2. fejezet

Elképedve néztem a távozó alakja után, ahogyan a léptei kis híján visszhangot keltettek a kihalt folyosón. Kissé szaporán vettem a levegőt, a szívem, mint egy gyorsvonat úgy zakatolt, és erős, hirtelen fellépő szúrást is éreztem egyenesen a mellkasomban, pont a szív környékén. Abszolút nem hiányzott, hogy elájuljak, így mély levegőket vettem annak reményében, hogy az segít az állapotomat visszafogni. Borítékolható volt számomra annak ténye, hogy a napjaim nem lesznek valami kellemesek. Talán abban igaza volt, hogy ha őszinte vagyok vele, nem következik be, de nem tartottam magam önzőnek, hiszen csak azt szerettem volna, ha a szülei nem haragudnak rá éppen miattam, de ezek szerint most boldogok, ha azt nem bánják, hogy egy olyan elkényeztetett fruskával alkosson egy párt, mint Han BoRam. Ám azt senki se várja el tőlem, hogy én magam is ilyen karakter legyek. Sajnáltam, hogy eddig fajult a dolog, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Bizakodtam abban, hogy idővel jobb lesz, és ez csak a pillanatnyi felállás, és ha JiMin közelében leszek akár napi szinten, a fiú majd megenyhül... Bár sejtenem kellett volna, hogy a harag nem éppen a legjobb tanácsadó...

-

–        Hazajöttem! – ordítottam el magam, amikor átléptem az otthonom ajtaját, miután hosszas séta és buszozás után végre megérkeztem.
Nevetségesen hamar kell suliba indulnom, ha ezzel a csigatempóban szeretnék időben beérkezni. A csalódottságom nyughatatlan volt, de mégis mit vártam... Nekem is éppen annyi közöm van ahhoz, hogy a helyzet ennyire szörnyű, mint JiMinnek... Igyekeznem kell megbékítenem valahogyan, mert ha beindul, nekem végem... Miért is kell éppen BoRamra hallgatnia, hogyan és mivel tudta ennyire az oldalára állítani őt, és miért lett ennyi idő leforgása alatt teljesen más?
Amint ledobtam a cipőmet az ajtó mellett, és megindultam a folyosón, ami a nappaliba vezetett, még jobban meglepődtem a rám várakozó családomra. Még a nővérem is ott volt, aki alapvetően nem töltött otthon sok időt. Abban a pillanatban, hogy betettem a lábam a helyiségbe, mindannyiuk elhallgatott, amiből arra a következtetésre jutottam, éppen rólam mehetett a traccsparti. Mily szemtelen dolog...
–        Jó, hogy itt vagy! – lelkesült fel az édesapám, majd felállt, hogy meg tudjon ölelni, de amikor HaeYoung unottan a szemét kezdte forgatni, inkább csak egy mosollyal állítottam meg apámat.
–        Igazán nem szükséges – mondtam kényszeredett mosollyal az arcomon. – Rám vártatok?
–        Beszélnünk kell veled – jelentette be anyám, majd intette, hogy tegyem le magam közvetlenül mellé arra a bordó kanapéra, amit nem rég szerzett.
–        Akkor nekem nem is kellene itt lennem – jelentette be a nővérem, majd azonnal felpattant, hogy távozzon, de anyu leintette.
–        Fontos, hogy itt legyél, hiszen te is érintette vagy a dologban – hangzott a szigorú válasz, így HaeYoung drámaian felsóhajtott.
–        Miről van szó? – puhatolóztam óvatosan, mintha éreztem volna, hogy ez a komolynak tűnő beszélgetés valakinek fájni fog.
–        Beszéltünk az orvosoddal – fogott bele apu egy mély levegő után. – Azt mondta, hogy egy hét múlva, pénteken délelőtt tíz órára írt ki arra a bizonyos műtétre.
–        Hiszen megígérte, hogy nem teszi – ellenkeztem azonnal, bár kicsivel nagyobb lendülettel, mint kellett volna. – Mondtam, hogy nem akarom.
–        De ezzel csak az életed lenne sokkal könnyebb – nyugtatott meg anyu, de nem tetszett ez az egész.
–        Nem is beszélve arról, hogy ez rengetegbe kerülne – győzködtem tovább a szüleimet.
–        Nos, igen – ismerte el apám, majd lopva az anyám jobbján ülő HaeYoungra pillantott. – Épp ezért arra gondoltunk, hogy azt a pénzt, amit a nővéred tanulmányaira fordítanánk, vagy épp eddig beáldoztunk, és összegyűjtöttünk, most a te életedet mentjük meg vele.
–        Ezt most nem mondod komolyan? – lázadt fel a nővérem, szinte kikelve magából. – Képesek lennétek engem feláldozni? Hiszen megígértétek, hogy támogatni fogtok a tanulmányaiban bármi is történik?
–        De ez most más – próbálkozott megnyugtatni a lányt, de az hajthatatlan volt. – Szeretnénk, ha legalább ezt a félévedet elhalasztanád.
–        Szó nem lehet róla. Miért pont nekem kell ezt megtettem? Nincs más megoldás?
–        Ha HaeRa-t nem műtik meg, valószínűleg meg fog halni – szembesítette az igazsággal apám, aki még mindig higgadt és felettébb nyugodt volt. – Mondjuk, ha nem akarsz halasztani, meg is dolgozhatnál a tandíjért.
–        Mi? – csattant fel dühösen HaeYoung. – Én csak a tanulásra akarok koncentrálni.
–        Édesanyád is lediplomázott, sikerrel, mégis dolgozott közben – utalt anyám sikereire az apám. – Talán, ha összeszeded magad, te is képes lennél rá.
–        Nem vagyok hajlandó ezt az áldozatot meghozni! – határozta el magát a nővérem, majd sértődötten felpattant, és elhagyta a nappalit.
–        HaeYoung! – kiáltott utána ezúttal anyu, de mintha süket fülekre talált. A lány annyira megsértődött ezen, hogy vissza sem jött.

Teljes mértékben kimaradtam a vitából. Ugyan megértettem a szüleim törekvéseit, hiszen a nővérem tandíja elég magas, de én akkor sem szerettem volna, ha miattam nem tudja befejezni a tanulmányait. Bár ezt a legkönnyebb visszavenni, és elég lenne ahhoz, hogy finanszírozza az életmentésemet, főleg úgy, hogy máshonnan nem igazán tudnának pénzt szerezni erre a kalandra.
–        Elárulnátok, hogy erre most miért volt szükség? – kérdeztem csendesen először apámra, majd anyára pillantva.
–        Az a lány is tudhatná, hogy mennyire borzalmas a helyzeted – mérgelődött apu, miközben idegesen járkálni kezdett a nappaliban.
–        Tudja, csak nem érdekli – erősítette meg a nézeteimet anyu, majd egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkait.
–        Nincs más megoldás, mint megvonni tőle mindent? – vetettem fel elgondolkodva.
–        Már nem segít senki, hiszen anyagilag sem számítasz rászorulónak, az állam pedig csak kiskorú betegeket támogat, ez lett volna az egyetlen megoldás – hangzott a részletes magyarázat a nő szájából.
–        És ez is lesz, nem érdekel engem – határozta el magát az édesapám, mire igencsak kellemetlenül kezdtem érezni magam.
–        Nincs erre semmi szükség – erősködtem kitartóan. – Nem akarom, hogy miattam valaki olyan húzza a rövidebbet, akinek az élete sokkalta biztosabb, mint az enyém.
–        De te nem vagy halálos beteg, kedvesem – simogatta meg az arcomat anyu, majd lágyan elmosolyodott. – Hosszú és boldog életed lehetne, és boldog lehetnél.
–        Mert szerinted most nem vagyok az – ellenkeztem. – Még élek. Fogok is, majd szedek erősebb gyógyszereket, de én nem fogok egy idegen tárggyal a testemben élni, ez biztos, ha egy hónap múlva feldobom a talpam. Felnőtt vagyok, és el tudom dönteni, mi a legjobb számomra.
–        Ha azért aggódsz, hogy a nővéred haragudni fog rád – szörnyülködött apu, hogy a teljes lemondás irányába terelődöm. – Ez felesleges... Majd megnyugszik.
–        Amúgy is huszonegy éves, tudnia kellene, hogy mennyire fontos az egészséged, és nem csak ő az egyetlen gyermekünk – vélekedett az édesanyám. – Nem hagyhatjuk, hogy ezt egyedül döntsd el.
–        Pedig már eldöntöttem, és az én életembe ti nem fogtok bele szólni – bosszantottam fel magam azonnal, majd olyan hirtelen ugrottam fel az ülőhelyzetemből, hogy meglepően erős szédülés fogott el. Megtámasztottam a kanapé karfáját, majd hosszú és mély levegővételekkel kerülhettem vissza a viszonylagos jobban léthez. A szüleim persze rögtön segíteni akartak rajtam, de jól kezeltem a helyzetet, és felesleges aggodalmaskodásra meg felettébb nincs szükségem. – Mi van, ha nekem csak ennyi jutott? Akármi is lesz, engem nem érdekel. Akármeddig húzom, nem foglalkozom ezzel, de egy biztos, HaeYoung folytatja az egyetemet, én pedig kitalálok valamit.
–        Nem is tudod, hogy mit beszélsz – kiáltott vissza hevesen apám, amikor már pár lépéssel távolabb voltam, a szobám felé botorkáltam, egyenesen fel az emeletre.

Ezt ők úgy sem fogják megérteni soha... Csak azt látják az egészben, hogy biztosan megoldódik a problémám, s mint derült égből villámcsapás, egyik pillanatról a másikra jobban leszek. Hát ilyen csak a mesékben létezik. Az is hosszadalmas kínlódással járna, hogy egyáltalán hozzászokjak ahhoz a szerkentyűhöz, mely bármikor megsokkolhatja a szívemet, az már önmagában is felérne egy lórúgással. Arról meg nem is beszélve, hogy ódzkodom attól, hogy valami nem odaillő legyen bennem. Tele vagyok félelemmel, épp ezért nem akarom, hogy megműtsenek, beszedem a gyógyszereket, és kész, ha meg feldobom a talpam, akkor így jártam. Igyekszem a legboldogabban eltölteni a napjaimat, és ebben nem vagyok hajlandó engedni egy picit sem.

A lépcső, mely felfelé vezetett, nem volt túl magas, enyhén csigavonalban kanyarodott felfelé, fekete vasindákkal díszítve, én pedig erősen szorítottam a korlátot, nehogy véletlenül leszédüljek. Szerettem volna lefeküdni egy kicsit pihenni, mielőtt valóban elvisz egy szívroham, vagy csak hirtelen megáll „készülékem”, és rogyok össze, mint valami rongybaba. Éppen csak felértem az emeletre, amikor a semmiből előttem termett a nővérem, aki karba tett kézzel várakozott egyenesen az ajtóm előtt, amiből arra következtettem, hogy éppen rám várakozik. HaeYoung teljesen más volt, mint én... Jóval magasabb, karcsúbb és fényévekkel szebb. Már a középiskolában is szépségideál volt, nem egy fiúval járt már, sőt kimondottan élvezte ezt a szépséggel járó figyelmet. Én ennél sokkalta visszafogottabb voltam, szerettem a rendszereket, a megszokásokat és nem szerettem a figyelem középpontjában lenni. Csak azt tettem, ami másoknak megfelel, szelíd voltam, és meglepően egyszerű, az a szürke kisegér, akire senki sem kíváncsi. De talán ez így is volt jó... Még sosem voltam szerelmes, és nem jártam senkivel, jelenleg azonban több és nagyobb problémám is volt ennél, hiszen önmagamnak kell életben tartanom magam, nem akartam ezzel is terhelni másokat.
–        Unnie! – kaptam a mellkasomhoz abban a pillanatban, amikor megpillantottam a lányt, aki talán első ránézésre lehetne a klónom is, vagy éppen én az övé, de mindent elkövetett azért, hogy tökéletesnek tűnjön. Vagyis az arcvonásai sem voltak olyanok, mint az enyémek, vagy mint a szüleinkké, leginkább egy szalonból kiszabadult babára hasonlított, és talán erre is kellett neki a pénz nemcsak a tandíjára. Vajon mennyibe kerülhet egy plasztikai sebész, hogy ilyen csinos kis orrot csináltasson neki? – A frászt hoztad rám!
–        Most meg kellene köszönnöm, amit értem tettél – fogott bele, némiképpen lekezelően, ám ezen sem tudtam meglepődni. – Ne várd el, hogy éppen neked hálálkodjak!
–        Nem is várom el! – vontam meg a vállam, majd az egyik kezemet az ajtóm kilincsére helyeztem, hogy szükség esetén menekülhessek.
–        Tudod, mint elsőszülött... – kezdte a lány még mindig sértő hangnemben, de durván félbeszakítottam.
–        Ne gyere ezzel a dumával! – mondtam indulatosan. – Ha fiú lennél, megérteném, de attól, hogy te vagy az idősebb, akkor is egyenrangúak vagyunk, testvérek.
–        Nem bánnám, ha nem lennél a testvérem – felelte vállvonogatva.
–        Tisztában vagyok azzal, hogy nincs semmiféle pozitív érzésed az irányomba, de tudom azt is, hogy lesz még szükséged rám – közöltem vele a tényeket, és további válasz nélkül léptem be a szobám rejtekbe, ahol végre nem kellett senki önzőségével foglalkoznom. Főleg nem HaeYoungéval...


-

Másnap délelőtt, miután egy hosszú és nyugtalan alvás után észhez tértem, a zuhany és a gyógyszerezés végezetével, eldöntöttem, hogy teszek egy próbát a kórházban. Amennyiben Dr. Jeon JoonSeok dolgozik, kérdőre fogom vonni, mi célból szegte meg a nekem tett ígéretét. Bár amikor elindultam, már senki sem volt otthon, minden visszatért a régi kerékvágásba, és Choi HaeRa egészsége épp annyira volt fontos, mint a bármi más a világon... Semennyire... Idegeskedhettem volna ezen, hogy a szüleim hegyi beszéde csak addig tart, amíg a szavak elhagyják a szájukat, mindenesetre nem éreztem magam emiatt egyáltalán rosszul, sőt meglepően boldog voltam, hiszen életben töltöttem még egy napo, felébredtem, és ez már remek dolog volt.

Az útközben annak is tudtam örülni, hogy lassan mintha tavaszodni látszott volna, az a minimális hó is megolvadt, nem kis latyakot hagyva maga után. Hol szürkés árnyalatú, enyhén fagyott hókupacok, hol pedig tömbökké összeállt sár és föld, melyekben kimondottan kellemetlen lett volna elvágódni. Tehát nagyon figyeltem arra is, hogy lassan bandukolja, illetve arra is, hogy merre is lépdelek. A nap is sütött, visszafogott ereje volt csupán, de a madaraknak ennyi is elég volt, hogy vidáman csiviteljenek, és ez még egy okot adott az örömnek...
Ám amikor a kórházba tettem a lábamat, a klór átható szaga megint émelygésre buzdított, így gyorsan a kardiológia szárny felé vettem az irányt, a lehető leggyorsabban lépkedve. Nem is sejtettem, hogy a doktor bent van-e, s amint be akartam kopogtatni egy lágy férfihang szólalt meg mögöttem.
–        HaeRa! – Kis híján orra estem a saját lábamban, olyan sebességgel szándékoztam megfordulni, de örültem annak, hogy láthatom Jeon doktor urat. – Mit keresel itt?
–        Miért mondta a szüleimnek, hogy egy hét múlva megműt? – tértem rá azonnal a lényegre, de a férfi csupán elmosolyodott.
–        Hogy lenyugodjanak – hangzott a válasz. – Gyere! – intett, hogy kövessem. – Mutatok valamit!
–        Akkor nem fog felnyitni? – értetlenkedtem, de készségesen követtem a magas férfit.
–        Amúgy sem kellene, nem számít olyan nagy műtétnek – magyarázta az orvos, miközben az üres folyosókon lépdeltünk, egy egészen ismeretlen terep felé. – A másik meg az, hogy amíg te magam nem egyezel bele, addig nem is tehetnék semmit. Gyermekkardiológus vagyok főként, meg szívsebész, te vagy az egyetlen felnőtt betegem, akivel többet foglalkozom, minthogy megoperálom. Ehhez is külön engedély kellett, és a szüleid amúgy ragaszkodtak hozzám.
–        Vagyis hivatalosan maga nem is lehetne az orvosom? – csodálkozva kérdeztem vissza. – Egy idegen dokihoz kellene járnom?
–        Mivel nagykorú vagy, igen.
–        Akkor most ön hazudott a szüleimnek? – ámuldoztam ezen, hiszen nem volt éppenséggel orvoshoz illő viselkedési forma.
–        Igen, mert a szükség így kívánta. Amúgy meg, te vagy a betegem, és nem a  szüleid – vonta meg a vállát, majd egy nagyobb lengő ajtón haladtunk át.

Itt már sokkal nagyobb volt a zsongás, elég sok kisgyerekkel, meg tinédzserrel találtam magam szemben, akik az egyik helyről a másikra mentek, betértek egy-egy szobába, és nem jöttek ki onnan. Minden ajtón volt egy szám, melyet a szobaszámnak tekintettem, s rajta papír volt, sok-sok névvel. Nővérek is voltak a folyosón, illetve az információnál, és amint közelebb mentünk hozzájuk mind nagy mosollyal üdvözölték az orvosomat, vagyis nagy tekintélye lehetett az egész részlegen. Pár szülővel is találkoztam, annak néztem őket, de valahogy nem igazán tűntek vidámnak.
–        Most gondolom, azon gondolkodsz, hogy miért is hoztalak ide – zökkentett ki a férfi a gondolataimból.
–        Itt vannak azok a betegek, akik állandó megfigyelést, vagy speciális ellátást igényelnek? – faggattam megdöbbenéssel a hangomban.
–        Ügyes észrevétel – dicsért meg, amin még jobban meglepődtem. – Így van, egyébként, de van itt még valami, amit mindenképpen látnod kell.
Szinte egészen a folyosó másik végéig mentünk, amikor nem kis ricsaj hallatszott ki az egyik teremből. Nagy üvegablak választott el minket a helyiségtől, onnan lehetett belátni, és elképedve néztem a bent rohangáló gyerekeket. Egy játszó szoba lehetett, pont olyan, mint egy óvodában, volt bent két nővér, vagy nevelő, nem tudtam volna megmondani, hogy mik lehetnek, de nagy lelkesedéssel játszottak a bent lévő kicsikkel. Mindösszesen nyolcan voltak, úgy háromévestől hat évesig tippeltem volna őket, öt kislány és három kisfiú felosztásban.
–        Milyen idősek? – kértem inkább pontosítást az orvosomtól.
–        Van két három éves, három négy éves, egy öt éves, és két hat éves gyermek idebent – sorolta fel, megmagyarázva a kérdésemet.
–        Ők mind... – Elborzadtam, amint azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mindannyiuk szívbeteg valamilyen szinten.
–        Nem egészen, csak egy kivételével, de igen, ők mind betegek valamilyen szinten, van, hogy jobban vannak, akkor játszhatnak, ám gyakran a szobájukban vannak, infúzióra kötve – foglalta össze a férfi, nekem pedig összeszorult a szívem.
–        Melyik a kivétel?
–        Az ikrek – kutatott a két szinte teljesen egyforma kislányra. –Négy évesek lesznek, csak az egyikük beteg. Sajnos köt a titoktartás, így nem mondhatom meg mi a baja, de az édesanyjuk gyakran látogatja őket. Meg, ha gondolod te is bemehetsz hozzájuk, lehet, hogy értékelni fogják a társaságodat.
–        Szabad ilyet tenni? – hitetlenkedve néztem rá.
–        Engedélyezem, mivel az orvosuk vagyok. A rövidebb hajú, EunByul... Ő a beteg, de a testvére EunBin teljesen egészséges.
–        Akkor miért van itt? – értetlenül álltam a dolgok előtt.
–        Azért mert a testvére nélkül még enni sem volt hajlandó – felelte az orvos. – Így hosszas egyeztetések után, a kórház igazgatója engedélyt adott arra, hogy mindketten itt legyenek. Azt hiszem, hogy az erős testvéri kapcsolat az oka, ami miatt nem tudnak meglenni egymás nélkül, de amióta EunBin itt van, EunByul állapota is egyre jobb.
–        Én szinte lemondtam az életemről, hogy a nővérem tanulhasson, erre még csak meg sem köszönte – morogtam az orrom alatt.
–        Talán kár volt, talán nem, hiszen alapvetően félsz ettől az egésztől.
–        Igen, az is lehet, de abban a pillanatban nem ez számított, én csak szerettem volna neki segíteni.
–        Azért vigyázz, HaeRa, nehogy ez a nagylelkűség vezessen éppen ahhoz, hogy hamarabb meghalj, mint kellene – figyelmeztetett Dr. Jeon szigorúan. – Most mennem kell, de hétfőn délután szeretettel várlak.
–        Minek, hiszen nincs szükségem ellenőrzésre – vetettem ellen.
–        De, van! – vágta rá a férfi. Azt minden pénteken megejtjük. De ezen kívül, mint említettem, nyugodtan foglalkozhatsz az itt lévő gyerekekkel, talán még örülni is fognak neked. Persze, ha nem akarod...
Egy pillanatra még végignéztem az önfeledten játszó gyerekekre, és átsuhant az agyamon, hogy talán nem is lesz rossz velük, talán megfeledkezhetek arról a sok szenvedésről, amit eddig átéltem, s talán azok a kis tündérek kedvelni is fognak. Ők akkor is szeretni tudnak, ha már mindenki más magányosan hagyott.
–        Rendben van! – bólintottam végül. – Hétfőn öt körül bejövök!
–        Csodás! – mosolyodott el az orvos. – Várni foglak! További szép napot!
Csendben figyeltem, amint a férfi határozott lépésekkel távozik, én pedig felsóhajtottam. Nem akartam hazamenni, otthon nem vár más csak a nővérem hisztije, meg a szüleim rémes elutasítása. Bárcsak JiMin nem utálna ennyire...

-

Pár pillanattal később, amint észhez tértem, aktuálissá vált, hogy hazainduljak, még akkor is, ha ehhez nem sok kedvem akadt. Ugyan, ha alaposan végiggondolom, nem lesz önkénteskedni a gyerekeknél, sokat tanulhatok tőlük, ha élni akarásról, és szeretetről van szó. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam, és kényelmes tempóban az ajtó felé iramodtam. Először kihalt volt a folyosó, éppen át akartam menni a nagy lengőajtón, ami gyermekrészleget választotta el a felnőttekétől, amikor valaki kis híján a képembe nyomta az igencsak súlyos ajtó bal szárnyát. Megtántorodtam, és a nagy ijedségemben észre sem vettem, hogy az alak éppenséggel kit takar. Ám a fiú, akinek éjfekete haja volt, úgy sietett el közvetlenül mellettem, hogy a vállával erősen meglökte az enyémet, és ezt már nem tűrhettem. Micsoda egy pofátlan alak...
–        Legalább kérj elnézést, ha már neki mész a másiknak! – korholtam le szigorú hangon, miközben a fájó vállamat dörzsölgettem.
–        Most nekem beszélsz? – fordult vissza az illető, és amint tudatosult bennem, hogy éppen JiMinnel állom szemben, a szívem is kihagyott egy ütemet, ami persze fizikailag képtelenség volt, mert az én alapvető kétszázas pulzusom mellett, ez észrevehetetlen.
–        JiMin! –suttogtam el a nevét, mintha valami rémálom lenne a fiú, és talán nem is tévedtem sokat.. – Mit keresel itt? – kérdeztem szinte elakadó lélegzettel.
–        Semmi közöd hozzá – hangzott a flegma válasz, majd megiramodott a kijárat felé.
–        Várj már meg! – kiáltottam utána, és ahogyan csak tudtam követtem az egykori barátom sebes lépteit.

Tisztában voltam azzal is, hogy nem szabad sietnem, de a fiú ezt is sejthette. Sosem volt kíváncsi a magyarázatomra, és látszott rajta, hogy most se igazán kíváncsi rám. Ennek ellenére, ahogy csak az eltartalékolt erőmből futotta, követtem JiMint egészen ki a kórház udvaráig. Odakint a megolvadt hó miatt pocsolyák, vastag, és felettébb tömör sár borította a kikövezett kicsiny utakat is, melyek kifelé vezettek a forgalmas utcára. Óvatosan közelítettem meg a fiút, aki éppen megtorpant egy pillanat erejéig.
–        Elárulod, hogy miért voltál éppen azon a részlegen? – faggattam, amint végre sikerült utolérnem.
–        A semmi közöd hozzá, melyik részét nem értetted? – förmedt rám dühösen, mire összerezzentem. – Te is ott voltál?
–        Igen – mondtam halkan. – Gyakran járok oda.
–        Nem gondoltam, hogy ennyire komolyan veszed a hazudozást, még alibit is gyártasz, hogy hihetőbb legyen – jegyezte meg cinikusan, majd hirtelen szembefordult velem. Eddig jobban örültem annak, hogy háttal állt nekem, a szemébe nézni egy ilyen bejelentés után, meg kimondottan nem voltam képes.
Tett egy lépést az irányomba, én pedig erős kényszert éreztem arra, hogy amilyen messzire lehet, elfussak, még akkor is, ha ez végérvényesen az életembe kerül.
–        Miért nem hiszel nekem? – kérdeztem visszafojtva a könnyeimet. – Miért nehéz elhinni, hogy tényleg baj van az egészségemmel.
–        Mert nem tudok más hinni neked – hangzott a kicsit sem szívderítő válasz.
–        Ha érdekel, mi van velem, akkor hallgass végig, kérlek! – próbálkoztam meggyőzni őt, de csupán gúnyosan felnevetett, melyre egyáltalán nem voltam felkészülve. Úgy néztem rá, mintha nem lenen normális, de ha hagyja magát manipulálni, mind BoRam, mind a szülei által, akkor talán valóban nem épelméjű.
–        Ha eddig nem akartál mesélni nekem, ha eddig nem akartál őszinte lenni – fogott bele, majd minden egyes szónál tette egy lépést az irányomba, én pedig egyet léptem hátra, összhangban az ő lépteivel. Teljesen más volt, mint az a csendes, szerény srác, akit megkedveltem annak idején. Vajon mi kellett ahhoz, hogy eddig fajuljon a dolog, és vajon miért volt bent éppen a kardiológián, ott, ahol én is gyakran megfordulok? Mi van, ha a szüleivel van baj, vagy valamelyik család tagjával? – Akkor most más nem érdekel, sem te, sem a kifogásaid.
–        JiMin, kérlek! – könyörögtem neki, csak azért, hogy egyszer ebben az életben végighallgasson, és mindent alátámasszak a leleteimmel, azok nem hazudnak. Ám a fiú mielőtt magamra hagyott volna, megállt mellettem egy pillanatra, és olyan erősen lökött meg a vállával, hogy piciny testem kibillent az egyensúlyából, olyannyira hogy tökéletes ívben pottyantam bele a mellettünk elterülő igen saras pocsolyában.

Első sorban a fenekemre estem, de a lendület miatt a hátam, és a hajam is csupa ragacs lett, szinte fekete lettem a mocsoktól. A hófehér kardigánom, a kezemben heverő fehér kabátom is piszkos lett, nem beszélve arról, hogy olyan hideg volt a környezet, hogy enyhén szólva vacogtam. Felpillantottam a tettesre, akit csak nevetett rajtam, én viszont lassacskán a szégyenemben is elsüllyedtem.
–        Szánalmas vagy! – közölte velem a fiú jegyes hangon, és abban a másodpercben úgy is éreztem magam.
További szavak nélkül hagyta el a bűntett helyszínét, és ahogy fel szerettem volna tápászkodni a sárból, az arra járó emberek csak gunyoros pillantásokkal illettek, segíteni egyik sem akart. Csak egy lemondó sóhajra tellett az erőmből, meg arra, hogy utat engedjek az egyre erőszakosabb könnyeimnek...