6. fejezet

Oké, fogalmam sem volt arról, hogy mégis mihez kezdhetnék... Annyira távol akart magától tartani, akkor is, ha látszódott rajta mennyire elviselhetetlen kínokat él át, én pedig annyira segíteni szerettem volna neki. Nem tudtam eldönteni, mi tévő legyek...
–        Tényleg nincs szükséged segítségre? – tudakoltam újfent, miközben letérdeltem mellé.
–        Elmehetsz – ismételte meg magát, majd vett egy nagyon mély levegőt, amit ijesztően lassan, szaggatottan fújt ki. – Szenvedni egyedül is tudok.
–        A fenébe, JungKook! – bosszankodtam, ám a fiú mosolyogva nézett rám.
–        Már jobban vagyok – nyugtatott meg, de valahogy nem hittem neki. – Nyugodtan elmehetsz, HaeRa! Nem fogok meghalni... még! – Az utolsó szót alig hallhatóan mondta ki, véleményem szerint, azt remélte, nem hallom meg. De sajnos értettem, és megrémített. Vajon mit titkolhat?
–        Nem akarod ez megnézetni egy orvossal?
–        Nincs rá szükségem! – emelte fel a hangját. – Aish, te lány! Húzz már el innen!
–        Jól van! – adtam be a derekamat. Tisztában voltam azzal, hogy ezt a csatát akkor sem nyerhetem meg, ha fejen állok. – Azért én örülnék, ha felkeresnél egy orvost, mert ez egyáltalán nem normális.
–        Még jó, hogy nem hallgatok lányokra – mondta flegmán, mire felvontam a szemöldökömet. – Leléphetsz!

Egy kissé meg voltam sértődve. Én igyekszem segíteni neki, erre tessék... Úgy bánik velem, mintha nem is tudom, mi lennék... Na, ezek után várhatja a segítségemet... Kár, hogy akkor is igyekezni fogok kideríteni, hogy mégis mi lehet a baja, ha már ő maga, nem óhajt felkeresni egy orvost. Hogy lehet valaki ennyire makacs? Fújtatva hagytam ott az ebédlőt, de mielőtt kiléphettem volna, hogy órára siethessek, egy kellemetlen ismerős állta az utamat.
–        Arrébb mennél, hogy kimehessek? – kérdeztem JiMintől a lehető legszíntelenebb hangon, de azért éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog.
–        És ha nem? – kérdezett vissza gondolkodás nélkül. –  Jól láttam, hogy az új fiú igencsak rosszul lett, amikor odamentél hozzá?
–        Miért érdekel ez téged? – értetlenül meredtem a fekete hajú fiúra, és igyekeztem az emlékeiből elővakarni, milyen is volt, hátha találok valami apróságot rajta, ami még emlékeztet arra a szeretni való srácra, aki volt, de semmit sem találtam. A hangján kívül...
–        Mondjuk, nem csodálom, hogy rosszul lett – morfondírozott, lesújtó pillantással nézve rám, amitől hihetetlenül kicsinek éreztem magam. – Tőled én is rosszul lennék. Sőt azt hiszem, vagyok is!
–        Igazán büszke lehetsz magadra! – szidtam meg. – Mintha nem is önmagad lennél!
–        Ne te mond meg nekem, hogy milyen, amikor önmagam vagyok, hiszen miattad kényszerültem arra, hogy ilyen legyek. Te tettél tönkre! – közölte velem hidegen a tényeket, egészen közel hajolva hozzám, mire csak pislogni tudtam.

Vitatkozhattam volna vele is napestig, de azzal csak azt érném el, hogy felmenne a vérnyomásom, a pulzusom, majd félholtan esnék össze. Nem szabad, hogy felhergeljem magam, egy ilyen jelentéktelen alakon, mert az aki, képes egy olyan szörnynek hinni, mint Han BoRam, az valóban, csak egy senki... Csak éppen még nem vagyok képes úgy tekinteni rá. Visszapillantottam arrafelé, ahol eddig JungKookkal időztem, de a fiú már nem volt ott. Sóhajtottam egy hatalmasat, majd fel sem pillantva JiMinre, elmentem mellette, pontosabban szinte ki kellett préselnem mellette a piciny testemet, tökéletesen eltorlaszolta az útvonalat.

Az elkövetkezendő két tanóra rettenetesen unalmas volt, de csupán a tananyag miatt. A tanár értelmetlenül magyarázott valamit a kémiai kötésekről, ám nem mondott semmi olyat, amit eddig ne tudtam volna. BoRam nem volt bent órán, biztosra vettem, hogy lóg valahol, talán éppen JiMinnel, és annyira szívfacsaró emléket ébresztett bennem, hiszen éppen az igazgatónőnél szembesültem azzal, hogy ők ketten kavarnak, nem is akárhogyan, éppenséggel az iskola területén. Kirázott a hideg is, amikor azon elmélkedtem el, mi van, ha egyszer egészen véletlenül én nyitok rájuk, és nem valamelyik tanár. Belepirultam annak gondolatába is, hogy milyen galád és mocskos dolgokat művelhetnek kettesben. Talán egy kicsit féltékeny is voltam, nem tudtam volna megmondani, hogy miféle érzések kavarogtak bennem vad, fortyogó örvényként.

Vártam, hogy vége legyen az óráimnak, mert délutánra még rengeteg dolgom volt, köztük például az, hogy be kellett szereznem egy jófajta táskát, ha már HaeYoung nem volt hajlandó kölcsönadni egyet, és ha már anyu ilyen nagylelkűen áldozott rám némi pénzt is. Ugyan meglepően utáltam vásárolni, de tudtam, hogy a plázában sikerrel fogok járni.

-

Már vagy a harmadik üzletet jártam végig, mind táskákra és cipőkre specializálódott üzlet volt, ám szerencsére a sötétszürke bakancsom még bírta a strapát, ellenben az én nagyon menő epres táskámmal. Valami hasonlóan színes darabra lett volna szükségem, de ahogy jártam a boltokat, természetesen igyekezve, mert lassacskán a menhelyre is be kellett ugranom, nehogy véletlenül lemaradjak az önkéntes állásról. A negyedik üzlet hatalmas leárazást hirdetett, ám ebben az üzletben volt mindenféle termék. Egyből a táskák felé vettem az irányt, és mint szerelem első látásra, azonnal megtetszett, egy szivárványszínű hátitáska, mely méretre pont olyan volt, mint az elődje. Örömmel fedeztem fel, hogy ez is fél áron van, vagyis bővel akadt még pénzem venni egy-két dolgot. Végül egy piros felsőt választottam, melynek az ujjai hosszúak voltak, és teljesen csipkéből készültek, illetve egy halvány krémszínű kardigánt is kiszúrtam magamnak. A bevásárlókosarammal vonultam be az egyik próbafülkébe, hogy felpróbáljam a ruhákat, hiszen fejből csak nem voltam biztos a saját méretemmel, minden a fazontól függ. Ugyan elég vékonykának számítottam, elég magasnak is, megközelíthettem a százhetven centit, de a lábaimat kimondottan soványnak tartottam. Hát ez van, senki sem lehet tökéletes.

Még el sem jutottam ahhoz, hogy felvegyem a cuccokat, amikor erős vaníliaillat csapta meg sz orromat. Ennyiből is kikövetkeztettem, hogy ki lehet az, főleg azért mert egy leárazás kellős közepén voltunk, és Han BoRam éppen az a fajta lány, akinek lételeme a vásárlás. Reméltem, hogy egyedül van, és nem hozta magával JiMint, mert ha azok ketten elővesznek, nem fogok tudni elmenekülni sem. A kicsiny helyiség egyik sarkába húzódtam, a függöny, pedig le sem ért a földig, simán láthattam a lábak sziluettjét. Alig mertem levegőt venni is, és bizakodtam a legjobbakban. Ám amikor egy férfihang felsóhajtott, minden reményem szertefoszlott.
–        Ugyan már, JiMin-ssi... – kacérkodott a fiúval a lány, de a megszólítása már önmagában hagyott némi kivetnivalót. – Ne szenvedj már annyit!
–        Már órák óta itt vagyunk, én baromira unom – vágott vissza JiMin igen haragosan.
–        Láttam, hogy ma beszélgettél HaeRa-val – váltott hangnemet BoRam, a nevem megemlítése viszont még nagyobb aggodalommal töltött el. – Remélem, nem hagytad ki, hogy a lelkébe taposs?
–        Legalább neki még van mibe! Nem tudnánk békén hagyni szerencsétlen lányt? Még nem érted el azt, amit akartál? – faggatózott a fiú rengeteg rám vonatkozó kérdéssel.
–        Csak nem jelent valamit számodra az a lány? – BoRam hangja tele volt megbotránkozással, az érzéseim viszont ezzel egyidejűleg az őszinte csodálkozással.
–        És ha igen?
–        Omona, JiMin-ssi – nevetett fel a lány, de hallatszott a hangján, hogy megjátssza magát. – Csak tartsd magad a tervhez, és apád a kórházban a legjobb ellátást kapja.
–        Már ha túléli – közölte JiMin jeges hangon, majd lépéseket hallottam, és közben félszemmel észleltem az árnyékok mozgását, amit elmennek.

Hatalmas kő esett le a szívemről, ám egyben nagyon sok minden értelmet nyert. JiMin azért volt akkor bent a kórházban, mert az apját, bent ápolják, és válságos lehet az állapota, ha a fiú abban sem bízik, hogy életben marad. Sajnáltam emiatt, hiszen lehet, hogy emiatt van csak BoRammal, valami nagyobb terv részeként, ami természetesen ellenem irányult. Ennek mondjuk nem örültem, de abban biztos voltam, hogy a fiú szénája sem állhat túl jól. Szereznem kellett még információkat, hogy mi is az a nagy terv, amire az szörnyeteg felhasználja szerencsétlen fiút, aki ezek szerint még mindig kedvel valamilyen szinten. Ám meglehet, hogy mindezt csak bemesélem magamnak, annyira szeretném, ha ismét barátok lehetnénk... Miért is áltatom magam hamis reményekkel?
 

-

Valamivel este hat után érkeztem meg a menhelyhez, ám ezúttal nem volt annyira kihalt. Néhány ember kóborolt arra felé, a nagy kaput is nyitva találtam, egyáltalán nem tűntem ki a tömegből. Határozottan úgy néztem ki, mint egy örökbefogadó, de én dolgozni jöttem ide, illetve kikapcsolódni. Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, sem az egészségem, sem a szabadidőm tekintetében, de még mindig jobb, mintha keseregnék. Legalább segíthetek olyan élőlényeknek is, akik sosem hálátlanok, és akik sajnálatos módon nem mindig tudják megoldani a problémájukat. Amint beléptem az elsődleges fogadótérbe, számos ember valamilyen kisállattal, kutyákkal vagy macskákkal tértek be ezen helyiségbe, és várták, hogy a papírjaikat elrendezzék. Volt némi ricsaj odabent, a kutyák közül páran igencsak féltek, mások hangos csaholással jelezték boldogságukat. Arról persze fogalmam sem volt, hogy YooMint merre is keressem. Óvatosan, nagy körültekintéssel kerülgettem az embereket, amikor egy vidám hang szólalt meg mögöttem, nem kis frászt hozva rám.
–        HaeRa! – hallottam meg a lány hangját. – Itt vagyok!

Amint megfordultam, YooMint pillantottam meg, egy nem messze lévő ajtó mögül kukucskált ki, de amint észrevette, hogy észleltem őt, integetni kezdett nekem. Aish, ez a lelkesedés több, mint bosszantó... Szó nélkül léptem az irányába, majd amint odaértem, a lány hatalma mosollyal az arcán üdvözölt.
–        Azt hittem, el sem jössz! – dorgált meg megjátszott szigorúsággal.
–        Csak be kellett vásárolnom egy-két dolgot – jegyeztem meg csendesen.
–        Ha legközelebb jössz, akkor ennél lazábban is öltözhetsz – mutatott a farmeremre, illetve a kötött pulcsimra. – Ez elég merész ezen a helyen. Persze, ha csak nem bánod, hogy piszkos lesz, vagy épp a ketrecek miatt itt-ott lyukas.
Bár nem örültem volna, ha a csinos ruhámat baleset éri, mindenesetre igazat kellett adnom a lánynak, ha állatokkal szeretnék foglalkozni, még ha csak alap szintes is, nem kell nagy figyelmet fordítanom arra, hogyan is nézek ki.
–        Sajnálom! – mondtam némi megbánással. – Gondolhattam volna erre!
–        Nem gond, majd szerzünk neked egy köpenyt, vagy valamit – vigasztalt YooMin, majd rövidke folyosó után egy ajtó mellett álltunk meg. – Bácsikám! – nyitott be a lány ezzel a megszólítással.
–        Bácsikám? – kérdeztem vissza félhangosan.
–        Igen, anyám legidősebb testvére. Elég szigorú, és övé ez a hely, vagyis először neki kell megfelelned – magyarázkodott, mire igyekeztem a lehető legmegértőbb arccal nézni rá.
–        Ő lenne az? – fordult az irányomba egy idősebb, de annál testesebb, kissé kopaszodó fazon, előre hajolva a székében.

Sejtettem, hogy ez lesz a dolgozó szobája a férfinak, ám az a pillantás, amivel illetett, nem hatott igazán pozitívnak.
–        Hát eléggé vézna szegény – állapította meg, le sem véve a tekintetét rólam, szinte égetett.
–        Meghoztam a jelentkezési lapomat – nyújtottam át neki, a férfi alaposan átvizsgálta az iratot, ám előtte feltette a szemüvegét is. Megjegyzem, nem lett tőle pozitívabb képe.
–        Mennyire komoly ez a bizonyos betegséged? – faggatózott, amint a lap azon pontjához ért.
–        Eléggé, de könnyebb fizikai munkákkal elboldogulok – győzködtem. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen apróság miatt ne dolgozhassak.
–        Hát nem tudom – fancsalodott el.
–        De bácsikám! – szólalt fel az érdekemben YooMin. – Tudod, hogy kell még egy lány ide, és én is felügyelhetem őt, ha kell.
–        Igen, mondjuk ez igaz – értette vele egyet a férfi. – Nagykorú vagy már?
–        Igen, de tanulok, most vagyok végzős.
–        A szüleid tudnak róla, hogy mire vállalkozol?
–        Nem hiszem, de valahogy nem is érdekel.
–        Tudsz jönni minden nap?
–        Kedd és csütörtök kivételével, minden délután öttől itt tudok lenni, ameddig csak szükséges.

–        Azokon a napokon miért nem tudnál jönni? – kérdezett vissza a lány bácsikája, akinek a neve nem volt feltüntetve még az asztalán sem.

–        Mert olyan gyerekekkel foglalkozom, akik tartósan kórházi ellátásra szorulnak – vallottam be őszintén.
–        Hogy te mennyire jótét lélek vagy – ámuldozott mellettem YooMin, mire rámosolyogtam.
–        Igyekszem – feleltem egyszerűen.
–        Jól van! – adta be a derekát az öreg nagyot sóhajtva. – Ha gondolod, már ma is kezdhetsz, csak először alá kellene írnod egy papírt, hogy mostantól itt dolgozol, mint önkéntes, vagyis pénzt ebből ne várj.
–        Nem is azért szeretnék itt lenni! v hárítottam el a feltevését.
–        YooMin, mutasd meg neki, hogy merre lesz dolga, és mi is a feladata, illetve segíts neki, amiben csak tudsz – mondta el az utasításokat a férfi, a lelkem pedig hatalmas szárnyakon lebegett.
–        Köszönöm a lehetőséget és a bizalmat! – hajoltam meg, de ügyeltem arra, hogy a lehető leglassabban egyenesedjek fel. Nem hiányzott, hogy már az első pillanatban kiterüljek a földön.
–        Szuper! – lelkesedett be YooMin, majd megragadta a csuklómat, és kifelé vonszolt.
–        Elárulod, hogy hova ez a nagy sietség? – kérdeztem a lánytól, aki vagy húsz méteren keresztül magával rángatott.

Először egy folyosón haladtunk végig, betértünk végül egy raktárba, ahol először is állateledelek hosszas sora várakozott, eszközöket is találtam a helyek tisztán tartásának megsegítésére, illetve egy részen némi öltözéket is felfedeztem.
–        Mondtam, hogy kell valami védőöltözet neked – tájékoztatott a lány, és olyan sebességgel túrta át a ruhákat, hogy megmozdulni sem tudtam annak érdekében, hogy segíthessek neki. – Ez talán jó lesz! – nyújtott át nekem egy sötétzöld vaskos anyagból készült kabátszerű ruhadarabot. – Próbáld fel.
Kellemes illata volt, ám olyan hosszúnak bizonyult főként ujjban, hogy legalább kétszer fel kellett hajtanom, hogy lássam az ujjaim végét. Egészen leért a térdem aljáig, biztos voltam abban, hogy nem nagyon fogom összekoszolni magam.
–        Ugyan a macskaalmokat minden nap takarítjuk, azt szerintem a fiúk már megcsinálták. Csak az etetés maradt hátra, ám lehet, hogy jót tenne, ha először csak ismerkednél cicákkal – tanácsolta YooMin, miközben felmarkolta az aktuális macskáknak szánt eledellel töltött nagy edényeket.
–        Mióta dolgozol itt? – faggattam a lányt, miközben a folyosókat jártuk a macskák részlege felé.
–        Legalább hat éve – gondolkodott el egy pillanatra. – Őszintén nem számolom.
–        De te ugye nem önkéntesként?
–        Nem, én hivatalosan is állatgondozó vagyok.
–        Ilyet is lehet tanulni? – csodálkoztam el.
–        Lehet, de én állatorvosnak készültem. – A hangja egy fél pillanat alatt megtelt keserűséggel. – Sajnos, nem tudtam befejezni, mert anyám ágynak esett, és a tanulmányaimat félbe kellett hagynom, mert nem volt, aki gondoskodjon róla.
–        És az apád? – kérdeztem, de a lány erre csak felszisszent. – Bocsánat! – Szabadkoztam azonnal. – Ha bánt a dolog, akkor ne válaszolj.
–        Apám lelépett, amikor hat éves voltam, valami fiatal csaj miatt.
–        Ez elég szörnyen hangzik – borzadtam el. Sosem értettem, miért kell a családoknak ilyen dolgok miatt széthullaniuk.
–        Anyu egyedül nevelt fel, bár a bácsikám nagyon sokat segített nekünk, most is kiemelt fizetéssel dolgozom itt.
–        Akkor most mennyi idős is vagy?
–        Huszonhat – hangzott a válasz, majd megtorpant egy nagy ajtó előtt. – Készen állsz?
–        Nem vagyok benne biztos – feleltem egy kissé remegő hangon. Annyira belemerültem a háttértörténetébe, hogy észre sem vettem, hogy mi célból is vagyok itt.

A következő pillanatban már hangos nyávogás zaja csapta meg a fülemet, amint a különböző korú és fajtájú macskák egyszerre adtak hangot az éhségüknek, vagy csak igyekeztek felhívni magukra a figyelmet. Középen egy nagy asztal volt, tele mindenféle játékkal a jószágoknak, illetve többféle kefe és fésű, ha kedvem támadna megfésülgetni őket. Kellemes volt a hőmérséklet, igényes ketrecekkel, mindegyikben itatóval és pokróccal, illetve alommal, hogy az állatok minél jobban érezzék magukat, amíg valaki örökbe fogadja őket.
–        Mennyien vannak? – néztem körbe egy pillanat alatt.
–        Azt hiszem harminc felnőtt és tíz kölyök példány – számolta össze őket YooMin. – Kicsiket mindig sokkal gyorsabban örökbe fogadják. A felnőtteket nehezebben, a sérült példányokat, pedig szinte soha. Véleményem szerint azokkal kell a legtöbbet foglalkozni.
–        Miért sérültek meg? – faggatóztam, miközben a tekintetemmel éppen azokat a bizonyos szerencsétlen jószágokat kutattam.
–        Gondatlan állattartás miatt. Az emberek megkedvelik őket, mert kicsik és cukik, majd, ha megnőnek, kidobják őket. Vagy ha betegek lesznek, baleset éri őket, és sokba kerül a gyógyíttatásuk, inkább kiteszik őket, mintsem hogy gondoskodjanak róluk – mérgelődött a lány, de teljes mértékben egyetértettem vele.
–        Az emberek kegyetlenek – ismertem el.
–        De nem mind – mosolyodott el. – Itt hagylak, ismerkedni. Minden ajtóban benne van a kulcs, ne vedd ki őket, és egyszerre csak egyet vegyél ki.
–        Rendben! – bólintottam, majd amint YooMint intett nekem, hogy a dolgára siethessen, együtt maradtam egy rakat nyávogó csodával.

Valamiért a sérült egyedek vonzottak a legjobban, olyan volt, mintha egyek lettek volna velem, a betegségem miatt, de mindegyik ketrecbe bepillantottam. Nagyon színes volt a felhozatal, hosszú, rövid szőrű, barna, cirmos, fekete, vörös, mindenféle volt ott, a fajtiszta, és a keverék egyedeken át. Volt, amelyik érdeklődve figyelte a jelenlétemet, de akadt olyan is, amelyik igen haragosan fújtatott rám.
–        Így igazán nem leszünk jóban! – szidtam meg az állatot, mely éppen morogni kezdett. Szegények mióta sínylődhetnek itt.
A kiscicákat is meglestem, nem voltak egészen kicsik, már játszottak főként egymással, vagy az anyjuk farkával, mindenesetre jót mulattam rajtuk. Az egyik legeldugottabb ketrecben találtam rá az kedvencemre. Szegény állatnak hiányzott az egyik füle, még pedig a bal, csipkézett szélű hegek borították a nem létező testrész tövét, sőt a farka is sérült volt, csonkán, szinte teljesen letépve, de gyógyult sebbel. Halovány vöröses árnyalatú, rövid, de tömör bundája volt, és a papírján az állt, hogy még neve sincs az árvámnak. Egyszerűen erős kényszert éreztem arra, hogy ezt a sérültet szeretgessem meg a legjobban. Félve nyitottam ki a ketrec ajtaját, ám a macska nem fújtatott, csupán érdeklődve szimatolta meg a kezem. Azonnal neki dörgölőzött, így tudtam, szabadon kivehetem az bizony nem fog elmenekülni.

Hosszasan simogattam, és a kisállat mindig dörgölőzéssel, illetve hangos dorombolással hálálta meg a törődésemet. Tudtam, hogy a munka ellenére is jó sorsom lesz itt. Ám kénytelen voltam a többiekkel is megismerkedni, így visszatettem a kiszemeltemet. Újabb macskát szerettem volna kivenni, amikor hangokat hallottam az ajtón kívülről, amint YooMin valakinek magyarázkodik, hogy az új dolgozó majd segít neki kiválasztani a tökéletesen macskát. Ám amikor az illető belépett a lány társaságában, a vér is megfagyott az ereimben. Az a bizonyos baseballsapkás fiú volt, még pedig JungKook, aki annyira durván lerázott ma a suliban.
–        Nem hiszem el, hogy éppen itt találkozunk – döbbent le, amikor megpillantott.
–        Ismeritek egymást? – csodálkozva nézett a szőke lány először rám, majd a fekete hajú fiúra.
–        Évfolyamtársak vagyunk – közöltem a tényeket.
–        Az szuper, akkor magatokra is hagylak, keresek nyomtatványt az örökbe fogadáshoz – mondta YooMin kissé összezavarodva, majd angolosan távozott.
–        Mit keresel itt? – fordultam kérdő tekintettel a fiú irányába.
–        Ezt én is kérdezhetném tőled? – vágott vissza a fiú egészen közel hajolva hozzám.
–        Itt dolgozom – húztam ki magam, de JungKook azonnal kinevetett.
–        Egy pillanatig sem csodálkozom azon, hogy éppen egy ilyen helyre esett a választásod.
–        Van valami bajod azzal, hogy csinálok valami hasznosan suli után? – vontam fel a szemöldököm.
–        Nekem nincs – mondta vállvonogatva a fiú, majd sorban elkezdte nézegetni a macskákat.
–        Miért éppen macskát szeretnél haza vinni? – tudakoltam lassan utána lépkedve.
–        Nem tudom. Nincs időm egy kutyára. A macska pedig egyedül is elvan a lakásban. És mielőtt gyanakodni kezdenél, nem követtelek idáig.
–        Nem is feltételeztem – legyintettem ingerülten. – Ennek ellenére nem hiszem, hogy neked kellene egyáltalán bármilyen állat is.
–        Pedig tudok róla gondoskodni.
–        A szüleid megengedték? – kérdezősködtem. Minden egyes információt meg kellett ragadnom, amit csak ki tudtam belőle szedni.
–        Nem mintha érdekelne – vonta meg újra a vállát.

A következő pillanatban igencsak óvatlannak bizonyultam, mert a kezemmel, amit az asztal lapján végighúztam, sikeresen levertem egy nagyobb méretű kefét, mely azonnal a földön kötött ki. Nem is figyeltem JungKookra, úgy véltem el van a nézelődéssel, tehát lehajoltam a tárgyért. Ám abban a másodpercben, hogy a mozdulatomnak neki fogtam volna, a fiú is lehajolt, így szempillantás alatt sikeresen összekoccant a fejem az övével. A halántékomat masszíroztam, mert ugyan nem volt nagy baleset, de eléggé meglepett nem csak a fiú reakciója, hanem az, hogy olyan közel volt hozzám az egész személye. Nem kis zavart okozva ezzel nekem...
–        Igazán szólhattál volna, hogy felveszed – szidott meg.
–        Nem kellett volna, hogy hagyjam csak, majd te mint úri ember, segítesz egy lányon – vágtam vissza hevesen, de kár volt ennyire magas fokozatra kapcsolnom, a szívverésem megint eszeveszett sebességre kapcsolt, enyhe szorító érzést okozva a mellkasomban, de nem mutathattam ki a fájdalmam. – De ugye jól vagy, a fejed sem fáj már?
–        De most ráztad helyre az eszemet – közölte velem, szélesen elvigyorodva.
–        Mert kivette el?
–        Hát nem te az biztos – vágott be egy gonosz beszólást, mire megszólalni sem tudtam. Mindezt persze vigyorogva tette, így nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolta vagy sem.
–        Sikerült más kiválasztani a cicát? – lépett a helyiségbe YooMin, mielőtt tovább kérdezősködhettem volna.
–        Azt hiszem – szólalt meg a fiú, éppen az általam nagyon megkedvelt cica ketrecénél megállva. – Őt viszem el.
–        Ne már! – kiáltottam fel dühösen. – Miért éppen azt?
–        Mert az éppen olyan selejtes, mint én – hangzott a válasz, de nem értettem a célzást sem.
–        Miért nem viszel egy aranyos kiscicát? – ajánlotta fel a szőke lány. – Azokat még a lányok is jobban kedvelik.
–        Én magamnak viszek háziállatot, nem másnak – határozta el magát JungKook, miközben a ketrec rácsai között megvakargatta a macska állát. – Egyébként meg, az is kérdéses, hogy egy idősebb macskát túlélek, nem pedig egy kölyköt. Ez viszem el!
Lefagytam. Szerencsétlen YooMinnak kellett elintéznie, mind a macsek szállítóba helyezését, illetve a papírmunkát.
–        Majd a suliban találkozunk! – köszönt el a fiú, én pedig kis híján sírva fakadtam, amiért éppen az én macskámat választotta ki. Reméltem, hogy rendesen gondját viseli, szegény fületlen cicusnak, mert ha nem, én magam fogom kinyírni.

Ám nagyon megijesztettek ezek a halálra vonatkozó rejtett utalásai... Vajon mit titkolhat, és mi lehet a baja, ami miatt ennyire sötéten látja az életet. Hosszadalmas időn keresztül a hosszabb szőrű jószágokat fésülgettem, de amikor YooMin újra megtisztelt a társaságával, még a kefét is elejtettem.
–        Igazán helyesek lennétek együtt – jelentette be, é meg hirtelen még a nyálamat is félrenyeltem, így fulladozni kezdtem.
–        Hogy mondod? – akadtam ki kapásból. – Még csak nem is az esetem.
–        Na, ezt nem veszem be. Úgy néztetek egymásra, mint a kis szerelmesek, akik nem merik bevallani a másiknak, hogy mennyire is tetszik – magyarázkodott lendületes kézmozdulatokkal.
–        Na, jó erről tegyél le! – intettem nyugalomra. – Segíts, kérlek megetetni, hogy mehessek haza.
–        Jól van! – adta be a derekát a lány, és nagy szerencsére hanyagolta a témát.

Na, persze... hogy tetszik... Talán... De az is lehet, hogy nem... Nem érek rá ilyen idegesítő és kétes érzéssekkel foglalkozni, mint a szerelem... Nekem más a hivatásom, nekem másokkal kell foglalkoznom, azért élnem, hogy másokat boldoggá tegyek... Egészen a halálom pillanatáig...

-

Másnap reggel igyekeztem JungKookkal beszélni, de akárhányszor megközelítettem a fiús osztályt, azonnal JiMinbe botlottam, és az ő társaságra akkor sem vágytam. Ugyan még mindig rosszul esik, hogy így alakult, ám erről ő is éppen annyira tehet, mint én, meg nem kellene hinnie BoRamnak, sőt nem szabadna azt sem hagynia, hogy zsarolja, főleg nem az apjával. Micsoda egy szemét aljas dög, az a nő...
Alig vártam az ebédszünetet, annak reményében, hogy a különc fiút végre megtalálhatom, és kérdőre vonhatom. A megszokott asztalánál ücsörgött teljesen egyedül, a környéken egyetlen lélek sem tanyázott, véleményem szerint tartottak tőle. Állítólag csúnyán elbánt még JiMinnel is, de nem hittem a pletykáknak. Majd ezt se felejtsem el megkérdezni...
–        Na, már csak te hiányoztál! – szólalt meg a fiú, de a hangjában érződött, hogy nem akart annyira megsérteni. – Nálad tapadósabb csajjal még nem találkoztam.
–        Hogy van a cicád? – faggattam, utalva a tegnap este örökbe fogadott sérült állatra.
–        Jól van. Ismerkedik a hellyel. – Felvont szemöldökkel néztem rá, mert abszolút nem hittem neki. – Ha akarod, megadom a címem, bármikor eljöhetsz meglátogatni, ha már ennyire nem bízol bennem.
–        Nem ismerlek – tájékoztattam.
–        Akkor így jártál, és ne is akarj megismerni.
–        Addig nem megyek innen el, amíg nem felelsz néhány kérdésemre.
–        Te mindig tele vagy kérdéssel, nem akarsz véletlenül újságíró lenni, vagy riporter felnőtt korodban?
–        Már most felnőtt vagyok, és nem, nem szeretnék.
–        Mert akkor mi szeretnél lenni? – kérdezett vissza, ahelyett, hogy válaszolt volna, vagy éppen én magam kérdezhettem volna. Mennyire cselesen leterelte a témát... – Amúgy az óvodában nem véletlenül rágó vagy ragasztó volt a jeled?
–        Ennek mi a köze van mindehhez? – értetlenül bámultam rá.
–        Mint mondottam olyan ragadós vagy, mint egy légypapír. Nem akarsz leszállni rólam?
–        Miért zárkózol el előlem ennyire?
–        Mondtam, hogy szeretnélek megvédeni attól, hogy csalódjál.
–        Nem akarok beléd szeretni, nem vagy az esetem – nyugtattam meg. – Csak barátkozni szeretnék, mindösszesen ennyi.
–        Lányok és fiúk között nincs barátság, ezt jobb, ha tőlem tudod – törte meg a lelkesedésemet egyetlen mondattal. – Felejts el! Ha érdekel, mi van Yumival, akkor megadom a címem.
–        Yumi?
–        Igen, így neveztem el macsekot! Van ezzel valami baj?
–        De az inkább lánynév, hogy adhattál lánynevet egy fiú macskának? – Úgy néztem rá, mintha valami dilinyós lenne. – Bár valójában ivartalanított, vagyis ez volt a papírjára írva, de attól még fiú.
–        Inkább semleges – javított ki elgondolkodva.
–        Nincs olyan, hogy semleges – ellenkeztem.
–        Nem tudom – folytatta az elmélkedést. – Ha nekem nyisszantanák le a golyóimat, nem tartanám magam pasinak, tehát a macsek sem az. Ha nem tetszik, ez van.
–        Jól van, csak viseld gondját – sóhajtottam lemondóan, majd letettem magam az asztalhoz, hogy bizony tudtam még faggatni.
–        Miért ültél le? Mondtam, hogy menj el!
–        Nem! – határoztam el magam, és konok pillantással kezdtem el méregetni.
–        Úgy tűnik, hogy hajthatatlan vagy!
–        Pontosan – bólintottam.
–        Mit szólnál egy fogadáshoz? – vetette fel, majd rövid kutatás után előhalászott egy színes kockát a táskájából. Ismertem ezt a logikai játékot, hat különböző szín található rajta, egy-egy oldal kilenc kis négyzetből állt, és egészen sokféleképpen lehet tekergetni, akkor van esély a győzelemre, ha sikerül a színeket a megfelelő oldalra pakolni. Legalábbis azt hiszem, így működik a Rubik-kocka. – Tudod mi ez?
–        Persze – vágtam rá gondolkodás nélkül.
–        És tudod, hogyan működik?
–        Persze.
–        És játszottál már vele?
–        Persze. – A háromból csupán kettő volt igaz.... Életemben nem játszottam még ilyen szerkezettel. Tudok sakkozni, nem is akárhogyan, de ilyennel még sosem küzdöttem meg. – És mi lenne a fogadás?
–        Húsz másodperced van összekeverni a színeket, majd lemérjük, hogy mennyi idő alatt rakom ki – fogott bele a fogadás tényének elmagyarázásába. – Aztán én keverem meg, szintén húsz másodpercig, és te fogod ki tenni. Eddig világos?
–        Azt hiszem. És mi lenne a tét?
–        Ha nyerek, akkor elfelejtesz, és soha többet nem jelensz meg a környékemen sem. Ha veszítek, ami ki van zárva – játszotta az eszét azonnal –, akkor két hétig minden délutánt veled töltök.
–        És hagyod, hogy megismerjelek? – ragyogott fel az arcom egy szempillantás alatt. Volt valami titokzatos ebben a fiúban, ami vonzóvá tette, egyszerűen minden tudni akartam róla, azt akartam, hogy meséljen, hogy a közelében lehessek, és egy nagyon, de nagyon megrémisztett.
–        Igen, hagyom – sóhajtott lemondóan, és felém nyújtott a kezét. – Akkor benne vagy?
–        Legyen! – vágtam rá, majd kezet fogtam vele, hogy hitelesítsük a fogadásunkat.