12. fejezet

Szó nélkül követtem a fiút felfelé a lépcsőn, melynek korlátjai öntöttvasból készültek, feketére lakkozott indákból fonódtak össze. Egész végig a kezemet fogta, tenyerének forró érintése miatt, kezdett az én tenyerem is kissé nyirkossá válni. Határozottan nem szerettem azokat a kétes érzéseket, melyeket egyetlen érintésével, vagy épp pillantásával képes bennem okozni. De nem mondtam semmit sem, csak lépdeltem utána, és alig vártam, hogy végre elengedje a kezemet. Ennek ellenére nagyon kíváncsi voltam arra, hogy vajon a szobájában is ennyire úrias a légkör, vagy éppen ellenkezőleg, tipikusan fiús szobája van. Már az ajtóban ácsorogtunk, amikor erős késztetést éreztem arra, hogy meneküljek. De megígértem neki, hogy segíteni fogok tanulni, ám rengeteg kérdésem lett volna még az irányába.

A legelső dolog, amit megállapítottam, hogy igazat mondott az ágyával kapcsolatban, valóban elég nagy volt kettőnknek, és elképedve vettem észre, hogy alapvetően két személyre szólt az ágynemű is. Azon agyaltam egy pillanatig, hogy eleve fel van készülve arra, hogy megossza az ágyát valakivel, vagy addig készítette el mindezt, amíg én a fürdőben voltam. Mindkettő lehetséges...

–        Nem lehetne, hogy én mégis a kanapén alszom? – vettem fel, amikor beléptem a különösen rendezett szobába. Igazán nagy volt a ár, és elegánsan volt berendezve, mindenfelé különféle kicsiny zöld növények. Enyhe fény szűrődött be, vagyis az időjárás sem mutatta a legsötétebb orcáját, mindösszesen engem tisztelt meg azzal, hogy ilyen rémes időben indulhassak útnak. Talán van esély arra is, hogy holnapra azok a tócsák felszáradnak, és vehetek egy kiadós sétát hazáig. Remélhetőleg egyedül...
–        Ja, és mit mondok majd az apámnak? – kérdezett vissza veséig hatoló pillantással meredve rám.
–        Akkor majd alszol te a kanapén.
–        És akkor is mit fogok mondani apámnak, ha holnap délelőtt haza esik?
–        Nem tudom – vontam meg a vállam. – Mondjuk azt, hogy szörnyek voltak a szobádban, és féltél. – Erre JungKook dallamos kacajban tört ki, majd egy fél pillanat alatt olyan közel hajolt hozzám, hogy odébb sem tudtam lépni.
–        Én nem félek semmitől, és ezt apám is tudja – hangzott az öntelt válasz. – Akkor segítsz tanulni, mielőtt aludni mennénk?
–        Felőlem – ismét csak megvontam a vállam, és kezdtem felvenni ezt az idegesítő szokást. – Miben is kellene a segítségem pontosan?
–        Mindenben – felelte egyszerűen, majd kis híján hozzám vágta a táskámat. – Jövő héten minden tantárgyból javító dolgozatot kell írnom, s ha nem lesz hármas, vagy annál jobb, repülök a suliból.
–        Akkor nagyon meg kell mozgatni az agysejtjeidet – állapítottam meg, majd a fekete-fehér nagy, kockás, puha szőnyegre telepedtem, kipakolva az ugyan nedves táskámból a szerencsére száraz tankönyveimet.

Néztem, amit a fiú zsebre teszi a telefonját, és nagy sóhajtozás közepette letelepszik mellém. Az elkövetkezendő órában alaposan magyarázkodtam, a matematika, a fizika és kémia, illetve egyéb tantárgyakról, miközben igyekeztem minél könnyebben elmondani mindent. Úgy tűnt, hogy azon tárgyak, amikben nem voltak számok annyira nem mentek neki nehezen, de ha számokról volt szó, az átlagosnál is alul szerepelt. Amikor már úgy tűnt, hogy egészen megértett mindent, feladatokat írtam neki, hogy egyedül is megtudja oldani őket a dolgozatokban, még az is nagy szerencse volt, hogy ismertem azon tanárok módszereit, akiknél tanul. Egyik pillanatban azonban nem is a feladatokkal foglalkozott, hanem talpra pattant, és elkezdte magát, pontosabban a zsebeit kutatni, mintha keresne valamit.
–        A szentségit! – szitkozódott. – Nem láttad a telefonomat?
–        Alig egy órája tetted a zsebedbe – közöltem vele hitetlenül nézve rá.
–        Ó, tényleg! – csapott a homlokára megvilágosodásában. – Már elfelejtettem.
–        Koncentrálhatnánk a matek példákra? – játszottam a szigorú mestert.
–        Persze, csak elmagyaráznád még egyszer? – nézett rám kérlelő pillantással, amint a mobilját biztonságba helyezte az íróasztalon.
–        Órák óta nem csinálok mást, mint magyarázkodok – sóhajtottam fel lemondóan.
–        De nem emlékszem semmire sem belőle – sápoadt el egy pillanat alatt, én pedig nem hittem el, hogy ennyire rossz lenen a memóriája.
–        Ugye ez most valami rossz vicc?
–        Nem – rázta meg a fejét komoly arccal. – Azt, ami az elején volt már nem tudnám felidézni, amit nem rég magyaráztál el, arra csak homályosan emlékszem.
–        Még az aranyhalnál is rosszabba a memóriád – csodálkozva, és némi aggodalommal néztem rá. – Biztos, hogy minden rendben van az agyaddal?
–        Inkább hagyjuk! – legyintett ingerülten, majd olyan sebességgel csapkodva pakolta el a tankönyveket és egyéb felszereléseket, hogy csak ámultan figyeltem a mozdulatait. – Megyek, lezuhanyozom, addig foglald el az ágy egyik részét.
–        Akkor nem tanulunk? – faggattam csendesen.
–        Nem. Én nem kínzom magam, majd kitalálok valamit – felelte egyszerűen megvonva a vállát, és sebesen felmarkolta a törülközőjét, és kiviharzott a szobából.

Nagyot sóhajtottam, amikor becsukódott a háta mögött az ajtó, és némi fájdalmat éreztem a a mellkasomban, de ezúttal nem a betegségem miatt, inkább a fiú irányába érzett fájdalom volt, mely keveredett az őszinte sajnálattal. Talán tíz perc múlva térhetett vissza, én addigra bebújtam a takaró alá az ágy bal részén.
–        Elárulod, hogy eddig hány lány fordult meg az ágyadban? – faggatóztam rövidke hallgatás után, és önmagamat is megdöbbentettem a saját kérdésemmel.
–        Veled együtt három – közölte tényszerűen. – Ebből az egyik az anyukám volt, amikor kicsi voltam.
–        Ha én vagyok a harmadik, akkor ki volt a második, és mikor? – Szerettem volna többet tudni a múltjáról, ám többnyire hallgatott róla, mint a sír.
–        Az első nagy szerelmem – jelent meg egy röpke mosoly az arcán. – És tizenhat éves voltam.
–        És nincs több lány, még akkor sem, amikor azt mondtad, hogy csajozni mész...
–        Úgy tűnik, hogy egyesek nagyon féltékenyek...
–        Nem vagyok az! – tiltakoztam nagy hévvel. – Csak kíváncsi vagyok, hogy mielőtt megkezdtük volna a fogadásunkat, valóban azt tetted, amit...
–        Nem – mosolyodott el újra. – Ha érdekel, hogy hol voltam akkor hétvégén, akkor megnyugtatlak, mert nem lányok társaságában szoktam tölteni az időmet.
–        De akkor miért mondogatod ezt? – néztem rá meghökkenve.
–        Mert látnod kéne azt az arcot, amikor ilyenkor vágsz – jelentette be diadalittasan, majd behajította magát az ágyba, ügyelve arra, hogy véletlenül sem érjen hozzám. Ha érdekel, a nagypapámnál szoktam lenni, bent az idősek otthonában, és sakkozni próbálok.
–        Gondolom, nem megy valami fényesen.
–        Egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyiszer nyertem, vagyis mennyiszer hagyott nyerni – mutatta fel a hüvelykujját arra utalva, hogy csak egyszer tudott győzni a nagypapája ellen. – Ha szeretnéd, egyszer bemutatlak neki.
–        Én tudok sakkozni! – vágtam rá azonnal.
–        Ezen meg sem lepődök, de az öreget biztos, hogy nem tudod megverni – törte le a lelkesedésemet, majd nyomott egy gyors puszit a homlokomra, amit nem kis arcpír közepette fogadtam csak el. Nem mintha lett volna más választásom.
–        Meg ne próbálj átjönni az én térfelemre – szóltam rá szigorúan.
–        Nem garantálok semmit sem – kacsintott rám, majd hátat fordított nekem. – Aludj jól!
 

-

Az éjszaka folyamán gyakran ébredtem arra, hogy a fiú hanyagul dobálja magát jobbra meg balra, annyira nyugtalanul aludt, hogy nem is csodálkoztam azon, hogy nem fog az agya megfelelően. Az éjszaka nagy részét rémálmokkal gyötörve, izgatott állapotban tölti... Úgy hajnalt tájt, amikor egészen közel volt hozzám, nem bírtam ki, hogy ne vonuljak közelebb hozzá, annak reményében, hogy talán a jelenlétem segít neki abban, hogy jobban aludjon. Éppen a hátán feküdt, a végtagjai szerteszét dobálva, és a csuklójára fontam az ujjaimat, és olyan hirtelen tekerte az másik karját a derekam köré, hogy menekülni sem tudtam, olyan védelmező ösztön lehetett ez, ami mindig akkor érinti őt, ha bajban vagyok, mintha erre született volna, hogy vigyázzon rám, és valahol a lelkem mélyén azt szerettem volna, ha szeret is, nem csak vigyáz rám. Végül kénytelen voltam a mellkasához bújni, miközben el nem engedett egy pillanatra sem, de onnantól kezdve, hosszú órákon át nem mozdult. A lélegzete is sokkalta egyenletesebb lett, és nem vagdalózta a végtagjait sem, maga volt a megtestesül nyugalom.

Egészen éles fénnyel jelent meg a reggel, szinte a szemembe sütött a nap, szerettem volna felkelni, mert haza kellett volna mennem. Lassan kinyitottam a szemem, és az első dolog, amivel szembe találtam magam JungKook angyali arca, és azok az arcvonások, egyszerűen hihetetlenül vonzóvá, mi több nagyon helyessé tették őt, abban a pillanatban nagyon, de nagyon jóképűnek véltem. Szerettem volna kikászálódni az ágyból, de fél másodperccel később egy erős kar rántott vissza.
–        Maradj még! – kérlelt a fiú csendesen.
–        De mennem kell – ellenkeztem. – A szüleim megölnek.
–        Csak egy kicsit, kérlek! – Lágyan kérlelt, úgy, ahogyan eddig még soha sem.
–        Miért? – csodálkozó pillantást vetettem rá.
–        Mert az elmúlt időszakban, még nem aludtam ennyire jól, és nyugodtan.
–        De ehhez nekem semmi közöm – vontam meg a vállam.
–        De igen is van – erősködött. – Nem kell elhinned, ha nem akarod. Csak maradj még egy kicsit, maradj mellettem!
Hatalmas sóhajtás hagyta el az ajkaimat, majd lassú mozdulatok közepette helyeztem magam kényelembe a fiú mellett, aki gondolkodás nélkül ölelte át a derekam, és húzott magához olyan közel, ahogy csak tudott, majd pár pillanattal később ismét átlépett az álmok mezejére.

-

Arra ébredtem fel, hogy valaki nagyon be akar jönni a lakásba, kulcs zaja is hallatszott, és Kook kétszer olyan sebesen, ahogyan én az előbb menni próbáltam, felpattant az ágyból.
–        Mi történt? – néztem rá idegesen, a saját idegességét még a végén rám ragasztotta, ami nekem speciel nem tett valami jót.
–        Hozd a cuccaidat, öltözz át, mennünk kell! – adta ki az utasítást.
–        Tessék? – elkerekedtek a szemeim a hangszín miatt.
–        Jól hallottad, ha csak nem szeretnéd apám hülyeségeit hallgatni, akkor öltözz, és az erkélyen át fogsz távozni.
–        Hogy mondod? Az erkélyen?
–        Igen, jól hallottad, gyerünk! – utasított még erőteljesebb hangon, de ő közben már a pólójától is megszabadult. Becsuktam a szemem, hogy ne lássak belőle semmit, ám a kezemmel már a saját immár megszáradt ruháim között kutattam.
–        Miért nem találkozhatok apáddal? – értetlenül álltam az eset előtt.
–        Mert ez határozottan nem jó ötlet.
–        Miért? Mit titkolsz? – Nem jött válasz, cserébe csupán az ajtó becsapása hangzott feleletnek.

Szitkozódhattam volna magamban, de amikor megcsapott a fiú apjának a hangja, a vér is szinte meg fagyott az ereimben. Én ezt a hangot hallottam már, sőt gyakran hallom is. Ez az orvosom hangja volt. Fojtott hangon vitatkoztak odalent, semmit sem értettem belőle, de ennek ellenére meglepően felzaklatott a felismerés. Mi van, ha JungKook végig hazudott nekem, és valójában, az apja éppen az a Dr. Jeon, aki mindig az egészségemért aggódik.
–        Még nem vagy kész? – lépett vissza JungKook a szobába, a kezembe nyomva a cipőmet, majd a táskámat, és az erkélyre hurcolt a felkaromnál fogva.
–        Az apád tényleg építészmérnök? – néztem a fiúra gyanakodva az erkélyen ácsorogva, egy szál zokniban, de igyekeztem minél hamarabb felöltözni indulásra készen, bár annak jobban örültem volna, ha az ajtón távozom.
–        Igen, az! Miért?
–        Mert ezt a hangot már hallottam, az orvosomnak éppen ilyen kellemes hangszíne van.
–        Micsoda véletlen. Nyilvánvaló, hogy ez nem egyedi dolog itt Busanban – forgatta a szemét a fiú. – Lent megvárlak!
–        Lent? – néztem a távolodó alakja után. – Hogyan jutok innen le?
–        Kénytelen leszel leugrani – hangzott a dölyfös válasz, én pedig kis híján sírva fakadtam.

Egyedül maradtam a kissé hűvös, de ragyogó napsütésben, egy hatalmas erkélyen, ahol sok virág, illetve fekete kerti bútor pihent. Nem mertem közelebb menni a korlátokhoz, a körülbelül egy méter magas korlát, hézagosan volt felszögelve az alapvető gerendákhoz, de még így is elég biztonságosnak tűnt. Kivéve, ha az embert arra kényszerítik, hogy vetődjön le a semmibe. Ugyan nem volt annyira, halálosan magas, de a félelem simán kihozhatja a pánikot belőlem, ami miatta az azonnal ható gyógyszeremre is szükségem lesz. Még jó, hogy azt is magammal hoztam. Ha ezt élve megúszom, akkor már mindenre képes leszek...
–        Rendben van, jöhetsz! – jelent meg az erkély alatt a fiú egy hátizsákkal a hátán, mintha készülne valahová.
–        És mégis hogyan gondoltad? – mérgelődtem.

–        Felmászol szépen a korlát szélére, és leugrasz – hangzott a válasz, mintha ez az egész teljesen természetes és magától értetődő lenne. Már akinek...

–        Persze, még mit nem! – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.
–        És ha azt mondom, hogy elkaplak – ajánlotta fel a fiú.
–        Nem hiszek neked – akadékoskodtam, de amit meghallottam, hogy a fiú apja nagy elánnal igyekszik a szoba felé, kénytelen voltam felmászna arra a keskeny korlátra.
–        Ne legyél már gyáva! – sziszegte JungKook összeszorított fogakkal. – Nem lesz semmi bajod!
–        Mondod te, nem te fogod fel dobni a talpad!
–        Ha halálra vagy ítélve, akkor már nem mindegy, úgyis annyira meg akarsz halni, akkor mindegy, hogy most vagy pár héttel később, mit számít az – emelte fel a hangját. – Gyere már, az isten szerelmére!

Ki akartam oktatni, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy most vagy később, aztán elhallgattam, mert igaza volt, ha a meg kell halnom most, akkor megfogok... annyira mindegy, hogy mi lesz, lehet, hogy ez az utolsó pillanat, de lehet, hogy nem... Úgy tudom meg, ha leugrom... Hanyatt vágódtam az ismeretlenbe alig tíz méter magasból, de még ezen rövid távon is a szél összekuszálta az amúgy is kusza tincseimet. Ugyan volt bennem némi félsz a földet érés tekintetében, de a fiú igazat mondott. Olyan ügyességgel kapott el, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Lehunytam a szemem, amikor megérkeztem, de JungKook fél pillanat alatt talpra állított, és magával vonszolt.
–        Hová megyünk? – faggatóztam remegő végtagokkal, még mindig nem hittem el, hogy képes voltam ilyen gyenge szívvel ekkora őrültségekre, mindenesetre a fiú kihozza belőlem az őrültet, vagy nevezzem bárminek...
–        Elmegyünk a vidámparkba! – vonta meg a vállát, majd további szó nélkül vetettük bele magunkat az utazásba.
 

-

Nem volt olyan nagy a tömeg, mint nyáron szokott, de még így is sorba kellett állnunk mindenhol. Akárhányszor faggatózni szerettem volna, csendre intett, ám egy ponton túl már nem voltam hajlandó vele menni.
–        Mondd meg, minek hoztál ide, azt hiszed, hogy majd így elfelejtem, hogy micsoda őrültségre vettél rá engem – dúltam-fúltam, amin a fiú nagyon jót nevetett. – és ez egy kicsit sem vicces.
–        Szerintem az! – vágott vissza. – Lazíts már egy kicsit.
–        Nem mehetek sem a hullámvasútra, sem semmilyen olyan eszközre, ami megnövelheti a pulzusomat, nem ijedhetek meg, mert az is a vesztemet okozhatja – magyarázkodtam.
–        Akkor nem maradt semmi érdekes számunkra – játszotta a csalódottat. – És a céllövölde?
–        Az jöhet, de elég béna vagyok benne – állapítottam meg, de további magyarázatokba nem bocsátkozhattam, mert erősen megragadta a csuklómat, és az egyik ilyen árus felé hurcolt.

JungKook megvette a labdákat, amikkel el kellett találna a három kupacba állított dobozokat, és annak függvényében, hogy mennyit talál el belőle, kap valamilyen ajándékot. Tudtam, hogy éppen úgy van kitalálva, hogy véletlenül sem lehessen nagyobb értékű tárgyat megnyerni, de az a nagyméretű bárány plüss, melynek rózsaszín szalag volt a nyakába, meglehetősen aranyos volt, bár éppenséggel az öt legnagyobb értékű tárgy között volt, vagyis semmi esély arra, hogy azt fogjuk megkapni.
–        Nos, melyiket szeretnéd? – fordult felém a fiú az egyik teniszlabdával szórakozva. Feldobta, majd elkapta, de oda sem nézett, kissé megdöbbentve ezzel
–        Azt a bárányt – mutattam a kiszemelt tárgy irányába.
–        Az nem lesz egyszerű – kuncogott az árus. Az idős, megőszült bácsika, tisztában volt a nyerési esélyeinkkel, de azért bizakodtam JungKook képességeiben.

Már az első dobás is találat volt, és a harmadik labda segítségével, már meg is közelítette azt a pontszámot, ami az áhított plüss eléréséhez szükséges volt. Elkerekedett szemmel néztem a fiú mozdulatait, ahogyan nekikészül a dobásnak, ahogyan megfeszülnek az arcizmai az erős koncentrálás miatt, és elképedve észleltem, hogy úgy bámulom őt, mintha valami csoda lenne. Aztán az ötödik dobás segítségével, már biztosra vettem, hogy enyém lesz az a bárány, még az árus is elismerően füttyentett, amikor JungKook kezébe adta az ajándékot.
–        Gratulálok, fiam! – dicsérte meg az idős férfi, sőt a néhány további várakozó is elismerően megtapsolta őt.
–        Köszönöm! – hajolt meg a fiú, majd óvatosan távoztunk a körénk gyűlt ember tömegből.

Amint elég messze voltunk mindenkitől, JungKook átnyújtotta a játékot, de amikor elvettem volna tőle, odébb húzta, hogy ne legyek képes rá. Amikor már ötödszörre játszottuk ezt el, elvesztettem a lelkesedésemet, és dühösen néztem rá.
–        Mondhattad volna, hogy meg akarod tartani – közöltem vele jeges hangon.
–        Cserébe adhatnál, mondjuk egy puszit – nézett rám kacéran.
–        Ó, hogy erre ment ki a játék! – világosodtam fel azonnal. – Valahogy sejthettem volna.
–        Nos, akkor szeretnéd ezt a bárányt vagy sem?
–        Jól mutat a kezedbe, meg is tarthatod akár.
–        Rád pedig jobban hasonlít – vonta meg a vállát, de annyira szerettem volna azt a plüsst megtartani, hogy kénytelen voltam egy gyors puszit nyomni az arcára.
–        Elégedett vagy? – néztem rá fülig elpirulva.
–        Kezdetnek nem rossz – mosolyodott el, majd a kezembe nyomta a bárányt, ami felettébb édes volt, kimondottan olyan imádni valóra tervezve, hogy a gyerekek, vagy épp én könnyen megszerethessék.
–        Köszönöm! – öleltem magamhoz a jószágot, melyet éppen nekem nyert meg a fiú. – És most hogyan tovább?
–        Eszünk egy vattacukrot, és aztán kitaláljuk – hangzott a válasz.

Éppen ellenkezni akartam, hogy nem ehetek olyat, de akkor már a tömegben voltunk, így nem volt más választásom, mint vele menni. Végül málnás vattacukrot ettünk, az ujjaim is ragadtak, a habkönnyű édességtől, és nem is hittem volna, hogy a cukor lehet ennyire jó dolog. Mennyi mindent hagytam ki csak azért, mert rettegtem attól, hogy valami bajom lesz, és hogy a szüleim mennyi mindenből kihagytak volna, annak érdekében, hogy meghosszabbítsák az életemet... De mi értelme van a hosszabb életnek, ha az unalmasan és emlékek, élmények nélkül telik el? Nyilvánvalóan semmi...

A következő utunk egy olyan fülkébe vezetett, ahol némi pénzért azonnal képeket csinálnak rólunk, vagyis az automata, ám alig fél percem volt a legjobb beállás elérésére, de JungKook megzavart ebben, így a gyors fénykép-sorozatunk igen viccesre sikeredett. Minden percét élveztem, sőt a képeink középpontjában, Sammy, a bárány állt, na meg azok a nevetséges arcok, melyeket a fiú vágott. Életemben nem nevettem még ilyen jót.

Aztán ki kellett próbálnom egy-két másféle édességet is, JungKook nem hagyta, hogy bármiből is kimaradjak, bármennyire ellenkezni akartam, azonnali zsarolás lett a vége, amit nem díjaztam. Aztán elértünk a vidámpark legnagyobb látványosságához az óriáskerékhez, melynek csupán a látványa elég volt ahhoz, hogy kavarogni kezdjen a gyomrom. A fiú rögtön beállt a sorba, hogy jegyet szerezzen kettőnknek, de én úgy álltam ott egy helyben, mintha földbe gyökerezett volna a lábam.
–        Na, ezt felejtsd el! – közöltem elsötétült képpel, miközben jeges izzadság folyt végig a hátamon.
–        Nem lesz semmi baj! – tette kezét a vállamra a fiú, hogy megnyugtasson, ám ez annyira nagyon azért nem jött össze. – Itt vagyok veled! Eddig is vigyáztam rád, most is fogok!
–        De tériszonyom van! – figyelmeztettem remegő hangon.
–        Az a legjobb, ha szembe nézel a félelmeddel, így győzheted le a leggyorsabban.
–        Ne csináld ezt velem – könyörögtem a kezemben lévő bárányt fojtogatva.
–        Kettőt kérek – nyújtott át egy köteg pénzt a pénztárosnak, majd amint megkapta a zsetonokat, elindultunk a sorba, hogy mi is kaphassunk egy fülkét.

Kicsit sem akartam, olyan magason, több tucat méterrel magasabban lenni, miközben a lábaim kilógnak a vakvilágba. És mi lesz, ha elejtem a plüssömet? Ki menti meg Sammyt? És ki ment meg engem, ha elájulok odafent? Eddig remekül éreztem magam, de most olyan páni félelem uralta az összes kis sejtemet, hogy azt hittem, ott halok meg a helyszínen.  Aztán, amint beszálltunk az egyik kis kosárba, és a kér srác biztosított mindent, amit csak kellett, lassan megindultunk felfelé... Ki sem nyitottam a szemem, csak éreztem a szintkülönbségeket, a semmit a lábam alatt, attól is féltem, hogy elhagyom a cipőmet.
–        Ha, nem nyitod ki a szemed, lemaradt a látni valóról! – törte meg a pánik hangulatomat JungKook kellemes nagyja.
Nem is válaszoltam, csak összeszorítottam a szemem, és bizakodtam abban, hogy lassan vége ennek a rémálomnak. Már vagy két kört tettünk meg, és ismét nagyon magason éreztem magam, amikor az óriáskerék hirtelen megállt a levegőben, egy kicsit előre mozdult, majd hátra, majd végül teljesen leállt. Olyan szinte féltem, hogy a pulzusom az egekben volt, a szívem össze-visszakalapált, majd erősen szorítottam rá a fiú kezére. Miért éppen most kellett ennek a rémségnek tönkre mennie?
–        Az óriáskeréknél műszaki hiba lépett fel! – szólalt meg egy női hang a hangosbemondón. – Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat, a hibát hamarosan elhárítjuk.

Odalent óriási hangzavar tört ki, körülöttem mindenki pánikban volt, nem csak én, a szülők igyekeztek a gyerekeket megnyugtatni, és pedig éreztem, ahogyan egy könnycsepp végigszalad az arcomon.
–        Nem akarok itt meghalni! – sikoltottam fel, JungKookra pillantva, aki maga volt a megtestesült nyugalom.
–        Nem fogsz! – fogott rá az arcomra két oldalról, és húzott az arcéhoz közelebb. – Nem lesz semmi bajunk. Mindjárt megoldják a problémát, és továbbhaladunk!
–        És ha nem? És ha itt leszünk órákon át?
–        Dehogy leszünk! – nevetett fel. – Nyugodj már meg, nem tesz neked jót, ha folyton mindenen aggódsz.
–        Te ezt nem értheted – mérgelődtem igen hevesen. – Félek, érted, mi az? Rettegek attól, hogy leesem innen, hogy lesz valami bajom, én... én nem akarok meghalni.
Ismét úrrá lett rajtam a pánik roham, kis híján bőgtem, mint egy kislány, de a fiú kitartóan azon volt, hogy megnyugtasson, ám megint lehunytam a szemem, abban bízva, hogy amint kinyitom, már vége is lesz ennek az egész őrületnek...
–        HaeRa! – mondta ki a nevem a fiú határozottam. Éreztem az arcomon a lélegzetét, vagyis igen közel volt hozzám, megint... – HaeRa, nézz rám! Csak rám! Kérlek!

Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szeme, elvesztem JungKook mélybarna íriszében, abban a kavargó sötétségbe, mely egyszerre minden érzékemet kikapcsolta. Mintha hatvan méterrel lebegtem volna a föld felett, de nem az óriáskerék miatt. Egyszerre szabadnak, és könnyednek éreztem magam, mintha semmi baj sem lett volna körülöttem, csak mi ketten voltunk abban a helyzetben. Nem volt külvilág, nem volt zaj... Csak ő és én... Mintha egyszerre lettem volna a mennyországban és a pokolban... Aztán amint megéreztem az ajkait az enyémeken, ismét lehunytam a szeme, ez ösztönösen jött, és mindent hátra hagyva akartam, hogy megcsókoljon, ennél is jobban. Ezernyi vegyes érzelem kavargott bennem, és amikor a nyelvével gyengéden végigsimított az ajkaimon, megint önkénytelenül szétnyíltak az ajkaim. Fél pillanattal később már, olyan szenvedéllyel csókolt, hogy minden egyes kis rész igyekezett felfedezni., elvesztem ebben a hévben, hirtelen nem is igazán érdekeltek, hogy egy meghibásodott óriáskeréken ücsörgök, hihetetlen magasságban, szerettem volna magam is visszacsókolni, és azt a minimális tudást, amit éppen megszereztem óvatosan alkalmaztam.

Ez volt életem első csókja, ami egyszerre volt leírhatatlanul szenvedélyes és veszélyes. Aztán amint megszakította a csókunkat, JungKook elmosolyodott, az arcom pedig lángolni kezdett, amilyen zavarba jöttem.
–        Jobb volt, mint az előző – jegyzete meg, majd hátradőlt és a messzeségbe bámult. – Nem mellékesen a legjobb módszer arra, hogy felhagyj a pánikkal.
–        Kaphatok még egyet? – néztem rá ártatlan tekintettel, mire a fiú kis híján felkacagott.
–        Ne légy telhetetlen! – intett le, ami miatt némi csalódottságot éreztem.

Aztán hallgatásba burkolózott, én pedig óvatosan felemeltem a tekintetem a távolba. Valahogy kevésbé féltem a messzeségtől, és a magasságtól is. Nem mellékesen eszméletlen szép volt a kilátás a kikötőre, a magas épületekre, valahogy sérthetetlennek és különlegesnek éreztem magam. Pár perccel később a kerék sikeresen megindult, és kevésbé akartam összeesni, amikor végre biztos lábakon álltam.
–        Azt hiszem, mára elég volt a kalandból – jegyezte meg JungKook, amint távoztunk az immár lezárt óriáskerék mellől. Egyelőre üzemen kívül helyezik, amíg alaposabban ki nem vizsgálják a működőképtelenségének az okát. – Gyere, hazakísérlek...
 

-
 

Túl gyorsan hazaértem... Eddig meg akartam tőle szabadulni, vagy épp ő tőlem, de amikor nem messze az otthonomtól ácsorogtunk, nehezemre esett elengedni a kezét. Valahogy teljesen természetesnek vettem, hogy ragaszkodóan fogja a kezemet, mintha jelentettem volna neki bármit is. Szerettem volna tudni, hogy érez-e irántam bármit is, lehet az egészen kicsi is, mégis rengeteg mindent megváltoztatna, talán az életemhez való ragaszkodást is.
–        Holnap találkozunk az iskolában! – búcsúzott el tőlem, de még utoljára megölelt, sőt egy lágy puszit is nyomott a homlokomra.
–        Úgy legyen! – mosolyodtam el, majd hatalmas szárnyakkal repdeső szívvel lépdeltem a ház irányába.

Csendesen léptem be az ajtón, de megdöbbenéssel vettem észre, hogy már várnak rám. A szüleim haragos pillantással méregettek azonnal, nem is értve, mi a fene bajuk van velem, a nővérem, HaeYoung pedig összefonta a karjait a mellkasa előtt és lenéző tekintettel illetett. Ezen nem lepődtem meg, de a szüleimen rettenetesen.
–        Ideje volt, hogy végre hazaérj! – szólalt meg anyu szigorú hangon, majd a kezembe adta a testvérem telefonját. – Beszélnünk kellene!
–        Én nem csináltam semmit! – hárítottam el a gyanúsítgatásukat.
–        Ez másról árulkodik! – közölte vele apám, és pedig remegő kézzel néztem a képre,a minél a telefon éppen meg volt nyitva. Messziről ugyan, de jól látszott rajta, hogy én vagyok illetve JungKook, amint sikeresen megtapasztaltam az első csók élményét, ami alapvetően hatalmas nyomot hagyott bennem, és elképzelni sem tudtam, hogy ez kép hogyan kerülhetett HaeYoung telefonjára, hacsak nem kémkedett utánam, hogy minél nagyobb bajba kerülhessek.
–        Csalódtam benned, HaeRa! – szidott meg anyu meglepően haragosan. – Őszintén el kell mondanod, hogy hol voltál az éjjel, és honnan is ismered ezt a fiút!
–        Most nagy bajban vagy, lúzer! – nevetett a nővérem gúnyosan.
Sajnos igazat kellett adnom neki.... Tudtam, hogy ebből nem magyarázom ki magam, és ha mindent bevallok lőttek a JungKookkal való találkozásaimnak, de nekem akkor is szükségem van arra a fiúra, még akkor is, ha ez nem tetszik senkinek sem. Ideje, hogy végre a kezembe vegyem a sorsomat...