13. fejezet

El nem tudtam képzelni, hogy HaeYoung miket is mondhatott a szüleinknek, de kezdtem úgy érezni, hogy végre én is számítok nekik egy kicsit, erre tessék... valami mindig van, hogy véletlenül se érezhessem jól magam.
–        Nem akarsz valamit mondani? – fordult hozzám kérdő pillantással apám, majd kényelembe helyezte magát az egyik fotelben. – Mondjuk, kezdjük azzal, hogy honnan is ismered azt a fiút? Múltkor még rendesnek tűnt, hiszen hazahozott, de immár nagy a valószínűsége, hogy köze van ahhoz az esethez is.
–        Nincs hozzá semmi köze – védtem meg azonnal a fiút. – JungKook nem egyszer mentette meg az életemet, és nem nála voltam az éjszaka.
–        Valóban? – csodálkozva meredt rám a nővérem.
–        Valóban, ha kell, megadom YooMin számát. Nála aludtam az éjszaka, és képzeljétek ő lány, és már huszonhat éves – magyaráztam hevesen csapkodva a kezeimmel nyomatékosítva a mondandómat. – Egyébként is megérdemelnék egy kis bizalmat.
–        Arra a kérdésemre még mindig nem válaszoltál, hogy honnan ismered a fiút, és honnan ismered ezt a felettébb idős lányt – sürgetett meg apám a válaszokkal.
–        YooMin azon a helyen dolgozik, ahol jelenleg önkéntesként tevékenykedem, egy menhelyen, JungKook pedig az évfolyamtársam, és az igazgatónő engem kért meg, hogy felügyeljem a beilleszkedését, és segítsek neki, ha szükséges – fejtettem ki a tényeket, némi ferdítéssel, de még így is rengeteg igazság volt benne.
–        Neked nem szabadna dolgoznod sehol sem – szörnyülködött anyu.
–        Még mindig jobb, mint itt lenni, ahol alapvetően semmibe vesznek, és úgy kezelnek, mint aki halálra lenne ítélve. Ha nem hisztek nekem, meg adom annak a lánynak a számát, megadom JungKookét is, sőt az igazgatónőt is felhívhatjátok.
–        Miért nem mondta meg az a fiú, hogy ismer téged, amikor hazahozott? – értetlenkedett apám, és láttam az arcán, hogy az esetleges lehetőségeken töri a fejét.
–        Gondolom, nem szerette volna, ha éppen miatta kerülök bajba – mondtam őszintén.
–        Vagy annyira szeretne tőled megszabadulni még ő is, hogy meg akart ölni – kotyogott közbe HaeYoung, nyilvánvalóan menteni akarta az átkozott barátnőjét, mielőtt mindent elmondok a szüleinknek. És ezt is terveztem, bevallani, hogy BoRam és ez a szemét szövetkeztek ellenem, belerángatva JiMint is.
–        Mint mondottam, az a fiú az iskolában is megvédett, amikor JiMin elvette a gyógyszereimet, amikor BoRam, tönkre tette a táskámat, és amikor az a lány, akit te – mutattam a nővéremre, akinek hirtelen holtsápadtra váltott az arca – rettenetesen jól ismersz, hiszen te is benne voltál a buliban, arra kényszerítette, hogy a vízbe ugorjak, egy számomra értékes dolgot védve, de nem tettem. BoRam ekkor lökött a vízbe. JiMin tudta, hogy nem tudok úszni, mégis hagyott volna meghalni. Mondanom sem kell remek munkát végeztetek szerencsétlen fiúval.
–        Ez az a JiMin, aki egykor a legjobb barátod volt? – nézett rám anyu megdöbbenve az őszinte kitörésemen.
–        Pontosan – bólintottam. – De már egyáltalán nem olyan, mint akkor volt, hiszen BoRam, csak kihasználja, és élősködik rajta. HaeYoung, meg ennek örül. Itt nem én vagyok a rossz, csak azért mert egyszer ebben a nyomorult, de igen rövid életemben jól érzetem magam, egy olyan fiúval, aki talán kedvel is – magyaráztam nagy lendülettel, alaposan bemártva a nővéremet.
–        HaeYoung, nem szeretnél hozzátenni valamit? – kérdő pillantást vetettek rá a szüleink tökéletes szinkronban.
–        Szemenszedett hazugság – fancsalodott el a lány, mire meglepően elégedettség töltött el. – Hazudik, és biztos, hogy az a fiú beszélte teli a fejét. Szerintem nem is szabadna hagyni, hogy találkozzon vele, hiszen rossz hatással van rá.
–        Micsoda?! – hördültem fel.
–        Talán lehet benne valami, de nem olyan szempontból, ahogyan azt te szeretnéd – értett vele egyet anyu, mire elkerekedtek a szemeim.
–        Veled, HaeYoung még számolunk – fenyegette meg őt apám, majd komoly arccal fordult az irányomba. – Nem kellene, hogy a szükségesnél több időt tölts azzal a fiúval, hiszen ez a hirtelen jött érzelem, nagyban befolyásolhatja a szíved egészségét.
–        Annyi időt fogok vele tölteni, amennyit csak lehetséges, és nem fogom hagyni, hogy az igen rövid életemet ti irányítsátok – közöltem velük ridegen, majd tüntetően hátat fordítottam nekik, és lassan megindultam az emelet felé.
–        HaeRa! – kiáltott utánam apám erélyesen. – Még nem fejeztem be a mondandómat!
–        Én viszont nem akarom hallani, hogy a négy fal közé zártok, és ott várjátok azt, hogy feldobjam a talpam, hiszen HaeYoung éppen ezt akarja – figyelmeztettem őket dühösen. – Ha nem tetszik, akkor én megyek el innen. Felnőtt vagyok, és tudom, mit csinálok, de egyikőtök se higgye az, hogy majd rabként fogok meghalni, inkább haljak meg hamarabb, de emlékkel.
–        Nem fogsz meghalni – emelte fel a hangját anyám. – Mindent meg fogunk tenni azért, hogy ez ne következzen be.
–        Nem érdekel, én emlékeket akarok, élményeket, és ezt akkor sem vehetitek el tőlem. – Elég nehezen tudtam magam tartani. A szívem őrült mód robogott, az indulat olyan elemi erővel dolgozott bennem, hogy szinte azt is éreztem, minként a vér az ereimben igen intenzíven áramlik, arról nem is beszélve, hogy ki voltam fulladva, mintha kilométereket futottam volna. A légszomj is kerülgetett, szinte majd’ meg fulladtam, és az erős mellkasi fájdalom, az az őrjítő szúró érzést is figyelmen kívül kellett hagynom. Rosszul voltam, nem igazán volt még alkalmam ilyen hevesen kitörni magamból, de meglepően megkönnyebbülten éreztem magam miatta.

Ismét hátat fordítottam nekik, nem foglalkozva azzal, hogy még hosszasan a nevemen szólítgatnak, legalább megállapíthattam, hogy igen jól hangzik a nevem. Aztán,a mint nem reagáltam rá, kénytelen voltak abba hagyni, és ezúttal HaeYoungot vették górcső alá. Na, ha valaki ő biztosan megérdemelte volna ezt a bánásmódot, amit velem is megtettek. Én nem tettem semmi rosszat, és nem is voltam veszélybe JungKook mellett valahogy még a legmeredekebb kaland is csak visszafogott szórakozás.

Egyenesen a szobámba csörtettem, ahol nem törődve semmivel, a megfelelő mennyiségű gyógyszerek magamhoz vétele után, nehogy véletlenül álmomban érjen a vég, mint egy zsák úgy dőltem be az ágyamba. Holnap suli volt, és valahogy semmi kedvem sem volt BoRam ostobaságait hallgatni, sőt JiMinre sem voltam kíváncsi, hiszen neki is lett volna lehetősége más utat választani, de gyáva volt ahhoz. Régebben még bántam, hogy így végződött a barátságunk, ám amióta Kook felbukkant az életemben, még akkor is, ha nehezen indult az ismeretségünk. Hálás voltam azért, hogy ő ott van velem, remélve azt, hogy még sokáig élvezhetem a társaságát.

-


Másnap reggel mentem el csak zuhanyozni, és rettenetesen örültem annak, hogy még senki sem volt ébren. Megpróbáltam úgy lelépni, hogy senki sem vegyen észre, de ez nem jött össze. Éppen a nővérem állta az utamat, aki az éjszaka folyamán vörösre sírhatta a szemeit. A szobán ajtaját kulcsra zártam, nehogy bemenjen valaki, az ajándék bárányomat, pedig elrejtettem, mert biztos voltam abban, hogy HaeYoung képes lesz arra is, hogy egy számomra igen értékes dologban kárt tegyen.
–        Nem akarok miattad elkésni – közöltem vele jeges hangon, majd igyekeztem ellépni mellette.
–        Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod – fenyegetett meg. – Ne feledd, hogy JungKook is pasiból van, és te semmit sem tudsz arról, mire is van szüksége.
–        Majd észben tartom! – vontam meg a vállam, és nagy lendülettel az ajtó felé indultam.
Egyszer már sor került egy ilyen fenyegetésre már BoRam által is, de akkor sem járt sikerrel. Persze minden eshetőség meg van arra is, hogy a nővérem másképpen fog próbálkozni nála, de bíztam Kookban, és bírtam abban is, hogy soha sem fognak személyesen találkozni.

-

A napom meglepően unalmas volt, bár a tanórák nagy részében is azon gondolkodtam merre is csatangolhat a fiú, hiszen nem láttam őt egyetlen szünetben sem. Azon is csodálkoztam, hogy egyik ellenfelem sem akart belém kötni még akkor sem, ha a védelmezőm nem is volt az iskola területén. Aggódtam a fiúért, hiszen tudtam, hogy valami nagyon nincs vele rendben, mármint ami az egészségét illeti. Aztán még háztartástan órán sem jelent meg, aggodalmasan ültem végig a két órát, és féltem, hogy BoRam kihasználja ezt a lehetőséget, de csodával határos módon nem tette. Ez okozott némi gyanakvást is bennem, hiszen ha rólam volt szó nem éppen egy olyan karakter volt, mint aki ilyen könnyen feladná, persze meg lehet, hogy csak valami nagyobb szabású dologra készülnek mindannyian. Megráztam a fejem, hogy észhez érjek, nagyon nem állt szándékomban, a szokásosnál is jobban felidegesíteni magam, ilyen ostoba gondolatokkal.

Az iskola időben nem küldtem JungKook üzenetet, sőt igazán óvatosan kezeltem a telefonszámát, senki sem tudhatta, hogy nagy nehézségek árán, és csupán a macska miatt kértem el tőle. Persze, ha délután sem jön el az alkunk keretein belül, kénytelen leszek üzenetekkel zaklatni, de nem szerettem volna őt felbosszantani sem. De megígérte, hogy eljön, és azt is, hogy az iskolában találkozunk, erre tessék... Nincs sehol sem...

Beszélnem kellett YooMinnal is, fel kellett őt készítenem, hogy maradjon meg az alibim, hogy bizony nála éjszakáztam, és nem JungKookal, mert ha váratlanul éri őt a dolog, akkor akár rettenetesen nagy bajba is kerülhetek.  Még nem volt egészen késő, az időjárás is a szebbik arcát mutatta, így elég nagy volt a forgalom a menhelyen. Sok-sok ember vállalkozott arra, hogy immár ők fognak gondoskodni szerencsétlen bajba jutott állatokon. A bent lévőket kerülgettem, majd hátra siettem, hogy felölthessem a védőöltözetemet. Utána vettem csak az irányt a macskák helye felé és odabent egy kisgyermekes család igyekezett éppen megtalálni a tökéletes kisállatot éppen a szőke lány segítségével. Végül egy rendkívül édes kiscicával léptek ki a helyiségből, a lány pedig azonnal az irányomba lépett.
–        Mizújs, csajszli? – faggatott kissé túlzottan is közvetlenül, de nem sértődtem meg ezen, YooMin kimondottan rendes volt velem. – Hogy-hogy egyedül?
–        Ma még nem láttam JungKookot, ha erre gondoltál – feleltem megvonva a vállam, majd elindultam, hogy körbe nézhessek a macskákon.
–        És hétvégén? – vonta fel a szemöldökét kérdően.
–        De nála voltam hétvégén, mert segítenem kellett volna neki tanulnom, de végül azon kínlódott, hogy felmelegítsen – vázoltam a kínos szituációt.
–        Legalább összebújással? – ragyogott fel a lány arca, én viszont kissé elsötétült képpel néztem rá.
–        Nem egészen – legyintettem dühösen. – De a szüleim úgy tudják, hogy nálad voltam azon az éjjelen, és nem annál a fiúnál.
–        Nem hiszem, hogy megéri nekik hazudni – állapította meg YooMin elgondolkodva.
–        De jelenleg igen is megérte, már így is el akarnak tőle tiltani, ha kiderülne, hogy ott voltam nála, egyenesen szobafogságot kapok, és ide sem tudok akkor eljönni, és igen hamar fel fogom dobni a talpam.
–        És felajánlottad nekik, hogy hívjanak engem fel, majd megerősítelek az alibidben?
–        Honnan tudod? – csodálkozva néztem a lányra, aki amint meglátta az arckifejezésemet jó kedélyűen felnevetett.
–        Én is mindig ugyan ezt csináltam, amikor fiúzni voltam. Néha azt sem tudtam, hogy mit találjak ki.
–        Én nem azért voltam ott, ahol... Csupán arra kényszerültem, hogy ott töltsem az éjszakát – magyaráztam, de azt látva, hogy a lány milyen jót szórakozik az ócska magyarázatomon, egy lemondó sóhaj keretében feladtam a további kifogások gyártását. YooMin amúgy is azt akarja, hogy összejöjjek JungKookkal, a kérdés az, hogy én magam biztosan ezt akarom-e... – Jól van! – legyintettem. – Azt hiszem, amit szeretnél.
–        De gondolom, nem adtad meg a számomat a szüleidnek? – folytatta a faggatózást a lány.
–        Nem, szerencsére nem volt rá szükségem. Kitálaltam mindenről, amihez csak köze volt a nővéremnek, így inkább őt vették elő, és nem engem.
–        Hát ez elég kellemetlen. És történt valami érdemleges, ha már ott voltál annál a fiúnál?
–        Nem egészen, de voltunk a vidámparkban, ami elég meredekre sikerült. Soha többet nem fogok felülni az óriáskerékre.
–        Pedig az olyan romantikus.
–        Az volt, tény és való, de tériszonyom van, és éppen JungKooknak kellett megnyugtatnia.
–        És?
–        És ennyi...
–        Ezt nem veszem be... – drámázott YooMin. – Se csók, se semmi?
–        Nem vagy te túlságosan kíváncsi? – kérdeztem vissza reflexből.
–        Csak nagyon szurkolok nektek. Mondd, hogy legalább volt egy csók, vagy kettő, vagy nem tudom, csak valaminek lennie kell már ennyi idő után – hadarta el hihetetlen sebességgel, és elkerekedett szemmel lestem, hogy milyen gyorsan rápörgött a témára.
–        De aztán békén hagysz ezzel? – érdeklődtem bizakodva.
–        Egy darabig.
–        Akkor jól van – sóhajtottam lemondóan. – Igen, volt egy csók, de ennyi. Bár mivel ez volt az első komolyabb, ezért nem tudom, hogy mihez is tartsam magam. Mindegy, hagyjuk ezt, kérlek.
–        Ez az! – rikkantotta örömében. – Ez már haladás.
–        Aish, te mennyire szörnyű vagy! – nevettem el magam. – Na, menjünk, mert szerencsétlen állatok éhen halnak.
–        De mesélned kell még! – fenyegetett meg YooMin mosollyal az arcán.
–        Ne is álmodj! – közöltem vele azonnal.

Az elkövetkezendő hosszú perceket az állatokkal foglalkozva töltöttem, ismerkedtem az újabbakkal is, amelyiknek szüksége volt egy kis fésülésre, azokat megfésülgettem, majd egészen későn értem mindennek a végére. Azután már csak az asztalon ücsörögve vártam arra, hogy JungKook befusson, de még egy árva üzenet sem érkezett tőle. Hívtam, de nem vette fel, sőt még a telefonja is ki volt kapcsolva. Olyan volt, mintha már nem is akarna velem egyáltalán beszélni, vagy talált volna magának más elfoglaltságot. Valaki mással...

Kár volt hiú reményekkel áltatnom magam...


/JungKook/

Halk, de egyenletes csipogás hangja ébresztett fel... Úgy éreztem magam, mintha fejbe vertek volna, erősen lüktetett a fejem a fellelhető összes lehetséges pontban. Az utolsó emlékem is homályos arról, hogyan kerültem oda, ahol éppen vagyok, bár azt sejtettem, hogy éppen egy kórház egyik szobájában vagyok, gépekre kötve. Egyetlen pillanat alatt felmerült bennem, hogy mi van, ha ez éppen a vég, és alig van, pár pillantom hátra. Vajon mit tennék?

Éppen iskolába igyekeztem volna, hiszen megígértem HaeRa-nak, hogy ott leszek, pont úgy, mint a menhelyen, és szegény lány, most azt hiszi, hogy cserbenhagytam pedig nem, csupán az én szervezetem hagyott engem cserben. Tény és való, hogy ideje lett volna meglátogatnom az orvosomat, de valahogy nem így képzeltem el.

Lassan nyitottam ki a szemem, s amint észrevettem, a karomban lévő infúziót, azonnali reakcióként ki akartam tépni belőle, de egy meleg kéz kulcsolódott a csuklómra, majd apám aggódó pillantásával találtam szemben magam.
–        Ne aggódj, ez csak vitamin – utalt arra, hogy az engedélyem nélkül semmi mást nem fog beadatni nekem. Milyen megnyugtató... – Hogy érzed magad?
–        Mint akin átment egy úthenger – jegyeztem meg szarkasztikusan.
A következő pillanatban nyílt az ajtó, és egy magas, karcsú alak lépett be rajta. Tipikus orvosi köpenyt viselt, és még ennek ellenére is rettenetesen vonzó nő volt. Igen, az orvosom, egy harmincas, nagyon csinos nő, akivel, ha nem ilyen körülmények között találkozom, még talán rá is kivetem a hálómat. Még jó, hogy mire esélyem lenne erre, addigra már rég halott leszek.
–        Ahhoz képest elég sokáig bírtad – állapította meg némi cinikus éllel. – Más már hamarabb, idekerült volna, vagy más nem hagyja figyelmen kívül az orvosi utasítást.
–        Miért vagyok itt? – léptem át ismét a megállapítását.
–        Gondolt csak végig! – fogott bele közelebb lépve hozzám, majd idegesen megigazította a szemüvegét. – Fél évvel ezelőtt voltál itt utoljára, akkor is közöltem, hogy az a tumor megint kiújult, sőt fél év alatt ötszörösére nőtt. De te nem voltál hajlandó visszajönni ellenőrzésre sem, hogy kiderüljön mennyire komoly a helyzet, és most...
–        Nem tudunk vele valamit kezdeni? – vette át a szót az apám. Mint orvos azonnal a gyógymódokon agyalt.
–        De tudnánk... – folytatta a doktornő.
–        Felejtse el! – hárítottam el azonnal.
–        Nem fejeztem be! – emelte fel a hangját a nő. – Csak épp nem javítana semmit sem a helyzeten. Ez egy nagyon agresszív tumor, igen hamar áttétessé válhat.
–        Mennyit segítene a kemoterápia? – kérdezősködött apám, teljesen kétségbe esve.
–        Engem az jobban érdekelne, hogy mennyi időm van hátra? – szóltam közbe. Engem nem érdekeltek a túlélési esélyek...
–        Nehéz lenne megmondani – váltott hangszínt az orvos. – Nem akarok tippelgetni.
–        Most rögtön tudni akarom! – kiáltottam el magam, olyan szinten kikelve magamból, hogy a két orvos meghökkenve nézett rám.
–        Talán három hét, maximum egy hónap, attól is függ, hogy milyen formában veszélyezteti az életedet. Ha a gerincvelőre terjed át, okozhat bénulást is, akkor több, de a nyomás miatt felléphet kóma, majd akár az agyhalál állapota is. Nehéz lenne megmondani. A kemoterápia alapvetően nem sokat segítene, pár hónappal, ha meghosszabbítaná az életedet –magyarázta el részletesen a helyzetet.
–        Csúcs – nyögtem ki végül röviden és tömören.
–        Akkor megpróbálkozunk azzal a kemoterápiával – határozta el magát apám, meg sem kérdezve engem.
–        Szó sem lehet róla! – keltem a saját védelmembe. – Én nem küzdök megint.
–        Most ezt gondolod, de később?
–        Én nem fogom újra végig szenvedni az egészet, hiszen ott voltam alig két évesen, amikor felnyitottak, majd belém nyomtak egy csomó ismeretlen szert, küzdöttem, és megjártam a poklot. Aztán láss csodát, gyógyultnak nyilvánítottak, és most pedig közel tizenöt évvel később újra felbukkan ez a valami a fejemben, veszélyeztetve az életemet – foglaltam össze az álláspontomat.

Nos, igen, alig két éves voltam, amikor megtalálták ezt a valamit az agyamon, tökéletesen beépülve, de megműtöttek, és akkor még az volt, hogy sikerült eltávolítani szinte az egészet. A koponyaműtét nyomait azóta is viselem, és ez az egyik oka annak, hogy folyton sapkát hordok. Majd jöhetett a kemoterápia, ami miatt nem volt egyetlen szál hajam sem, olyan nehezen nőtt vissza, hogy hónapokon keresztül csak piszkáltak a gyerekek, alig éltem, gyenge voltam, mint a harmat, de azt hittem, hogy minden jobb lesz. Akkor ott azt mondták, hogy meggyógyultam, minimális esélye van annak, hogy valaha is visszajön, erre tessék... Most megint a végemet akarja... Csak tudnám, miért is alakult ki...

–        Nyugodj meg! – szólt rám a nő szelíden. – Az efféle kitörések is a daganat miatt vannak. Talán némi hangulatjavító, és nyugtató segítene ezeken.
–        Azt mondja, hogy ezért vannak dühkitöréseim? – csodálkozva néztem rá, bár eddig is sejtettem, hogy köze lehet hozzá.
–        Mivel részben olyan területet érint, mely az érzelmekért is felel, nagyon valószínű. Ám ennél komolyabb tüneteket is produkálhat.
–        Például nem emlékszem dolgokra? Vagy, hogy időnként annyira gyengének érzem magam, hogy alig bírok lábra állni?
–        Igen, azok is. Jobb lenne, ha nem mennél iskolába, inkább pihennél – ajánlotta fel a doktornő.
–        Ezt el lehet felejteni, én nem fogok a négy fal között meghalni – határoztam el.
–        Akkor maradj idebent, hogy alaposabban megvizsgálhassalak, hátha valamelyik eredményed nem tökéletes, és esetleg valamilyen módon meg tudjuk menteni az életedet.
–        Én vagyok kísérleti nyúl – közöltem vele hidegen, majd kitakartam magam, és olyan sebesen téptem ki a kezemből azt a tűt, hogy felsértette a bőrömet is, vékonyka vérsugarat hagyva maga mögött. – Nem fogom ölbe tett kézzel várni a véget.
–        JungKook, el ne merj menni! – lépett fenyegetően az irányomba az apám. – Ne legyél olyan makacs, mint édesanyád!
–        Ebbe ne keverd bele anyámat! – állítottam le azonnal. – Ez az én döntésem, az pedig az övé volt, de egészen addig, amíg lábra bírok állni, égészen addig, amíg csak látok, küzdeni fogok, mindennemű segítség nélkül, s addig, amíg csak van időm, az utolsó percig küzdeni fogok azért a lányért.
–        Lányért? – csodálkozott el a doktornő. – Nem vagyok benne biztos, hogy jelen állapotban jót tenne neked, ha lányok után futkosnál.
–        Nem izgat! – vontam meg a vállam. – Tudom, hogy szüksége van rám, épp ahogyan nekem rá, és mivel ő is egy halálra ítélt, talán építő jelleggel leszünk egymásra – jegyeztem meg, majd megint tettem egy lépést az ajtó felé. – Örülök, hogy találkoztunk, dokikám, de legközelebb már csak a temetésemen fogunk találkozni.

Itt mélyen meghajoltam, de abban a pillanatban hasogatni kezdett a fejem. Nem foglalkoztam fel, csak inttetem apámnak, majd az orvosomnak, és otthagytam a két orvost. Tehát három hét, maximum egy hónap... Nem sok, sőt ahogyan telni fog az idő, egyre rosszabbul leszek, és egyre jobban fájni fog mindenem. Egyre fontosabbá vált, hogy komolyabban kezdjek e HaeRa-val foglalkozni, hiszen engem nagyon szorít az idő cipője, a homokszemcséim eszméletlenül rohannak, de azon nem változtat semmi sem, hogy kell nekem az a lány, akkor is, ha bele fogok halni... Szó szerint...

/HaeRa/

Nem tudtam, hogy mi lett JungKookkal, de egy biztos, hogy valami nagyon komolynak kellett történnie, hiszen nem reagált semmire sem. Aggódtam érte, hiszen még lett volna hat nap az alkunkból, szerettem volna kihasználni minden percet, amit vele tölthettem, hátha tudok még tőle tanulni, s többen is lehet részem, mondjuk több csókban, vagy épp akármi másban.
Az órám kezdete előtt még kipakoltam a szekrényembe, hogy minél kevesebb dolgot kelljen magammal cipelnem, amikor valaki hirtelen becsapta az orrom előtt a szekrény vaskos ajtaját, mely nagy zajjal csapódott be. Elképedve néztem a mellettem felbukkanó BoRamra, és aggódtam, hogy ezúttal valami fizikai bántalmazásban lesz részem.
–        Hol hagytad a hősödet? – faggatott gúnyos hangnemben.
–        Nem tudom, hol van, és nem a hősöm – hárítottam el az ostoba felvetését. – Képzeld, tegnap este sem láttam, pedig találkozónk lett volna.
–        Nem csodálom, hogy nem téged választott – nevetett fel a lány, majd elővette a telefonját, és rövid keresgélés után felém fordította a képernyőt. – Amint látod nagyon elfoglalt volt.

A képen éppen egy olyan fiú volt, mint JungKook, aki egy másik lánnyal töltötte az idejét. Igen, kompromittáló, forró jelentben kapták őket lencsevégre, és nem is értettem, hogy miért éppen hétfő délután ment el lányokra vadászni, amikor ígéretet tett nekem, hogy velem lesz. Erre tessék, egy másik lánnyal enyeleg... Persze meg lehet, hogy nem is ő van a képen, hiszen ennek a srácnak, egy tetoválás volt az oldalán, valamilyen indákból álló, fekete tetoválás. Ugyan nem volt lehetőségem felmérni a fiút alaposan, hála annak, hogy amikor vetkőzött becsuktam a szemem, de semmi sem zárja ki ennek lehetőségét.
–        Nos? – vonta fel a szemöldökét BoRam. – Ha szeretnéd, átküldöm?
–        Ez nem JungKook – közöltem vele.
–        Csak bizakodhatsz benne, de amilyen selejt vagy, még egy ilyen pasinak sem kellesz.
–        Ez nem ő, és nem kell, tartsd meg – feleltem határozottan, de addigra már halkan csipogott a telefonom jelezve, hogy üzenetet kaptam.
–        Mondj le róla! Te nem érsz semmit sem, még a világ legrondább pasijának sem kellene egy olyan lány, mint te – gúnyolódott rajtam változatlanul, én pedig kis híján sírva fakadtam.
–        És mi van, ha ezzel csak bántani akarsz, hiszen hétfőn senki sem megy el bulizni. Egyébként is, mi van, ha ez egy megrendezett kép.
–        Azt hiszel, amit akarsz. Ez nem egy bulin készült, ez az egyik étterem mosdójában kapta el, az egyik barátnőm. Vagyis annak a fiúnak mindegy, hogy milyen csajjal, jön össze, neki csak az számít, ha megdöntheti őket – magyarázkodott kegyetlenül, és minden egyes szavával a szívembe mart. – Gondolom, téged még nem tudott, hiszen téged csak azok dughatnak meg, akikre a kínai pasid engedélyt ad.
–        Szállj le rólam! – ordítottam rá, amikor a beszélgetés kezdett egyszer személyeskedőbbé válni. – Nem is ismersz, akkor ne terjessz rólam olyanokat, melyekből semmi sem igaz.
–        Igazán sajnálom a nővéredet – váltott témát. – Ha nekem lenne ilyen testvérem már rég nem élne... 

Tisztában voltam azzal, hogy csak a szája nagy, így vettem egy mély levegőt, és közben igyekeztem úgy tenni, mintha ott sem lenne. De legszívesebben elbújtam volna valahol, hogy alaposan kisírjam magam, olyan szinten megbántott a szavaival. Hogy lehet valaki ennyire egy gerinctelen féreg? Nevetve távozott, én pedig bezártam a szekrényemet, majd amint lehetett, vérző szívvel ugyan, ám órára siettem.

-

Alig vártam az ebédszünetet... Szükségem lett volna arra, hogy végre kint lehessek a levegőn természetesen egyedül, hiszen ma reggel sem láttam JungKookot. A fejemben természetesen az járt, hogy vajon, mi van, ha BoRam igazat mondott, bár az a fiú nem tűnt olyannak, hiszen mindvégig őszintének tűnt legalábbis, nem hittem volna, hogy egy cafka miatt hagyott volna figyelmen kívül. Éppen az udvaron trappoltam át, amikor az egyik sarkon egy erős kéz ragadott meg és húzott be egy eldugott kis szigetbe a fák takarása mögött. Amikor felnéztem az alakra, aki legalább egy fejjel magasabb volt nálam, a nyúzott arcvonások mögött, éppen JungKookkal találtam magam szemben.
–        Percek óta téged kereslek – jegyezte meg csendesen.
–        Én órákon át vártam rád tegnap. Sőt egész nap. – vágtam vissza hevesen. – Hol a fenében voltál?
–        Nem mondhatom meg!
–        Hogy mi?! – csattantam fel dühösen, majd kis híján a képébe nyomtam a telefonomat, melyen az a szégyenteljes kép hevert. – És ezt mivel magyarázod?
–        Ez nem én vagyok – nevetett fel sötéten. – Kitalálom, csak nem BoRam indított hadjáratot ezúttal ellenem is...
–        Az tény, hogy ő küldte a képet, de azt... – fogtam volna bele a magyarázkodásomba, de a fiú egy visszafogott csókkal elhallgattatott. – Ezt pedig fejezd be!
–        Emlékeztesselek arra, hogy vasárnap mennyire követelőztél.
–        Mondd meg nekem, mi ez? – erősködtem a képre mutatva.
–        Már semmi! – vette ki a kezemből, majd pár kattintás után ki is törölte a félreérthető képet. – És nézd meg... – bújt ki a pulóveréből, hogy bebizonyítsa, nincs semmiféle festett rész a testén, hiába is gyanúsítgatom. – Nincs semmi sem rajtam, vagyis ez a kép kamu.
–        Meg fogsz fázni! – aggodalmaskodtam, de a tekintetem éppen a jobb karján akadt meg, a hajlatban, ahol a finom bőrét kékes-lilás nyomok borították, mintha valami drogos lenne, vagy ha a vérételt, esetleg az infúzió bekötését elrontják. – Veled meg mi történt? – kaptam el a kezét.
–        Semmi! – vágta rá, majd olyan hévvel rázott le magáról, hogy kis híján a földön kötöttem ki a mozdulatától. – Komolyan mondom az agyamra mész.
–        Halálra aggódtam magam miattad, hiszen hívtalak, meg írtam, de nem jött válasz, aztán megjelensz lila pacával a karodon, és nem mondasz semmit, főleg, hogy BoRam is olyanokat állít, amiket te jelenleg erősen megcáfolsz – hadartam el sebesen a nagy idegességemben. – Miért nem mondod meg, hogy történt veled? Hol voltál tegnap egész nap?
–        Felesleges féltékenykedned – állapította meg teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a mondandómat. – BoRam csak ártani akar nekünk, hiszen látja, hogy valami alakul köztünk.
–        Köztünk? – emeltem ki az utolsó szót, mintha nem hittem volna a fülemnek.
–        Miért nem akarod? – csodálkozott el egy pillanatra.
–        De, azt hiszem – gondolkodtam el. – Csak ahhoz őszintének kellene lennünk egymáshoz, de főleg neked, mert én mindent elmondtam, amit csak tudni szerettél volna rólam.
–        Azt észrevettem – mosolyodott el. – Ha szeretnél teljes őszinteséget, akkor holnap délután, találkozol az apámmal.
–        Hogy mi? – értetlenkedtem.
–        A teljes őszinteséghez az is hozzá tartozik. Bár megjegyzem, hogy azután te magad nem akarsz már engem látni. Meglehet, hogy soha többet...