5. fejezet

Lopva néztem a távozó alakja után, és annyira szerettem volna még megtudni róla valamilyen információt, mondjuk a szüleiről, vagy, hogy mi okból került éppen ebbe a suliba. Ám rendkívül hálás voltam a segítségéért, még akkor is, ha ezzel csak ártott nekem. Ki tudja... Talán, ha megint bajba kerülök, akkor is meg fog védeni. Bár meglehet, hogy csak hiú ábrándokat kergetek...

Az ölembe vettem a táskámat, hogy megnézhessem mennyire komoly károkat szenvedett azáltal, hogy BoRam leszaggatta a hátamról. Azon viszont egy pillanatig sem csodálkoztam, hogy képes volt puszta kézzel szétszedni a pántokat, ami ugyan nem volt valami tartós anyag, de a lány elég edzett röplabda játékos, így a karjai nem éppen gyengék. Csak arra lettem volna valójában kíváncsi, hogy miért szánta rá magát erre a döntésre, miért utál ennyire, amikor nem is adtam neki okot rá. JungKook kiérdemelte az utálatát, de tisztában voltam azzal, hogy azt a fiút ez kicsit sem fogja izgatni. Engem már annál inkább...

Eldöntöttem, hogy ezúttal is betérek a kórházba, legalább az ikrek segíthetnek abban, hogy ez kissé jobb kedvem legyen, meg a makacs, szűnni nem akaró mellkasi fájdalom miatt azon is agyaltam, hogy amennyiben Dr. Jeon bent van, kezdjen velem valamit, mert rettenetesen féltem attól, hogy egyik pillanatról a másikra kiterülök, s meghalok... Ugyan ez elég abszurd feltételezésként hatott, ám ez volt az egyik legnagyobb félelmem a sok körül... Miért nem tudok olyan merész lenni, mint az új fiú? Már ennyiből is szimpatikusnak találtam, még akkor is, ha tudtam, nem nagyon kellene a fiúkkal, különösen ezzel a fiúval foglalkoznom, de ez a szabadság iránti vágya mágnesként hatott rám, szerettem volna minél jobban megismerni őt...

Viszonylag gyorsan beértem a kórházba, a klór erős szaga miatt azonnal szédülni kezdtem, nem is értettem, minek kell ennyire alaposan körbefertőtleníteni mindent. Felmásztam a kijelölt emeletre, de arról sejtelmem sem volt, hogy az orvosom merre csatangolhat. Végigsétáltam a megszokott folyosón, amikor messziről éppenséggel az orvos hangját hallottam, amint egy másik férfival vitatkozik, ám a vitapartner meglehetősen agresszívnak tűnt. Nem hallottam miről ment a vita, pár pillanattal később egy csalódott arcú Jeon JoonSeok lépett az általam birtokolt folyosóra.
–        Minden rendben, doktor úr? – faggattam, amint közelebb léptem hozzá.
A férfi hanyag mozdulattal kulcsolta hátra a kezeit, és finoman kezdett el hintázni a talpán, érezhető volt a feszültsége.
–        Nem mondhatnám – hangzott a válasz. – Veled minden rendben? Eléggé kipirosodott az arcod? Remélem, nem rohantál idefelé jövet?
–        Nem, csupán történt egy kis baleset – emeltem a kezemben heverő táskámat. – Az ijedség válthatta ki.
–        Sikerült időben bevenned az erre a célra felírt gyógyszeredet? – váltott át azonnal hivatalos orvosi hangnembe. – Csináljunk egy gyors szívritmus ellenőrzést?
–        Nem szükséges – mosolyodtam el biztatóan. – Jól vagyok, majd a kicsik segítenek lazítani.
–        Sajnálom, de a kórház igazgatója nem engedélyezi, hogy minden nap látogasd őket, hiszen nem vagy hozzátartozó, sem nevelő – közölte velem a tényeket.

Ebben a pillanatban világosodtam meg igazán, hiszen mind a vitatkozás, mint a férfi hangulata arra utalt, hogy bizony van valami baj. Mondjuk kapásból padlót fogtam, és nem hittem a fülemnek. Miért kell elvenni tőlem az egyetlen aktív pihenési lehetőségemet?
–        Az édesanyjuk panaszkodott? – tudakoltam, mert bár nem láttam soha sem azt a nőt, nem tűnt úgy, hogy a gyerekeknek bajuk lett volna velem.
–        Egy másik szülő volt – felelte az orvos nagy sóhaj keretében. – Hetente kétszer bemehetsz hozzájuk, amíg a látogatási idő tart.
–        Vagyis ha ma bemegyek – gondolkodtam el egy pillanatra. – Akkor a héten már nem mehetek?
–        Igen, de már úgyis csütörtök van. Ha jól megy minden, hétvégén hazamehetnek az ikrek.
–        Remek, akkor kihasználom a mai napot – lelkesültem fel, majd Dr. Jeon biztatóan rám mosolygott.
 

-

Bár a lányok, EunByul és EunBin egy darabig nem is igazán foglalkoztak velem, csupán megöleltek, majd visszamentek játszani, tökéletes lehetőségem nyílt volna arra, hogy tanulhassak egy kicsit. Ám amint megpillantottam az elnyűtt táskámat, azon kezdtem el agyalni, hogy vajon hogyan tudnám megmenteni. Minimális esélyt láttam arra, hogy ezen a helyen akad tű meg cérna, így egy lemondó sóhaj keretében hajítottam a földre a kicsiny epres hátizsákomat. Pedig ez volt a kedvenc darabom. Most azon kell gondolkodnom, hogy vajon honnan szerzek egy másikat.
–        Unnie! – lépett közelebb hozzám Byul, mire azonnal felocsúdtam a gondolataimból. A kislány nagy nehezen, két kézzel felkínlódta a táskámat, és csodálkozva nézte a szakadt füleket. – Ezzel meg mi lett?
–        Mondjuk úgy, hogy egy olyan személy tette tönkre, aki nem szívlel engem – válaszoltam, majd elvettem tőle a táskámat, ne tartogassa szerencsétlen kicsi a mázsás súlyt, de értékeltem a segítőkészségét.
–        Az nagyon buta – közelített meg a testvére, EunBin is.
–        Ne is foglalkozzatok ezzel – simogattam meg először az egyik, majd a másik feje búbját, ám Binie nem díjazta, hogy egy kicsit összekócoltam a haját.
–        Utálok fésülködni – mérgelődött igen mulatságosan, mire kénytelen voltam elvigyorodni.

Annyira rám tölt az alkotói vágy, igen, a tanulás helyett, hogy kedvem támadt ragasztgatni és színezni egy kicsit. Szerettem a tavaszt, és a cseresznyevirágokat is, számomra a megújulást jelentették, és nagyon kíváncsi lettem volna, hogy a kicsiknek van-e kedvenc évszaka.
–        Mit szólnátok egy kis ragasztgatáshoz? – vetettem fel, majd amint sikerült feltápászkodnom, kézen fogtam az ikreket, és a nagy asztalhoz lépdeltünk.
–        És mit fogunk ragasztani? – érdeklődte Byul, amint feltérdelt az egyik székre a jobb oldalamon.
–        Mondjuk egy képet, ami a kedvenc évszakodat ábrázolja.
–        És az mi? – faggatott Binie, ám biztos voltam abban, hogy tudja, milyen évszakok vannak.
–        Én például szeretem a tavaszt, akkor virágzik minden. Nyáron például, nincs suli, és sokat süt a nap, lehet a strandra járni. Ősszel minden gyönyörű színekben játszik, ám sokat esik az eső, és a falevelek lehullanak. Télen pedig hideg van, és esik a hó, lehet szánkózni, hógolyózni, és hóembert építeni – magyaráztam el az alapvető különbségeket, hogy tudjanak választani.
–        Én színes faleveleket akarok – határozta el magát EunByul, majd magához vett egy nagyméretű fehér lapot, és rengeteg színes ceruzát. – Milyen színű az ősz?
–        Többnyire barna, sárga, narancssárga, de vannak levelek, melyek bordó színűek lesznek, mielőtt lehullanak – válaszoltam, miközben a színeknél a kezébe adtam a lehetséges ceruzákat. – És te EunBin, mit szeretnél? – fordultam a másik oldalamon lévő kislányhoz.
–        Nem tudom – gondolkodott el a kislány, de közben egy nagy világoskék lapért nyúlt. – Legyen, mondjuk a tél, szeretek szánkózni.
–        Te mit fogsz ragasztgatni? – faggatott a rövidebb hajú iker, és kíváncsian kémlelte a rózsaszín lapjaimat.
–        Cseresznyevirágokat – feleltem, majd elkezdtem felrajzolgatni a kicsiny szirmokat.

Az elkövetkezendő hosszú percekben, sőt talán órákban, mást sem lehetett hallani, csak azt ahogyan a ceruzák siklanak a papíron, ahogyan az olló hangosan, szinte sercegve vág. Amint megvolt mindenem egy tökéletes képhez, egy nagy fehér lapra felvázoltam a fát, ahonnan a szirmok majd lehullanak. Ehhez is inkább kivágtam az előre kiszínezett formát, a lényeg az volt, hogy az alkotásunkon minden részlet ragasztva legyen. Felragasztottam a fát, majd az aprócska leveleket, és végül az összes szirom a helyére került. Sejtettem, hogy elég későre járt, de nem hagyhattam félbe a művemet, hiszen legközelebb csak jövő héten jöhetek be hozzájuk. Mennyire igazságtalan az élet...
–        Kész! – jelentette be EunByul, s elégedetten kémlelte az elkészült alkotását.
Ugyan szinte egy masszív színes pacává álltak össze a levelei, annyira túl zsúfolta az alapot, de ha neki így tetszik, akkor nekem is. Ezzel szemben a testvére igen minimalistának számított, a hókupacaival, és a hópelyhekkel, meg a fákkal,a miket befedett a hó.
–        Igazán ügyesek vagytok! – dicsértem meg őket.
–        Unnie! – húzgálta meg a felsőm ujját Byul, hogy figyeljek rá. – Holnap is eljössz!
–        Attól tartok, ez nem lehetséges – szólt közbe egy határozott férfihang, akiben éppen az orvosunkat ismertem fel.
–        Miért? – döbbent meg azonnal Binie, és egy pillanat alatt elszomorodott. – Itt hagysz minket? – csalódottan nézett rám.
–        Nem, erről szó sincs – tiltakoztam. – Csak nem jöhetek be hozzátok minden nap.
–        Miért? – ismételte meg a kérdést a kislány.
–        Mert nem engedik – ismertem el. – De pár nap és itt leszek. Addig alkossatok még ilyen szépeket!

Vigasztalni akartam őket, ám úgy tűnt, mintha megharagudtak volna éppen rám. Csupán egy sóhajtásra futotta tőlem, majd magamhoz vettem a halott táskámat.
–        Unnie, várj! – kiáltottak utánam kórusban, majd olyan sebességgel rohantak utánam, hogy még én is beleszédültem.
Egyszerre ölelték meg először a lábamat, majd amint leguggoltam melléjük, hogy szemmagasságban legyek velük, szó nélkül megöleltek.
–        Nem megyek el örökre! – vigasztaltam őket, és közben éreztem, ahogyan a könnyeim utat akarnak maguknak törni. – Hamarosan viszontlátjuk egymást!
–        Lányok, ideje menni! – sürgetett minket Dr. Jeon, de a lányok nem nagyon akartak elengedni.
–        Legyetek jók! – hámoztam le magamról kicsiny karjaikat, majd hatalmas sírás-rívás közepette léptem át az ajtón.
 

-

Ugyan megbeszéltem a doktor úrral, hogy kedden jövök, de nem voltam abban biztos, hogy az ikrek rendben lesznek. Hiszen ha ilyen rövid idő alatt megkedveltek, szinte el sem akartak engedni, vajon mi lesz velük. Ám meg lettem nyugtatva, hogy a kicsik a hétvégét az édesanyjukkal töltik, nem lesznek a kórház magányos falai között. Nekem ennek ellenére is kellett valamilyen másik elfoglaltságot találnom, nem nagyon akartam otthon lenni. Tökéletesen megfelel, ha csak aludni járok haza..

.
Lassan igyekeztem hazafelé, egy cseppet talán csalódottan... A tanulás valahogy nem foglalkoztatott, az agyamban az járt, hogyan jutok valami kiegészítő tevékenységhez jutni. Éppen az egyik külvárosi részen járhattam, bár alig kétutcányira voltam a lakhelyemtől, egy meglepően ismeretlen helyen csatangolhattam, amikor egy nagy területen fekvő épület mellett mentem el. Messziről hallatszó kutyaugatás csapta meg a fülemet, és erős kényszert éreztem, hogy meglessem, miféle épületre is bukkantam. Egy állatmenhely volt, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam. Magas kerítés vette körbe, és egy nagy zöld kapu állta az utamat. Még éppen a nyitva tartás végére érkeztem meg, és amikor megláttam a sok kiragasztott fecni között, hogy önkéntest keresnek az állatok gondozására, fellelkesültem, és megtaláltam a tökéletes megoldást arra, hogy kitöltsem a holtidőket a szabad délutánjaimban.

Bár egy pillanatig tétováztam, hogy benyissak-e, de amint lenyomtam a kilincset, és nyitva találtam az ajtót, remegő lábakkal ugyan, végigsiettem a kis úton, és a főépületbe érkeztem. A nagy fogadó terem, ahol az adminisztrációs ügyeket intézhették, igen impozáns volt, nagy térrel, és állatos fényképekkel. A recepcióhoz léptem, de ott nem találtam senkit. Persze arra nem volt merszem, hogy alaposabban körbenézzek, szükségem lett volna valakire, aki segít, aztán a következő pillanatban egy kellemes női hang szólalt meg a hátam mögött.
–        Segíthetek valamiben? – érdeklődte azonnal, mire hirtelen megfordultam. A lány nem sokkal lehetett idősebb nálam, hosszú szőke fürtjei rendkívül hosszúak lehettek, hiába volt felkötve, így is egészen leérhetett a háta közepéig. Szemüveget hordott, ami miatt igen titkárnősen nézett ki, de az elnyűtt ruháiból arra következtethettem, hogy ő is állatgondozó lehet. – Ha örökbe szeretnél fogadni egy kisállatot, akkor gyere vissza holnap.
–        Nem, nem, nem – ráztam meg a fejem. – Én az önkéntesi állásra jelentkeznék.
–        Csodás! – ragyogott fel az arca, majd kezet nyújtott nekem. – Park YooMin.
–        Choi HaeRa – viszonoztam a kézfogását.
–        Töltsd ki ezeket a papírokat, és holnap, amint tudod, hozd őket vissza – nyomott a kezembe egy csomó papírt. – Van valami egészség ügyi problémád,a mi miatt esetleg nem végezhetnék fizikai munkát?
–        Ennyire rám lenne írva? – mormoltam el félhangosan.
–        Hogy mondod? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Csak mindig meg kell kérdeznem az ilyet.
–        Van, de ennek ellenére szeretnék segíteni – győzködtem.
–        Ezt majd a főnök dönti el, de bizakodom benne, hogy felvesz – közölte a tényeket, melytől kicsit sem voltam felvillanyozva. – De igyekszem meggyőzni – itt szélesen elvigyorodott –, örülnék végre egy másik lánynak, a fiúk errefelé igen bunkók.
–        Arrafelé is ahonnan én jöttem – viszonoztam a ragadós vigyorát. – Akkor ezt kitöltöm, és holnap délután bejövök.
–        Rendben, én itt leszek. Maximum majd a macskákkal és egyéb kisebb állatokkal fogsz foglalkozni – gondolkodott el a már a jövőn. – Akkor holnap találkozunk! Most mennem kell. Leellenőrzöm a ketreceket, mielőtt az éjjeliőr megérkezik. Legyen szép estéd!
–        Szia! – integettem neki, majd egy utolsó mosoly keretében távozott a hátsó ajtón.
Nem várakozhattam sokáig, ha nem érek haza, mielőtt anyuék lefekszenek, akkor talán be sem jutok a lakásba.
 

-

Másnap reggel teljesen kómásan tértem magamhoz, és még rengeteg időm volt a suliba indulásig. A táskám a földön hevert, feltétlenül szükségem lett volna egy másikra, de spórolt pénzem nem igen volt, így venni nem tudok másikat. Kellett egy másik terv, és amint felöltözve a nővérem szobája előtt sétáltam, azonnal felgyulladt az elmém villanykörtéje. HaeYoungnak rengeteg holmija van, talán csak azért, mert némi vagyona is akadt folyton vásárolgatni, így ideiglenesen kölcsönveszek egyet. Bekopogtam, de nem válaszolt senki sem, vélhetően a fürdőben volt, ahonnan egy jó darabig nem is jön ki. Benyitottam, és az ő úriasan berendezett szobája meglehetősen eltért az én egyszerű szobámtól. Alapból két hatalmas szekrénye volt ruháknak, és kettő a cipőknek, és egyéb kiegészítőknek, mint például a táskáknak. A rengeteg holmi között alig találtam rá az egyetlen számomra is megfelelő táskára, egy mélybarna, bőr hátizsákra, mely tökéleten megfelelt volna arra a pár napra, amíg megkapom a zsebpénzem, és azt befektetem valami szépbe, hátha azt már nem teszi tönkre BoRam.
–        Te mégis mit csinálsz? – hallottam meg HaeYoung felháborodott hangját a hátam mögött.
–        Én csak... – hebegtem.
–        Viszed el kezed a cuccaimtól!
–        Csak szükségem lenne egy táskára, én kopogtam, de nem nyitottál ajtót – magyarázkodtam. – Azt hittem, hogy nem fogod bánni, ha kölcsönveszek egy táskát, amíg nem lesz pénzem venni egy másikat.
–        Felejtsd el! – határozta el magát, és szinte kitépte a kezemből azt a táskát, amit kiválasztottam magamnak.
–        De neked sok van, az enyémet meg tönkre tették. Csak a mai napra adj egyet, kérlek!
–        Szó sem lehet róla, hogy az én értékes dolgaim éppen hozzád kerüljenek. Vessél magadra, legközelebb nem fogsz kötözködni senkivel – gúnyolódott rajtam, engem pedig ismét csak elkapott a sírás. – Azt hiszed, hogy majd megsajnállak!
–        HaeYoung! – pirított rá anyu szigorúan. – Add neki oda azt a táskát, amíg szüksége van rá.
–        De Omma! – sápítozott a lány, és előadta a haldoklást, hogy mennyire sajnálja, hogy éppen a húgának kell valamiben segítenie. – Miért én szívom meg, ha ő nem bír vigyázni a dolgaira?
–        A sokból könnyebb takarékoskodni, de HaeRa a gyógyszerei magas költsége miatt nem tud. Miattad mondott le szinte az életéről, legalább ennyivel megkönnyíthetnéd a helyzetét – vélekedett anyu nagyon igazságosan, én csodáltam ezért a húzásáért. – Add neki oda azt a táskát, és ha nem kell neki, akkor visszaadja.
–        Tartsa meg! – hagyta ránk HaeYoung. – Amihez ő hozzáér, az már nekem nem kell.
–        Jól van, HaeYoung! – sóhajtott lemondóan az édesanyánk, én pedig elcsodálkozva néztem rá. – A születésnapodra félretett pénzt HaeRa kapja meg, hogy vegyen magának valami szépet. Te pedig nem kapsz semmit.
–        Na, ne már! – sápadt el a nővérem. – Vihet mindent, de a pénzt nem adom.
–        Ez nem a te döntésed! Gyere, HaeRa! – intett nekem, mire ott hagytam a kiszemelt táskát, és csendben kiléptem a szobából.
–        Nekem is van egy táskám – szólalt meg anyu pár perces hallgatás után. – nem a legmodernebb, de a mai napot kibírja.
Amint leértünk az emeletről, a kezembe nyomta a kicsit kopottas fekete női táskát, amiket nem szerettem, de most kénytelen voltam kibírni. Én inkább a hátizsákokat tartottam praktikusnak, viszont ha már a nővérem ilyen szemét volt velem, el kellett fogadnom anyu hirtelen jött nagylelkű ajánlatát.
–        Tessék – nyújtott át nekem egy vaskos köteg pénzt. – Menj el a plázába, és vegyél magadnak olyan táskát, amilyet csak szeretnél.
–        És HaeYoung? – aggodalmaskodtam.
–        Majd tanul belőle, hogy legalább a testvérével ne legyen ennyire önző – simogatta meg anyu az arcomat, és egy kissé elérzékenyültem ettől is. Nem tetszettek ezek a szeszélyes érzések.
–        Köszönöm – hálálkodtam.
–        Jobb, ha lassan indulsz, nem kellene elkésned – mondta búcsúzásképpen, majd a konyha irányába sietett.

Nem tudtam dűlőre lyukadni a helyzettel. Anyámra nem volt jellemző ez a segítőkészség, de azt is sejtettem, hogy most a nővérem is engem fog utálni, nem mintha eddig nem gyűlölt volna, csak mostanra lesz oka rá. Vettem egy mély levegőt, majd olyan lassan fújtam ki, amennyire csak képes voltam rá, s végül a szobámba siettem, hogy be tudjak pakolni az újonnan rám hagyott táskába. Nem tettem bele sok mindent, nem mertem megterhelni sem, abszolút nem szerettem volna tönkre tenni. Indulás előtt még bevettem a gyógyszereimet, szám szerint négyet, és ügyeltem arra, hogy az, amire pánikhelyzetekben szükségem lehet, mindig kéznél legyen. Nem hiányzott, hogy megint illetéktelenek kezébe kerüljön.

Ezúttal is busszal illetve gyalog tettem meg az utat az iskoláig, ám még be sem tettem a lábam az épületbe, már az udvaron ácsorgó diákok is összesúgtak a hátam mögött. Ezzel nem volt időm foglalkozni, más dolgok motiváltak, mint például elkapni JungKookot egy körre, mármint ami a beszélgetést illeti. De a fiút nem láttam, hála annak, hogy a háztartástan óra volt az egyetlen, ahol csoporttársak lehettünk, hiszen itt nem voltak vegyes osztályok, csupán lányos és fiús osztályok. Igyekeztem mindenkit elkerülni, akit csak lehetett, de az a fránya vaníliaillat előre jelezte a vesztemet.
–        Csini a táskád – jegyezte meg BoRam, amikor a megszokott klikkjével megjelent mellettem. – A kukából szedted?
–        Mivel a kedvencemet megölted – vontam meg a vállam. – Neked kellene venned nekem egy másikat.
–        Örülnöd kellene, hogy megszabadítottalak egy ocsmányságtól – színpadiaskodott a lány hátra vetve a haját. Ez eszembe juttatta, hogy előző nap JungKook milyen szépen beolvasott neki. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam... – Most min mosolyogsz?
–        Igazából akkor szabadítanál meg egy ocsmányságtól, ha eltűnnél innen – vágtam vissza, majd pár lépéssel arrébb mentem, hogy véletlenül sem tudjon velem tovább kötözködni.

Láttam az arcán, hogy majd’ szétveti az ideg, hiszen úgy szóltam vissza neki, hogy a saját szavait használtam ellene, ettől pedig vérszemet kapott, vagyis ha rám uszítja JiMint, akkor nem fogok tudni tenni ellene semmit sem. Akkor is bánt a dolog, hogy az a szerencsétlen fiú ennyire befolyásolható, és éppen ennek e szörnynek hisz, a régi barátja helyett.

Az óráim csigalassúsággal teltek, gyakran észleltem az irányomba röpködő papír fecniket, melyek egy része a hajamban landolt. Amit tudtam, kisöpörtem belőle, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Alig vártam az ebédszünetet, az egyetlen lehetőséget arra, hogy beszélhessek JungKookkal, már ha egyáltalán óhajt velem beszélni. Ugyan nekem nem volt étvágyam, ami megint csak egy hülye mellékhatása volt valamelyik gyógyszeremnek, néha azt sem tudom, hogy melyik mit vált ki. Bár elég nagy volt a tömeg odabent, az ajtóból kémleltem az emberáradatot, és a terem legvégeben találtam rá arra a bizonyos baseballsapkára, mely az általam keresett személyt jelezte. Elindultam abba az irányba, kerülgetve a velem szembejövő személyeket, és végül már majdnem kifulladva érkeztem meg a célponthoz.
–        Egész nap téged kerestelek! – jegyeztem meg, mire JungKook fel sem pillantott. – Hozzád beszélek! – tettem le magam vele szembe.
–        És? – kérdezett vissza. – Már csak te hiányoztál nekem!
–        Most velem meg mi a fene bajod van? – elképedve néztem rá, de a fiú még mindig nem emelte rám a tekintetét.
–        Mint említettem, nem akarlak látni – felelte hidegen, majd egyetlen pillantással illetett, de az a vesémig hatolt.

Felálltam a helyemről, és azt észleltem, hogy ő is feltápászkodik, elsétál hozzám, és amint szemtől szemben álltunk egymással, akkor is kitartotta a gonosz tekintetét. Mindösszesen egy fejjel volt magasabb nálam, gyönyörű mély barna szemei pedig egyszerűen foglyul ejtették a tekintetem. Nem bírtam levenni róla a szemem...
–        Mi van, ha okkal találkoztunk akkor, és okkal kerültünk végül egy iskolába – tudakoltam, amint sikerült összeszednem magam.
–        És mi van, ha okkal nem akarlak látni? – vetette fel vállvonogatva, mire kis híján megfulladtam a visszanyelt könnyeimtől.
–        Igen, és mi az oka? – vágtam vissza kicsivel hevesebben, mint szoktam.
–        Nem tudom – felelte egy újabb vállrándítás keretében, majd az egyik kezével az irányomba nyúlt, pontosabban a hajam felé. – Úgy tűnik, hogy megtámadott egy iratmegsemmisítő!
–        Inkább Han BoRam volt az – árultam el, hogy ki is tette a fecniket a fürtjeimbe.
A fiú az összest kiszedegette a hajamból, majd amint összegyűjtötte a jobb kezében, a ballal arra kényszerített, hogy nyújtsam ki a kezemet, tenyérrel felfelé, hogy legyen lehetősége visszaadni a hozzám tartozó papírdarabokat.
–        Igazán gyerekes húzás! – állapította meg, majd vissza akart menni  helyére.
–        Komolyan ennyit tudsz hozzáfűzni? – mérgelődtem kitartóan, és amikor egy lépést tettem az irányába, megcsúsztam a padlón heverő piciny víztócsán, kis híján elterülve a földön.

Erős karok ragadtak meg, és tartottak meg. Csak pár pillanat múlva észleltem csak, hogy éppen JungKook tart a karjaiban, én pedig amennyire csak tudtam hozzásimultam. Kellemes és visszafogott, de annál férfiasabb illat vette körbe. Oly annyira tetszett az illata, hogy szinte megszűntem létezni, ám rövidesen megszakította ezt a számomra émelyítő közelséget. A szívem úgy robogott akár egy gyors vonat, de egyelőre még a sokkból sem tudtam észhez térni.
–        Jól vagy? – Egy pillanatig aggodalmasan vizslatott, én pedig ott álltam, mint valami szerencsétlenség, aki a megilletődöttségtől még magához sem tért.
–        Azt hiszem – köszörültem meg a hirtelen rettenetesen szárazzá vált torkomat. – Én köszönöm...
–        Ne hálálkodj itt nekem! – korholt meg, ami miatt elkerekedett szemmel néztem rá. Hogy a fenébe válthatott ilyen sebességgel hangnemet, sőt szinte karaktert. Egy pillanat erejéig kételkedtem az épelméjűségében.
–        Most mentettél meg egy eséstől, már hogy ne lennék hálás neked ezért az apróságért – vélekedtem csendesen, majd amikor hirtelen a fejéhez kapott, egészen hátulra a tarkójához, és szörnyű grimaszt vágott be, tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.

Óvatosan leült, de akkor már szédelgett is, kis híján melléült a padnak.
–        Minden rendben? – térdeltem le mellé, de a fiú rémesen sápadt is volt, és elképesztő fájdalmai lehettek.
–        Menj el! – szólalt meg gyenge hangon, ám nagyon határozottan. A tarkóját masszírozta, vagyis a fájdalom onnan sugárzott tovább.
–        Tudok valamiben segíteni? Ne keressek egy orvost? – faggatóztam kissé kétségbe esve.
–        Mondtam, menj el! Most! – hangzott az utasítása, ám mostanra már sokkalta erőszakosabb volt. – Tűnj el!
–        De JungKook...
–        Semmi, de... – Láttam rajta, hogy agyal azon, hogy vajon mi is lehet a nevem, de nem jutott eszébe. Hogyan felejthette el ilyen hamar? – Menj el! – ismételte meg újra.
–        Nem hagyhatlak itt! – erősködtem.
–        Takarodj! – förmedt rám, miközben az arcát a tenyereibe temette. – Nem mondom el többször! Menj el! Csak a saját érdekedben.
–        És ha nem akarok, mert segíteni szeretnék neked? – ellenkeztem változatlanul.
–        Akkor kénytelen leszek, én magam elmenni, hogy minél messzebb legyek tőled.
–        Miért? Miért utálsz te is?
–        Én nem utállak, csak téged akarlak megóvni.
–        Mitől? – értetlenkedtem.
–        Önmagamtól – suttogta megsemmisültem, és közben láttam, ahogyan egy ezüstösen csillogó könnycsepp szalad végig az arcán, vélhetően az elviselhetetlen fájdalom miatt...