, így nem bírtam hosszasan üldögélni a pihenő helyen, inkább megindultam, hogy felfedezhessem a helyet. Az idősek egy része valóban nagyon vidám volt, és igen hangos, és elég gyakoriak voltak a látogatók is, így gond nélkül el tudtam vegyülni. Senki sem kérdezősködött, hogy én éppenséggel kit látogatok meg. Egy rövidke folyosó után, éppen egy olyan helyiségre bukkantam, ahol az eddigieknél is nagyobb volt a ricsaj. Egy tévé volt bent, amit nagy hanggal néztek az idősek, valamiféle kórházas sorozatot néztek, illetve rengeteg asztal is, ahol különböző játékokat játszhattak. Olyan volt, mint valami klub... Tovább akartam menni, egészen ki az udvarra, kiélvezni a napfényt, amikor egy szinte már kopasz, kerekesszékben lévő idős úr, komoly sakkmeccset játszott, egy másik még nála is védebb bácsikával, akinek a kezéből is kis híján kiestek a bábuk. A kopaszodó férfi mestere lehetett a játéknak, hiszen körülbelül két perc alatt mattolta az ellenfelét, aki nagy hanggal fel is háborodott. Köréjük gyúlt pár személy, mint szurkolótábor...
–        Igazán meg tanulhatnál játszani... – jegyezte meg a mester.
–        Biztos, hogy csaltál – hangzott a válasza a másiknak. – Nem is játszom veled soha többet.
A bácsi fogta a botját, és lassú lépésekkel távozott, míg a kopaszodó mester körbenézett újabb ellenfelet keresve magának.
–        Valaki esetleg egy játszma? – próbálkozott, de senki sem volt vevő a dologra.
Abban a pillanatban mozdult meg bennem a versenyszellem, hiszen elég jól sakkozom, kíváncsi lettem volna, hogy képes vagyok-e legyőzni egy nálam tapasztaltabb ellenfelet.
–        Én szívesen vállalkozom rá – léptem közelebb az asztalhoz.
–        Hát te ki vagy, gyermekem? – mosolygott rám kedvesen.
–        A nevem HaeRa, és az egyik rokonomat látogattam meg, csak már pihenni tért – füllentettem némiképpen.
–        És mennyire vagy jó játékos? – mutatott az előtte levő székre, hogy foglaljak helyet.
–        Eléggé – vágtam rá, és kényelmesen elhelyezkedtem azon a széken.

Az elkövetkezendő hosszú percekben komoly agyjátszma vette kezdetét, hiszen az idős féfi valójában nagyon jó játékos volt, veszélyes ellenfél, de ennek ellenére jól tartottam magam. Ügyesen szedtem le a bábúit, és jómagam is vesztettem egy párat, ám akkorra már elég nagy szurkolótábor gyűlt körénk. Pár pillanatig gondolkodtam, a férfi homlokán hideg izzadságcseppek gyöngyöztek annyira agyalt azon, hogy mi is lesz a következő lépése, de ekkorra már közel jártam a győzelemhez.
–        Sakk! – jelentettem be, utalva arra, hogy közel a vég.
–        Ez nem lehet igaz! – sopánkodott a férfi, de közben lépett egyet, ám szerencsétlenül.
–        Sakk-matt! – adtam meg a kegyelemdöfést, amikor a futómmal leütöttem a királyt.
–        Hol tanultál meg így játszani? – őszinte csodálattal nézett rám.
–        Igazából egyedül, könyv és internet segítségével – szerénykedtem.
–        Játszunk egy visszavágót? – próbálkozott az idős úr, de a mellettem lévő asztaltól egy csapat másik bácsika támadt meg, hogy játsszam velük is valamiféle kártyajátékot.
–        Itt leszek egy darabig, majd később visszajövök! – vigasztaltam meg az ellenfelemet, aki biztatóan rám mosolygott.
–        Elszaladni biztos, nem fogok! – utalt arra, hogy bizony kerekesszékbe kényszerült, de ettől még kimondottan életerősnek tűnt.
–        Ígérem, hogy én sem – viszonoztam a mosolyt, majd elindultam, hogy újabb kalandokban vegyek részt, ismeretlen, de annál vidámabb társaságok körében.
/JungKook/

Utáltam ezt az egész helyzetet. Apám megint a munkájának élt, a nagypapát pedig megint csak nekem kell meglátogatnom. Nem mintha zavarna az öreg, csak épp, ha megint rávesz arra, hogy sakkozzam, amikor nem is tudok, nagyon ki fogok borulni. Az sem vigasztalt, hogy HaeRa idegenként, sőt nem is, inkább levegőként kezel, amikor szerettem volna neki, mindent elmesélni az anyámról. Akkor talán megnyugszik, és beszélgethetünk újra, mert így eléggé magam alatt vagyok. Az otthonban az ápolók már messziről megismernek, és vidáman integetnek, nyilvánvalóan a nagypapám is ontja az érdekes történeteit, elég hírhedt lehet odabent, nem kell félteni annak ellenére, hogy már lábra sem bír állni, annak köszönhetően, hogy nem rég egy autóbaleset miatt megsérült a gerince, ez sem vette az életkedvét. Apám nem tudott volna gondoskodni róla, így kimondottan jó helye van ebben a neves otthonban.
Sebes léptekkel suhantam végig a folyosókon egyenesen a központi terembe, ahol ilyenkor mindig nagy hangzavar van. Az valahogy nem hiányzott, így amint lehet kitolom az öreget a tó mellé, hogy rendesen beszélgethessünk. Amint beléptem, messziről integetett nekem, így nem törődve semmivel és senkivel, odasiettem hozzá.
–        Már megint a sakk? – mutattam az előtt elterülő kockás táblára és a bábukra, miközben hanyagul ledobtam magam a székre. – És senki sem mer veled játszani?
–        Az előbb vert meg egy lány – újságolta nagy örömmel.
–        Egy lány? – csodálkozva néztem rá.
–        Igen, ő az! – mutatott a mellettünk elterülő tömegre, és az asztalnál nem mást fedeztem fel, mint...
–        HaeRa... – suttogtam el a nevét. – Mi a fenét keres itt?
–        Ismered?
–        Részben. Egy iskolába járunk, és egy darabig randiztunk, de most utál engem – magyaráztam el unottan.
–        Az a lány egy kincs – állapította meg a nagypapám.
–        Csak azért mert tud sakkozni?
–        Azért is... meg igazán szemrevaló lányka...
–        Ugyan már! – legyintettem ingerülten.
–        Figyelj, JungKook! Az a lány, akinek egyetlen mosolyától is felderül az égbolt, az pótolhatatlan, és igen különleges. Azon kívül, hogy szép, valószínűleg okos is.
–        Az, éppenséggel osztályelső! Ő segített abban, hogy ne bukjak meg.
–        És sikerült neki?
–        Hellyel-közzel – sóhajtottam. – Most is kellene a segítsége, de haragszik rá, amiért nem voltam vele őszinte.
–        Nem mondtad el neki, hogy milyen komoly bajod van? – ismerte fel a szituációt hihetetlen sebességgel.
–        Ha érdekel, ő éppen annyira halálra van ítélve, mint én, csak őt a szíve viszi el, nem egy daganat,  mi lassan felfalja az agyát.
–        Ennyire rémes a helyzet? – komorodott el egy pillanatra az öreg.
–        Örülök, ha az első bálomra el tudok még élve jutni, és az két hét múlva lesz. Azt mondta az orvosom, hogy maximum egy hónapom lehet hátra.
–        Nem hiszem el, hogy még az unokámat is túlélem – szörnyed el.
–        Hát csak egyet...A többiek valószínűleg túlélek téged is – mosolyodtam el.
–        Ha csak ennyire rövid időd van hátra, minden másodpercet meg kellene ragadnod, hogy azt tedd, amit szeretnél.
–        Én őt szeretném – böktem a fejemmel HaeRa irányába, aki ezek szerint annyira belemerült a kártyázásba, hogy észre sem vetet a jelenlétemet, bár talán jobb is.
–        Akkor beszélj vele!
–        De nem áll velem szóba! – hergeltem fel magam azonnal.
–        Akkor vidd el a nagybátyádékhoz – ajánlotta fel a nagypapám.
–        Vigyem el hőlégballonozni? – Azt hittem, hogy rosszul hallok. Apám bátyja egy szigeten lakik, ahol szabadon lehet hőlégballonozni, és abból él, hogy turistákat visz el egy-egy körre, természetesen horror összegekért. Minden esetre csodálatos élmény, és naplementében elképesztően romantikus, de egy olyan lánnyal, aki tériszonyom, inkább katasztrófa lesz, mintsem álom.
–        Az remek lehetőség arra, hogy beszéljetek – vigyorogott az öreg.
–        Jól van! – adtam be a derekam. – Majd meglátom, hogy mit tehetek.
–        Egyébként nem gondoltál arra, hogy kipróbálj valami gyógyszeres-kúrát, hátha segít.
–        Nem megyek kemoterápiára, ezt felejtsd el. Apámnak is megmondtam, az orvosomnak is megmondtam, hogy engem csak a temetésemen fog legközelebb látni.
–        Én nem szeretnélek csak akkor látni, én hamarabb is akarlak, annak a lánynak az oldalán – bökött a hüvelykujjával HaeRa irányába.
–        Az nem lesz egyszerű – sóhajtottam lemondóan, és pár pillanatig még a lány arcvonásait kémleltem, amint a hosszú, egyenes fekete fürtjei az arcába zuhannak.
Aish, mennyivel könnyebb lett volna távol maradnom tőle, ha nem lenne ennyire szép...

/HaeRa/

Még legalább húsz sakkjátszmát lehúztam az idős úrral, de ezek közül csupán ötöt vesztettem el. Folyton dicsért, hogy mennyire tehetséges vagyok, és meg kellett neki ígérnem, hogy legközelebb is visszajövök, hogy sakkozhassam vele.
Másnap reggel kaptam ez üzenetet a nagynénémtől, anyám húgától, hogy segítségre lenne szüksége a virágüzletében, hiszen rengeteg megrendelése volt csokrokra. YunHa igazán rendes nő volt, és harminchat éves létére inkább a virágokat választotta, mintsem, hogy családot alapítson, anyám emiatt is neheztel rá, és nem is igazán beszélnek. Reggel egészen korán indultam útnak, hiszen nyitásra már nem egy csokorral készen kellett lennem.
A napom nagy részét hátul töltöttem, egy egészen különleges csokrot is kellett készítenem, kék és fekete rózsákból, minimális zölddel, és egy hatalmas fekete masnival. Véleményem szerint igen gyászosra sikerült, de ha ez volt a megrendelő kívánsága, akkor bizony teljesíteni kell. Aztán két kisebb csokrot is készítettem, bazsarózsából, szegfűből, és sok különféle zöldből, meg egy hatalmas vörösrózsa-csokor is elkészült a kezem által.
YunHa főként kint volt a pultba, és improvizálva készített egy-egy csokrot, vagy csomagolt el egy-egy szálat, amit a férfiak vettek többnyire, gondolom én női ismerőseiknek, vagy rokonaiknak. Szerettem volna, én is kapni egy szépséges csokrot, de valahogy nem számítottam arra, hogy akad bárki is, aki szerezne nekem virágot. Kookkal azóta sem beszéltem, hiába igyekezett velem szóba állni, nem vettem róla tudomást, és már kezdtem magam utálni miatta.  A nagynéném éppen a pakolással küzdött, amikor csengettek, hogy valaki vásárolna.
–        HaeRa! – kiabált ki a raktárból. – Elintéznéd, kérlek a vásárlót?
–        Természetesen! – bólintottam, és azzal a lendülettel libbentem kifelé az ajtón túlra, de amikor megláttam, hogy kicsoda is várakozik, a vér is megfagyott az ereimben.
–        Ji-Min... – nyeltem egy nagyot, amikor megpillantottam a fölényeskedő arckifejezését.
–        Nahát, nem is gondoltam, hogy annyira csóró vagy, hogy ilyen helyen kelljen dolgoznod – gúnyolódott rajtam, majd zsebre dugott kézzel sétált körbe a kis helyiségben, ahol mindenfelé különböző színű, fajtájú, alakú virágok voltak, valahogy belerondított ebbe az édeni légkörbe.
–        Csak segítek a nagynénémnek – vontam meg a vállam. – Mit szeretnél?
–        Rendeltem egy csokrot – hangzott a válasz. – Gondolom, te csak álmodozhatsz arról, hogy valaki vesz neked bármit is.
–        Milyen volt? – léptem át a megállapításán, de közben a szavai a szívembe martak.
–        Vörös rózsa, egy egész csokorral – közölte végül az információkat, és akkor döbbentem rá, hogy éppenséggel én készítettem azt a csokrot is.
–        Mindjárt hozom – feleltem, majd hátra siettem, hogy kivigyem a legalább negyven szálból álló, bordó selyempapírba csomagolt csokrot.
–        Ez igazán szép – mondta elismerően, amikor nagy nehezen kiadtam neki a virágokat. – Meg sem kérdezed, hogy kinek viszem?
–        Nem érdekel – hajtott le a fejem, hogy ne kellejen a szemébe néznem.
–        Hát igen, BoRam, megérdemli az efféle ajándékokat, de egy olyan nyomorult, ás szánalomra méltó személy, mint te még egy száraz kórót sem érdemelne meg – vágta a képembe a gondolatait sértőn, és kegyetlenül.
–        Nem mert ő még ennél is többet megérdemelne! – lépett be az ajtón egy másik alak, aki határozattan úgy csengett, mint JungKook. – Na, fizess szépen, és lépj le, szépfiú!
Miután JiMin kifizette a legalább kétszázezres értékű csokrot, nagy dölyfösen lelépett, én pedig kis híján sírva fakadtam a szemét beszólásai miatt. Ám mielőtt konkrétan bármit is szólhattam volna, a másik fiú, akivel épp annyira nem akartam beszélgetni, mint JiMinnel, közelebb lépett hozzám, és a kezeit a vállaimra tette, és érdeklődő pillantással méregetett.
–        Minden rendben? – faggatott gyengéd hangnemben, mire meghökkenve néztem rá.
–        Mit keresel itt? – ráztam le magamról, amint sikerült összeszednem magam.
–        Jöttem a csokromért – jelentette be, majd elvigyorodott.
–        Melyik volt az? – kérdeztem tárgyilagos maradva.
–        A kék-fekete – hangzott a válasz.
–        És kinek szánsz ennyire gyászos csokrot? – tudakoltam, amint kivittem neki a megrendelt árut.
–        És ezt is szeretném? – nyújtott át nekem egy meseszép vörös rózsaszálat, ami véleményem szint a legszebb volt mindkörül, ennek volt a legnagyobb virága.
–        Minek neked ennyi virág?
–        Ezt – mutatott a pulton heverő sötét csokorra – annak a nőnek szánom, aki a legfontosabb volt, eddigi életemben, ezt pedig – mutatott a vörös színűre – annak a lánynak szánom, aki jelenleg a legfontosabb számomra.
–        Ó, értem – bólintottam.
–        És ráérsz most? – váltott témát, mire elkerekedett szemmel nézett rám.
–        Miért is?
–        Mert elmesélek neked mindent a családomról...  – közölte velem, mire azt hittem, hogy kis híján elájulok...