0. fejezet (Prológus)

0. fejezet (Prológus)

Egy orvosi szoba ablakában üldögéltem, egészen magasan legalább a hatvan méter magasból megfigyelve az utcán járó embereket. Elég forgalmas része volt ez a hely, Busanban, és döbbenten észleltem, hogy a járókelők mennyire ellenségesek egymással, úgy mennek el egymás mellett, mintha a másik nem is létezne, semmi empátia. Vajon akkor is így viselkednének a másikkal, ha az kedves lenne velük, vagy ha kiderülne, ha az az illető a poklot is megjárta, vagy a halál árnya olyan elemi erővel közelíti őt, akár egy szökőár? És vajon azok az emberek, akiket ismerek, miképpen reagálnának arra, ha kiderülne, az életemet egyetlen vékonyka fonal tartja csupán..

Az elmúlt három napomat ebben a kórházban töltöttem, ahol kicsiny tapaszok figyelték a szívem minden egyes rezdülését, nem csak dobbanását. Addig nem is volt semmi baj, amíg pihentem, hiszen akkor nem akart az aktívan pumpáló szervem kiesni a helyéről, bár még így is rettenetesen sokat dolgozott. Valahogy állandóvá vált, hogy fulladok, az átkozott légszomj, szinte mindent kipréselt belőlem, a mellkasom kis híján égett a fájdalomtól, és amikor futnom kellett körülbelül két perc alatt ájultan estem össze a hideg padlón.

A benntartózkodásomnak is éppen ez volt az oka, hiszen már a tornaórán sem tudtam dolgozni, az ájulás szélén álltam, és az egyik óvatlan pillanatban hirtelen megállt a szívem... Mindösszesen annak köszönhetem az életem, hogy anyum nővérként dolgozik egy idősek otthonában, alapvetően tudta, hogyan kell újraélesztenie. Ám égető fontossággal bírt, hogy kiderüljön mi is okozza ezeket a rémes tüneteket. Persze az nem probléma, ha az ember ennyire közel kerül a halálhoz, főleg ha már hetvenéves is elmúlt, de hogy én mindösszesen tizenhét évesen erre a sorsra jutottam, már okoz némi gondot. Ismét a külvilágra fókuszáltam, amint anyuka dühösen vonszolja maga után a gyermekét, egyenesen át a forgalmas úton, mintha valami öngyilkosjelölt lenne. Én nem akarok meghalni, vagyis szeretem az életem, és azok a személyek, akik részt vesznek benne, engem is szeretnek... Van családom, vannak barátaim, van hol laknom, és van mit ennem... Mi mindenre lenne még szükségem egy boldog élethez?

–       HaeRa! – hallottam meg az orvosom kellemes hangját, amint kimondta a nevem. Úgy a negyvenes éveiben járhatott, de egészen jól tartotta magát, kimondottan jóképűnek, és dupla ennyire rendesnek véltem őt. Dr. Jeon JoonSeok számomra az egyetlen reményt jelentette az életben maradáshoz. Elég híres volt a városban, egy kardiológus, aki egyben szívsebész is. Reméltem, hogy erre nem lesz szükségem.
Lemásztam az ablakból, majd a férfira mosolyodtam, aki elvből viszonozta a mosolyomat. A klór erős átható szaga miatt ugyan kezdtem szédülni, így megfontolt mozdulatokkal leültem a helyiség egyik fehér székére. Ez a hely inkább csak a megbeszéléseknek adhatott helyet, semmi különös nem volt benne, a falak fehérek, a berendezések is, csupán a zöldnövények adtak némi felfrissülést a makacs fehérségnek.
–       Kiderült, hogy mi a bajom? – tettem fel a kérdésemet, amint sikerül magam megnyugtatnom, a szívem megint veszettül kalapált a mellkasomban, pedig szinte nem is csináltam semmit sem, bár meglehet, ideges vagyok a diagnózist illetően.
–       Szívritmuszavar – mondta ki egyszerűen, én viszont hitetlenkedve néztem rá.
–       Abba nem halnak bele az emberek – vélekedtem azonnal.
–       De ez a legveszélyesebb változata, ami éppenséggel hirtelen szívhalált is okozhat – magyarázta, és reméltem, hogy mellőzni fogja az orvosi szakkifejezéseket. – Mennyire vagy jártas a biológiában?
–       Eléggé – mosolyodtam el. – Színötös vagyok belőle.
–       Akkor a legegyszerűbben fogalmazva, a szíved nem ver megfelelően, nálad a jobb kamrából ered az elektromos impulzus. Eddig érthető? – Némán bólintottam, hiszen alapvetően tudtam, hogyan működik a szívem, milyen részei vannak egészen pontosan, és hogyan működnek azok. – A szíved percenként még nyugalmi állapotban is legalább százhúszszor ver, aktivitás során akár a kétszázat is, ami egyáltalán nem jó, hiszen a gazdaságtalan működése miatt nem jut elegendő oxigén a többi szervedbe, főként az agyba, ez vezethet az ájuláshoz például. A betegséged neve pontosan kamrai tachycardia, persze, tudom, hogy ez nem fog sokat mondani. A lényeg az, hogy ezt kezelni kell, mert ez a gyors, és gazdaságtalan szívverés fennáll, bizonyos esetben hirtelen bekövetkező szívhalálhoz vezethet.
–       De mitől alakult ez ki? – érdeklődtem. – Tizenhét éves vagyok, nem hetvenhét.
–       A szüleid szerint tízévesen enyhe áramütést szenvedtél.
–       Erre már úgy sem emlékszem – vontam meg a vállam. – Bár elég kalandvágyó gyerek voltam, lehet, hogy az egyik túrázásom során szerezhettem, de nem lett semmi komoly bajom, hiszen az áramütés által keletkezett sérülések, akár súlyos égési sérüléseket okozhatnak, jól gondolom?
–       Igen, de egy egészen kicsi áramütés is, felülírhatja a szívműködésedet, nem beszélve arról, hogy kezdő orvosok esetenként észre sem veszik az ilyet, vagyis, ha az elérte a szívedet, de nem kezelték akkor, elvezethet ehhez a veszélyes ritmuszavarhoz – fejtette ki alaposabban a dolgokat. – Nyilvánvalóan inkább csak levezetted azt a minimális áramütést, melyet vélhetően csak közvetetten szerezhettél.
–       És akkor most ennyi, meg fogok halni? – faggatóztam tovább.
–       Dehogy is! – nevetett fel végül, hogy oldja bennem a feszültséget. – Vannak gyógyszerek, és különböző módszerek ennek kezelésére. Bár a gyógyszerek lassan állnak be megfelelően, jobb lenne, ha stresszmentes helyen töltenéd az idődet, amíg azok használnak.
–       Mert az iskola egy ilyen hely? – vontam fel a szemöldököm.
–       Nem éppen, tehát jó lenne, ha egy évet halasztanál. Én személy szerint egy szanatóriumba küldenélek, ahol megfelelő körülmények között lennél, de a szüleid ragaszkodnak hozzá, hogy vidékre menj a nagymamádhoz – közölte velem higgadtan a részleteket, melyektől egy kicsit sem voltam feldobva.
–       Nem halaszthatok – ellenkeztem. – Most voltak a félévi vizsgáim, és már tizenegyedikbe járok, vagyis nagyon nem szeretném előröl kezdeni ezt az évet.
–       Biztos, hogy lehet az igazgatóval egyezséget kötni – tippelt, de láttam rajta, hogy ő sem biztos ebben.
–       Másrészt hogyan fogja ellenőrizni az állapotomat, magával hozza a készülékeit, még a nagyobb gépeket is – hoztam fel egy újabb ellenérvet.
–       Nem valószínű, viszont velem is lehet egyezséget kötni – mosolyodott el egy pillanatra. – Mondjuk, két hét múlva én megyek el hozzád, csak az alapfelszereléssel, és utána két héttel később, te jössz el ide a kórházba. Vagy ha panaszod van, akkor egy mentő elhoz ide, és minden rendben lesz.
–       Ugye, tud róla, hogy ez a „Minden rendben lesz” a világ legnagyobb hazugsága? – néztem rá kissé csalódottan. Nem tetszett nekem ez az egész, és egyáltalán nem éreztem, hogy meg lettem volna győzve.
–       Szükséged lesz a pihenésre, különben nem fogjuk tudni, hogy milyen mennyiségben, milyen hatóanyagra lesz szükséged.
–       Ez olyan, mintha kísérleteznének rajtam.
–       Ritkán találkozunk ilyen fiatal szívbetegekkel.
–       Vannak nálam fiatalabb betegek is, akik meggyógyulnak... Én is megfogok – bizakodtam, ám akkor eszembe jutott valami nagyon fontos, amit tudni szerettem volna. – De mi lesz, ha semmilyen gyógyszer sem használ?
–       Vannak más módszerek is, melyek segíthetnek, de a gyógyszeres kezelés akkor sem elhanyagolható – hangzott a diplomatikus válasz. – Megpróbálhatjuk az úgynevezett elektromos kardioverziót is, mely megfelelő erősségű árammal ösztöni a szívet a helyes működésre, de ha ez sem segít, akkor marad a beültethető defibrillátor, ami arra is jó, hogy átvegye az irányítást a szív felett, életveszélyes helyzetben, ha szív leállna, akkor megakadályozza ebben.
–       Gondolom, nem kis pénz lehet egy ilyen szerkentyű – forgattam a szemem mérgemben.
A családunk ugyan nem küzdött anyagi gondokkal, de nagyobb összeg kifizetése, vagy éppen a nővérem, HaeYoung egyetemi tanulmányainak kifizetése mellett, erre nem igen lenne megtakarításunk. Vagyis bizakodnom kellett abban, hogy a gyógyszerek használni fognak.
A doktorúr közben kinyomtatott nekem két receptet is, valami kimondatlan nevekkel a felületén, és reméltem azt is, hogy senki sem kérdezi meg tőlem, milyen gyógyszert is szedek, mert kimondani biztosan nem tudtam volna őket.
–       Nos, valóban nem olcsó, de kitalálok valamit, hogy a lehető legkevesebből megúszd, ha kell, akkor egészen a kórházigazgatójához fogok menni támogatásért – határozta el Dr. Jeon, majd biztatóan rám mosolyogott.
–       Minden betegének ilyen sokat segít? – értetlenül néztem rá.
–       Csak azoknak, akik még nagyon fiatalok a halálhoz, meg van egy éppen ilyen idős fiam, mint te – közölte velem a tényeket, majd feltápászkodott az asztalától, amely éppen fehér volt, és az ajtóhoz kísért. – Ha valami panaszod van, azonnal hívj fel, lehet az egészen kicsi, akkor is – búcsúzott el tőlem. – Vigyázz magadra!
 

-

–       Miért éppen a nagyihoz? – mérgelődtem az otthonom szerényen berendezett nappalijában, éppen a szüleimmel vitatkozva. Anyum egészen szép nő volt, tőle örököltem külsőmet, de a hangomat és a segítőkészségemet meg aputól.
–       Kicsim! – simogatta meg a fejem anyu. – Mi csak szeretnénk, ha meggyógyulnál.
–       Ahogy én is! – sóhajtottam lemondóan, majd magamra vettem a kabátomat. – Mennem kell!
–       Hová indulsz? – vont kérdőre apám azonnal, amint látta, hogy készülök otthagyni őket, hadd forrongjanak... helyettem is.
–       A suliba – vontam meg a vállam. – Igyekszem elérni, hogy ne rúgjanak ki!

Tudtam, hogy ez lesz, hiszen ők aggódnak értem, sokan fognak is, hiszen ezen a kertvárosi környéken mindenki kedvel engem, még a szomszédom is. Ugyan a suli veszélyes terep volt, ott, ahol volt egy Han BoRam nevű lány, és éppen az én osztályomban, az nem éppen egy kellemes dolog. Az a lány, állandóan pletykál rólam, de nem éppen jó dolgokat. Ő maga a megtestesült szépség, és a suli össze pasija odáig és vissza van érte, kivéve az én egyetlen barátomat, Park JiMint. A fiú már az első naptól kezdve a barátomnak tekinthető, amint megvédtem attól, hogy az iskola nagymenői megverjék őt iskola után. Nem voltam rest megemelni a hangomat, és egy lányt nem bántanak... vagyis ebben bíztam... JiMin is elég helyes srác volt, mi pedig gyakran lógunk együtt, ami miatt azt is híresztelik, hogy mi együtt vagyunk, de csupán a barátomként tekintettem rá. Vajon mit fog hozzá szólni, hogy kénytelen vagyok egy évet halasztani, és kiköltözni a semmi közepére, vagyis a végére, egy eldugott kis faluba a tengerparton...

Végül a lehető legóvatosabban közelítettem meg az igazgatói szobát, remélve, hogy a diákokkal szemben Jang MiYoung, az igazgatónő még nem ment haza. A táskámban voltak a leleteim, és az orvosom kérvénye is, miszerint egy szanatóriumban leszek az elkövetkezendő évben, persze ez nem igaz, de így legalább biztosabban enged majd a kéréseimnek. Gyorsan bekopogtam, mielőtt valami észre nem veszi, hogy ott settenkedem, főként nem BoRam. Ő egy kicsit sem hiányzott a problémáim mellé. Amint szabad jelzést kaptam, még sebesebben beléptem, de már ettől a mozgástól is éreztem a szívdobogásom hevességét, és szinte kapkodtam a levegőt, nem beszélve a szédülésről. Le kellett lassítanom, különben ájultan, vagy épp holtan terülök el a padlón.
–       Üdvözletem, asszonyom! – hajoltam meg, lassan és kimérten.
–       Nahát, HaeRa! – üdvözölt, majd felkelt az asztala mögül, hogy közelebb léphessen hozzám. – Merre jártál az elmúlt pár napban?
–       Itt! – nyújtottam át a papírjaimat, és amint végzett azok áttanulmányozásával, rémülten nézett rám. – Kénytelen vagyok megszakítani a tanulmányaimat, viszont nem szeretnék évet ismételni sem, ha visszajövök.
–       Remélem, azért meggyógyulsz. Az egyik legjobb diákunk van – rémüldözött tovább, de egy megnyugtató mosolyt villantottam rá. – Bár orvosi hiányzások miatt általában évet kell ismételned.
–       Kérem! Nincs valami más megoldás? – próbálkoztam meggyőzni.
–       Ha felfüggesztelek most, és egy évvel később, de még a félévi vizsgák előtt visszajössz, és sikeresen leteszed a vizsgákat, akkor folytathatod a tanulmányaidat abban az osztályba, ahová eddig jársz, vagyis tizenkettedikes leszel, és az érettségi előtt állsz majd – ajánlotta fel, de ez éppen az volt, amit szerettem volna.
–       Tökéletes! – Kis híján felkiáltottam örömömben, de még ebben az örömteli pillanatban is kénytelen voltam higgadt maradni, ügyelve a szívverésemre, már amennyire ez lehetséges volt átlagos százhúszas pulzusszámnál.
–       Jól van, akkor töltsd ki ezeket a papírokat, majd írasd alá a szüleiddel is! – nyújtott át nekem egy rakat fehér papírlapot. – Aztán hozd vissza őket, és nincs további teendőd.
–       A szüleim is visszahozhatják? – érdeklődtem. – Tudja, én holnap reggel elutazom.
–       Természetesen, csak vigyázz magadra! – felelte a megszokott szöveget nyomva.
–       Köszönöm! – biccentettem, és a táskámba tettem a papírjaimat.
Egy újabb körültekintő meghajlás után, léptem ki az ajtón, de még így ki akart a szívem esni a helyéről. A nyilatkozat megvolt, mos már csak egyetlen embertől kellett elbúcsúznom. Még pedig Park JiMintől...

-


JiMin nem messze lakott tőlünk, mégis rettenetesen féltem attól, hogy ki fog akadni rám, hogy majd elméleteket gyárt, hiszen hajlamos volt rá. Ezért is remegett a lábam, amikor bekopogtattam az ajtón, felemelve a tekintetem a kétszintes takaros kis házra, melyet halvány narancsszínre festettek. Pár pillanattal később nyílt is az ajtó, és éppen a fiú édesanyja jelent meg.
–       HaeRa – csodálkozott el, amint meglátott. – Te mit keresel itt?
Azt persze nem árt megjegyezni, hogy a szülei, de kimondottan az édesapja kicsit sem kedvel engem, mert meg vannak győződve arról, hogy egy fiú már pedig ne barátkozzon lányokkal, csak akkor, ha az a barátnője is lesz. Pedig én hittem abban, hogy igenis létezik barátság fiúk és lányok között is, hiszen ott voltunk rá a legtökéletesebb példa.
–       Üdvözlöm, asszonyom! – köszöntöttem udvariasan, de csak egy grimaszra futotta tőle, ezen pedig meg sem lepődtem. – JiMinnel szeretnék beszélni!
–       Most épp nincs itthon – felelte kissé zavarodottan, tehát tudtam, hogy nem mond igazat.
–       Ki az? – hallottam meg a fiú hangját bentről.
–       Senki fontos – vonta meg a vállát a nő, de ekkorra már JiMin is megjelent az ajtóban, majd se szó, se beszéd megragadta a csuklómat, és az emeletre felé cipelt.
–       Apád nem lesz boldog, ha meglátja, hogy megint ezzel a lánnyal töltöd az idődet – szólt utánunk a fiú anyja meglepően dühösen.
–       Egyáltalán nem érdekel – kiáltott vissza JiMin, majd becsapta mögöttem az ajtót, pontosabban a szobája ajtaját. A helyiség éppen olyan volt, mint eddig bármikor. Visszafogott és egyszerű, de annál otthonosabb, szerettem itt tölteni az időmet, és nem foglalkozni semmivel, kár, hogy most éppen búcsú kell vennem a szobától és a fiútól egyaránt.
–       Miért jöttél? – faggatott, miközben nem kis zavarában, idegesen hajába túrt. – Három napja nem vagy suliban, már aggódtam érted. Még a hívásaimra sem válaszoltál, a szüleid nem is hagyták, hogy kapcsolatba lépjek veled. Hol a csudában jártál?
–       Nem mondhatom meg – sóhajtottam lemondóan, majd le s fel kezdtem sétálgatni a szobában. – Sőt azt sem tudom, hogyan fogjak bele a mondandómba...
–       Bökd már ki, van veled! – sürgetett, majd hevesen elkapta a vállaimat. Alig Egy fejjel volt magasabb nálam, ami annyit jelentett, hogy elég alacsonynak számított a fiú, vagy csak én nőttem túl nagyra.
–       El kell mennem! – jelentettem be.
–       Hová? – kérdezett rá azonnal. – Most? Miért?
–       Nem mondhatom meg, és holnap indulok, és sajnos azt sem árulhatom el, hogy miért – válaszoltam meg a rövidke kérdéseit.
–       Itt hagysz? Akkor valami nyomós oknak kell lennie.
–       Felfüggesztették a tanulmányaimat, és egy évre vidékre költözök – vallottam be nagy nehezen, és közben éreztem, hogy majd megfojtanak a könnyeim.
–       Most komolyan itt hagysz engem, és még rendes okot sem adsz rá – háborodott fel, még erősebben szorítva a vállaimat, de hősiesen tűrtem. Akkor sem mondhattam el neki, hogy mennyire is veszélyben van az életem, ha ennyiért aggódott, akkor el sem fog tőlem szakadni soha sem, ez pedig arra utalt, hogy...  – Omona, HaeRa... El tudod te képzelni, hogy mennyire fontos vagy nekem, hogy mennyire szeretlek...
–       Én is szeretlek, olyan, mintha te lennél a bátyám...
–       Nem így értettem, hiszen két és fél éve ismerjük egymást, te pedig egy elég helyes lány vagy, és én... – fogott bele abba, amitől a legjobban tartottam.
–       Ne mondj olyanokat, amiket később megbánnál, másrész tudod a számom, és ha kell, néha meglátogatlak, de el kell mennem.
–       Miért, csak nem egy másik fiú van a dologban? – kérdezte dühösen, elengedve a vállaimat, de elég kellemetlenül vesébe látó pillantással méregteve engem.
–       Szó sincs róla! – vetettem ellen. – Ez egy elvetemült ötlet, te is tudod!
–       Akkor meg, mi az ennyire titkos, miért is kell itt hagynod a legjobb barátod?
–       Én nagyon sajnálom, JiMin! Tényleg, de ezt akkor sem mondhatom el, majd ha visszajöttem, akkor mindent megtudsz. – Hitetlenkedve nézett rám, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam, a szédülés és a hányinger úrrá lett rajtam. – Ígérem!
–       Ezzel nem tudsz meghatni! Légy őszinte, miért ennyire fontos, hogy éppen most lépj le, amikor ennyi mindenen keresztülmentünk.
–       Hogy megmentsem az életem – mondtam lehunyt szemmel, lassan véve a levegőt, hogy nehogy véletlenül elájuljak, vagy épp megint leálljon a szívem. Megrémített még a gondolata is annak, hogy egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül feldobhatom a talpam.
–       Na, ne szívass! – nevetett fel hirtelen, maró gúnnyal, de csupán egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat.
–       Minden jogod megvan arra, hogy azt higgy, amit akarsz, de nekem el kell mennem, és vége! – közöltem vele jeges hangnemben. – Ha nem tetszik, ez van, gondoltam, elköszönök, de hiba volt idejönnöm.
–       Ha kilépsz azon az ajtón – mutatott a hátam mögé. – Soha többet nem is akarlak látni.
–       Sajnálom! – válaszoltam búcsúzónak, majd kinyitottam azt a bizonyos ajtót, mely a barátságunkat jelképezte...

És ezennel kezdetét vehette az egy éves száműzetésem a semmi közepén...