10. fejezet

/JungKook/

Egész délután kerestem... Egyáltalán nem hiányzott, hogy valami kárt tegyen magában, és önmagamnak is félelmetes volt még bevallani is, hogy aggódom egy lányért, ami speciel nem jó dolog. De akármennyire is igyekszem távol tartani magam HaeRa-tól, annál nehezebben megy. Volt valami vonzó abban a lányban, ami egyszerűen nem hagyja, hogy békében legyek, és ennek köze sincs ahhoz, hogy jól néz ki, mert ezt a fajta felismerhetetlen érzést még sosem éreztem egyetlen lány iránt sem, pedig voltam már szerelmes, igaz, hogy akkor még nagyon kár volt, és rettenetesen fiatal voltam, de ez most teljesen más volt... Ennek ellenére sem szabadott volna többet éreznem a lány iránt, és alig vártam, hogy leteljen ez a két nyomorult hét, mert akkor legalább nem kellene vele szóba állnom, nem kellene sem magam, sem őt kitennem a fájdalomnak... Nem tudom, mennyi időm van hátra, legalább fél éve nem voltam orvosnál, pedig kéthetente be kellett volna mennem. Az is elképzelhető, hogy egy hét múlva egyszerűen csak összeesem, és feldobom a talpam. Azt sem tudod, hogy milyen tünetek jelzik majd az életem végét, vajon milyen erős fájdalmaim lesznek? Nem tudok semmit, de valahogy nem is érdekelt, ha holnap meghalok azt is emelt fővel fogom viselni, még akkor is ha minden sejtem fel fog kiáltani a kíntól... Van, akinek csak ennyi jutott, van, akinek még ennyi sem, az egyetlen dolog, amit tehetek, ha úgy élem le a megmaradt napjaimat, hogy elmondhassam, rövidke életem során, annyi élményt gyűjtöttem össze, amennyit másoknak évek alatt sem sikerül...

Ám rá kellett jönnöm arra, hogy annyira mégsem ismerem HaeRa-t, hogy tudjam, merrefelé csatangolhat, már be is sötétedett, reménykedtem abban, hogy talán mégis hazament. Igen, biztos voltam abban, hogy erről van szó, inkább hazament, és otthon sírta ki magát, mintha azok az átkozott könnyek megoldanának bármit is...  Ebben az elméletben bíztam egy darabig, egészen addig a percig, amíg egy kis hídra léptem fel, ahogyan a külváros egyik lepukkadtabb részén jártam-keltem. Nem szerettem ilyenkor a városban császkálni, sosem tudhatom, hogy mikor kibe botlik az ember, de most áldottam az eget, hogy éppenséggel arra a vezetett az utam. Kicsivel meggyorsítottam a lépteimet, amikor megpillantottam a híd közepén, éppen a korláton ácsorgó elveszett lelkemet, amint hadakozik egy irritáló nőszeméllyel vagyis BoRammal. Az a szépfiú is ott volt, és esze ágában sem volt lebeszélni sem HaeRa-t, sem pedig BoRamot annak érdekében, hogy hagyja békén azt a szerencsétlen lány. A mai napig kételkedem abban, hogy valójában kedvelte HaeRa-t. Amire sikerült volna odaérnem, a szívtelen lány igen erőteljesen meglökte az másik lányt, így az nagy lendülettel zuhant a víz irányába. Még szerencse, hogy nem volt túl mély a víz, hiszen ez csak egy csatorna volt, annak is a kezdete, vagyis maximum két méter mély lehetett, de öt centi vízben is meglehet fulladni.
BoRam nevetve hajolt ki a korláton, majd a zuhanó test után kiáltott.
–        Remélem, tudsz úszni! – kacarászott vidáman, de akkor már rettenetesen fel voltam dühödve.
–        Nem, nem tud – suttogta JiMin megsemmisülten, mire erőteljesen megragadtam a pulcsijának elejét.
–        Mi az, hogy nem tud? – ordítottam ki kelve magamból. – Ha lesz valami baja, mindkettőtöket megölöm.
–        Megérkezett a hős szerelmes – gúnyolódott a lány, akit annyira szerettem volna felképelni, de én nem bántok lányokat.

Azzal is tisztában voltam, ha sokáig foglalkozom ezzel a két lököttel, HaeRa tényleg megfullad, és a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni. Így elengedtem a fiút, villámló pillantást vetettem BoRamra, aki hirtelen még levegőt is elfelejtett venni, majd lehajítottam a táskámat a földre.
–        Gyere! – ragadta meg a lány kezét a szépfiú, hogy minél hamarabb eltűnhessenek a környékről. Micsoda két gyáva és kegyetlen alak... Miért kell egy olyan lányban kárt tenniük, aki nemhogy nekik, hanem még egy légynek sem tudna ártani.

Kibújtam a kabátomból, azt is a földre dobtam, sőt még a pulcsimat, hogy ha kikecmeregtem a vízből, legyen mit felvennem. Szinte csípett a hideg, de nem gondolkodtam sokat, amint felmásztam a korlátra, habozás nélkül vetettem bele magamat a vízbe. Rendkívül hideg volt, a testemet körülvevő víztömeg, és a gyenge sodrás miatt, nem messze tőlem lebegett, a lány élettelennek tűnő teste, éppen arra készülve, hogy lesüllyed. Rövid hosszt úsztam le, ám azt hihetetlen sebességgel, és úgy kaptam HaeRa után, mintha valami sellőt kellett volna kihúznom a vízből. Amint a lány arca nem vízben, hanem az ég felé nézve helyezkedett el, még a vízben lebegve, igyekeztem őt észhez téríteni, de nem reagált semmire. Arra gondoltam, hogy ha kiérünk ebből a közegből, akkor maximum kap egy kis plusz levegőt is, általam... Még a víz tömegének ellenállása sem nehezített abban, hogy a törékeny testét kicipeljem a partra.

Óvatosan fektettem le a kőre, a feje alá téve a táskámat, és döbbenten vettem észre, hogy az övé éppenséggel egész végig a hátán volt. Szegénynek az összes holmija tönkre ment, és természetesen senki sem fogja neki megtéríteni, hacsak nem találok ki valamit, mondjuk, nem hagyok nála egy kis pénzt, mivel nekem úgy is rengeteg van, de úgy sem használhatom fel ha már hulla leszek, hiszen a hullámnak minek kellene egyáltalán a pénz. Éppen azon voltam, hogy az ajkaira nyomjam az enyémeket, mindösszesen a szájon át lélegeztetés miatt, meg egyébként is annyira vonzóak az ajkai, ha magánál van, akkor még félre érti, de nem is volt a segítségemre szüksége, mert mielőtt véghez vihettem volna a tervet, felköhögött igen erősen, de láttam rajta, hogy rettenetesen rosszul van, kis híján remeg a hidegtől. Felült, majd elcsodálkozó pillantással meredt rám...
–        Tudtad, hogy megfulladsz, mégis leugrottál volna? – faggattam, miközben a vállára terítettem a kabátomat, annak reményében, hogy kevésbé fázzon meg.
–        Én csak – fogott bele, de újból köhögni kezdett, a hangja pedig enyhén rekedtes volt.  – Nála volt a rajz... én csak szerettem volna visszakapni. Alkut kötöttem volna vele...
–        Rajtam kívül, ne köss senkivel alkut – fenyegettem meg dühösen, miközben segítettem neki talpra állni. – Egyébként is képes lettél volna, meghalni egy vacak rajzért? A doki szívesen neked adta volna azokat a rajzokat, amiket együtt készítettél a kicsikkel. – Vagyis rávettem volna apámat, hogy adja neki oda őket, úgy sincs nagy szüksége rá...
–        Igen – bólintott végül. – Azok fontosak voltak nekem...
–        Miért? – értetlenül meredtem rá.
–        Mert te is rajta voltál – hangzott a válasz, majd az eddig biztos lábakon álló lány, ájultan esett össze.

Vagyis esett volna, ha nem nyúlok utána... Sejtettem, hogy ez mind a betegsége miatt van, hiszen ez az egész kaland borzalmasan megviselhette a szívét...
–        HaeRa! – mondtam ki a nevét határozottan, majd finoman megrázva, igyekeztem észhez téríteni. – Beviszlek a kórházba!
–        Nem... szükséges – suttogta egy pillanatra. – Vigyél... haza...
–        Azt sem tudom, hol laksz – vetettem ellen, de nem jött válasz.
Felkaptam a kicsiny, legalábbis az enyémhez képest, kicsiny testét, mert ugyan az én bajom miatt, elég véznának számítottam, de még így is olyan volt, mintha egy tollpihét cipeltem volna...

-

Végül elkaptunk egy taxit, ám a sofőr nem nagyon örült annak, hogy ilyen vizesen beszálltunk a járműbe. Mivel a lány az út nagy részét ájultan töltötte, inkább kikerestem a táskájából az iratait, így annak segítségével adtam meg a címet. Először is megállapítottam, hogy nem messze lakik a nagymamám házától, és szeptember közepén van a születésnapja, vagyis mindösszesen tizennégy nappal voltam idősebb nála. Legalább szólíthatna „Oppának”... Aish, már megint sikerült elkalandoznom... Reméltem, hogy gyorsan eltelik az idő, hiszen még pár ilyen megmentési akció, amikor ennyire köze van hozzám, lehet, hogy nem fogok tudni sokáig ellenállni annak a különleges vonzerejének...

Jóval többet fizettem a taxisnak, hogy kompenzáljam az üléshuzatban keletkezett bizonyos károkat. A karomban cipeltem el a bejárati ajtóig, és rettegtem attól, hogy a szülei, azt fogják hinni, én bántottam a lányukat, pedig közöm nem volt a dologhoz, sőt nekem köszönhette az életét. Fél kézzel ügyeskedve nyomtam meg a csengőt, ügyelve arra, hogy a kabátom egész végig rajta maradjon, így is elég közel állt ahhoz, hogy kihűljön. Elég volt egyszer csengetnem, szinte azonnal nyílt az ajtó, és egy középkorú nő állt az ajtóban, aggodalmas pillantást vetve először rám, utána pedig a kezemben lévő lányra. nem volt nehéz megállapítanom, hogy ő volt a HaeRa édesanyja, hiszen meglepően hasonlított rá.
–        Omona! – kiáltott fel a nő. –Mi történt vele?
–        Azt nem tudom – hazudtam. – Csupán hazafelé jövet megláttam őt az egyik közeli csatornában fuldokolni, és nem bírtam kiállni, hogy ne mentsem meg – hadartam el sebesen. – Úgy tűnt, hogy nem tud úszni...
–        Ismered? – fordult felém egy férfi, amint beléptem a házba, amint a nő beengedett a kimondottan otthonos házba.
–        Nem, uram! –közöltem higgadtan.
–        Akkor hogyan találtál ide? – nézett rám gyanakodva, miközben a kanapéra fektettem a még mindig eszméletlen lányt.
–        Csak a személyes okmányaiból, azért hoztam ide, mert kórházba nem akart menni – magyaráztam.
–        Köszönöm, hogy megmentetted! – hálálkodott a lány édesanyja, könnyes szemmel nézve rám. – Remélem, hogy nem akart öngyilkos lenni...
–        Nem hiszem! – ráztam a meg a fejem. – Szerintem csak baleset volt, én nem tudom az előzményeket, csak nem hagyhattam meghalni.
–        És benned kit tisztelhetünk? – faggatózott a férfi. – Csakhogy eltudjuk neki is mondani, hogy kinek köszönheti az életét...
–        A nevem Jeon JungKook – mosolyodtam el, majd egy utolsó pillantást vetettem HaeRa-ra. – Vigyázzanak rá, és ha lehet tanuljon meg úszni!

Nem hagytam, hogy továbbra is hálálkodjanak, és mindösszesen azért fordítottam hátat nekik, és távoztam angolosan, mert a felső szinten egy másik lány bukkant fel, akinek már a jelenléte is zavart okozott bennem. Nem azért mert tetszett volna, mert semmi természetes nem volt az arcán, több milliós csekk már annál inkább, hanem mert hihetetlen kellemetlen érzéseket váltott ki bennem. Ám mégsem akartam nagyon bunkó lenni, vagyis a szokásosnál nem jobban, így meg egy pillanat erejéig mégis csak visszapillantottam a lány szüleire.
–        Jó éjszakát! – mondtam búcsúzásképpen, majd mélyen meghajoltam, csak utána léptem ki az ajtón.
A lány apja kísért ki, és hálálkodva nyújtotta felém a kezét. Kezet fogtam vele, és boldognak tűnt, hogy visszakaphatta a lányát.
–        Tényleg nagyon hálás vagyok azért,a mit a lányomért tettél – jegyezte meg elismerően. – Neked is további kellemes estét!

Intettem neki, majd mosollyal az arcomon indultam útnak, letudva azt, hogy az a szerencsétlen lány, mégis egyben van. Pár lépés után, azonban egy ismeretlen hang csapta meg a fülemet, ami a házból hallatszott, nyilvánvalóan az a lány szólalt meg, és arra a következtetésre jutottam, hogy családtag lehet... Aki nem kedveli HaeRa-t...
–        Nem hiszem el, hogy most sem tudta feldobni a talpát – drámázott a lány, mire erős kényszert éreztem arra, hogy visszamenjek, és felképeljem... Nem tesz jót nekem ez a kaland HaeRa-val, mert ha valami baja van, egyből beindul a védelmező mechanizmusom, és képes lennék érte a tűzbe menni... Aish! Kezdek megbolondulni...
–        HaeYoung! – kiáltott rá a férfi határozottan. – Ne kívánj ilyet a húgodnak...
Ó, vagyis testvérek... Persze, hisz említtette, hogy van egy nővére, aki nem kedveli őt... Hát el kellett ismernem, hogy nekem sem volt szimpatikus az a csaj...

-

Másnap egyáltalán nem láttam őt a suliban. Érthető volt, hogy inkább otthon tartózkodik, és pihen, én is ezt tettem volna a helyében... Vagyis nem, én mégsem... A szépfiú az órák alatt is meglepően csendes volt, nem kötött belém, de nem is kérdezte meg, mi lett szegény lánnyal. Az arcár lévő két karmolás miatt nem kis mértékben sérülhetett az önértékelése, és abban is biztos voltam, hogy nem is HaeRa okozta neki a sebeket, hanem BoRam. Arra a következtetésre jutottam, hogy nekem kell elkapnom azt a csajt egy körre, de nem úgy... Hanem hogy tudja, hol van a helye... Az órákat nagyon untam, egyszerűen fel sem fogtam miről van szó, immár a sokadik elégtelen, vagy épp elégséges jegyemet szerzem meg, de az agyamban semmilyen infó nem marad meg. A fene egye meg ezt a valamit az agyamon... Kíváncsi lettem volna, hogy miben befolyásol még... Az oké, hogy a memóriám csapnivaló, de a hirtelen fellépő kezelhetetlen érzéseimért, a fejfájásért, és a szédülésért is az okolható?  Talán mégis csak meg kellene látogatnom az orvosomat...

Az óráim után, amint kezdett kihalt lenni az iskola, azokon a folyosókon baktattam végig, ahol talán számíthattam a sárkány felbukkanására, én pedig a hős lovagként igyekeztem megmenteni a hercegnőmet a további megaláztatástól... Azon agyaltam, hogy mindene gyes ilyen alkalommal, amikor ilyen pozitív szemlélettel tekintek HaeRa-ra, mennyivel nehezítem meg a helyzetemet, és vajon mikorra érek el arra a pontra, amikor kijelenthetem, valójában szerelmes vagyok, és nem pedig bármi más. Vajon mennyi idő alatt lesz valaki szerelmes, főleg ha abszolút távol akar maradni... Nem, erről szó sincs, nem érezhetek iránta semmit sem, egyszerűen nem lehet, és kész...

Magas sarkú cipő kopogására figyeltem fel, amikor az egyik sarkon éppen BoRam fordult be, hála az égnek éppenséggel egyedül... A folyosó kellős közepén ácsorogtam, ám a lány, amint megpillantott szó nélkül el akart menni mellettem... Akkor elkaptam a csuklóját, és olyan sebességgel löktem a szekrény irányába, hogy kis híján felsikoltott. A feje fölé nyomtam a jobb kezét, és amint a ballal meg akart érinteni, akkor azt is másik mellé szorítottam.
–        Tudtam, hogy sokáig nem fogsz tudni ellenállni nekem – duruzsolta, miközben igyekezett csókot lopni tőlem, így inkább távolabb tartottam a fejemet tőle.
–        Ó, nem, nem, nem – ráztam meg a fejem elvigyorodva. – Nem akarok tőled semmit, továbbra sincs pénzem a szolgáltatásaidra, másrészt nálad ötször jobb kurvát találhatnék akár az útszélén is. – Ettől a beszólástól még a vér is megfagyhatott az ereiben, mert azonnal elsápadt, és nagy elánnal igyekezett kiszabadulni a a szorításomból, de nem engedtem neki, csupán még erősebben ráfogtam a csuklójára.
–        Remélem, megdöglött az a fruska – mondta villámló tekintettel.
–        Vigyázz a szádra! – fenyegettem meg. – nem szoktam lányokat bántani, de veled lehet, hogy kivételt fogok tenni.
–        Nem félek tőled, minden pasi gyáva nyúl – dühöngött BoRam, mire ismét elvigyorodtam.
–        A szépfiú valóban az. Nem tudom, hogy mivel vetted rá, hogy így viselkedjen, de a szememben őt szégyen lenen férfinek nevezni.
–        Hogyan tudta elvenni az eszed egy olyan lány, mint HaeRa? – Egy pillanatig, mintha higgadtabb lett volna, de akkor is kitartóan fogtam, nehogy elmeneküljön. – Hiszen ronda, és még csak nem is szexi.... Nem is tudja, hogy mi kellhet egy pasinak, vagy éppenséggel neked...
–        Mert te tudod, mi kell nekem? – vontam fel a szemöldököm. – Nem vagyok benne biztos...
–        Miért, miért éppen ő? – hisztériázott a lány.
–        Csak nem vagy irigy? – nevettem fel némiképp gúnyos éllel.
–        Mit látsz benne?
–        Olyan szépséget, amiről te csak álmodni merhetsz, mert olyanokra is képes, amire te sosem leszel. Neki nem kell kidobnia semmit sem ahhoz, hogy valaki felfigyeljen rá, neki nem kell hülye jeleket küldözgetnie ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet. Te meg csak irigy vagy...
–        Szépség? Rohadtul szar az ízlésed. Nézz már rám, én gyönyörű vagyok...
–        Tévedsz. A külső szépség eltűnik idővel, akkor mi marad belőled?
–        Chh – horkantott fel lenéző hangon a lány. – Micsoda egy kamu szöveg...
–        Az irigység már ilyen, de HaeRa abban különleges, hogy olyan belső szépséggel rendelkezik, amit te sosem tapasztalhatsz meg – zártam le a beszélgetésünk ezen részét. – És örülnék annak, ha leszállnátok róla!
–        Soha! – kiáltott rám BoRam nagy hanggal.
–        Na, idefigyelj, te jégszívű, ostoba, beképzelt ribanc – fogtam bele, minden egyes szónál egyre közelebb hajolva hozzá. – Ha még egyszer ártani mertek neki, megtapasztaljátok, milyen, ha én vagyok kegyetlen. Nem csak ti vagytok képesek ilyennek lenni.
–        Nem félek tőled.
–        Ezt már hallottam, de akkor is kár ebben a hitben lenned, mert majd fogsz, én is képes vagyok arra, hogy megalázzalak, hogy földbe tiporjalak olyannyira, hogy sírva fogsz könyörögni, hogy álljak le. De nem kell aggódnod... Igazán élvezni fogom! – fenyegettem meg jeges hangon, és az, hogy a lány kis híján sírva fakadt, meglepően nagy örömmel töltött el. – Megértettük egymást? – Mivel nem jött válasz, kénytelen voltam megismételni még egyszer, sokkalta erélyesebben. – Kérdeztem valamit! Megértetted, amit mondtam?
–        Igen – suttogta végül BoRam megsemmisülten, én pedig elvettem a kezem a csuklójáról.
Úgy iszkolt el, hogy szinte porzott a lába alatt a járólap is, mire elmosolyodtam. Ám ennek ellenére egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy valóban ezekhez is fogja tartani magát...
Tovább lépdeltem a folyosón, mint aki jól végezte a dolgát, amikor egy határozott hang szólalt meg a hátam mögött.
–        Jeon JungKook! Most azonnal jöjjön az irodámba! – hallatszott az igazgatónő hangja, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mi rosszat tettem...
 

/HaeRa/

A szobámban tértem magamhoz... A megszokott pizsamám volt rajtam, és közben annyira hiányosak voltak az ismereteim a tegnap este történtekről, mint valami megtépázott papírlap. A rajz, amiért majdnem meghaltam, kissé ázottan és gyűrötten ott hevert mellettem. Tudtam, hogy JungKook mentette meg az életemet, immár sokadszorra is hálával tartozom neki, de hogy végül ő hozott haza, vagy valaki már arról fogalmam sem volt. Az agyon üldögéltem, és hunyorítva pillantottam rá az órámra, ami az éjjeli szekrényemen pihent, és sikeresen elkéstem a suliból, vagyis sikerült ijesztően sokáig aludnom, szinte a fél napom odalett. Az ajtó abban a pillanatban nyílt ki, amikor kis híján kizúgtam az ágyból.
–        Örülök, hogy magadhoz tértél! – lépett be anyu, aggódóan nézve rám. – Emlékszel valamire a tegnap estéből?
–        Nem – ráztam meg a fejem.
–        Egy fiú hozott haza, de azt állítja, hogy nem ismer téged – magyarázkodott. – Tényleg így van?
–        Azt hiszem – helyeseltem. – Mi a neve?
–        JungKookként mutatkozott meg, azt mondta, látta,a mint a vízben vagy, és megmentette az életedet. Nem hagyott itt elérhetőséget, így nehéz lesz megtalálnod.
–        Nincs rá szükségem – ellenkeztem, mire a nővérem libbent be a szobámba.
–        Annál jobb! – értett velem egyet. – Nem is illene hozzád egy ilyen helyes fiú.
–        HaeYoung, fél perced van, hogy kimenj innen! – utasította őt anyu szigorú hangon. – Te azt szeretted volna, ha a húgod ottmarad, vagyis neked nincs semmi jogod ahhoz, hogy a nevében köszönetet mondj.
–        Na, és – vonta meg a vállát HaeYoung. – HaeRa béna, és semmi vonzó sincs benne, én ezzel szemben tökéletes vagyok.
–        Na, ebből elég! – pattant fel az ágyamról a nő, majd olyan sebességgel tessékelte ki a nővéremet az ajtón, hogy az reagálni sem tudott rá. – Inkább azon gondolkodj, hogy hová mész el a hónap végén, mert én nem vagyok hajlandó elviselni téged, te háláltan nőszemély!
–        Anyu! – szóltam hozzá gyenge hangon, hogy higgadjon le. – Hagyd, ne idegesítsd fel magad!
–        Akkor sincs joga ahhoz, hogy így bánjon veled! – mérgelődött tovább.
–        Ha kell neki az a fiú, vigye – feleltem egyszerűen. Tudtam, hogy JungKookot nem lesz egyszerű levenni a lábáról, a harmadik próbálkozásánál, már felettébb bunkó lesz, amit HaeYoung nem fog jól viselni. – Nekem nincs rá szükségem.
–        De lehet, hogy éppen arra lenne szükséged, hogy valaki melletted legyen, és amúgy is illik megköszönni, ha már az életét kockára tette érted – korholt meg anyu szigorúan.
–        Be kellett volna mennem a suliba – váltottam témát.
–        Felhívtam az igazgatónőt, mondtam neki, hogy nem érzed jól magad.
–        Remek – sóhajtottam lemondóan. – De attól még délután elmegyek!
–        Szeretném, ha pihennél...
–        Majd pihenek a halálom után – ellenkeztem. – Nem akarok itt maradni, vannak, akik számítanak rám...
–        Kincsem! – szólt rám anyu szelíden. – Nem fogsz meghalni.
–        És mi van, ha mégis? Nem akarok kimaradni semmiből...
–        Lesz még időd sok mindenre az életed során – vont magához közelebb, hogy megölelhessen, de akkorra már úgy bőgtem, mint egy kislány...

-

Végül hosszasan könyörögtem, de csak sikerült megszöknöm otthonról. Egyenesen a menhely felé vettem az irányt, és elképedve vettem észre, hogy YooMin nincs bent. Úgy mentem végig a folyosón, hogy felmarkolhassam a takarmányt a macskák számára, hogy az ott dolgozó fiúk, mind meglestek maguknak. Pironkodva, és sebes léptekkel tűntem el az ajtón túlra, ahol egy másik idegesítő személy várakozott rám.
JungKook...

Megint rajta volt az a bizonyos fehér sapka, és azon kezdtem el agyalni, hogy vajon otthon is rajta van, vagy épp ebben alszik... Vajon miért van rajta mindig, talán különösen jelentős számára?
–        Úgy nézel ki, mint egy cékla! – állapította meg, majd közelebb lépett, hogy kivehesse a kezemből az alaposan megpakolt vödröt. – Mi lelt téged?
–        Az előbb majdnem felfaltak a szemükkel a kint lévő fiúk – közöltem vele, de amilyen kaján vigyort ült ki a fiú képére, most még jobban elvörösödtem.
–        Talán ideje lesz féltékenynek lennem – vonta meg a vállát.
–        Nem hiszem, hogy erre szükséged lenne – jegyeztem meg a homlokomat ráncolva. –Hiszen csak barátok vagyunk, vagy valami, és nem érdekel egyik sem.
–        Még csak barátok sem vagyunk – állított el egy pillanat alatt. – Csak egy vesztett fogadás miatt vagyok a rabod.
–        A rabom? – értetlenül meredtem rá. – Erről nem volt szó, ha akarsz most is elmehetsz – mutattam az ajtó irányába.
–        Bár bizonyos szempontból szívesen leszek a rabod, főleg ha láncokat is hozol hozzá – Ugyan azzal a pillantással mért végig, ahogy az előbb a többi fiú. Mi a fene lett a világgal?
–        Szó sincs róla! – emeltem fel a hangomat határozottan. – Ez most valami büntetés arra vonatkozóan, hogy neked köszönhetem az életem?
–        Nem. Egyszerűen nem hagyott volna a lelkiismeretem nyugodni, ha otthagylak – közölte a tényeket ridegen. – Másrészt a diri azt akarja, hogy a hétvégét is töltsem veled, hogy segíts nekem tanulni.
–        Tessék? – Egy pillanat alatt elkerekedett a szemem. – Már holnap?
–        Ja – nyögte ki hatalmas válaszát. – Vagyis lőttek a csajozásnak.
–        Én nem este megyek át hozzád, hanem délelőtt, vagyis nyugodtan csajozhatsz – feleltem megvonva a vállamat. – De tényleg ez a szándékod? Akkor is elmentél bulizni, amikor levesztetted a fogadásunkat?
–        Úgy néz ki, hogy most nem én vagyok féltékeny – nevetett fel jókedvűen.
–        Én nem vagyok féltékeny, nincs miért. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, ezért nagyon hálásnak kellene lennem, és vagyok is, de féltékenynek nem érzem magam...
–        Hát ezt nem merném ennyire határozottam állítani.
–        Nem tudnánk másról beszélgetni? – vetettem fel végül, mert rettenetese untam, hogy megpróbál valami olyat rám magyarázni, aminek nincs semmi értelme.
–        Mert zavar a téma? – hajolt hozzám ijesztő közelségbe, szinte még a lélegzetét is éreztem a nyakamon.
–        Egy cseppet – helyeseltem. – Miért mondtad a szüleimnek azt, hogy nem ismersz?
–        Nem akartalak bajba sodorni – hangzott a válasz. – Jobb, ha nem tudják, hogy velem randizol, minden egyes nap.
–        Ez nem randi. Egyébként is anyám azon van, hogy keresselek meg, mondjak neked köszönetet, mert szerinte segíthetnél abban, hogy ne legyek magam alatt.
–        Hát rajtad már nem lehet segíteni – jegyezte meg gonoszan.
–        De szemét vagy – forgattam a szemem. – Másrészt a nővérem rád akar mászni.
–        Lehet próbálkozni, maximum sírva fog haza menni. Olyan fajta lánynak tűnik, mint BoRam.
–        Mert nagyon jóban vannak.
–        Mégis hogyan? – nézett rám a fiú őszinte elcsodálkozással.
–        Hosszú lenne elmagyaráznom, de majd holnap megtudod.
–        Nem akarok holnap is veled lenni – határozta el magát a fiú. – Kivéve, ha megszabadulsz egy-két ruhádtól.
–        Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? – elképedve meredtem rá. – A kabátomat le fogom venni.
–        Azonkívül...
–        Meg a pulcsimat is, ha meleg lesz.
–        És azonkívül? – környékezett meg újra, és alig két centi választott el az ajkaitól, vagyis megint csókot akart lopni tőlem. Az volt a legnevetségesebb az egészben, hogy már le is hunytam a szemem, annyira vágytam arra a csókra a lelkem legmélyén...
–        Nem hiszem, hogy tovább vetkőznék – tértem végül magamhoz, de akkor már egy rák színéhez hasonlított az egész arcom. – És soha nem is fogok...
–        Soha ne mondd, hogy soha – kacsintott rám, majd angolosan távozott, magamra hagyva az összezavarodott érzéseimmel együtt.
-

Szombaton rettenetesen rossz volt az idő, esett és olyan szél fújt, hogy kis híján még a fejemet is levitte. A fiú címe ott lapult a zsebembe, de a telefonszámát sem tudtam, azt is kinéztem volna belőle, hogy rossz címet ad meg, hogy véletlenül se kellejen velem találkoznia. Azon is elgondolkodtam, mi van abban az esetben, ha nem is az igazgatónő kérte meg, hogy vegyen rá, segítsek neki tanulni, hanem ő maga szeretne velem némi időt tölteni. Persze ez mind hazugság... Vagyis csak szerettem volna, ha ez így van... Természetesen bemehettem volna a suliba megérdeklődni a pontos információkat ezzel kapcsolatban, de akkor megkaptam volna, hogy órára nem tudtam bemenni, miért lógok éppen az érettségi előtt... A megadott cím felé meneteltem, már egy jó ideje leszálltam a buszról, és az eső olyan kitartóan zuhogott, ha estefelé már csak csónakkal fogok tudni hazajutni. Nem messze az címtől egy pad árválkodott, mögötte hatalmas kert, és egy narancssárga kétszintes ház. Az egyik ablakból éppen arra a padra lehetett látni, vagyis ezt véltem, természetesen ezt csak akkor tudtam volna megmondani, ha majd végérvényesen is bejutottam az épületbe. Egészen az ajtóig meneteltem, majd becsengettem.

Háromszor kellett csengetnem, mire valaki egyáltalán reagált a zaklatásomra. Éppen JungKook nyitott ajtót, csupán egyetlen pólóban, és egy melegítőnadrágban, még zoknit sem viselt, sőt ijesztően sápadt volt, olyan, mint amikor az ebédlőben elkapta az a furcsa fejfájás.
–        Jól vagy? – aggodalmasan nyúltam az arca irányába, a szél még az ernyőt is csaknem kivitte a kezemből.
–        Menj el! – utasított kegyetlenül jeges hangon, elkapva csuklómat, mielőtt az arcához érhettem volna.
–        Te kérted, hogy jöjjek ide! Nem megyek sehova – ellenkeztem, miközben szinte kitéptem a kezem a szorításából.
–        Nem hiszem el, hogy ennyire ostoba vagy! Most nem akarlak látni, sem téged, sem mást! Tehát szívódj fel!
–        Mi a fene ütött beléd? – emeltem fel a hangomat, és közben villámló pillantással meredtem rá.
–        Menj el, HaeRa! Nem ismétlem meg még egyszer! Addig nem megyek el, amíg el nem mondod, hogy mi a bajod van? Fáj valamid? Tudod esetleg segíteni?
–        Tűnj el! – Itt szinte már ordított velem, majd a következő pillanatban becsapta az ajtót, mintha ott sem lettem volna.
–        JungKook! – A nevét mondogatva kezdtem el ököllel püfölni az ajtót. – Engedj be, és mondd meg mi a franc bajod van velem? Tegnap még semmi bajod nem volt.

Nem jött válasz, egyetlen szó sem, és annyira szerettem volna tudni, mi történhetett vele. Letettem magam arra a padra, és egy pillanattal később egy erősebb széllökés kivitte a kezemből az esernyőmet, így rám esett az eső. A hajam pár másodperc alatt vizes lett, a ruháim szintén, de kitartóan ücsörögtem a padon, arra várva, hogy kijön, és megsajnál... De erre nem került sor... Hosszasan, talán negyed órát várhattam a zuhogó esőben, szinte már a bugyim is teljesen vizes volt, a táskámban szerencsére becsomagolva pihentek az épen maradt cuccaim, illetve, amit anyutól kaptam. De semmi... Mintha már nem is érdekelte volna, hogy mi van velem. Annyira átfáztam, hogy alig bírtam mozdulni, ám arra még volt lehetőségem, hogy feltápászkodjak. Újra próbálkozni akartam a kopogással, a csengetéssel, de pár lépéssel később erős szédülés jött rám, így eszméletlenül landoltam az egyik nem túl távoli pocsolyában...