23. fejezet

Szörnyű fejfájásra ébredtem fel, és elképedve észleltem, hogy a rajtam lévő öltözet nem egyezik azzal, ami a legutóbbi emlékem szerint rajtam volt. Sőt nyakig be voltam takarva, már ha egyáltalán erre lett volna bármi szükség is, hiszen kegyetlenül melegem volt. A szívem még mindig őrülten dobogott, szinte ki akart esni a helyéről, és nagyon jól tudtam, szükségem van a gyógyszereimre, főleg arra, amit pánikhelyzet kezelésére kaptam. Ugyan nem használtak ezek a vackok szinte semmit, csupán megszokásból szedtem őket, talán annyit segítettek rajtam, hogy nem akartam két percenként elhalálozni. Lassan tápászkodtam fel, nagy kínlódás árán tudtam ülő helyzetbe szenvedni magam, és az első dolog, amivel szembe találtam magam, az JungKook aggódó tekintete volt.
–        Jobb lesz, ha visszafekszel, és pihensz! – utasított színtelen hangon, mintha önmagát okolta volna a történtek miatt.
–        Nem a te hibád! – keltem a védelmére, mielőtt felesleges önmarcangolásba kezd.
–        Dehogynem! – pattant fel az ágy mellől, de abban a pillanatban megszédült, és lehuppant az matrac szélére.
–        Na, tessék! – sóhajtottam fel. – Neked épp annyira pihenésre van szükséged, mint nekem.
A fiú nagy erővel volt azon, hogy felkeljen, de a vállainál fogva nyomtam be az ágyba.
–        Nem mész te sehová! – utasítottam szigorúan.
Nem válaszolt, csak nagy sóhajtozás közepette, tette a nagypárnára a fejét. Olyan közel bújtam hozzá, amennyire ez lehetséges volt, hallottam, ahogyan a gyors lélegzetvételei fokozatosan lassulnak, s alig pár perc múlva már aludt is.

-

Hiányosak voltak az emlékeim arról, hogy mi is történt velem. Azt tudtam, hogy mit tettünk, és ha csak egy pillanatra is végiggondolom, máris elönt a forróság, az agyam pedig teljesen akörül lebeg. A napok unalmasan teltek, JungKook rendszeresen lázas volt, és gyenge, nem hittem azt, hogy mindez miattam van, de valahol a lelkem mélyén sejtettem, hogy a betegsége szép lassan le fogja őt győzni. Nem akartam elveszíteni őt, és azt is tudtam, hogy nagyon, de nagyon nehéz lesz meggyőznöm arról, hogy vállalja a kemoterápiát. Csak azzal tudunk még együtt tölteni egy kis időt.

Két nappal a hazautazásunk előtt azzal is szembesülnöm kellett, hogy a fiú mogorvább volt az átlagosnál, egyedül bezárkózott a fürdőszobába, én pedig annyira haszontalannak éreztem magam. Segíteni szerettem volna neki, megvigasztalni, de teljesen kizárt az életéből.
Az ajtó előtt ácsorogtam, arra várva, hogy végre méltóztasson kimászni onnan, hiszem mutatnom kellett neki valamit, mielőtt elmegyünk, mindenféle szempontból.
–        Sokáig leszel még odabent? – kiabáltam be, de válasz nem érkezett. – Kook, ne csináld ezt, kérlek!
–        Hagyj békén! – hangzott a válasz kisvártatva.
–        Tudod, lassan haza kell mennünk, és még mutatni szerettem volna valamit – próbálkoztam meggyőzni őt, de hasztalanul.

Hosszas perceken keresztül, a hátamat az ajtó melletti falrésznek döntve várakoztam, hogy egyszer csak kimászik a fürdőből. Mondjuk kíváncsi lettem volna arra is, hogy mégis mi a fenével foglalatoskodhat ennyi ideig. Aztán, amikor kinyílt az ajtó, olyan szinten megrémültem a látványtól, hogy kis híján szívrohamot kaptam. A fiú tényleg gyenge volt, a bőre sápadt, szinte hófehér, és még csak most vettem észre, hogy valójában mennyire sovány. Haja csapzottan tapadt a homlokára, nyilvánvalóan megint küzdött a lázzal, és a szemei is vörösek voltak, mintha órákon át sírt volna. Biztos voltam abban, hogy ezt nem fogja nekem bevallani soha.
–        Úgy tűnik, hogy meglepődtél! – vigyorodott el.
–        Szörnyen festesz! – ismertem el, majd megfogtam a kezét, és óvatosan magammal húztam.
–        Fogok még ennél is rosszabbul is kinézni – jegyezte meg csendesen. – épp ettől akarlak megkímélni.
–        Nem érdekel! Akkor is szeretlek – vontam meg a vállam, miközben kifelé igyekeztünk a kora esti friss levegőre.

A nap lassan nyugovóra tért, narancsos-vöröses fénye lágyan simogatta a környéket, és amint megindultunk a titkos kis sziget felé, a szél is életre kapott, de az is kellemesen simogatva a tájat.
–        Elárulod, hogy hová megyünk? – faggatózott a fiú csendesen.
–        Van valami, amit látnod kell... – Majdnem megjegyeztem, hogy mielőtt meghalunk, de inkább elharaptam a szavaim végét, így is borzalmas volt nézni, ahogyan hanyatlásnak indult.
–        Mielőtt feldobom a talpam? – kérdezett vissza kegyetlenül, ám kitalálva a gondolataimat.
–        Nem fogod – torpantam meg. – Majd kitalálunk valamit! Mondjuk, elmehetnél akár...
–        Felejtsd el, HaeRa! – hárított el.
–        Ugyan már! – legyintettem ingerülten. – Nem is adsz esélyt magadnak!
–        Mert nincs miért!
–        Akkor adj esélyt nekem!
–        Hogy szánalomból velem maradj? – vetette fel, én pedig kis híján sírva fakadtam.
–        Nem szánalomból, szerelemből! – védekeztem, de amint hátat fordított nekem, csak nem bírtam ki, hogy ne hullajtsak el egy-két könnycseppet.
–        HaeRa! – fordult vissza, amint meghallotta a szipogásom. – Épp ettől akarlak megkímélni.
–        Önző vagy! – közöltem vele, majd sebes léptekkel elsiettem mellette, egyenesen a nyugalom szigete felé tartva.

A hely a kert másik végében volt. A tóparton állt egy hatalmas cseresznyefa, mely éppen virágba borult, és annyi meseszép szirma volt, hogy a lenyugvó nap fényében, szinte tündökölt. Letettem magam a padra, amin rengeteg idő töltöttem el, amikor magányomban, csupán a csillagokat kémlelhettem. Pár perccel később a fiú nagy sóhajjal tetet le magát mellém, és az eget kezdte el bámulni.
–        Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte két sóhajtás között.
–        Vállald a kemoterápiát, és tölts el velem még némi időt – vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül. Hiszen ezt szerettem volna a legjobban, vele lenni, bármilyen körülmények között...
–        Azt sem tudod, hogy mivel jár? – nézett rám megbotránkozva.
–        Talán – ismertem el. – De ha esélyt sem adsz arra, hogy megtudjam...
–        Mert én tudom, milyen, és azt is tudom, hogy mennyit fogsz szenvedni.
–        Elég sok mindenen keresztülmentem már életemben, nem egyszer lebegtem az élet és a halál vékonyka határán – magyaráztam nagy lendülettel. – Nem tudsz elrettenteni.
–        Miért csinálod ezt velem? – kérdezte ezúttal fájdalmas pillantással illetve egem. – Miért nem tudsz... egyszerűen csak lemondani rólam?
–        Mert szeretlek!  – mondtam ki a lehető legőszintébben a válaszomat. – És nem vagyok hajlandó lemondani rólad, kerül, amibe kerül. Én akkor is küzdeni fogok érted, ha már a tudatodnál sem leszel, én akkor is szeretni foglak.
–        Néha tényleg szeretném ezt elhinni – mondta csalódottan, majd a vállamra hajtotta a fejét, s az ujjait összekulcsolta az enyémekkel.

Mély hallgatásba burkolózott, én pedig rettegtem attól, hogy már arra sem lesz ideje, hogy valójában megtegyük azokat a lépéseket, melyek meghosszabbíthatják az életünket. Ha nem is sokkal, de legalább annyival, hogy még milliószor elmondhassam neki, mennyire szeretem. Hosszú percekig némán bámulta az eget, a szél apró rózsaszín szirmokat fújt mindenfelé, időnként még az arcomba is, így ért minket az éjszaka. Egy pillanatra sem engedte el a kezemet, időnként csupán a halk sóhajai jelezték felém, hogy még életben van, és nagyon, de nagyon agyal valamin. Természetesen nem kérdeztem rá, hogy mégis min gondolkodik, jól tudtam, hogy a múlandóság, a rohanó idő az, ami leköti mindkettőnk figyelmét úgy, hogy lassan arról is megfeledkezünk, hogy itt vagyunk egymásnak.

–        Nem akarok haza menni! – jegyezte meg hosszas hallgatás után.
–        Ezzel én is így vagyok! – értettem vele egyet. – Itt legalább nem ér el BoRam keze, vagy a szüleimé.
–        Miért akarod, hogy túléljek? – váltott témát, de én csupán elkerekedett szemmel meredtem rá a kérdése miatt.
–        Mert tényleg szeretlek, és bele fogok halni, ha nem tudhatlak magam mellett.
–        Apám szerint új szívre lenne szükséged – folytatta a kicsit sem kellemes témát. – Még pedig igen hamar.
–        Talán azért nem olyan hamar – vélekedtem az égre pillantva, amin a csillagok ezresével tündököltek.
–        Hála nekem... – váltott át keserűre a hangja. – igen hamar...
–        Az, hogy elvesztettem az eszméletemet, mert fizikálisan megviseltek a történtek, nem jelenti azt, hogy megrövidítetted volna az életem, hiszen történt már velem ilyen, sőt élesztettek újra is, nem egyszer. Tehát jól vagyok, és ne hibáztasd magad feleslegesen.
–        Nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba, ha miattam kellene lemondanod a jövődről.
–        Nincs olyanom, mert nélküled semmi sem érdekel! – erősködtem, de a fiú csupán keserűen felnevetett.
–        Te túlélheted, én nem. Vita lezárva. Elmegyek arra a nyomorult kemoterápiára, mert annyira akarod, nyilvánvalóan még nem láttál eleget szenvedni – mérgelődött. – Ha tudnád – hajolt hozzám közelebb, miközben fél pillanat alatt fogságba ejtette az arcomat. A szívem csupán az érintésétől hevesebben kezdett verni, és a légszomj is megtalált megint. – Hogy mennyire szeretlek, hogy képes lennék bármire érted, talán elhinnéd, hogy miért is szeretnélek megkímélni mindettől. De úgy tűnik, hogy a saját szemeddel kell látnod azt, amitől szeretnélek megvédeni.
–        Nem lesz semmi baj... – suttogtam elhaló hangon, aztán az ajkai az enyémekre találtak, én pedig azonnal feloldódtam a csókjaiban, ahogy az instant kávé.

-

A következő két napban a némaságé és a köztünk lévé láthatatlan falé volt a főszerep. Akárhányszor beszélgetést akartam vele kezdeményezni, rám se hederített, többnyire levegőnek nézett. Rengeteget aludt, és sokszor órákra bezárkózott a fürdőbe, pont úgy, mint eddig. Tudtam, hogy baj van, tudtam, hogy nincs jól, és azt is láttam rajta, hogy borzalmas fájdalmai lehetnek, de ő nem nyavalygott, nem mutatta ki a fájdalmát. Nem tudtam eldönteni, hogy miért mutatja magát ennyire keménynek, és legyőzhetetlennek, amikor az élet amúgy is kegyetlenül kitolt velünk, főleg vele. Szerettem volna megvigasztalni, támaszt nyújtani neki, és vigyázni rá, hozzon bármit is a sorsunk, de egyszerűen csak kizárt az életéből.

A nagyitól való búcsúzkodásban is csak én vettem részt, szegény idős asszony azt sem tudta, hogy mi a baja van a srácnak, egyszerűen nem tudta hová tenni, ahogyan én sem. Lassan már nem is az a fiú volt, akibe beleszerettem, talán csak árnyéka önmagának... Mondanom sem kell, a vonaton sem óhajtott velem beszélgetni, és amint megérkeztünk a Busan központjába, rettegtem attól, hogy eltűnik a szemem elől, és nem látom soha többet.

–        JungKook, várj meg! – kiáltottam utána, és felgyorsítva a lépteimet a cuccaimmal együtt rohantam utána. – Elárulod, hogy mi a fene van veled?
–        Semmi – vágta rá megtorpanva, majd visszafordult, hogy egy pillantást vethessen rám. – Csak szeretnék minél hamarabb otthon lenni.
–        Hazakísérlek! – ajánlottam fel azonnal.
–        Erre semmi szükség – erőltetett az arcára egy mosolyt, majd gyengéden megsimogatta az arcomat. – Menj szépen haza, holnap találkozunk az iskolában.
–        Egész végig nem szóltál hozzám, tudom, hogy nem vagy jól, ne várd el tőlem, hogy elengedjelek.
–        Jól vagyok! – nyugtatott meg, de amint megpillantotta a kételkedő arckifejezésemet, hozzátette: – Tényleg!
–        Ha holnap reggel nem találkozunk a suliban, megkereslek és fenékbe billentelek! – fenyegettem meg.
–        Ott leszek. Megígérem, de most szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy végiggondoljam, hogyan tovább.
–        Most komolyan ki akarsz hagyni a nagy döntéseidből? – elborzadva néztem rá.
–        Nem foglak – vigyorodott el. – Ha már végiggondoltam minden lépést, tudni fogsz róla. Vigyázz magadra! – búcsúzott el, majd nyomott egy gyors puszit a homlokomra. – Szeretlek, Choi HaeRa, mindennél jobban!
–        Ez miért hangzik úgy, mint egy búcsúzkodás? Ne csináld úgy, mintha meghalni mennél el – néztem rá könnyes szemmel.
–        Pedig sosem lehet tudni – vonta meg a vállát. – Na, legyél jó! Akkor holnap találkozunk!
Csak néztem, amint magamra hagy, és a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy minden egyes lépés, amivel távolodik tőle, tesz egy lépést a mindent megsemmisítő sötétség felé...

-

Másnap reggel, természetesen nem láttam őt az iskola falain belül. Sőt hiába hívtam telefonon, fel sem vette azt. Tudtam, hogy ez lesz belőle, és alig vártam, hogy vége legyen az óráimnak, hogy végre elmehessek hozzá, és megnézhessem, mi van vele. Már majdnem kint voltam az ajtón, amikor egy ismerős hang a nevemet kiáltotta, így a nagy rohanásba, egy pillanatig megálltam, hogy hátrafordulhassak.
–        Elég feszültnek tűnsz – lépdelt közelebb hozzám JiMin. – Minden rendben?
–        Nincs, nincs semmi sem rendben – közöltem vele hevesen. – Megígérte, hogy itt lesz, nem veszi fel a telefont sem...
–        JungKook? – vonta fel a szemöldökét a fiú.
–        Igen – vágtam rá. – Tehát most elmegyek hozzá, és megverem, hogy ne ígérgessen nekem semmit sem, ha nem tudja betartani azt.
–        Elviszlek, ha szeretnéd! – ajánlotta fel JiMin. – Nem lenen, jó ha sokat rohangálnál, és így legalább buszra sem kell várnod.
–        Jól van, elfogadom! – egyeztem bele.

Együtt indultunk meg az ajtón túlra, de pár lépés múlva éppen BoRamba futottunk. Az a lány, több volt, mint őrült, láttam a szemében, hogy bizony már nincs észnél. Elállta az utat, és szerettem volna egy jól irányzott fülessel arrébb rakni, nem értem rá a gyerekes hülyeségeire.
–        Menj az útból! – emeltem fel a hangomat, de a szőke lány, mindösszesen gúnyosan felnevetett.
–        Hova ilyen sietős? – kérdezősködött nevetve. – Igaz, hogy lassan temetni kell a pasidat?
–        BoRam, hallgass el! – fenyegette meg őt JiMin. – Nem tudod, miről beszélsz!
–        Nem, ez egyáltalán nem igaz – vettem vélelmemben azt a fiút, akiért hajlandó lettem volna bármire, hiszen nem rég arra adta a fejét, hogy velem együtt vállalja azt a terápiát, ami amúgy is kegyetlenül meg fogja őt viselni, de rám akkor is számíthatna, legyen szó bármiről.
–        Kár, pedig úgy örültem volna, ha ott lehetek, úgy is jól mutatok feketében – nevetett fel a lány, mire JiMin vigasztalóan a vállamra tette a kezét.
–        Ne is törődj vele! – nyugtatott meg,a mint látta, hogy a könnyeimmel küszködök. – Nem tudja, hogy mit beszél!
–        De nagyon is tudom, ha az a selejt feldobja a talpát, ez a szuka is felfogja, és végre minden újra olyan szép lesz, mint régen – gúnyolódott tovább BoRam.
Nem voltam képes tovább hallgatni azokat a rémségeket, már így is a lelkembe taposott, még jó, hogy nekem legalább volt olyanom. Belőle már rég kiölte a kegyetlenkedés, a maradék jó indulatot is. Némán, de a könnyeimet hullajtva siettem végig a lépcsősoron, és hallottam, hogy JiMin is követ.
–        Ne siess annyira! – szólt rám szigorúan, és amint tudta megragadta a csuklómat. – HaeRa, ne is foglalkozz vele! Tudod, hogy nem normális!
–        De mi van, ha igaza van! Mi van, ha JungKook éppen a halálán van, és én nem tudok róla? – suttogtam el a legnagyobb félelmem.
–        Nem lesz semmi baja! – próbált megvigasztalni, de valahol a lelkem legmélyén éreztem, hogy baj van.

-

Végül az sem vezetett sikerre, hogy egészen a házig mentünk. Hiába vertem az ajtót, senki sem volt otthon. Nyilvánvalóan Dr Jeon a korházban volt, megint csak dolgozott, én pedig nagyon szerettem volna bejutni a lakásba, nehogy JungKook valahol rosszul legyen.
–        Be kell jutnom! – határoztam el magam, mire JiMin kapásból őrültnek nézett.
–        Meghibbantál? – vonta fel a szemöldökét kérdőn. – Az betörésnek számít, akármennyire is jóban vagy a tulajjal.
–        A tulaj az orvosom, és...
–        Akkor miért nem hívod fel őt, és kérdezed meg, hogy merre lehet a fia – tanácsolta a fiú, lebeszélve ezzel az őrültségekről. Hogy képes lettem-e volna arra, hogy betörjek a lakásba? Egyáltalán nem voltam biztos benne, csupán aggódtam a fiúért, és rettenetesen vágytam arra, hogy mellette lehessek...
–        Neki nem tudom a számát, csak a kórházit...
–        Akkor hívd azt, vagy akár...
–        Be is mehetek hozzá – jutott eszembe a tökéletes megoldás.
–        Ezt akartam mondani – mosolyodott el JiMin. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel, most engem is próbál megnyugtatni, vagy csak igyekszik magam mellé állítani. Újra megkedveltetni magát... Én nem haragszom rá annyira, mint azt feltételezi... – Akkor menjünk! – ragadta meg a csuklómat megint, hogy ne is vesztegessem az amúgy is minimális időmet.
–        Elmegyek a kórházig egyedül is! – jelentettem be.
–        Ha nem akarod, hogy felmenjek veled, akkor megvárlak a kocsiban, de így akkor is sokkalta gyorsabb lesz, mint busszal, vagy épp gyalog mennél – magyarázta, de már nyitotta is a kocsi ajtaját, hogy minél hamarabb beülhessek.

-

Időnként elgondolkodom azon, hogy mit jelent az élet maga. Vajon mi az élet? És vajon miért van az, ahogy nekem mindösszesen ennyi jutott belőle? Hova van megírva, hogy bizonyos embereknek mennyi idő jut, és miképpen is érjen véget az életük? Ki dönti el azt, hogy ki éljen hosszú boldog életet, és ki az, akitől egy szempillantás alatt elvesznek mindent? Gyűlölöm a sorsomat...

Végül JiMin kitett a kórház magas épülete előtt, én pedig még mindig sebes léptekkel siettem, a szívemben érezve, hogy valami van, valami baj van, és ki kellett derítenem, mi az... A kardiológia folyosóján sétáltam végig ebben a késő délutáni, sőt talán kora esti órában nem igazán voltak várakozó betegek, így Dr. Jeon JoonSeok ajtaján szerettem volna kopogtatni, de mielőtt megtehettem volna kinyílt az ajtó. A férfi meglepően fáradtnak tűnt, és olyan szomorúnak látszott az arca.
–        HaeRa! – erőltetett magára egy mosolyt. – Mi járatban errefelé?
–        Több dologban is beszélni szeretnék Önnel – fogtam bele.
–        Gyere be! – terelt be az irodájába. – Hallgatlak! – mutatott a megszokott székemre, hogy foglaljak helyet.
–        Először is sikerült rávennem a fiát arra, hogy vállalja a kemoterápiát, így ennek függvényében vállalok bármilyen műtétet ahhoz, hogy egy ideig húzzam – foglaltam össze az első és legfontosabbat.
–        A lehető leghamarabb új szívre van szükséged, de ez nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy hónapokat kell várnod egy megfelelő donorra – felelte.
–        Ó, értem – kissé csalódott lettem. – Akkor írjon fel a listára, hogy várakozom egy új szívre, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. A másik meg JungKook megígérte, hogy ma reggel találkozunk az iskolában, de jött, én pedig nagyon aggódóm. Nem veszi fel a telefont, és nincs otthon senki, ha ön éppen dolgozik, a fiának nem illene otthon lennie, ha már ennyire beteg – vetettem fel, de az orvos egy pillanat alatt mérhetetlen fájdalommal nézett rám.
–        Mutatnom kell valamit! – jelentette be, majd intett, hogy kövessem.

Némán követtem őt a végtelennek tűnő fehér folyosókon át, miközben a kórház számomra egészen ismeretlen része felé igyekeztünk. A zsigereimben éreztem, hogy van valami, amit titkol, és még ha új szívre is van szükségem, akkor is várni fogok, csak JungKook mellett lehessek. Aztán amikor az intenzív osztályra léptünk be, ahol ápolónők, és orvosok rohangáltak, helyiségből helyiségbe, nem messze voltunk a műtőktől, egyre rosszabb előérzetem támadt. Egészen a legutolsó szobáig meneteltünk, és a legkihaltabb folyosó részen álltunk meg. Előttem csupán egy üvegfal volt, odabent pedig szinte hermetikusan elzárva a külvilágtól, rengeteg számomra ismeretlen gépre kapcsolva...
–        JungKook! – kiáltottam el magam a tenyereimet a üvegfalnak préselve, mintha azt reméltem volna, hogy portálként működik, és átmehetek a túloldalra. – Mi történt vele? – néztem könnyes szemmel az orvosomra, akinek hozzám hasonlóan fájt így látni a fiát. – Hiszen amikor kirándulni voltunk, még nem volt semmi baja...
–        Nem a te hibád – tette megnyugtatóan a kezét a vállamra. – A fürdőben találtam rá eszméletlenül, miután sikerül betörnöm az ajtót. Bezárkózott, és elvesztette az eszméletét. A tumor elzárta az egyik legfontosabb eret az agyban, ami miatt oxigénhiány lépett fel. Lényegében agyhalott...
–        Hogy micsoda? – elképedve néztem rá, és igyekeztem feldolgozni a hallottakat. – Be kell mennem hozzá – léptem az ajtó felé, de Dr. Jeon megállított.
–        Felesleges bemenned hozzá. Nem hall, nem lát, és nem érez... Ő már nincs többé... Bár amíg nem telik le a huszonnégy óra, addig nem lehet hivatalosan agyhalottá nyilvánítani – magyarázkodott az orvos.
–        De lélegzik, és dobog a szíve, már hogyne élne... – néztem az üvegfalon át egyre szívszorítóbb látványt nyújtó fiúra.
–        Csak a gépek tartják életben, hogy a létfontosságú szervei, például a szíve működjön, de pár óra múlva az lesz – könnyes szemmel nézett rám az orvosom, hiszen ő éppen most vesztette el az egyetlen közeli hozzátartozóját, ez neki is épp olyan fájdalmas, mint nekem. Nem talán neki sokkal jobban... – Ugyan rendkívül ritkán szokták rákbetegek szerveit felajánlani, azt is csak akkor, ha például, mint most agydaganattal állunk szemben. De nem lett áttétes a betegsége, a szervei épek... Sőt a legnevetségesebb az egészben az, hogy éppen jó lenne számodra, még akkor is, ha ritkán szoktak ellenkezű nemű donorszervet beültetni, de ezt eltekintve tökéletes lenne...
–        Ugye, most csak viccel? – Abszolút nem tudtam eldönteni, hogy komoylan gondolja, vagy csak a fájdalom mondat vele ekkora ökörséget. – A fia halott, és maga engem akar megmenteni?
–        Ez volt az utolsó dolog, amiről beszélgettünk – pillantott a fiára az orvos. – Szerette volna tudni, hogy mennyi az esélye annak, hogy belőle szervdonor legyen. Mivel ismerem őt orvosi szempontból is, kénytelen voltam neki bevallani mindent.
–        Engem akart megmenteni – suttogtam megsemmisülten, miközben úgy éreztem, hogy a világ körülöttem megszűnik. Így már abszolút nem volt szükségem a nyomorult életemre, hiszen hiába élném túl, még az ő szívével sem voltam hajlandó erre. Nekem az egész lényére szükségem lenne, nem csak a szívére... – Látni akarom! – határoztam el magam, majd kérlelő pillantással néztem a férfira.

Dr. Jeon nagy sóhajtással nyitotta ki az ajtót, éppenséggel a névre szóló kártyájával, én pedig óvatosan lépdeltem a fiú irányába. A lehető legtöbb helyen összeköttetésben volt valamilyen géppel, halk csipogás jelezte az egyenletes szívhangot, ami akár lehetne az enyém is. Ha ez így van, ahogy az orvosom mondta, akkor már hiába mondom el neki, hogy mennyire szeretem, úgy sem fogja hallani. De nem élhetem le az életemet úgy, hogy nincs mellettem, csupán a szíve az enyém helyén van. Ez átvitt értelemben egy csodás dolognak hangzik, de így... nem élet az élet. Elképedve néztem a csodálatos arcvonásait, amit még láthattam a csövek mögül, az éjfekete fürtjeit, amiket annyira félt elveszteni, és erre tessék elvesztette az egész agyát... Mintha sejthette volna, hogy mi vár rá, és ha a doki hamarabb rátalál, még talán élhetne... Nem hibáztathatom az orvosomat, hiszen ez neki pontosan olyan nehéz eset, mint nekem. Ám egy biztos, nem vagyok hajlandó elfogadni ezt a merész ajánlatot... Inkább a halál... Végighúztam a kezem a karjának belső részén, a bőre nem volt olyan meleg, mint amilyen szokott, de változatlanul sápadt volt. Beszélhettem volna hozzá, de akkor eszembe jutott, hogy teljesen felesleges, hiszen nem hallja, amit mondok... Letérdeltem mellé, és minél jobban néztem őt, annál jobban éreztem, hogy a könnyeim megfojtanak, és a karjára borulva sírtam ki magam. Elvesztettem az egyetlen embert, akiért még megérte küzdenem, aki fényt vitt az életemben, egyszerűen nem bírtam feldolgozni, hogy nem láthatom a mosolyát, hogy nem oldódhatok fel csókjaiban, hogy az a fiú, akibe szerelmes voltam életemben először, és nagyon valószínűleg utoljára is, már nincs többé... Így nincs is szükség az életemre, miért kellene bármit is kezdenem vele, hiszen már nincs kiért...

Hosszú órákon át vártam, hátha lesz valami, de semmi... Maradtak a gépek halk hangjai, és a könnyek... Az arcomat törölgetve, fájó szívvel hagytam őt ott, de tudtam, ha lekapcsolják a gépeket, abban a pillanatba hivatalosan is halott lesz, de akkor én is... Dr. Jeon még mindig kint várakozott, ő nagyon szeretett volna megmenteni, hiszen egy darabod visszakaphatna a fiából, fiatal betege, vagyis én pedig hosszú életet élhetne... Aish, hogy ez milyen morbidnak hangzik...
–        Tudom, hogy nehéz, de azért vedd fontolóra, amit mondtam – szólalt meg a férfi,a mit látta rajta, hogy végre képes vagyok megszólalni. – És tessék... – nyújtott át egy gyűrött szélű borítékot. – A kezében volt, amikor rá találtam, és neked volt címezve.
–        Mi áll benne? – kérdeztem azonnal gyanakodva.
–        Nem tudom – rázta meg a fejét. – Nem olvastam el. – Az jobban foglalkoztatott, hogy minél hamarabb ellátásban részesüljön. Holnap gyere be, és megbeszéljük a részleteket. Feleslegesen nem tartjuk életben, inkább méltóképpen búcsút veszünk tőle.
–        Ezen nincs megbeszélni semmit! Ez őrültség, és nem leszek tesztalany benne! – utasítottam vissza azonnal. – Sajnálom, Doktor úr!
Hátat fordítottam neki, és a levéllel a kezemben megindultam a folyosón. Szükségem volt egy nyugodt helyre, ahol elolvashatom JungKook utolsó írását. Sőt meglehet, hogy ez lesz az egyetlen emlékem tőle, még jó, hogy az én életem sem fog sokáig tartani... Végül a kórház egyik légszélső kertjében találtam megfelelő környezetet, és amint kinyitottam, az első dolog, ami szemet szúrt a hanyag kézíráson kívül, az összetévesztett betűk, a sokszor áthúzott szavak voltak, mintha írás közben is pokoli kínokat kellett volna átélnie... Talán jó, hogy ebből már semmit sem érez...

„ Drága, HaeRa!
 
Őrület, hogy ezzel kell kezdenem ezt a levelet, de amikor ezt olvasod, nagy valószínűséggel nem leszek az élők sorában. Vannak dolgok az életben, melyek elkerülhetetlenek, és az, hogy én halálra vagyok ítélve, nem jelenti azt, hogy ennek nálad is így kellene lennie. Apámtól tudom, hogy mennyire szükséged van egy új szívre, és azt is tudom apámtól, hogy az enyém mennyire tökéletes lenne. Tudom, hogy őrültség, és azt is tudom, hogy az lesz az első reakciód, hogy szó sem lehet róla, mert ismerlek, de gondold végig. Szeretném, ha élnél a lehetőséggel, ha egyáltalán élnél... Ha lenne lehetőséged még emberek százait boldoggá tenni, ha te magad boldog lehetnél, ha csak egyetlen mosolyoddal képes lennél jobbá tenni mások életét, ha boldog lennél, és szerethetnél, pont úgy, ahogyan engem szerettél, vagy ahogyan én szerethettelek téged. Tudom, hogy most sírsz, és nem hiszed el, hogy mi is zajlik körülötted, de én akkor azt szeretném, ha tovább élnél, akár a szívemmel, akár anélkül... A lényeg, hogy maradj életben, küzdj, és szeress...

Csupán azt sajnálom, hogy nem mondhattam el neked elégszer, hogy mennyire gyönyörű vagy, mennyire szerettem elveszni ebben a szépségben, hogy milyen jó érzés volt kiállni melletted, és küzdeni érted. Örülök annak, mi több hálás vagyok azért, hogy éppen veled tölthettem el ezt a kis időt, amit az élet nekem szánt, és nem szeretném, ha te is éppen erre a sorsra jutnál, tehát tedd meg, és élj a lehetőséggel. Szeretném, ha élnél, hiszen annyi mindent kell még megtapasztalnod az életben, jelen pillanatban helyettem is...
 
Azt mondják, hogy az emberek is megérzik, ha közel a vég... Hát én éreztem, az elmúlt napokban úgy éreztem, hogy egyszerűen a terhedre vagyok, hogy lassacskán csak egy két lábon járó vállfával töltöd az idődet, miközben legbelül pokoli kínokat éltem át, melyeket nem akartam veled megosztani. Egyszerűen szeretném, ha úgy emlékeznél rám, ahogyan találkoztunk, nem úgy, amivé ez a szörnyűség tett. Hiszen te ennél jobbat érdemelsz, sokkal jobbat, ezért is szeretném, ha boldog lennél, és szeretnél... Mert az életünk fő mozgatórugója a szeretet...
 
S végül sajnálok mindent... Sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett keresztül menned, hogy feleslegesen áldoztad rám az idődet, és sajnálom, hogy ilyen aljas módon magadra hagytalak... De talán jobb ez így... Hiszen előtted a jövő, előtted az élet... És szeretném, ha minél többet kihoznál belőle, amire nekem úgy sem volt lehetőségem...
 
Szeretlek Choi HaeRa, mindennél jobban, még az életemnél is jobban...”

Aláírás nem volt rajta, nem is volt rá szükség... Hogy lehet, valaki ekkora idióta... Miért nem volt képes felfogni, hogy az életemre csak és kizárólag akkor van szükségem, ha ő is benne van. De csak jelképesen, hanem teljes lényével, ha megölelhetem, és szerethetem őt úgy, ahogy van...

Szerettem volna elbújni a világ elől, ksírni magam, és feladni mindent, amiért eddig küzdöttem. A lehető legrövidebb úton szerettem volna megszökni minden elől, és a könnyeimtől helyenként nedves papírral a kezemben indultam útnak. Nem foglalkozva azzal, hogy a lábaim merre visznek, hogy a szívem bármelyik pillanatban megadhatja magát... Kit érdekel... A életem egyetlen értelme halott, én pedig nélküle semmi vagyok...

Ez volt az egyetlen gondolatom, amikor az egyik forgalmas útszakaszon óvatlanul az úttestre léptem, hiába a gyalogátkelőhely, a lámpa még nem váltott szabad jelzésre, én pedig olyan sebes léptekkel akartam átjutni a túloldalra, hogy észre sem vettem a felél rohanó fényszórót...

Erős csattantás hallatszott, amikor az autó lendülete magával sodort, és csupán az éles fájdalom járta át a testemet. A kezemmel szorítgatott levél, lassacskán a véremben úszott, akárcsak a hideg beton, melyen elegáns ívben kiterültem. A szívem hevesen dobogott, hevesebben, mint eddig bármikor... Lehunytam a szemem, és a körülöttem lévő hangzavar alig hallatszott át azonnal sötétségen, mely magával rántott...

Szép halál mondhatom... Az elmémet mindösszesen egyetlen hang töltötte ki, amint a nevemen szólított...
–        JungKook! – suttogtam el utolsó erőmből, amint a szívem az utolsó dobbanását is véghezvitte, és a fiú álomszerűen megjelent, hogy magával vigyen egy sokkal szebb helyre...

Vége...

---------------------------------------------------------------

Ezúton szeretném megköszönni annak a szerény olvasótáboromnak, hogy kitartott mellettem, és még kommenetekt is kaptam. Igazán jól esett... A másik, hogy talán nem boldogabb sem a befejezés, sem a történet, mégis azt hiszem, hogy jól sikerült... Bízom benne, hogy nektek is tetszett... :)

Viszont azok, akik másik történetet várnának tőlem, sajnos csalódni fognak, mert hiába van új ötletem, már megvan a szereplő lista, a karakterek, a főbb bonyodalmak, sőt a vége is, meg a fülszöveg is... Idő hiány miatt nem merek belevágni, mert nem szeretném, ha csak kéthetente, vagy havonta lenne egy-egy rész. Maximum, ha van érdeklődés rá, akkor neki állok, és ha elég fejezettel sikerült elkészülnöm, akkor megosztom... :D

Még egyszer köszönöm, hogy ennyien olvastatok... :D 

22. fejezet

Olyan volt, mint egy álom... Bőrének illata milliónyi érzékemet keltette életre, és az érintései, a csókja ismét megtörték az összes gátlásomat. Nem akartam elengedni őt, vele akartam lenni, s még rengeteg igen élvezetes dolgot kipróbálni. Miután elengedett, a fényre lépett, melyet az erkély ajtajában lévő halovány fényforrás biztosított, de nekem egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy lássam. Az arcát tanulmányoztam, és kivételesen semmiféle negatív érzést sem láttam rajta, aminek meglepően örültem. De a fiú ahelyett, hogy mondott volna bármit is újra megcsókolt, én pedig úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lett volna a világ egyetlen horgonya, ami a földön tartott.
–        Ha anyámék meglátnak itt – fogtam bele két csók között. – Ki fognak nyírni.
–        Engem, vagy téged? – kérdezett vissza az arcomat fogva.
–        Mindkettőnket – válaszoltam.
–        Valahogy a legkevésbé sem érdekel.
–        Engem igen – löktem meg a vállát, hogy térjen észhez. – Ha eltiltanak tőled, magányosan fogok itt rohadni.
–        Akkor kénytelen leszek téged megszöktetni – mondta váll vonogatva, majd újabb csókot lopott tőlem, de ezúttal egy sokkalta visszafogottabbat.
–        Eddig tartott a harag? – váltottam témát, kellemetlen vizekre evezve. – Már azt hittem, hogy soha többet nem látlak!
–        Nehéz olyan valakire haragudni, akit a világon mindennél jobban szeretsz! – hangzott a nagyon rózsaszín válasza, a szívem pedig örömében táncra perdült. – Különben is nem akarok egyedül meghalni!
–        Nem szeretem, ha csak erre gondolsz! – figyelmeztettem. – Hiszen még itt vagyunk, és nekem rengeteg minden meg kell tapasztalnom.
–        Csak éppen nincs rá elég időnk! – Némi csalódottság csengett a hangjában, de érthető volt. Ugyan nem számoltam mennyi idő telhetett abból a pár hétből, ami az életéből még hátra volt, de egy biztos, nagyon, de nagyon közeledünk a véghez.

Újra meg akartam csókolni, hogy megnyugvást leljek benne, amikor hallottam, hogy valaki benyit a szobámba.
–        HaeRa! – hallottam meg anyám hangját, miközben a léptei visszhangot vertek a szoba padlóján, utalva arra, hogy egyre közelebb van az erkélyhez.
Aggódva pillantottam JungKookra, aki még akkor is magához vont, hogy egy igen heves búcsúcsókban részesítsen, majd ahogyan a romantikus filmekben szokás, ott, ahol jött távozott is. Pillanatok alatt lent volt az udvarom, s mielőtt anyám kiért volna el is tűnt.

-

Másnap reggel boldogan mentem iskolában, még az sem tudta kedvemet szegni, hogy anyám az eset folyamán újabb meggyőző szövegbe kezdett, hogy vállaljam el azt a fránya műtétet, de erről hallani sem akartam. Egyetlen lehetőség van arra, hogy belemenjek, ha Kook elmegy kemoterápiára, és én mellette lehetek, ha együtt küzdhetünk az életünkért. Ám tudtam, hogy nem fog elmenni, én pedig nélküle nem vagyok hajlandó egy pillanatot sem eltölteni ezen az átkozott helyen.
Egészen az ebédszünetig nem találkoztam JungKookkal, pedig azt mondta, hogy itt fogunk találkozni, ám amikor a keresésére indultam egy feldühödött JiMinnel találtam szembe magam, aki az ebédjén igyekezett levezetni a feszültséget.
–        Nem hittem volna, hogy máris jössz suliba – ültem le vele szembe. Láttam a karján a fekete karszalagot, tehát a gyászos öltözet helyett ezt a módszert választotta a gyászához.
–        Nem bírok egy légtérbe lenni anyámmal! – mérgelődött. – Ha nem lenne YooMin, már rég megöltem volna.
–        Várj, te beszélgetsz YooMinnal? – csodálkozó pillantással néztem rá. – Ezt sem gondoltam volna...
–        Nehéz megszoknom, hogy annyi éven át titokban tartották, hogy van egy nővérem, aki ráadásul egészen jó fej – magyarázta. – Ugyan nem merem Noona-nak szólítani, de egyszer talán elérek arra a szintre is.
–        Lehet, hogy jobban jársz vele még így is, mint én a saját vérszerinti testvéremmel – sóhajtottam lemondóan.
–        Hát az egy érdekes lány – értett velem egyet.
–        Főleg, hogy szerelmes volt beléd évekig, és mivel te velem voltál, BoRammal közösen ki akartak téged készíteni – böktem ki óvatosan, eme eddig titkolt fontos információt.
–        Ez most nem mondod komolyan? – nézett rám a fiú elkerekedett szemmel. – Ezt honnan tudod?
–        Onnan, hogy hallottam. Még pedig YooMinnal voltam kávézni, amikor kihallgattuk őket.
–        Omona! Ez hihetetlen.
–        Az bizony – bólogattam hevesen.
–        Honnan ismered YooMint? Sokat beszél rólad.
–        Ezen nem lepődök meg – nevettem el magam. – Együtt dolgoztunk egy menhelyen. De aztán bezárták a helyet, és azután ritkábban találkoztunk.
–        Sejthettem volna, hogy ezért értitek meg egymást ennyire – sóhajtott a fiú miközben a pálcikájával egy nagyobb méretű répát kezdett el bökdösni. – Nincs is étvágyam!
–        Az nekem már hetek, sőt hónapok óta nincs – lépett közbe egy flegma hang a beszélgetésbe.
–        Én is így vagyok vele – értettem egyet a felbukkanó JungKookkal. – Téged kerestelek! – szóltam a fiúra megjátszott dühvel.
–        Tessék, itt vagyok! Mit akarsz?

A mellettem ülő JiMin kuncogni kezdett, mire JungKook elképedve nézett rá.
–        Neked meg mi bajod van? – értetlenkedett.
–        Nem vagy egyszerű eset – vigyorodott el JiMin.
–        Ez van – vonta meg a vállát az említett. – Mit csináltok a tavaszi szünetben?
–        Elmegyek a nagymamámhoz – jelentettem be. – Gondoltam, magammal viszlek.
–        Minek? – vonta fel a szemöldökét JungKook.
–        Hogy ne legyen egyedül? – tippelt JiMin.
–        Még az is lehet – hagytam rájuk. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy hirtelen mennyire jóban lettek... – És te mivel töltöd a szünetet? – faggattam a régi barátomat, akit talán mégis csak sikerült vissza kapnom.
–        Bepótolom azt, amit az elmúlt tizennyolc évben a szüleim miatt kimaradt – hangzott a fiú válasza. – Rendesen megismerem a nővérem!
Miután JiMin távozott, kérdő tekintettel néztem JungKookra, és annyira, de annyira szerettem volna, ha velem jön a nagyihoz.
–        Miért kellene nekem veled mennem? – kérdezte szinte belelátva a gondolataimba.
–        Mert nem lesznek ott a szüleim... Mert nem lesz ott apád sem... Mert nem lesz ott sem JiMin, sem BoRam, se senki... Csak mi ketten, és a nagymamám, aki gyakran otthon sincs, és mert rettentően kevés időnk lesz együtt lenni úgy, hogy azt csináljunk, amit csak akarunk – magyaráztam minden egyes mondatnál közelebb hajolva hozzá, sőt az utolsónál már annyira közel voltam, megint megszámolhattam volna az összes szempilláját.
–        Ez igazán csábítóan hangzik – ismerte el, majd nyomott egy gyors puszit az ajakaimra, puhán, és olyan gyengéden, hogy szinte lángra kaptam tőle. – Mikor indulunk?
–        Ma este – válaszoltam. – Azért közöld apáddal, hogy hol leszünk.
–        Díjazni fogja, hogy valami vadidegen vénlánynál leszek egy hetet – mérgelődött.
–        Megnyugtatlak, ismeri a nagymamámat, és megdöbbennél azon, ha tudnád, mennyire jól tartja magát – tájékoztattam hevesen. – Másrészt gondoskodott rólam akkor is, amikor a szüleimet nem is érdekelte, mi van velem, tehát hálás vagyok neki azért, amit értem tett.
–        De ugye tényleg nincs mindig otthon? – csillant fel a fiú szeme, amikor alaposan végiggondolta, hogy mennyire kötöttségek nélkül leszünk, tehát nagyon sok minden belefért ebbe az időbe.
–        Nem, nem szokott – feleltem egyszerűen. – Miért?
–        Az, legyen meglepetés – vigyorodott el, majd nyomott egy puszit a homlokomra, és angolosan, se szó, se beszéd távozott.

-

Hosszadalmasan utaztunk, vonattal, és JungKook az egész utat végig aludta. Én kifelé bámultam, néztem, ahogyan elsuhannak mellettünk a fák, távolban pedig a hegyvonulatok körbezárják a zöldövezetet, az erőket, és amerre a szem ellát csak zöld. Időnként felbukkant egy-egy park, és a hozzátartozó templom, mely a középkor veszélyes időszakát idézi. Ahová megyünk, pár kilométerre van a tengertől, ám egészen eldugva leszünk a külvilágtól. A közeli kisvárosban fogunk leszállni, ahová a nagymamám várhatóan küld egy kocsit is. Alig várom, hogy láthassam a kertet, a virágba boruló fákat, és az előttem elterülő tavat, melyben a mögötte álló hegység egyik szeglete tükröződik vissza. Egy teljes hét pihenés vár ránk, és végre csak kettesben lehetünk, aminek én rettenetesen örültem.
A fiú éppen a leszállás előtt tért észhez, az szemeit dörzsölgetve igyekezett felébredni, és elképedve néztem a szenvedését.
–        Máris ott vagyunk? – nézett rám álmos tekintettel.
–        Lemaradtál mindenről – korholtam meg. – Errefelé annyira szép a táj.
–        Majd megnézem – vonta meg a vállát. – Egyébként is nem mondta, hogy a világ végére megyünk.
–        Mindösszesen százhúsz kilométerre vagyunk az otthonunktól, az pedig nincs a világ végén. Egyébként is a neheze még csak most jön.
–        Én nem fogom cipelni a cuccaidat – figyelmeztetett némi szigorúsággal a hangjában. – Arról nem volt szó, hogy te egy életre elutazol.
–        Majd annak is eljön az ideje – közöltem vele, majd megfogtam a két kisebb méretű utazótáskámat, és megindultam lefelé a vonatról.

Legalább egy órás zötykölődés várt ránk, hiszen a környékbeliek többsége gazdálkodással foglalkozik, a szomszédok is igen messze vannak egymástól, és nem rendelkeznek új típusú járművekkel, de ez nekem valahogy nem vette el a kedvemet. Az utak meglepően kanyargósak, mintha egy kisebb hullámvasúton ültem volna, és a nagyi éppen azt az idős urat küldte értünk, aki akkoriban vagy engem fuvarozott, vagy a tanárokat fuvarozta hozzánk. Rendes volt tőle, hogy megint időt szánt ránk.  Csupán pár méterrel a kapu előtt tett le minket, és amikor Kook alaposan körbe nézett teljesen leesett az álla.
–        Nos, milyen? – faggattam azonnal.
–        Mintha a világ végén lennénk – mondta, de nem vette le a szemét a hegyvonulatról, mely alig kétszáz méterre magasodott előttünk.

A ház felé vettem az irányt, és kezdtem kimerülni, igazán megviselt ez az út, szerettem volna lepihenni, és kialudni magam, hogy holnap vagy még akár este is újult erővel fedezhessem fel a környéket. A ház igazán régi volt, olyan amilyet az 1800-as években építettek, hiszen a családom generációk óta élt ezen a helyen, az apán felöli ágon. Sajnos a nagypapám már nem él, de a nagyi azóta sem hagyta el ezt a helyet, és bizakodik abban, hogy én öröklöm ezt a helyet, és nem a nővérem. Nem mertem neki elmondani, hogy várhatóan az övé lesz, mivel nekem amúgy sem sok van hátra.

JungKook utánam kullogott, őt sokkalta jobban megdöbbentette a hely régies kinézete, illetve a természet közelsége, mint engem. Én már megszoktam, sőt rettenetesen szerettem ezen a helyen lenni. Ahogy beléptem, megszabadultam a mázsás súlyomtól, és egyenesen a konyha felé vettem volna az irányt, ha a nagyi nem előz meg, és lép ki hamarabb a helyiségből. Semmit sem változott, mióta eljöttem, bár mindösszesen két és fél hónapja láttam őt utoljára.
–        Annyira örülök, hogy látlak! – vont magához köszönésképpen, és jól megszorítgatott jobbról, és balról is, ahogyan szokott. – Kit hoztál magaddal? – siklott a tekintete, a még mindig döbbent JungKookra.
–        A barátomat – feleltem.
–        Mármint úgy? – vonta fel a szemöldökét.
–        Igen, pont úgy.
–        Tudod, gyermekem a te állapotodban, egy szerelem, és az, ami vele jár, igen rizikós – vélekedett elgondolkodva. – Még akkor is, ha igen helyes a fiú!
–        Na, tessék, már ő is kezdi – mordult fel dühösen az említett.
–        Tudod, nem csak engem veszélyeztet ez a dolog, hanem őt is. Nem csak én vagyok halálra ítélve – mondtam egy kényszeredett mosoly keretében. – Neki még talán annyi ideje sincs hátra, mint nekem.
–        Valóban? Ezt igen szomorúan hallom. Szüleid tudják, hogy itt vagy? – fordult a fiú irányába.
–        Az apám tudja, ez épp elég – felelte közömbösen.
–        És az orvosod tudja, hogy milyen veszélynek teszed ki magad? – faggatózott aggodalmasan a nagyim.
–        Dr. Jeon örül, ha a fiával vagyok – mosolyodtam el, és mire az idős nő összetette az információkat, már kénytelen voltam kuncogni. – Mindkettőnknek jót fog tenni a pihenés – nyugtattam le a kedélyeket.
–        Jól van, drágáim! – kúszott széles vigyor a nő arcára. – Kaja mindig van a hűtőben, ám nem igazán leszek itthon. Milliónyi dolgom van a városban. Vigyázzatok magatokra, és ne nagyon rosszalkodjatok!
Kaptunk egy-egy puszit, mielőtt elviharzott volna, amin én egyáltalán nem lepődtem meg, JungKook viszont annál inkább.
–        Miért hiszi azt mindenki, hogy veszély jelentek rád? – meredt rám értetlenül.
–        Mert szívbeteg vagyok, és alapvetően elraboltad a szívemet – vigyorodtam el, majd amint a tekintete az árulta el számomra, hogy abszolút hülyének néz, nevetve löktem meg a vállát. – Gyere, menjük!
–        Amúgy – szólalt meg mögöttem a fiú, amint elindultunk a szobánk irányába. – Nem értem, miért hoztál magaddal ennyi ruhát.
–        Igazából nem sok. Szándékomban állt igen lenge öltözetben lenni – közöltem vele ártatlanul.
–        Akkor nem sokat fogunk pihenni, az biztos – mért végig kacéran, amitől kapásból elpirultam. – Sőt sok időt fogunk tölteni az ágyban, legkevésbé sem alvással.
–        Mondtam, már hogy szörnyű vagy!
–        Magadnak köszönd – lépett közelebb, hogy egy visszafogott csókot nyomhasson az ajkaimra.

A szobám sem változott semmit, még mindig egyszerűen volt berendezve, csupán az ágyneműmből lett kettő, ám az ágy ennek ellenére sem volt nagy. Két támlája is volt, az egyik a fal mellett, a másik az ágy végén, vastag és tömör fából készült, csak épp feltétlenül össze kell bújnunk, hogy elférjünk.
–        Úgy tűnik, hogy nem fogsz tudni menekülni előlem – vigyorodott el, amint felmérte az ágy méreteit.
–        Nem bánom, ha össze kell bújnunk – vontam meg a vállam, miközben letetettem a táskáimat a földre. – Úgy sem lesz rá sokszor lehetőségünk.
–        Utálom, hogy ilyen gyakran emlékezetsz arra, hogy meg fogok halni – szidott meg kissé mogorván. – Mi lenne, ha inkább élveznénk egymás társaságát, anélkül, hogy arra gondolnánk, mennyire rossz a helyzet?
–        Csak az a baj, hogy engem ez jobban foglalkoztat – közöltem vele elszomorodva, mire JungKook azonnal ott termett, hogy megvigasztaljon.
–        Ezt felejtsd el! – nyúlt az állam alá, hogy véletlenül sem tudjam a padlót bámulni, hanem kénytelen voltam a szemébe nézni. – Még élünk és ez a lényeg.
–        Jól van! – adtam fel nagyot sóhajtva. – Megyek, lefekszem egy kicsit!
–        Én meg csatlakozom!
–        Az egész utat végigaludtad – néztem rá megbotránkozva. – És még aludni akarsz?
–        Akkor egyedül aludtam, most veled alszol, és az teljesen más – közölte velem vigyorogva, majd amint megszabadult a ruhái egy részétől hanyatt vágódott az ágyon. – Nem is rossz.
–        Hihetetlen vagy – mosolyodtam el, majd csatlakoztam hozzá.

-

Mire sikerült észhez térnünk, már ismét besötétedett,  vagyis kezdett sötétedni, a lakásban pedig csupán halovány fény terjedt. A konyha asztalon egy üzenet hevert, min szerint a nagyi nem lesz otthon egész éjjel, de ajánlja, hogy együnk, mert különben haragban leszünk. Azt hiszem, komolyan is gondolja...
–        Kérsz enni? – kérdeztem a konyhába belépő JungKooktól. – Tudom, hogy annyira nincs étvágyad, mint nekem, de kénytelenek leszünk enni.
–        Én speciel éhen halok – jelentette be, mire meghökkenve néztem rá.
–        Jól van – vontam meg a vállam, majd neki láttam megmelegíteni a vacsorát.

Végül elképedve néztem, amint a fiú magába lapátol egy rakat kaját, miközben én alig voltam képes egy-két falatot legyűrni, a gyomorom olyan szinten össze volt már szűkülve, hogy ennél több élelmet egyszerűen képtelen voltam bevinni.
–        Komolyan ennyi mindent megettél? – bámultam az elpusztított ennivalóra.
–        Igen – bólintott. – Van ezzel valami baj?
–        Tengeri beteg leszel.
–        Miért? Nem megyek tengerre.
–        De gondoltam, hogy csónakázhatnánk a tavon, és te fogsz evezni.
–        Mindent én csináljak? – vonta fel a szemöldökét.
–        Én nem terhelhetem a szervezetem efféle mozgással.
–        És másfélével? – nézett rám kaján vigyorral a képén.
–        Hát azzal sem igazán kéne – böktem ki végül, de amit az agyamon átsuhant az első közös éjszakánk, hogy mennyire jó volt, egy cékla színéhez kezdtem hasonlítani.
–        Most végiggondoltad, mi? –  vigyorodott el. – Itt avgyunk a világ végén kettesben, azt hitted, hogy nem fogok újra bepróbálkozni nálad?
–        Nem feltételeztem, hogy az csak egyszeri alkalom lett volna, főleg, ha kiindulok belőled, de ne ez legyen az elsődleges szempont – keltem ki magamból, mert határozottan nem tetszett, hogy már is ezen van.

Dühösen szedtem le a terítéket, és hajítottam mindent a mosogatógépbe, hogy mire visszaérünk, csak a tiszta tányérokat kellejen kiszedegetnem. Kifelé indultam a hátsó ajtón át, mely az előkertbe vezetett. Itt is megannyi virág ébredezett, és tudtam, hogy reggelre már mutatnak is valamit magukból. A távolban, a hídon túl, mely a nagyinak ennyire komplex terepe volt, már a cseresznyevirágok is nyitogatták szirmukat, még talán arra is sor kerülhet, amiről eddig nagyon romantikus pillanataimban álmodoztam. Átmentem a hídon, mely alig volt tíz méter hosszú, egy kis patakon ívelt át, és ez a kis patak tartotta az életet a tóban.
A partján volt a móló, a víz fodrozódó tökrében pedig mind a hold, mely majdnem telehold volt, illetve a hegység zöldes csücskei tükröződtek vissza.
–        Most megsértődtél? – loholt utánam JungKook.
–        Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Az a te szokásod.
–        Choi HaeRa! – mondta ki a teljes nevemet, ami miatt azonnal megtorpantam. – Elviselhetetlen vagy!
–        Én vagyok elviselhetetlen? – háborodtam fel, és ismét sok mindent a fejéhez tudtam volna vágni, hogy ő még nálam is rosszabb, de elkapta az arcomat két oldalról, és olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy az összes indulat távozott a sejtjeimből, s képtelen voltam haragudni rá. – Tudod, ez így nem igazságos – közöltem vele, mire elmosolyodott.
–        Lehet, hogy nem az, de hasznos – válaszolta egyszerűen, majd a tekintetével a mólót pásztázta. – Merre van az a bizonyos csónak?
–        Ott – mutattam a móló végére.
–        Jól van, gyerünk! – fogta meg a kezem, és vonszolt magával.

Nem volt túl nagy a csónak, és legutóbb egyedül eveztem ki a tó közepére, csak az úgy nem volt túl szórakoztató. Most viszont kényelmesen elfoglaltam a helyem az egyik végében, míg a fiú a másikban, és kivételesen ő evezett helyettem.
–        Elárulod, hogy ez miért jó buli? – faggatózott. – Én tudnék ennél sokkal jobbat is!
–        Gondolom – forgattam a szemem. – Majd ha ott leszünk a tó közepén, majd meglátod.
–        Olyan sokat kell eveznem? – drámázott.
–        Nincs is messze – nevettem fel, amikor azokat a rémes arckifejezéseket vágta.

Pár perc múlva saját magától adta fel, és tette vissza a csónakba az evezőket, majd kérdő pillantással nézett rám. Nem reagáltam rá, csak középre helyezkedtem, a fejemet a faaljhoz támasztottam, és az eget kezdtem el kémlelni. A csillagok ezrei ragyogták be a sötét égboltot, és amint JungKook is vetet a fáradtságot, és mellém telepedett, hirtelen kötözködni sem támadt kedve.
–        Nos, hol marad a szó? – tudakoltam vigyorral az arcomon.
–        Jól van, te nyertél – adta be a derekát. – Azért valóban megérte idáig elevezni.
–        Én mondtam. Innen teljesen más az égboltot nézni.
–        Nekem aztán mindegy, hogy honnan nézem, a lényeg, hogy itt legyél velem – kulcsolta össze az ujjait az enyémekkel, és közben olyan közel vont magához amennyire tudott.
–        Már a legelején mondtam, hogy mi okkal találkoztunk? – vetettem fel egy témát, amin már hosszasan agyaltam az előtt is.
–        Igen? – nézett rám bambán. – És mi okból?
–        Hogy boldogok lehessünk az utolsó percben is.
–        Ez rosszabbul hangzik, mint amilyennek tűnik. Találkozhattunk volna hamarabb is, akkor talán még ennél is több mindent megtapasztalhatnánk együtt.
–        És ha lenne kicsivel több időnk együtt lenni? – érdeklődtem elgondolkodva. – Ugyan ahhoz az kellene, hogy...
–        Azt felejtsd el! Hiába élnék tovább pár hónappal, nem hagyhatom, hogy úgy láss! – tápászkodott fel, hogy rám pillanthasson. – Gyenge lennék, és ronda, nem lenne hajam... És nem akarom, hogy szenvedni láss...
–        JungKook! – mondtam ki lágyan a nevét, hátha lehiggad, miközben nagy nehezen közelebb hajoltam hozzá.
–        Én téged szeretlek, nem a külsődet, nem érdekelne, hogy miképpen is néznél ki, ha veled lehetek, és segíthetek, ha támaszt nyújthatok, éppen neked, akkor az nekem bőven elég – vigasztaltam meg, de közben éreztem, ahogyan a könnyeim lassan megfojtanak.
–        Ez jól hangzik, de nem! Imádlak, imádok veled lenni, még akkor is, ha néha nem így tűnik, de tudom, hogy milyen, és nem akarlak kitenni ennek a szenvedésnek – mondta majd lehámozta a kezemet az arcáról, amit eddig ott pihentettem. – A te szívednek sem tenne jót.
–        Nyilvánvalóan, akkor mégis csak vállalnám azt a fránya műtétet – mondtam vállvonogatva.
–        Te éveket nyerhetnél azzal, de mire megyek azzal a szánalmas pár hónappal, aminek nagy részét amúgy is kórházban kellene töltenem.
–        De én ott lennék melletted. – Nem válaszolt erre semmit sem, csupán a hegyet kezdte el bámulni. – Te vagy az egyetlen, aki miatt képes lennék életben maradni és küzdeni.
–        Néha csodálom a kitartásodat, de értsd meg, nem vagyok képes rá – mondta csalódottan, majd a kezébe vette az evezőt, hogy visszavihessen partra.
Egy darabig nem szólt hozzám, sőt amikor visszafelé igyekeztünk a házba, előttem loholt.
–        Most megharagudtál? – siettem utána, amitől a szívem az eddiginél hevesebben kezdett el verni.
–        Nem – válaszolta hátra sem nézve. – De jó lenne, ha ezt a témát hanyagolnánk!
–        Jól van, akkor miről beszéljünk?
–        Valami vidám dologról. Mi lenne, ha még nem temetnél el, hanem élveznénk az életet, ami maradt belőle – ajánlotta fel. – A másik meg – torpant meg, elérve azt, hogy kis híján neki menjek. Ám a következő pillanatban elkapta a derekamat, úgy vont magához közel, és a szavait közvetlenül a fülembe suttogva mondta el, nem kicsit zavarba hozva. – Rettenetesen szeretnék belőled minél több mindent felfedezni, szeretném a korlátjaidat lerombolni.
–        Mire célzol ezzel? – játszottam az ártatlant.
–        Gyere! – ragadta meg a kezemet, hogy az ő tempójában siethessünk vissza.

-

Ennek ellenére egy jó darabig nem szólt hozzám, csak vette egy zuhanyt, és egyetlen boxerben flangált a szobába. Én el sem jutottam arra a szintre, hogy lezuhanyozzak, amikor a kezembe nyomott egy dobozt, mely rózsaszínben pompázott, fekete szalaggal átkötve.
–        Mi ez? – néztem rá értetlenül.
–        Szeretném, ha felvennéd! – közölte velem határozott hangon.
–        Remélem, ez nem anyudé volt – kissé aggodalmasan meredtem rá.
–        Ez nem – nevetett fel. – Ezt kimondottan neked vettem. Ugyan hülyének néztek az üzletben, de szerintem megérte.
–        Ha te mondod, de ha valami olyan, amiben kényelmetlenül érzem magam, akkor felejtsd el!
–        Csak látni szeretnélek benne! Kérlek! – váltott hangnemet, amint látta, hogy a parancsolgatással nem fog semmire sem menni.
–        Jól van! – sóhajtottam fel, majd a dobozzal együtt a fürdőbe mentem.

Abban a pillanatban bántam meg igazán, hogy ennyire együtt működő voltam, amikor a frissítő zuhany után meglestem, vajon mit is tartalmazhat. Egy fekete csipkés, igen rövidke ruhadarab hevert benne, melynek két vékony szaténpántja volt, a mellrészénél színtiszta csipke, mely meglepően átlátszott, sőt mell alatt szintén szaténszalag húzódott, elöl pedig masnira lehetett kötni. Kissé bővülős fazonú, de a derekamon olyan szinten rám simult, hogy szinte eggyé vált velem. A fenekemet alig takarta, ha lehajolok benne, mindenem kilátszik. Az sem sokat segített, hogy a hozzá illő bugyi, olyan volt mintha pár szalagot összekötöttek volna, annyit sem takart, mint amennyit igazándiból kellett volna. Arról nem is beszélve, hogy úgy néztem ki benne, mint a felnőtt filmek egyik csodabogara, és eszem ágában sem volt, ebben megjelenni a fiú előtt.
–        Na, hogy haladsz? – kiabált a fürdő irányába.
–        Én ezt nem veszem fel, felejtsd el! – szóltam vissza hasonlóan hangosan. – Úgy nézek, mint valami bohóc.
–        Csak egy pillanatra legalább, kérlek! – győzködött, de olyan mézes-mázos hangon, hogy egyszerűen nem bírtam neki ellent mondani.

Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, amikor a harisnyaszerű a combom közepéig érő, de szintén csipkével végződő valamiket húztam fel, és egyre kellemetlenül éreztem magam benne. Alaposan végignéztem magamon, és határozottan nem tetszett, amit látok. Értem, hogy komfortzóna meg ilyenek, de feltétlenül szükség van erre? A hajamat is át fésültem, enyhe hullámokban omlott a vállaimra, a sötétkékes árnyalatával, hiszen elég sokat vesztett a színéből. Vettem egy mély levegőt, mielőtt kiléptem volna a fürdőből, és bíztam abban, hogy a lehető legkevesebb fény van odabent, nagyon nem akartam így látszani...
–        Mondtam én, hogy úgy nézek ki, mint egy bohóc! – mérgelődtem, amikor végre megmutattam magam. – Miért van erre szükség?
Először nem kaptam választ, csupán felállt, és körbe járt vagy kétszer, alaposan szemügyre véve minden kis porcikámat, és láttam rajta, hogy nagyon, de nagyon sok minden átsuhant az agyán.
–        Egy meglepően szexi bohóc – suttogta a fülembe, és megdöbbenve észleltem, hogy a hangja milyen reked volt, pedig még nem csináltam semmit sem.
–        Ugye levehetem ezt a rémes göncöt? – néztem rá kérlelő pillantással.
–        Szó sem lehet róla! – közölte hidegen, majd egy csókot lehelt a kulcscsontomra. – Nézd meg mit tettél! – fenyegetően hangzott a hangja, majd amint elkapta a kezemet, és számomra egészen ismeretlen területre helyezte, kis híján felsikoltottam, amikor a kezem alatt megéreztem a még a boxer vékony anyaga által takart férfiasságára, de így is éreztem, a forróságot, és azt a merevséget. – Ez mind miattad van!

Úgy húztam el onnan kezem, mintha tűz égette volna, pedig semmi különös nem volt abban, amit tett, vagy abban, amit tenni készült. Teljes sok hatás alatt voltam, nem is észleltem, hogy a hajamat odébb dobta, mivel az a nyakamba hullott, de ezzel szabaddá tette a területet, majd erősen rámarkolva a fenekemre húzott közelebb magához, hogy hevesen csaphasson le a nyakamra, ahogyan a magasban röpködő ragadozó madarak az áldozatukra. Amikor a fogait a bőrömbe mélyesztette, önkéntelenül is felsóhajtottam, a testem akkor is reagált az érintéseire, ha a lelkem mélyén tiltakozni igyekeztem volna. Szerettem volna hozzá érni, csak úgy végigsimítania hátán, egyenesen a gerince vonalán, vagy felfedezni a visszafogott izmait, amit még a betegsége alatt sem veszített el, legalábbis eddig, de hirtelen elkapta a kezemet, és mindkettőt fogságba ejtette a hátam mögött. A hirtelen jött vadsága, egészen új volt számomra, de a gondolatától is bizseregni kezdtem, hogy van ilyen vadító oldala is.
–        Nem fogok kertelni – suttogta a fülembe szokatlanul mély, zengő hangon, amitől kapásból felforrt a vérem. – Kegyetlenül kívánlak... Jobban, mint eddig bármikor, és lehet, hogy ebben a pillanatban nem tudok olyan gyengéd lenni, mint az várnád.

Nem tudtam reagálni rá, csupán nyeltem egy hatalmasat, mert egyszerűen nem tudtam, hogy mire számítsak. Aztán amint elengedte a kezemet, vagyis inkább megfogta, és az ágy végén lévő támlához vezetett, és a kezeimet annak szélére tette, hogy ott kapaszkodjak, miközben egész végig háttal voltam neki. Mondjuk valamiféle furcsa kíváncsiság is hatalmába kerített, szerettem volna minél több mindent megtapasztalni még ebben a dologban is, ám ennek ellenére aggódtam is. Szerettem volna hátra pillantani, hogy mit művel, de abban a pillanatban...
–        Meg ne moccanj! – szólt rám erélyesen, így inkább lemondtam a cselekedeteinek megfigyeléséről.

A következő pillanatban azonban, amikor megéreztem a lábamon felfelé kalandozó kezét, mely kitartóan siklott egyenesen a combomon, majd kis vártatva egészen érzékeny ponton, gyengéden játszadozva azzal a bizonyos ponttal, miközben a másik kezével hol az egyik, hogy a másik mellemmel szórakozott, bár most kicsit se volt olyan visszafogott, szinte már durva volt, arról nem is beszélve, hogy az ajkaival megtalálta a nyakamat. Ölni tudtam volna egy csókjáért, de sajnálatos módon ez kimaradt. Ám még így is annyi különböző helyen kényeztetett, hogy nem kellett sokáig várni arra, hogy az élvezetemnek hangot adjak, még a fejemet is hátra hajtottam, annyira élveztem, főleg amikor az ujjai aktívan lazítani kezdték belső izmaimat. Olyan ügyesen megtalálta azokat a pontjaimat, amik kicsivel érzékenyebben reagáltak az érintéseire, hogy a halk nyöszörgésből, ami eddig elhagyta az ajkaimat, hangos nyögdécselésé vált, és kis híján nem ismertem magamra.

Ám egy hirtelen pillanatban szeret foszlott a kellemes érzéshullám, mert éreztem, amint a nedves ujjai, nyilvánvalóan tőlem nedves ujjai a csípőmre siklanak, erősen megragadott, és az apró alsóneműmet szakszerűen félrehúzva, szempillantás alatt belém hatolt. Azt hittem, hogy ha másodszorra teszi meg, akkor megúszom fájdalom nélkül, de olyan hévvel nyomult belém, hogy felkiáltottam a fájdalmamban.
–        Bocsáss meg! – mormolta a fülembe, nekem pedig vissza kellett fojtanom a könnyeimet olyan pokoli kínokat értem rá.
Valahogy nem vártam azt, hogy megmozduljon, hála pozíciónak olyan mélyen éreztem magamban, hogy szinte egészen kitöltött, de abszolút nem tudta visszafogni magát, hevesen belevágott a csípőmozgásba, én pedig egyszerre lebegtem a fájdalom és a gyönyör határán. Keményen tartotta a csípőmet, arról nem is beszélve, hogy olyan eszeveszett tempót vette fel, és olyan mélyen bennem volt, hogy kis híján úgy éreztem, hogy keresztül leszek szúrva a fegyverével. Ám ahogyan ellazultam, valamiféle ösztönből kijjebb toltam a fenekemet, a mélység és az intenzitás megmaradt ugyan, de a fájdalmat kezdte átvenni a színtiszta gyönyör. Hihetetlennek tartottam, hogy ennyi erő van még benne, hogy képes ennyire vadul képes magáévá tenni, úgy hogy pár pillanattal később már hangos nyögésekkel adtam tudatára, hogy bizony nagyon is élvezem minden mozdulatát.

Kitartó volt, ahogy dolgozott, nem kímélve magát, hagyta, hogy olyan mély állatias ösztönök irányítsák, ami eddig még egyetlen egyszer sem történt meg vele. Fel sem voltam készülve arra, amikor az ujjai a legérzékenyebb pontomra siklott, és egyszerre két oldalról kényeztetve igyekezett elvinni a gyönyör legmagasabb hullámára. Annyira intenzív élmény volt, hogy azt sem észleltem, hogy a szívem, mint egy gyorsvonat úgy robog, hogy kis híján megszűnök létezni, olyannyira élvezem minden mozdulatát.

Pár pillanattal később egyszerűen nem bírtam menekülni, felsikoltottam, ahogyan minden izmom görcsösen összerándult a kéj erőteljesebb pontjánál, és a világból kizuhanva élveztem el. Aztán még lebegve az intenzív gyönyörhullámok közepette, alig érzékeltem valamit abból, hogy a fiú elégedett nyögéssel önt el a magvaival. Persze ilyenkor átfut az agyamon, hogy vajon erre is hatással van a betegsége, mert a védekezés alapvető hiányának, lehetnek következményei, bár az én hormonjaimat alapvetően kinyírták a gyógyszereim.

A következő dolog, amire feleszméltem az volt, hogy a testemet még mindig birtokolja a gyönyör visszafogott maradéka, hogy JungKook lihegve és csapzottan bámul rám, de ennek ellenére még mindig vágyakozva. Eltekintve a kezdeti pokoli kínoktól, megint egy igen élvezetes élményben volt részem, mármint a testem számára igen élvezetes, de a szívem legutóbb se igazán díjazta ezt a fajta aktív mozgásformát, most egyenesen gyűlölt érte...

Mert amit sikerült feltápászkodnom, hogy kérdőre vonhassam a fiút az akciója miatt, abba a pillanatban ájultan estem össze, zuhanva a kemény fapadló irányába...