15. fejezet

/JungKook/

Sejthettem volna, hogy így fog reagálni, de hogy mellé még meg is sértődik, ez már igazán abszurd. Csak néztem, ahogyan becsapja maga mögött az ajtót, és az a csalódottság, melyet abban a pillanatban éreztem, szinte teljes mértékben felemésztett. Talán az esett rosszul, hogy még nem is telt le az alkunk ideje, sőt eddig én akartam, hogy mellőzzön, de olyan szinten kezdek belebolondulni, hogy lassan már olyan lesz számomra, mint valami drog, csak ne tudja meg soha sem, mi is a bajom valójában. Mégis kissé önzőnek éreztem magam... Arról nem is beszélve, hogy igaza volt HaeRa-nak abban, hogy nem bízom benne, bármennyire is próbálkozom, félek attól, hogy fájdalmat fogok okozni neki, vagy épp magamnak. Jobb, ha sosem tudja meg, hogy hamarosan feldobom a talpam. Legalább addig mentesülök a sajnálkozás és a szenvedés alól, még akkor is ha ezzel neki többet fogok ártani... Meglehetősen önzőnek hangzik ez a gondolat...
Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, amint visszafelé siettem a konyhába, úgy tűnt, hogy a vacsora ennek ellenére is elkészül, bár nem igazán volt étvágyam. Az agyam folyton azon kattogott, hogy vajon lesz még lehetőségem jóvátennem azt, amit most tettem, vagy végképp kifutok az időből, hiszen életem homokszemcséi egyre jobban rohannak lefelé abban, a bizonyos homokórában.
–        Hát ez nem ment valami fényesen – jegyezte meg apám, amint beléptem a konyhába.
–        Időnként nem ártana, ha befognád a szádat! – keltem ki magamból azonnal. – Minden jól ment volna, ha nem erősködsz, hogy valljak be neki mindent a betegségemről.
–        Ne játszd el ugyanazt,a mit édesanyád – szólt rám szigorúan. – Őt is megmenthették volna, ha előlünk se titkolja, hogy baj van.
–        Anyámat senki és semmi nem menthette volna, pont mint engem. Ezen felesleges agyalni.
–        Talán jobb is, ha nem mondasz annak a lánynak semmit – állapította meg, miközben heves mozdulatokkal elkezdett egy borospoharat törölgetni.
–        Hogy mondod? – néztem rá hitetlenkedve. – Két pillanattal ezelőtt még azon voltál, hogy valljak színt...
–        Mivel látszik rajta, hogy nem vagy közömbös számára, ha meg tudná, hogy igen hamar mellőznie kell a társaságodat, a szíve nem bírná el ezt a terhet. Ha hagyná, hogy megmentsem, akkor hosszú élete lehetne, ám így talán ha egy, maximum két hónapig, ha bírja. De az is lehet, hogyha minden kiderülne, akkor ez az idő meglehetősen lecsökkenne – fejtette ki a véleményét, én viszont egyszerűen nem hittem a fülemnek.
–        Azt akarod mondani, hogy az a lány épp annyira halálra van ítélve, mint én?
–        Azt hiszem, éppen annyira makacs és önfejű, mint te.
–        Az, hogy nem akarom folytatni ezt a kínlódás, és nem akarom újra azt a szenvedést átélni, mint gyerekként, azt hiszem, megérthető – vélekedtem. – Ez az én döntésem, és nyilvánvalóan HaeRa-nak is megvan az oka, hogy ekképpen döntött.
–        Talán – vonta meg a vállát. – Mondjuk, nem kellett volna hazudnod a munkámról, illetve úgy önmagában a kilétemről.
–        Másra sem vágyom, mintsem, hogy magyarázkodjak anyám miatt.
–        Figyelj, JungKook! – tette a vállamra a kezét. – Édesanyád büszke lenne rád, amiért ennyire jó ember vagy. Ha úgy érzed, éppen arra a lányra van szükséged, az életed hátralévő részében, akkor tedd.
–        Már, ha valaha is hajlandó lesz velem szóba állni – mondtam egy lemondó sóhaj keretében, majd hátat fordítottam a fojtogató légkörnek, hogy minél hamarabb kiszabadulhassak onnan.

/HaeRa/

Megsértve éreztem magam... Nem is tudom, hogy egyáltalán, miért nem jöttem rá hamarabb, hogy minden, amit mond, csak tökéletesen felépített hazugság. Talán az bántott a legjobban, hogy annak ellenére, hogy mennyi mindenre rávett, hogy néha olyan érzéseket kelt bennem, amikre még önmagamnak is homályosak, még sem bízik bennem, hogy a féltett titkait rám bízza. Talán csak én képzeltem ebbe az egészbe többet, ő pedig csak kihasználta, hogy éppen ott voltam. Egy biztos, egy darabig nem állok vele szóba, sőt az a fogadás sem érdekel. Nem érdekel vele kapcsolatban semmi... Vagyis bizakodom abban, hogy tudom magam tartani ehhez a tervhez...
Mire hazaértem, a szüleim már aludtak, ami persze igen érdekesnek véltem, vagy az is elképzelhető, hogy egyáltalán nincsenek is otthon. Ürültem is ennek, mert legalább megúszom a kínos kérdéseket. Haragudtam JungKookra, de az orvosomra is, hogy ilyen jól titokban tudta tartani, hogy éppen a fia iránt táplálok gyengéd érzéseket, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket. Annyira össze vagyok zavarodva, jelen esetben fogalmam sem volt arról, hogy mi tévő legyek.

-

Másnap reggel nem mentem iskolába. A gyógyszereim olyan szinten hatásukat vesztették, hogy hiába szedtem be az összest a megfelelő időben és mennyiségben, állandóvá vált a szorító érzés, a bizonyos mértékű légszomj, és néha olyan sebesen vettem a levegőt is, mintha kilométereket futottam volna. Bíztam abban, hogy akad még ennél is erősebb méreg, ami segíthet, mert ezeken kívül nem vagyok hajlandó másra. Az az elektromos kezelés sem segíthet sokat, az egyetlen megoldás az a szerkezet lenne, amit beültethetnének, de ezt abszolút nem akarom, én nem fogok egy idegen testtel együtt élni. Bár ha így folytatom, még az érettségiem sem élem meg, főleg ha a nyugodt életkörülmények sem adódnak meg. Arra is gondoltam, hogy ha ennyire rossz a helyzet, és a szívizmok is feladják a küzdelmet, akkor akár új szívre is szükségem lehet. Ez még egy olyan dolog, amit inkább kihagynék. Azzal még több gyógyszert kellene szednem életem végéig, mindig meg kellene fontolnom, miképpen cselekszem, hogy miképpen élek... Én abszolút nem akarom ezt a kínlódást. Inkább legyen vége csendben, és ne szenvedjek... Belefáradtam az egész nyomorult életembe...

Unottan vánszorogtam végig a folyosókon, és amint megérkeztem ahhoz, ahol éppen az én orvosom is rendelt, már nem voltam egyedül. Elég sokan várakoztak, a többségük középkorú volt, csupán egyedül várakoztam ilyen fiatal páciensként. Kellemetlenül érzetem magam, hiszen mindenki megbámult, hogy mégis mit keresek itt, mert Dr. Jeon főként gyerekekkel foglalkozott. Még mindig nem hittem el, hogy éppen annak a fiúnak az apja, akiért a szívem is hevesebben kezd verni. Néha elgondolkodom azon, hogy ez a megmagyarázhatatlan érzés lenne a szerelem? Őszintén nem tudom, hiszen még nem voltam szerelmes soha, és azt sem tudtam, vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy valakibe beleszeressünk. Azt a kemény tíz nap, amit JungKookkal töltöttem, vajon elegendő? A gondolataimba merültem, amikor valaki a nevemen szólított.
–        HaeRa, te miért éppen itt várakozol? – csapta meg a fülemet éppenséggel Dr. Jeon JoonSeok kellemes hangját.
–        Hát tulajdonképpen – gondolkodtam el egy pillanatra. – Nem tudom.
–        Eddig a gyermekkardiológián voltál... Ugye, nem akartál lecserélni, mint orvost, a fiammal történt kellemetlen élményed után – gyanakodva kezdett el méregetni.
–        Nem feltétlenül kellemetlennek mondanám – vontam meg a vállam. – Inkább csalódott vagyok, amiért nem mondott igazat.
–        Gyere! – intett, hogy kövessem őt, hogy át tudjunk menni arra a részlegre, ahová hivatalosan mennem kellett, annak ellenére is, hogy a dokinak itt is volt egy rendelője. – Ha nem járok arra, akkor valószínűleg ma sem találkozunk.
–        Nem tudom – feleltem halkan.
–        Mennyire használnak az eddigi gyógyszereid? – váltott hivatalos hangnembe a férfi.
–        Szinte semennyire.
–        Az baj, hiszen ennél erősebbek nem igen vannak – mondta Dr. Jeon aggodalmasan. – Megcsinálok pár vizsgálatot, aztán eldöntjük, hogy mi legyen.
Némán bólintottam, majd követtem őt a rendelőbe. Végül az asszisztensnő csinálta meg a vizsgálatokat, a kis tappancsokat is ő szerelte fel, és nem igazán éreztem magam zavarba, amikor meztelen felsőtesttel kellett nagyon nyugodtan feküdnöm az ágyon. Ilyenkor mindiga tengerpartra gondoltam magam, de most akármennyire koncentráltam JungKook iránt érzett vegyes érzelmeim igencsak felkavartak. Legalább félórát feküdtem ott, és eközben a gép képeket nyomtatott a szívem ritmusáról, mely úgy nézett ki, mint valami csipkézett szélű hegygerinc. Amikor az orvos az eredményeket igyekezett kikövetkeztetni, gyakran elkomorodott, majd újabb vizsgálatra küldött. Ultrahang segítségével mérték fel a szívizmok állapotát, és amint ez is a kezében volt, ismét csak komoran méregetett.
–        Ennyire rossz a helyzet? – puhatolóztam nagyon óvatosan.
–        A szívizmok meglepően gyengék nem képesek elegendő vért továbbítani a szükséges helyekre, és ha az agyba sem jut ezáltal elég oxigén, akkor annak súlyos következményei lehetnek – fogott bele a magyarázkodásba. – Szoktál szédülni esetleg? Vagy nem érzed magad a szokásosnál gyengébbnek?
–        De – bólintottam. – A szédülés gyakori, de a gyengeség csak időközönként talál meg.
–        Az a helyzet, ha heteken belül nem kerül sor a műtétre, nagyon valószínű, hogy nem fogsz tudni leérettségizni sem. Jövő hét hétfőre ki tudlak írni műtétre, a pénz nem akadály, azt majd elintézem.
–        És ha nem megyek bele?
–        Akkor hamarosan új szívre lesz szükséged, és ha ilyen ütemben romlik a szívizom állapota, akkor egy hónapon belül, akár meg is halhatsz – közölte a tényeket igen zaklatottan.
–        Omo! – sápadtam el. – Ez elég rosszul hangzik, de ennek ellenére sem igénylem a műtétet, és nem szeretnék erről többet beszélni sem – határoztam el magam, mire az orvosom elsötétülten nézett rám. – Azt is sejtem, hogy ez pokoli fájdalommal fog járni, de ez sem fogom megváltoztatni a nézeteimet.
–        Ugye, ez amiatt van, hogy JungKook nem volt veled őszinte? – gyanakvóra váltott a pillantása.
–        Elárulja nekem, hogy mégis mi ez a nagy titkolózás?
–        Ha majd akarja, elmondja, helyette nem mondhatok semmit sem.
–        Amikor legutóbb idejöttem vele, mármint a fiával, akkor remekül titkolták, hogy ismerik egymást.
–        Nem mondhatnám, hogy tökéletes a viszonyunk – jegyezte meg csendesen, és egy pillanatra a leleteimbe mélyedt. – Amikor az édesanyja meghalt, engem is eléggé megviselt, nemcsak őt, én viszont a munkámba menekültem, és nem sokat foglalkoztam vele. Már bánom, hiszen lassan nem tehetek érte semmit sem.
–        Azt hiszem, hogy ez érthető – bólogattam együtt érzően.
–        JungKook nem rossz srác, és biztosan megvolt az oka annak, hogy nem mondott először igazat.
–        Nem akarta, hogy közel kerüljek hozzá – állapítottam meg. – De ez már késő, hsizen elvesztett egy fogadást, és kénytelen volt velem tölteni az idejét, csak azt bánom, hogy nem bízik bennem.
–        Adj neki időt! – tanácsolta az orvos. – Sokáig amúgy sem lesz időd haragudni rá, ha visszautasítasz minden olyan lehetőséget, ami megmenthetné az életed.
–        Talán jobb is. Tényleg nincs semmi olyan gyógyszer, ami egy kicsit is jobbá tenné, legalább a közérzetemet? – bizakodva néztem rá.
–        Írhatok még fel egyet a többi mellé, hátha segít, de ne fűzz hozzá sok reményt, az egyetlen tényleges javulást csak a...
–        Szó sem lehet róla! – szakítottam félbe kissé talán túl durván. – Nem akarom tovább húzni!
–        Ne csinál úgy, mintha nem lenne semmi az életedben, amiért küzdhetnél.
–        Nincs! – vágtam rá gondolkodás nélkül, majd lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, amit nagyon, de nagyon lassan, szinte szaggatottan fújtam ki. JungKook... Talán ő lenne az egyetlen, akiért még küzdhetnék, de addig, amíg nem tisztázom magamban a dolgokat, egyszerűen látni sem bírom.
–        Nem kellene ilyen könnyen lemondanod az életről – mondta Dr Jeon halkan, majd felém nyújtotta a receptet.
–        Már mindegy! – vontam meg a vállam, és lassan feltápászkodtam az asztaltól.
–        Egy hét múlva újra itt! – búcsúzott az orvos, majd egy szomorú félmosolyt villantott rám.
–        Ha megélem! – intettem neki, és sebes léptekkel távoztam, mielőtt újból megpróbál meggyőzni.

Ám elhatároztam magam... Ha lassan is, de feladom... Előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik a legsötétebb dolog az ember életében, ha nekem ennyi jutott, hát legyen... Én nem ellenkezem...

-


–         

–         
–         

Az elkövetkezendő pár napban Kook rendszeresen megpróbált megközelíteni, láttam rajta, hogy nagyon bántja a dolog, és szeretne magyarázkodni, ám azon kívül semmi másra nem volt képes. Még rá nézni sem voltam képes, arról nem is beszélve, hogy BoRam is folyton megtalált, hogy belém köthessen. Rá meg aztán végképp nem volt szükségem. Ahogy közeledett a hétvége egyre jobban azt éreztem, hogy a megmaradt lelki erőm is elment nyaralni, és úgy tűnt, hogy csak odafelé volt repülőjegye, mert visszatérni nem igazán akart.
Még szombat reggel sem tettem ki a lábamat a szobámból, csak feküdtem az ágyamon, beletekeredve a takarómba, és keseregve azon, hogy vajon miféle végem lesz. Gyors és fájdalommentes, vagy hosszadalmas és kínkeserves? Vajon a karma megfizet azért, amiért ilyen könnyedén lemondtam az életről? Végül ebből a melankolikus hangulatból az rázott fel, hogy kopogtattak az ajtómon.
–        Nem vagyok itt! – kiabáltam ki, majd a fejemre tettem a takarómat.
–        Ugyan már, kincsem! – lépett be anyu, nem is foglalkozva a kijelentésemmel. –Nem búslakodhatsz itt örökké! Főként nem hétvégén.
–        Nem érdekel! – morogtam.
–        Miért nem hívod fel JungKookot és mentek el valahová?
–        Őt meg végképp nem akarom látni.
–        Összevesztetek?
–        Miért érdekel ez ennyire?
–        Csak aggódom érted.
–        Jól vagyok!
–        Ha nem akarsz Kookkal lógni, akkor gyere el velem az otthonba. Lehet, hogy az idősek jó hatással lesznek rád – ajánlotta fel, miközben letette magát az ágyam szélére.
–        Van elég bajom, nem akarom a nyugdíjasok panaszait hallgatni – utasítottam vissza ezt is.
–        Nem mindegyik olyan – nevetett fel anyu jókedvűen. – Akadnak igen fiatalos idősek is, akik élvezik az életük utolsó perceit is. Igazán példát vehetnél róluk.
–        Mert én is meg fogok halni?
–        Beszéltem az orvosoddal, és említette, hogy miért is nem beszélsz JungKookkal. Nem kellene rá haragudnod ilyen apróság miatt.
–        Te úgy sem tudod, mennyire szörnyű érzés, ha nem bíznak a másikban.
–        Biztos megvolt az oka rá, de ha nem kérdezed meg tőle, sosem fogod tudni, másrészt örülnék, ha elfogadnád a műtét lehetőségét, és nem zárkóznál el ennyire mereven.
–        Nem fognak felnyitni, engem nem érdekel, és ha nem tudtok ebbe beletörődni, akkor inkább fogom a csomagomat, s elmegyek – pattantam fel az ágyamból hevesen, igen nagy lendülettel, melynek az lett a következménye, hogy erős szédülés kapott el, és olyan intenzíven szúrni kezdett a szívem, hogy masszírozni kezdtem a mellkasom azon részét, ahol a szívem volt.
–        Egyetlen szülő sem képes abba beletörődni, hogy a gyermeke hamarabb veszítse életét, mint ő maga. Nem akarlak elveszíteni, HaeRa! Ezt jobb, ha megjegyzed, és akkor is igyekezni fogok azon, hogy meggondold magad!
–        Lehet próbálkozni! – ráncoltam a homlokom.
–         Öltözz, fél óra múlva indulunk! – mondta zárásképpen utalva arra, hogy ezt a beszélgetést ugyan befejeztük, de arról nem mondott le, hogy nem kísérjem el az idősek otthonába, ahol ő jelenleg dolgozik.

-

Anyám kollegái úgy kezeltek, mint egy gyereket, mind azzal érvelt, hogy milyen kis édes vagyok, így nem bírtam hosszasan üldögélni a pihenő helyen, inkább megindultam, hogy felfedezhessem a helyet. Az idősek egy része valóban nagyon vidám volt, és igen hangos, és elég gyakoriak voltak a látogatók is, így gond nélkül el tudtam vegyülni. Senki sem kérdezősködött, hogy én éppenséggel kit látogatok meg. Egy rövidke folyosó után, éppen egy olyan helyiségre bukkantam, ahol az eddigieknél is nagyobb volt a ricsaj. Egy tévé volt bent, amit nagy hanggal néztek az idősek, valamiféle kórházas sorozatot néztek, illetve rengeteg asztal is, ahol különböző játékokat játszhattak. Olyan volt, mint valami klub... Tovább akartam menni, egészen ki az udvarra, kiélvezni a napfényt, amikor egy szinte már kopasz, kerekesszékben lévő idős úr, komoly sakkmeccset játszott, egy másik még nála is védebb bácsikával, akinek a kezéből is kis híján kiestek a bábuk. A kopaszodó férfi mestere lehetett a játéknak, hiszen körülbelül két perc alatt mattolta az ellenfelét, aki nagy hanggal fel is háborodott. Köréjük gyúlt pár személy, mint szurkolótábor...
–        Igazán meg tanulhatnál játszani... – jegyezte meg a mester.
–        Biztos, hogy csaltál – hangzott a válasza a másiknak. – Nem is játszom veled soha többet.
A bácsi fogta a botját, és lassú lépésekkel távozott, míg a kopaszodó mester körbenézett újabb ellenfelet keresve magának.
–        Valaki esetleg egy játszma? – próbálkozott, de senki sem volt vevő a dologra.
Abban a pillanatban mozdult meg bennem a versenyszellem, hiszen elég jól sakkozom, kíváncsi lettem volna, hogy képes vagyok-e legyőzni egy nálam tapasztaltabb ellenfelet.
–        Én szívesen vállalkozom rá – léptem közelebb az asztalhoz.
–        Hát te ki vagy, gyermekem? – mosolygott rám kedvesen.
–        A nevem HaeRa, és az egyik rokonomat látogattam meg, csak már pihenni tért – füllentettem némiképpen.
–        És mennyire vagy jó játékos? – mutatott az előtte levő székre, hogy foglaljak helyet.
–        Eléggé – vágtam rá, és kényelmesen elhelyezkedtem azon a széken.

Az elkövetkezendő hosszú percekben komoly agyjátszma vette kezdetét, hiszen az idős féfi valójában nagyon jó játékos volt, veszélyes ellenfél, de ennek ellenére jól tartottam magam. Ügyesen szedtem le a bábúit, és jómagam is vesztettem egy párat, ám akkorra már elég nagy szurkolótábor gyűlt körénk. Pár pillanatig gondolkodtam, a férfi homlokán hideg izzadságcseppek gyöngyöztek annyira agyalt azon, hogy mi is lesz a következő lépése, de ekkorra már közel jártam a győzelemhez.
–        Sakk! – jelentettem be, utalva arra, hogy közel a vég.
–        Ez nem lehet igaz! – sopánkodott a férfi, de közben lépett egyet, ám szerencsétlenül.
–        Sakk-matt! – adtam meg a kegyelemdöfést, amikor a futómmal leütöttem a királyt.
–        Hol tanultál meg így játszani? – őszinte csodálattal nézett rám.
–        Igazából egyedül, könyv és internet segítségével – szerénykedtem.
–        Játszunk egy visszavágót? – próbálkozott az idős úr, de a mellettem lévő asztaltól egy csapat másik bácsika támadt meg, hogy játsszam velük is valamiféle kártyajátékot.
–        Itt leszek egy darabig, majd később visszajövök! – vigasztaltam meg az ellenfelemet, aki biztatóan rám mosolygott.
–        Elszaladni biztos, nem fogok! – utalt arra, hogy bizony kerekesszékbe kényszerült, de ettől még kimondottan életerősnek tűnt.
–        Ígérem, hogy én sem – viszonoztam a mosolyt, majd elindultam, hogy újabb kalandokban vegyek részt, ismeretlen, de annál vidámabb társaságok körében.
/JungKook/

Utáltam ezt az egész helyzetet. Apám megint a munkájának élt, a nagypapát pedig megint csak nekem kell meglátogatnom. Nem mintha zavarna az öreg, csak épp, ha megint rávesz arra, hogy sakkozzam, amikor nem is tudok, nagyon ki fogok borulni. Az sem vigasztalt, hogy HaeRa idegenként, sőt nem is, inkább levegőként kezel, amikor szerettem volna neki, mindent elmesélni az anyámról. Akkor talán megnyugszik, és beszélgethetünk újra, mert így eléggé magam alatt vagyok. Az otthonban az ápolók már messziről megismernek, és vidáman integetnek, nyilvánvalóan a nagypapám is ontja az érdekes történeteit, elég hírhedt lehet odabent, nem kell félteni annak ellenére, hogy már lábra sem bír állni, annak köszönhetően, hogy nem rég egy autóbaleset miatt megsérült a gerince, ez sem vette az életkedvét. Apám nem tudott volna gondoskodni róla, így kimondottan jó helye van ebben a neves otthonban.
Sebes léptekkel suhantam végig a folyosókon egyenesen a központi terembe, ahol ilyenkor mindig nagy hangzavar van. Az valahogy nem hiányzott, így amint lehet kitolom az öreget a tó mellé, hogy rendesen beszélgethessünk. Amint beléptem, messziről integetett nekem, így nem törődve semmivel és senkivel, odasiettem hozzá.
–        Már megint a sakk? – mutattam az előtt elterülő kockás táblára és a bábukra, miközben hanyagul ledobtam magam a székre. – És senki sem mer veled játszani?
–        Az előbb vert meg egy lány – újságolta nagy örömmel.
–        Egy lány? – csodálkozva néztem rá.
–        Igen, ő az! – mutatott a mellettünk elterülő tömegre, és az asztalnál nem mást fedeztem fel, mint...
–        HaeRa... – suttogtam el a nevét. – Mi a fenét keres itt?
–        Ismered?
–        Részben. Egy iskolába járunk, és egy darabig randiztunk, de most utál engem – magyaráztam el unottan.
–        Az a lány egy kincs – állapította meg a nagypapám.
–        Csak azért mert tud sakkozni?
–        Azért is... meg igazán szemrevaló lányka...
–        Ugyan már! – legyintettem ingerülten.
–        Figyelj, JungKook! Az a lány, akinek egyetlen mosolyától is felderül az égbolt, az pótolhatatlan, és igen különleges. Azon kívül, hogy szép, valószínűleg okos is.
–        Az, éppenséggel osztályelső! Ő segített abban, hogy ne bukjak meg.
–        És sikerült neki?
–        Hellyel-közzel – sóhajtottam. – Most is kellene a segítsége, de haragszik rá, amiért nem voltam vele őszinte.
–        Nem mondtad el neki, hogy milyen komoly bajod van? – ismerte fel a szituációt hihetetlen sebességgel.
–        Ha érdekel, ő éppen annyira halálra van ítélve, mint én, csak őt a szíve viszi el, nem egy daganat,  mi lassan felfalja az agyát.
–        Ennyire rémes a helyzet? – komorodott el egy pillanatra az öreg.
–        Örülök, ha az első bálomra el tudok még élve jutni, és az két hét múlva lesz. Azt mondta az orvosom, hogy maximum egy hónapom lehet hátra.
–        Nem hiszem el, hogy még az unokámat is túlélem – szörnyed el.
–        Hát csak egyet...A többiek valószínűleg túlélek téged is – mosolyodtam el.
–        Ha csak ennyire rövid időd van hátra, minden másodpercet meg kellene ragadnod, hogy azt tedd, amit szeretnél.
–        Én őt szeretném – böktem a fejemmel HaeRa irányába, aki ezek szerint annyira belemerült a kártyázásba, hogy észre sem vetet a jelenlétemet, bár talán jobb is.
–        Akkor beszélj vele!
–        De nem áll velem szóba! – hergeltem fel magam azonnal.
–        Akkor vidd el a nagybátyádékhoz – ajánlotta fel a nagypapám.
–        Vigyem el hőlégballonozni? – Azt hittem, hogy rosszul hallok. Apám bátyja egy szigeten lakik, ahol szabadon lehet hőlégballonozni, és abból él, hogy turistákat visz el egy-egy körre, természetesen horror összegekért. Minden esetre csodálatos élmény, és naplementében elképesztően romantikus, de egy olyan lánnyal, aki tériszonyom, inkább katasztrófa lesz, mintsem álom.
–        Az remek lehetőség arra, hogy beszéljetek – vigyorogott az öreg.
–        Jól van! – adtam be a derekam. – Majd meglátom, hogy mit tehetek.
–        Egyébként nem gondoltál arra, hogy kipróbálj valami gyógyszeres-kúrát, hátha segít.
–        Nem megyek kemoterápiára, ezt felejtsd el. Apámnak is megmondtam, az orvosomnak is megmondtam, hogy engem csak a temetésemen fog legközelebb látni.
–        Én nem szeretnélek csak akkor látni, én hamarabb is akarlak, annak a lánynak az oldalán – bökött a hüvelykujjával HaeRa irányába.
–        Az nem lesz egyszerű – sóhajtottam lemondóan, és pár pillanatig még a lány arcvonásait kémleltem, amint a hosszú, egyenes fekete fürtjei az arcába zuhannak.
Aish, mennyivel könnyebb lett volna távol maradnom tőle, ha nem lenne ennyire szép...

/HaeRa/

Még legalább húsz sakkjátszmát lehúztam az idős úrral, de ezek közül csupán ötöt vesztettem el. Folyton dicsért, hogy mennyire tehetséges vagyok, és meg kellett neki ígérnem, hogy legközelebb is visszajövök, hogy sakkozhassam vele.
Másnap reggel kaptam ez üzenetet a nagynénémtől, anyám húgától, hogy segítségre lenne szüksége a virágüzletében, hiszen rengeteg megrendelése volt csokrokra. YunHa igazán rendes nő volt, és harminchat éves létére inkább a virágokat választotta, mintsem, hogy családot alapítson, anyám emiatt is neheztel rá, és nem is igazán beszélnek. Reggel egészen korán indultam útnak, hiszen nyitásra már nem egy csokorral készen kellett lennem.
A napom nagy részét hátul töltöttem, egy egészen különleges csokrot is kellett készítenem, kék és fekete rózsákból, minimális zölddel, és egy hatalmas fekete masnival. Véleményem szerint igen gyászosra sikerült, de ha ez volt a megrendelő kívánsága, akkor bizony teljesíteni kell. Aztán két kisebb csokrot is készítettem, bazsarózsából, szegfűből, és sok különféle zöldből, meg egy hatalmas vörösrózsa-csokor is elkészült a kezem által.
YunHa főként kint volt a pultba, és improvizálva készített egy-egy csokrot, vagy csomagolt el egy-egy szálat, amit a férfiak vettek többnyire, gondolom én női ismerőseiknek, vagy rokonaiknak. Szerettem volna, én is kapni egy szépséges csokrot, de valahogy nem számítottam arra, hogy akad bárki is, aki szerezne nekem virágot. Kookkal azóta sem beszéltem, hiába igyekezett velem szóba állni, nem vettem róla tudomást, és már kezdtem magam utálni miatta.  A nagynéném éppen a pakolással küzdött, amikor csengettek, hogy valaki vásárolna.
–        HaeRa! – kiabált ki a raktárból. – Elintéznéd, kérlek a vásárlót?
–        Természetesen! – bólintottam, és azzal a lendülettel libbentem kifelé az ajtón túlra, de amikor megláttam, hogy kicsoda is várakozik, a vér is megfagyott az ereimben.
–        Ji-Min... – nyeltem egy nagyot, amikor megpillantottam a fölényeskedő arckifejezését.
–        Nahát, nem is gondoltam, hogy annyira csóró vagy, hogy ilyen helyen kelljen dolgoznod – gúnyolódott rajtam, majd zsebre dugott kézzel sétált körbe a kis helyiségben, ahol mindenfelé különböző színű, fajtájú, alakú virágok voltak, valahogy belerondított ebbe az édeni légkörbe.
–        Csak segítek a nagynénémnek – vontam meg a vállam. – Mit szeretnél?
–        Rendeltem egy csokrot – hangzott a válasz. – Gondolom, te csak álmodozhatsz arról, hogy valaki vesz neked bármit is.
–        Milyen volt? – léptem át a megállapításán, de közben a szavai a szívembe martak.
–        Vörös rózsa, egy egész csokorral – közölte végül az információkat, és akkor döbbentem rá, hogy éppenséggel én készítettem azt a csokrot is.
–        Mindjárt hozom – feleltem, majd hátra siettem, hogy kivigyem a legalább negyven szálból álló, bordó selyempapírba csomagolt csokrot.
–        Ez igazán szép – mondta elismerően, amikor nagy nehezen kiadtam neki a virágokat. – Meg sem kérdezed, hogy kinek viszem?
–        Nem érdekel – hajtott le a fejem, hogy ne kellejen a szemébe néznem.
–        Hát igen, BoRam, megérdemli az efféle ajándékokat, de egy olyan nyomorult, ás szánalomra méltó személy, mint te még egy száraz kórót sem érdemelne meg – vágta a képembe a gondolatait sértőn, és kegyetlenül.
–        Nem mert ő még ennél is többet megérdemelne! – lépett be az ajtón egy másik alak, aki határozattan úgy csengett, mint JungKook. – Na, fizess szépen, és lépj le, szépfiú!
Miután JiMin kifizette a legalább kétszázezres értékű csokrot, nagy dölyfösen lelépett, én pedig kis híján sírva fakadtam a szemét beszólásai miatt. Ám mielőtt konkrétan bármit is szólhattam volna, a másik fiú, akivel épp annyira nem akartam beszélgetni, mint JiMinnel, közelebb lépett hozzám, és a kezeit a vállaimra tette, és érdeklődő pillantással méregetett.
–        Minden rendben? – faggatott gyengéd hangnemben, mire meghökkenve néztem rá.
–        Mit keresel itt? – ráztam le magamról, amint sikerült összeszednem magam.
–        Jöttem a csokromért – jelentette be, majd elvigyorodott.
–        Melyik volt az? – kérdeztem tárgyilagos maradva.
–        A kék-fekete – hangzott a válasz.
–        És kinek szánsz ennyire gyászos csokrot? – tudakoltam, amint kivittem neki a megrendelt árut.
–        És ezt is szeretném? – nyújtott át nekem egy meseszép vörös rózsaszálat, ami véleményem szint a legszebb volt mindkörül, ennek volt a legnagyobb virága.
–        Minek neked ennyi virág?
–        Ezt – mutatott a pulton heverő sötét csokorra – annak a nőnek szánom, aki a legfontosabb volt, eddigi életemben, ezt pedig – mutatott a vörös színűre – annak a lánynak szánom, aki jelenleg a legfontosabb számomra.
–        Ó, értem – bólintottam.
–        És ráérsz most? – váltott témát, mire elkerekedett szemmel nézett rám.
–        Miért is?
–        Mert elmesélek neked mindent a családomról...  – közölte velem, mire azt hittem, hogy kis híján elájulok...