23. fejezet

Szörnyű fejfájásra ébredtem fel, és elképedve észleltem, hogy a rajtam lévő öltözet nem egyezik azzal, ami a legutóbbi emlékem szerint rajtam volt. Sőt nyakig be voltam takarva, már ha egyáltalán erre lett volna bármi szükség is, hiszen kegyetlenül melegem volt. A szívem még mindig őrülten dobogott, szinte ki akart esni a helyéről, és nagyon jól tudtam, szükségem van a gyógyszereimre, főleg arra, amit pánikhelyzet kezelésére kaptam. Ugyan nem használtak ezek a vackok szinte semmit, csupán megszokásból szedtem őket, talán annyit segítettek rajtam, hogy nem akartam két percenként elhalálozni. Lassan tápászkodtam fel, nagy kínlódás árán tudtam ülő helyzetbe szenvedni magam, és az első dolog, amivel szembe találtam magam, az JungKook aggódó tekintete volt.
–        Jobb lesz, ha visszafekszel, és pihensz! – utasított színtelen hangon, mintha önmagát okolta volna a történtek miatt.
–        Nem a te hibád! – keltem a védelmére, mielőtt felesleges önmarcangolásba kezd.
–        Dehogynem! – pattant fel az ágy mellől, de abban a pillanatban megszédült, és lehuppant az matrac szélére.
–        Na, tessék! – sóhajtottam fel. – Neked épp annyira pihenésre van szükséged, mint nekem.
A fiú nagy erővel volt azon, hogy felkeljen, de a vállainál fogva nyomtam be az ágyba.
–        Nem mész te sehová! – utasítottam szigorúan.
Nem válaszolt, csak nagy sóhajtozás közepette, tette a nagypárnára a fejét. Olyan közel bújtam hozzá, amennyire ez lehetséges volt, hallottam, ahogyan a gyors lélegzetvételei fokozatosan lassulnak, s alig pár perc múlva már aludt is.

-

Hiányosak voltak az emlékeim arról, hogy mi is történt velem. Azt tudtam, hogy mit tettünk, és ha csak egy pillanatra is végiggondolom, máris elönt a forróság, az agyam pedig teljesen akörül lebeg. A napok unalmasan teltek, JungKook rendszeresen lázas volt, és gyenge, nem hittem azt, hogy mindez miattam van, de valahol a lelkem mélyén sejtettem, hogy a betegsége szép lassan le fogja őt győzni. Nem akartam elveszíteni őt, és azt is tudtam, hogy nagyon, de nagyon nehéz lesz meggyőznöm arról, hogy vállalja a kemoterápiát. Csak azzal tudunk még együtt tölteni egy kis időt.

Két nappal a hazautazásunk előtt azzal is szembesülnöm kellett, hogy a fiú mogorvább volt az átlagosnál, egyedül bezárkózott a fürdőszobába, én pedig annyira haszontalannak éreztem magam. Segíteni szerettem volna neki, megvigasztalni, de teljesen kizárt az életéből.
Az ajtó előtt ácsorogtam, arra várva, hogy végre méltóztasson kimászni onnan, hiszem mutatnom kellett neki valamit, mielőtt elmegyünk, mindenféle szempontból.
–        Sokáig leszel még odabent? – kiabáltam be, de válasz nem érkezett. – Kook, ne csináld ezt, kérlek!
–        Hagyj békén! – hangzott a válasz kisvártatva.
–        Tudod, lassan haza kell mennünk, és még mutatni szerettem volna valamit – próbálkoztam meggyőzni őt, de hasztalanul.

Hosszas perceken keresztül, a hátamat az ajtó melletti falrésznek döntve várakoztam, hogy egyszer csak kimászik a fürdőből. Mondjuk kíváncsi lettem volna arra is, hogy mégis mi a fenével foglalatoskodhat ennyi ideig. Aztán, amikor kinyílt az ajtó, olyan szinten megrémültem a látványtól, hogy kis híján szívrohamot kaptam. A fiú tényleg gyenge volt, a bőre sápadt, szinte hófehér, és még csak most vettem észre, hogy valójában mennyire sovány. Haja csapzottan tapadt a homlokára, nyilvánvalóan megint küzdött a lázzal, és a szemei is vörösek voltak, mintha órákon át sírt volna. Biztos voltam abban, hogy ezt nem fogja nekem bevallani soha.
–        Úgy tűnik, hogy meglepődtél! – vigyorodott el.
–        Szörnyen festesz! – ismertem el, majd megfogtam a kezét, és óvatosan magammal húztam.
–        Fogok még ennél is rosszabbul is kinézni – jegyezte meg csendesen. – épp ettől akarlak megkímélni.
–        Nem érdekel! Akkor is szeretlek – vontam meg a vállam, miközben kifelé igyekeztünk a kora esti friss levegőre.

A nap lassan nyugovóra tért, narancsos-vöröses fénye lágyan simogatta a környéket, és amint megindultunk a titkos kis sziget felé, a szél is életre kapott, de az is kellemesen simogatva a tájat.
–        Elárulod, hogy hová megyünk? – faggatózott a fiú csendesen.
–        Van valami, amit látnod kell... – Majdnem megjegyeztem, hogy mielőtt meghalunk, de inkább elharaptam a szavaim végét, így is borzalmas volt nézni, ahogyan hanyatlásnak indult.
–        Mielőtt feldobom a talpam? – kérdezett vissza kegyetlenül, ám kitalálva a gondolataimat.
–        Nem fogod – torpantam meg. – Majd kitalálunk valamit! Mondjuk, elmehetnél akár...
–        Felejtsd el, HaeRa! – hárított el.
–        Ugyan már! – legyintettem ingerülten. – Nem is adsz esélyt magadnak!
–        Mert nincs miért!
–        Akkor adj esélyt nekem!
–        Hogy szánalomból velem maradj? – vetette fel, én pedig kis híján sírva fakadtam.
–        Nem szánalomból, szerelemből! – védekeztem, de amint hátat fordított nekem, csak nem bírtam ki, hogy ne hullajtsak el egy-két könnycseppet.
–        HaeRa! – fordult vissza, amint meghallotta a szipogásom. – Épp ettől akarlak megkímélni.
–        Önző vagy! – közöltem vele, majd sebes léptekkel elsiettem mellette, egyenesen a nyugalom szigete felé tartva.

A hely a kert másik végében volt. A tóparton állt egy hatalmas cseresznyefa, mely éppen virágba borult, és annyi meseszép szirma volt, hogy a lenyugvó nap fényében, szinte tündökölt. Letettem magam a padra, amin rengeteg idő töltöttem el, amikor magányomban, csupán a csillagokat kémlelhettem. Pár perccel később a fiú nagy sóhajjal tetet le magát mellém, és az eget kezdte el bámulni.
–        Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte két sóhajtás között.
–        Vállald a kemoterápiát, és tölts el velem még némi időt – vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül. Hiszen ezt szerettem volna a legjobban, vele lenni, bármilyen körülmények között...
–        Azt sem tudod, hogy mivel jár? – nézett rám megbotránkozva.
–        Talán – ismertem el. – De ha esélyt sem adsz arra, hogy megtudjam...
–        Mert én tudom, milyen, és azt is tudom, hogy mennyit fogsz szenvedni.
–        Elég sok mindenen keresztülmentem már életemben, nem egyszer lebegtem az élet és a halál vékonyka határán – magyaráztam nagy lendülettel. – Nem tudsz elrettenteni.
–        Miért csinálod ezt velem? – kérdezte ezúttal fájdalmas pillantással illetve egem. – Miért nem tudsz... egyszerűen csak lemondani rólam?
–        Mert szeretlek!  – mondtam ki a lehető legőszintébben a válaszomat. – És nem vagyok hajlandó lemondani rólad, kerül, amibe kerül. Én akkor is küzdeni fogok érted, ha már a tudatodnál sem leszel, én akkor is szeretni foglak.
–        Néha tényleg szeretném ezt elhinni – mondta csalódottan, majd a vállamra hajtotta a fejét, s az ujjait összekulcsolta az enyémekkel.

Mély hallgatásba burkolózott, én pedig rettegtem attól, hogy már arra sem lesz ideje, hogy valójában megtegyük azokat a lépéseket, melyek meghosszabbíthatják az életünket. Ha nem is sokkal, de legalább annyival, hogy még milliószor elmondhassam neki, mennyire szeretem. Hosszú percekig némán bámulta az eget, a szél apró rózsaszín szirmokat fújt mindenfelé, időnként még az arcomba is, így ért minket az éjszaka. Egy pillanatra sem engedte el a kezemet, időnként csupán a halk sóhajai jelezték felém, hogy még életben van, és nagyon, de nagyon agyal valamin. Természetesen nem kérdeztem rá, hogy mégis min gondolkodik, jól tudtam, hogy a múlandóság, a rohanó idő az, ami leköti mindkettőnk figyelmét úgy, hogy lassan arról is megfeledkezünk, hogy itt vagyunk egymásnak.

–        Nem akarok haza menni! – jegyezte meg hosszas hallgatás után.
–        Ezzel én is így vagyok! – értettem vele egyet. – Itt legalább nem ér el BoRam keze, vagy a szüleimé.
–        Miért akarod, hogy túléljek? – váltott témát, de én csupán elkerekedett szemmel meredtem rá a kérdése miatt.
–        Mert tényleg szeretlek, és bele fogok halni, ha nem tudhatlak magam mellett.
–        Apám szerint új szívre lenne szükséged – folytatta a kicsit sem kellemes témát. – Még pedig igen hamar.
–        Talán azért nem olyan hamar – vélekedtem az égre pillantva, amin a csillagok ezresével tündököltek.
–        Hála nekem... – váltott át keserűre a hangja. – igen hamar...
–        Az, hogy elvesztettem az eszméletemet, mert fizikálisan megviseltek a történtek, nem jelenti azt, hogy megrövidítetted volna az életem, hiszen történt már velem ilyen, sőt élesztettek újra is, nem egyszer. Tehát jól vagyok, és ne hibáztasd magad feleslegesen.
–        Nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba, ha miattam kellene lemondanod a jövődről.
–        Nincs olyanom, mert nélküled semmi sem érdekel! – erősködtem, de a fiú csupán keserűen felnevetett.
–        Te túlélheted, én nem. Vita lezárva. Elmegyek arra a nyomorult kemoterápiára, mert annyira akarod, nyilvánvalóan még nem láttál eleget szenvedni – mérgelődött. – Ha tudnád – hajolt hozzám közelebb, miközben fél pillanat alatt fogságba ejtette az arcomat. A szívem csupán az érintésétől hevesebben kezdett verni, és a légszomj is megtalált megint. – Hogy mennyire szeretlek, hogy képes lennék bármire érted, talán elhinnéd, hogy miért is szeretnélek megkímélni mindettől. De úgy tűnik, hogy a saját szemeddel kell látnod azt, amitől szeretnélek megvédeni.
–        Nem lesz semmi baj... – suttogtam elhaló hangon, aztán az ajkai az enyémekre találtak, én pedig azonnal feloldódtam a csókjaiban, ahogy az instant kávé.

-

A következő két napban a némaságé és a köztünk lévé láthatatlan falé volt a főszerep. Akárhányszor beszélgetést akartam vele kezdeményezni, rám se hederített, többnyire levegőnek nézett. Rengeteget aludt, és sokszor órákra bezárkózott a fürdőbe, pont úgy, mint eddig. Tudtam, hogy baj van, tudtam, hogy nincs jól, és azt is láttam rajta, hogy borzalmas fájdalmai lehetnek, de ő nem nyavalygott, nem mutatta ki a fájdalmát. Nem tudtam eldönteni, hogy miért mutatja magát ennyire keménynek, és legyőzhetetlennek, amikor az élet amúgy is kegyetlenül kitolt velünk, főleg vele. Szerettem volna megvigasztalni, támaszt nyújtani neki, és vigyázni rá, hozzon bármit is a sorsunk, de egyszerűen csak kizárt az életéből.

A nagyitól való búcsúzkodásban is csak én vettem részt, szegény idős asszony azt sem tudta, hogy mi a baja van a srácnak, egyszerűen nem tudta hová tenni, ahogyan én sem. Lassan már nem is az a fiú volt, akibe beleszerettem, talán csak árnyéka önmagának... Mondanom sem kell, a vonaton sem óhajtott velem beszélgetni, és amint megérkeztünk a Busan központjába, rettegtem attól, hogy eltűnik a szemem elől, és nem látom soha többet.

–        JungKook, várj meg! – kiáltottam utána, és felgyorsítva a lépteimet a cuccaimmal együtt rohantam utána. – Elárulod, hogy mi a fene van veled?
–        Semmi – vágta rá megtorpanva, majd visszafordult, hogy egy pillantást vethessen rám. – Csak szeretnék minél hamarabb otthon lenni.
–        Hazakísérlek! – ajánlottam fel azonnal.
–        Erre semmi szükség – erőltetett az arcára egy mosolyt, majd gyengéden megsimogatta az arcomat. – Menj szépen haza, holnap találkozunk az iskolában.
–        Egész végig nem szóltál hozzám, tudom, hogy nem vagy jól, ne várd el tőlem, hogy elengedjelek.
–        Jól vagyok! – nyugtatott meg, de amint megpillantotta a kételkedő arckifejezésemet, hozzátette: – Tényleg!
–        Ha holnap reggel nem találkozunk a suliban, megkereslek és fenékbe billentelek! – fenyegettem meg.
–        Ott leszek. Megígérem, de most szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy végiggondoljam, hogyan tovább.
–        Most komolyan ki akarsz hagyni a nagy döntéseidből? – elborzadva néztem rá.
–        Nem foglak – vigyorodott el. – Ha már végiggondoltam minden lépést, tudni fogsz róla. Vigyázz magadra! – búcsúzott el, majd nyomott egy gyors puszit a homlokomra. – Szeretlek, Choi HaeRa, mindennél jobban!
–        Ez miért hangzik úgy, mint egy búcsúzkodás? Ne csináld úgy, mintha meghalni mennél el – néztem rá könnyes szemmel.
–        Pedig sosem lehet tudni – vonta meg a vállát. – Na, legyél jó! Akkor holnap találkozunk!
Csak néztem, amint magamra hagy, és a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy minden egyes lépés, amivel távolodik tőle, tesz egy lépést a mindent megsemmisítő sötétség felé...

-

Másnap reggel, természetesen nem láttam őt az iskola falain belül. Sőt hiába hívtam telefonon, fel sem vette azt. Tudtam, hogy ez lesz belőle, és alig vártam, hogy vége legyen az óráimnak, hogy végre elmehessek hozzá, és megnézhessem, mi van vele. Már majdnem kint voltam az ajtón, amikor egy ismerős hang a nevemet kiáltotta, így a nagy rohanásba, egy pillanatig megálltam, hogy hátrafordulhassak.
–        Elég feszültnek tűnsz – lépdelt közelebb hozzám JiMin. – Minden rendben?
–        Nincs, nincs semmi sem rendben – közöltem vele hevesen. – Megígérte, hogy itt lesz, nem veszi fel a telefont sem...
–        JungKook? – vonta fel a szemöldökét a fiú.
–        Igen – vágtam rá. – Tehát most elmegyek hozzá, és megverem, hogy ne ígérgessen nekem semmit sem, ha nem tudja betartani azt.
–        Elviszlek, ha szeretnéd! – ajánlotta fel JiMin. – Nem lenen, jó ha sokat rohangálnál, és így legalább buszra sem kell várnod.
–        Jól van, elfogadom! – egyeztem bele.

Együtt indultunk meg az ajtón túlra, de pár lépés múlva éppen BoRamba futottunk. Az a lány, több volt, mint őrült, láttam a szemében, hogy bizony már nincs észnél. Elállta az utat, és szerettem volna egy jól irányzott fülessel arrébb rakni, nem értem rá a gyerekes hülyeségeire.
–        Menj az útból! – emeltem fel a hangomat, de a szőke lány, mindösszesen gúnyosan felnevetett.
–        Hova ilyen sietős? – kérdezősködött nevetve. – Igaz, hogy lassan temetni kell a pasidat?
–        BoRam, hallgass el! – fenyegette meg őt JiMin. – Nem tudod, miről beszélsz!
–        Nem, ez egyáltalán nem igaz – vettem vélelmemben azt a fiút, akiért hajlandó lettem volna bármire, hiszen nem rég arra adta a fejét, hogy velem együtt vállalja azt a terápiát, ami amúgy is kegyetlenül meg fogja őt viselni, de rám akkor is számíthatna, legyen szó bármiről.
–        Kár, pedig úgy örültem volna, ha ott lehetek, úgy is jól mutatok feketében – nevetett fel a lány, mire JiMin vigasztalóan a vállamra tette a kezét.
–        Ne is törődj vele! – nyugtatott meg,a mint látta, hogy a könnyeimmel küszködök. – Nem tudja, hogy mit beszél!
–        De nagyon is tudom, ha az a selejt feldobja a talpát, ez a szuka is felfogja, és végre minden újra olyan szép lesz, mint régen – gúnyolódott tovább BoRam.
Nem voltam képes tovább hallgatni azokat a rémségeket, már így is a lelkembe taposott, még jó, hogy nekem legalább volt olyanom. Belőle már rég kiölte a kegyetlenkedés, a maradék jó indulatot is. Némán, de a könnyeimet hullajtva siettem végig a lépcsősoron, és hallottam, hogy JiMin is követ.
–        Ne siess annyira! – szólt rám szigorúan, és amint tudta megragadta a csuklómat. – HaeRa, ne is foglalkozz vele! Tudod, hogy nem normális!
–        De mi van, ha igaza van! Mi van, ha JungKook éppen a halálán van, és én nem tudok róla? – suttogtam el a legnagyobb félelmem.
–        Nem lesz semmi baja! – próbált megvigasztalni, de valahol a lelkem legmélyén éreztem, hogy baj van.

-

Végül az sem vezetett sikerre, hogy egészen a házig mentünk. Hiába vertem az ajtót, senki sem volt otthon. Nyilvánvalóan Dr Jeon a korházban volt, megint csak dolgozott, én pedig nagyon szerettem volna bejutni a lakásba, nehogy JungKook valahol rosszul legyen.
–        Be kell jutnom! – határoztam el magam, mire JiMin kapásból őrültnek nézett.
–        Meghibbantál? – vonta fel a szemöldökét kérdőn. – Az betörésnek számít, akármennyire is jóban vagy a tulajjal.
–        A tulaj az orvosom, és...
–        Akkor miért nem hívod fel őt, és kérdezed meg, hogy merre lehet a fia – tanácsolta a fiú, lebeszélve ezzel az őrültségekről. Hogy képes lettem-e volna arra, hogy betörjek a lakásba? Egyáltalán nem voltam biztos benne, csupán aggódtam a fiúért, és rettenetesen vágytam arra, hogy mellette lehessek...
–        Neki nem tudom a számát, csak a kórházit...
–        Akkor hívd azt, vagy akár...
–        Be is mehetek hozzá – jutott eszembe a tökéletes megoldás.
–        Ezt akartam mondani – mosolyodott el JiMin. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel, most engem is próbál megnyugtatni, vagy csak igyekszik magam mellé állítani. Újra megkedveltetni magát... Én nem haragszom rá annyira, mint azt feltételezi... – Akkor menjünk! – ragadta meg a csuklómat megint, hogy ne is vesztegessem az amúgy is minimális időmet.
–        Elmegyek a kórházig egyedül is! – jelentettem be.
–        Ha nem akarod, hogy felmenjek veled, akkor megvárlak a kocsiban, de így akkor is sokkalta gyorsabb lesz, mint busszal, vagy épp gyalog mennél – magyarázta, de már nyitotta is a kocsi ajtaját, hogy minél hamarabb beülhessek.

-

Időnként elgondolkodom azon, hogy mit jelent az élet maga. Vajon mi az élet? És vajon miért van az, ahogy nekem mindösszesen ennyi jutott belőle? Hova van megírva, hogy bizonyos embereknek mennyi idő jut, és miképpen is érjen véget az életük? Ki dönti el azt, hogy ki éljen hosszú boldog életet, és ki az, akitől egy szempillantás alatt elvesznek mindent? Gyűlölöm a sorsomat...

Végül JiMin kitett a kórház magas épülete előtt, én pedig még mindig sebes léptekkel siettem, a szívemben érezve, hogy valami van, valami baj van, és ki kellett derítenem, mi az... A kardiológia folyosóján sétáltam végig ebben a késő délutáni, sőt talán kora esti órában nem igazán voltak várakozó betegek, így Dr. Jeon JoonSeok ajtaján szerettem volna kopogtatni, de mielőtt megtehettem volna kinyílt az ajtó. A férfi meglepően fáradtnak tűnt, és olyan szomorúnak látszott az arca.
–        HaeRa! – erőltetett magára egy mosolyt. – Mi járatban errefelé?
–        Több dologban is beszélni szeretnék Önnel – fogtam bele.
–        Gyere be! – terelt be az irodájába. – Hallgatlak! – mutatott a megszokott székemre, hogy foglaljak helyet.
–        Először is sikerült rávennem a fiát arra, hogy vállalja a kemoterápiát, így ennek függvényében vállalok bármilyen műtétet ahhoz, hogy egy ideig húzzam – foglaltam össze az első és legfontosabbat.
–        A lehető leghamarabb új szívre van szükséged, de ez nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy hónapokat kell várnod egy megfelelő donorra – felelte.
–        Ó, értem – kissé csalódott lettem. – Akkor írjon fel a listára, hogy várakozom egy új szívre, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. A másik meg JungKook megígérte, hogy ma reggel találkozunk az iskolában, de jött, én pedig nagyon aggódóm. Nem veszi fel a telefont, és nincs otthon senki, ha ön éppen dolgozik, a fiának nem illene otthon lennie, ha már ennyire beteg – vetettem fel, de az orvos egy pillanat alatt mérhetetlen fájdalommal nézett rám.
–        Mutatnom kell valamit! – jelentette be, majd intett, hogy kövessem.

Némán követtem őt a végtelennek tűnő fehér folyosókon át, miközben a kórház számomra egészen ismeretlen része felé igyekeztünk. A zsigereimben éreztem, hogy van valami, amit titkol, és még ha új szívre is van szükségem, akkor is várni fogok, csak JungKook mellett lehessek. Aztán amikor az intenzív osztályra léptünk be, ahol ápolónők, és orvosok rohangáltak, helyiségből helyiségbe, nem messze voltunk a műtőktől, egyre rosszabb előérzetem támadt. Egészen a legutolsó szobáig meneteltünk, és a legkihaltabb folyosó részen álltunk meg. Előttem csupán egy üvegfal volt, odabent pedig szinte hermetikusan elzárva a külvilágtól, rengeteg számomra ismeretlen gépre kapcsolva...
–        JungKook! – kiáltottam el magam a tenyereimet a üvegfalnak préselve, mintha azt reméltem volna, hogy portálként működik, és átmehetek a túloldalra. – Mi történt vele? – néztem könnyes szemmel az orvosomra, akinek hozzám hasonlóan fájt így látni a fiát. – Hiszen amikor kirándulni voltunk, még nem volt semmi baja...
–        Nem a te hibád – tette megnyugtatóan a kezét a vállamra. – A fürdőben találtam rá eszméletlenül, miután sikerül betörnöm az ajtót. Bezárkózott, és elvesztette az eszméletét. A tumor elzárta az egyik legfontosabb eret az agyban, ami miatt oxigénhiány lépett fel. Lényegében agyhalott...
–        Hogy micsoda? – elképedve néztem rá, és igyekeztem feldolgozni a hallottakat. – Be kell mennem hozzá – léptem az ajtó felé, de Dr. Jeon megállított.
–        Felesleges bemenned hozzá. Nem hall, nem lát, és nem érez... Ő már nincs többé... Bár amíg nem telik le a huszonnégy óra, addig nem lehet hivatalosan agyhalottá nyilvánítani – magyarázkodott az orvos.
–        De lélegzik, és dobog a szíve, már hogyne élne... – néztem az üvegfalon át egyre szívszorítóbb látványt nyújtó fiúra.
–        Csak a gépek tartják életben, hogy a létfontosságú szervei, például a szíve működjön, de pár óra múlva az lesz – könnyes szemmel nézett rám az orvosom, hiszen ő éppen most vesztette el az egyetlen közeli hozzátartozóját, ez neki is épp olyan fájdalmas, mint nekem. Nem talán neki sokkal jobban... – Ugyan rendkívül ritkán szokták rákbetegek szerveit felajánlani, azt is csak akkor, ha például, mint most agydaganattal állunk szemben. De nem lett áttétes a betegsége, a szervei épek... Sőt a legnevetségesebb az egészben az, hogy éppen jó lenne számodra, még akkor is, ha ritkán szoktak ellenkezű nemű donorszervet beültetni, de ezt eltekintve tökéletes lenne...
–        Ugye, most csak viccel? – Abszolút nem tudtam eldönteni, hogy komoylan gondolja, vagy csak a fájdalom mondat vele ekkora ökörséget. – A fia halott, és maga engem akar megmenteni?
–        Ez volt az utolsó dolog, amiről beszélgettünk – pillantott a fiára az orvos. – Szerette volna tudni, hogy mennyi az esélye annak, hogy belőle szervdonor legyen. Mivel ismerem őt orvosi szempontból is, kénytelen voltam neki bevallani mindent.
–        Engem akart megmenteni – suttogtam megsemmisülten, miközben úgy éreztem, hogy a világ körülöttem megszűnik. Így már abszolút nem volt szükségem a nyomorult életemre, hiszen hiába élném túl, még az ő szívével sem voltam hajlandó erre. Nekem az egész lényére szükségem lenne, nem csak a szívére... – Látni akarom! – határoztam el magam, majd kérlelő pillantással néztem a férfira.

Dr. Jeon nagy sóhajtással nyitotta ki az ajtót, éppenséggel a névre szóló kártyájával, én pedig óvatosan lépdeltem a fiú irányába. A lehető legtöbb helyen összeköttetésben volt valamilyen géppel, halk csipogás jelezte az egyenletes szívhangot, ami akár lehetne az enyém is. Ha ez így van, ahogy az orvosom mondta, akkor már hiába mondom el neki, hogy mennyire szeretem, úgy sem fogja hallani. De nem élhetem le az életemet úgy, hogy nincs mellettem, csupán a szíve az enyém helyén van. Ez átvitt értelemben egy csodás dolognak hangzik, de így... nem élet az élet. Elképedve néztem a csodálatos arcvonásait, amit még láthattam a csövek mögül, az éjfekete fürtjeit, amiket annyira félt elveszteni, és erre tessék elvesztette az egész agyát... Mintha sejthette volna, hogy mi vár rá, és ha a doki hamarabb rátalál, még talán élhetne... Nem hibáztathatom az orvosomat, hiszen ez neki pontosan olyan nehéz eset, mint nekem. Ám egy biztos, nem vagyok hajlandó elfogadni ezt a merész ajánlatot... Inkább a halál... Végighúztam a kezem a karjának belső részén, a bőre nem volt olyan meleg, mint amilyen szokott, de változatlanul sápadt volt. Beszélhettem volna hozzá, de akkor eszembe jutott, hogy teljesen felesleges, hiszen nem hallja, amit mondok... Letérdeltem mellé, és minél jobban néztem őt, annál jobban éreztem, hogy a könnyeim megfojtanak, és a karjára borulva sírtam ki magam. Elvesztettem az egyetlen embert, akiért még megérte küzdenem, aki fényt vitt az életemben, egyszerűen nem bírtam feldolgozni, hogy nem láthatom a mosolyát, hogy nem oldódhatok fel csókjaiban, hogy az a fiú, akibe szerelmes voltam életemben először, és nagyon valószínűleg utoljára is, már nincs többé... Így nincs is szükség az életemre, miért kellene bármit is kezdenem vele, hiszen már nincs kiért...

Hosszú órákon át vártam, hátha lesz valami, de semmi... Maradtak a gépek halk hangjai, és a könnyek... Az arcomat törölgetve, fájó szívvel hagytam őt ott, de tudtam, ha lekapcsolják a gépeket, abban a pillanatba hivatalosan is halott lesz, de akkor én is... Dr. Jeon még mindig kint várakozott, ő nagyon szeretett volna megmenteni, hiszen egy darabod visszakaphatna a fiából, fiatal betege, vagyis én pedig hosszú életet élhetne... Aish, hogy ez milyen morbidnak hangzik...
–        Tudom, hogy nehéz, de azért vedd fontolóra, amit mondtam – szólalt meg a férfi,a mit látta rajta, hogy végre képes vagyok megszólalni. – És tessék... – nyújtott át egy gyűrött szélű borítékot. – A kezében volt, amikor rá találtam, és neked volt címezve.
–        Mi áll benne? – kérdeztem azonnal gyanakodva.
–        Nem tudom – rázta meg a fejét. – Nem olvastam el. – Az jobban foglalkoztatott, hogy minél hamarabb ellátásban részesüljön. Holnap gyere be, és megbeszéljük a részleteket. Feleslegesen nem tartjuk életben, inkább méltóképpen búcsút veszünk tőle.
–        Ezen nincs megbeszélni semmit! Ez őrültség, és nem leszek tesztalany benne! – utasítottam vissza azonnal. – Sajnálom, Doktor úr!
Hátat fordítottam neki, és a levéllel a kezemben megindultam a folyosón. Szükségem volt egy nyugodt helyre, ahol elolvashatom JungKook utolsó írását. Sőt meglehet, hogy ez lesz az egyetlen emlékem tőle, még jó, hogy az én életem sem fog sokáig tartani... Végül a kórház egyik légszélső kertjében találtam megfelelő környezetet, és amint kinyitottam, az első dolog, ami szemet szúrt a hanyag kézíráson kívül, az összetévesztett betűk, a sokszor áthúzott szavak voltak, mintha írás közben is pokoli kínokat kellett volna átélnie... Talán jó, hogy ebből már semmit sem érez...

„ Drága, HaeRa!
 
Őrület, hogy ezzel kell kezdenem ezt a levelet, de amikor ezt olvasod, nagy valószínűséggel nem leszek az élők sorában. Vannak dolgok az életben, melyek elkerülhetetlenek, és az, hogy én halálra vagyok ítélve, nem jelenti azt, hogy ennek nálad is így kellene lennie. Apámtól tudom, hogy mennyire szükséged van egy új szívre, és azt is tudom apámtól, hogy az enyém mennyire tökéletes lenne. Tudom, hogy őrültség, és azt is tudom, hogy az lesz az első reakciód, hogy szó sem lehet róla, mert ismerlek, de gondold végig. Szeretném, ha élnél a lehetőséggel, ha egyáltalán élnél... Ha lenne lehetőséged még emberek százait boldoggá tenni, ha te magad boldog lehetnél, ha csak egyetlen mosolyoddal képes lennél jobbá tenni mások életét, ha boldog lennél, és szerethetnél, pont úgy, ahogyan engem szerettél, vagy ahogyan én szerethettelek téged. Tudom, hogy most sírsz, és nem hiszed el, hogy mi is zajlik körülötted, de én akkor azt szeretném, ha tovább élnél, akár a szívemmel, akár anélkül... A lényeg, hogy maradj életben, küzdj, és szeress...

Csupán azt sajnálom, hogy nem mondhattam el neked elégszer, hogy mennyire gyönyörű vagy, mennyire szerettem elveszni ebben a szépségben, hogy milyen jó érzés volt kiállni melletted, és küzdeni érted. Örülök annak, mi több hálás vagyok azért, hogy éppen veled tölthettem el ezt a kis időt, amit az élet nekem szánt, és nem szeretném, ha te is éppen erre a sorsra jutnál, tehát tedd meg, és élj a lehetőséggel. Szeretném, ha élnél, hiszen annyi mindent kell még megtapasztalnod az életben, jelen pillanatban helyettem is...
 
Azt mondják, hogy az emberek is megérzik, ha közel a vég... Hát én éreztem, az elmúlt napokban úgy éreztem, hogy egyszerűen a terhedre vagyok, hogy lassacskán csak egy két lábon járó vállfával töltöd az idődet, miközben legbelül pokoli kínokat éltem át, melyeket nem akartam veled megosztani. Egyszerűen szeretném, ha úgy emlékeznél rám, ahogyan találkoztunk, nem úgy, amivé ez a szörnyűség tett. Hiszen te ennél jobbat érdemelsz, sokkal jobbat, ezért is szeretném, ha boldog lennél, és szeretnél... Mert az életünk fő mozgatórugója a szeretet...
 
S végül sajnálok mindent... Sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett keresztül menned, hogy feleslegesen áldoztad rám az idődet, és sajnálom, hogy ilyen aljas módon magadra hagytalak... De talán jobb ez így... Hiszen előtted a jövő, előtted az élet... És szeretném, ha minél többet kihoznál belőle, amire nekem úgy sem volt lehetőségem...
 
Szeretlek Choi HaeRa, mindennél jobban, még az életemnél is jobban...”

Aláírás nem volt rajta, nem is volt rá szükség... Hogy lehet, valaki ekkora idióta... Miért nem volt képes felfogni, hogy az életemre csak és kizárólag akkor van szükségem, ha ő is benne van. De csak jelképesen, hanem teljes lényével, ha megölelhetem, és szerethetem őt úgy, ahogy van...

Szerettem volna elbújni a világ elől, ksírni magam, és feladni mindent, amiért eddig küzdöttem. A lehető legrövidebb úton szerettem volna megszökni minden elől, és a könnyeimtől helyenként nedves papírral a kezemben indultam útnak. Nem foglalkozva azzal, hogy a lábaim merre visznek, hogy a szívem bármelyik pillanatban megadhatja magát... Kit érdekel... A életem egyetlen értelme halott, én pedig nélküle semmi vagyok...

Ez volt az egyetlen gondolatom, amikor az egyik forgalmas útszakaszon óvatlanul az úttestre léptem, hiába a gyalogátkelőhely, a lámpa még nem váltott szabad jelzésre, én pedig olyan sebes léptekkel akartam átjutni a túloldalra, hogy észre sem vettem a felél rohanó fényszórót...

Erős csattantás hallatszott, amikor az autó lendülete magával sodort, és csupán az éles fájdalom járta át a testemet. A kezemmel szorítgatott levél, lassacskán a véremben úszott, akárcsak a hideg beton, melyen elegáns ívben kiterültem. A szívem hevesen dobogott, hevesebben, mint eddig bármikor... Lehunytam a szemem, és a körülöttem lévő hangzavar alig hallatszott át azonnal sötétségen, mely magával rántott...

Szép halál mondhatom... Az elmémet mindösszesen egyetlen hang töltötte ki, amint a nevemen szólított...
–        JungKook! – suttogtam el utolsó erőmből, amint a szívem az utolsó dobbanását is véghezvitte, és a fiú álomszerűen megjelent, hogy magával vigyen egy sokkal szebb helyre...

Vége...

---------------------------------------------------------------

Ezúton szeretném megköszönni annak a szerény olvasótáboromnak, hogy kitartott mellettem, és még kommenetekt is kaptam. Igazán jól esett... A másik, hogy talán nem boldogabb sem a befejezés, sem a történet, mégis azt hiszem, hogy jól sikerült... Bízom benne, hogy nektek is tetszett... :)

Viszont azok, akik másik történetet várnának tőlem, sajnos csalódni fognak, mert hiába van új ötletem, már megvan a szereplő lista, a karakterek, a főbb bonyodalmak, sőt a vége is, meg a fülszöveg is... Idő hiány miatt nem merek belevágni, mert nem szeretném, ha csak kéthetente, vagy havonta lenne egy-egy rész. Maximum, ha van érdeklődés rá, akkor neki állok, és ha elég fejezettel sikerült elkészülnöm, akkor megosztom... :D

Még egyszer köszönöm, hogy ennyien olvastatok... :D