11. fejezet

/JungKook/
 

Alapvetően későn ébredtem fel, bár abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem, jobban örültem volna annak, ha fel sem ébredek. Még arra is gyenge voltam, hogy óvatosan felüljek, és amint belekezdtem a vontatott mozdulatsorba, olyan erős fejgörcs tört rám, hogy szédültem, és mindenből kettőt láttam. Arról nem is beszélve, hogy mindezt félre kellett tennem, mert fél perc múlva hánynom is kellett az átkozott fejfájás miatt. A fürdőszoba felé vettem az irányt, ám kétszer is sikerült neki szédelegnem a falnak, illetve amikor hivatalosan is a fürdőbe szándékoztam lépni, egyenesen az ajtónak siettem. Mintha nem lenne elég problémám így is, akkor jutott eszemben, hogy várható volt egy váratlan személy érkezései is, bár nagyon bizakodtam abban, spontán megfeledkezik rólam az a lány, ahogyan én igen gyakran elfelejtem, hogy pontosan mi is a neve... Pedig kimondottan szép nevet választottak neki a szülei, de az a baj, hogy a csapnivaló memóriám a nevekre, sőt emberekre is kiterjed. A fenébe, hogy HaeRa nem tud elfelejteni egyetlen pillanatra sem... Miután sikeresen enyhítettem a rosszullétemen, pontosabban csak egy részén, mert a fejem úgy lüktettet, mintha egy satuba szorították volna, és egyre jobban rászorították volna a fejemre. Sőt egyre inkább éreztem a növekvő nyomásérzetet is a koponyám egyes részein belül, azt hittem, hogy ott fogok kiterülni a fürdőszoba padlóján.

Amint sikeresen lekínlódtam magam a konyha irányába, meglepően nehezen, és szédelegve tettem meg azt a rövidke utat is, felmarkoltam egy hatalmas adagnyi fájdalomcsillapítót illetve görcsoldót, mert ezeken kívül semmiféle szert nem vagyok hajlandó bevenni, még csak azt kellene, hogy megint elveszítsem a „sörényemet”, pont mint gyerekkoromban. Egyáltalán nem hiányzik az a megaláztatás, amin alig két-három évesen keresztül kellett mennem.

Végül, amint magamba magyaráztam egy csomó gyógyszert, visszaszenvedtem a haldokló testemet a szobámba, majd úgy vágódtam be az ágyamba, ahogy egy zsák krumpli, amit felborítottak. Úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy úthenger, arról nem is beszélve, hogy megint kavarogni kezdett a gyomrom. Talán nem ártott volna ennem is valamit... Hosszú időn keresztül feküdtem ugyan abban a hanyag pozícióban, de a lüktető fejfájásom egy kicsit sem óhajtott enyhülni. Dél környékén érzetem némi javulást, de ez is csak addig tartott,a míg be nem csengetett valaki. Abszolút nem vágytam egyetlen személy társaságára sem, jobbnak láttam egyedül döglődni, nem kellett volna senki sem, hogy asszisztáljon emellé... Meghalni egyedül is meglehet...

És persze, mint várható volt, az a lány, még a szakadó esőben is képes volt megjelenni... Nem nyitottam először ajtót, de nem adta fel, és amint kinyitom, sőt elküldöm a fenébe, még pattog nekem, hogy már pedig addig nem megy el... Blah, blah, blah... Mindösszesen ennyit hallok meg belőle, amint beszél hozzám, de az erős fájdalom miatt alig látom őt, a szavai pedig el sem jutnak a tudatomig... Becsuktam az ajtót, abban bízva, hogy veszi a lapot és elmegy, de ahelyett hogy hazafelé venné az irányt, leül a padra, mely ott hever árván a házunk előkertje előtt, és semmivel sem törődve várakozik... Sosem fogom megérteni, hogy lehet valaki ennyire makacs...

Az ablakból néztem, amint odakint ücsörög, alig harminc méterre lehetett tőlem, időnként az ajtó irányába pillantott, ahogy hátha kimegyek, de nem akartam... Azt szerettem volna, ha békén hegy, legalább ez egyszer nem telepszik rám, nem szívja a véremet, még akkor sem, ha valójában egyáltalán nem volt közömbös számomra... Ám jelen esetben nem tudtam volna vele egyetlen értelmes mondatot sem váltani, csak gorombáskodni, és bántani...Persze nem fizikálisan, de szóval megbántani valakit legtöbbször még rosszabb, mert a fizikai sérülések elmúlnak, vagy meggyógyulnak, de a lelki sebek sosem gyógyulnak be teljesen...

Ismét egy erősebb fájdalomhullám söpört végig rajtam, a végtagjaim szinte megmerevedtek, alig bírtam még levegőt is venni, és legszívesebben felüvöltöttem volna a fájdalmamban. Ám amikor a függöny mögül azt észleltem, hogy a lány feltápászkodik, és lassú, lomha léptekkel megindul, felcsillant bennem annak reménye, hogy legalább van annyi esze és hazamegy. De az a remény akkor szállt el, amikor HaeRa ájultan esik össze egyenesen egy pocsolyában landolva. Utána már nem gondolkodtam sokat, olyan erővel vertem a fejemet a falba, amennyire csak tudtam, hogy enyhíthessek a fájdalmon, még akkor is, ha ostoba módszert választottam, a homlokomon nagy pukli keletkezett, erőteljes lüktetésbe kezdve, tudtam, hogy a lilás színá zúzódás sokáig meg fog látszani, de valahogy elfeledkeztem arról, hogy addig a fejem más részei jobban fájtak. Ez adott kezdő lökést arra, hogy felöltözzek, és kimenjek a felettébb ostoba nőszemélyért, tudva azt, hogy egy kis nátha is a vesztét okozhatja...
 

/HaeRa/

Egyszerre éreztem melegséget, mely az arcomba fújt, illetve hideget, mely a testem többi részét egészen közelről, a bőrömön érzékeltem. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis hol lehetek, a karjaimat meg sem tudtam mozdítani. Aztán, hogy nagy nehezen feltápászkodtam annak érdekében, hogy felmérhessem a helyzetemet, akkor szembesültem azzal, hogy vastag, és rendkívül meleg takaróba vagyok bebugyolálva, úgy éreztem magam, mint valami bebábozódott hernyó... Lassan belőlem is lehetne egy szépséges lepke... Az arcomat és a hajamat egyfolytában érte a meleg levegő, épp olyan volt, mint amikor a hajszárító segítségével igyekszem valami formát varázsolni a frissen mosott fürtjeimnek.

Amint sikeresen végrehajtottam az eltervezett mozdulatot a forróság erősebb lett, szinte közvetlenül a képembe vágódott, majd a mellettem ülő aggodalmas pillantású alak személye tudatosult bennem, kis híján frászt kaptam.

JungKook...

A fiú elvette az arcomból a hajszárítót, és kíváncsian nézett rám. Azonnal leesett, hogy hogyan és milyen körülmények között kerülhettem be a lakásba, és idegesen kaptam magamhoz, és megkönnyebbülve vettem tudomást arról, hogy nem vagyok pucér...
–        Úgy vettem észre, hogy kimondottan szeretsz vizes lenni – állapította meg némi gúnyos éllel.
–        Ennyi erővel hagyhattál volna odakint is – feleltem hasonlóan gúnyosan.
–        Ha szeretnéd, visszaviszlek – vonta meg a vállát. – Hálásnak kellene lenned azért,a mit tettem, hogy nem hagytalak odakint meghalni.
–        Talán, azért az nem következett volna be.
–        Csak éppen, ha megfázol, az még jobban megterheli a szervezeted, és nem lehet tudni, miképpen is reagál rá – játszotta a nagy tudóst, de erre csupán a szememet forgattam.
–        Oké, hogyan hoztál be ide?
–        Nem kell aggódnod, nem vetkőztettelek le, ha erre célzol – legyintett némiképpen ingerülten. – Csak betakartalak ezzel a takaróval, majd hoztam a hajszárítót, hogy legalább a hajad minél kevésbé legyen vizes – fogott bele a magyarázkodásba, miközben elvett egy megszáradt tincset, és hagyta, hogy a fekete hajszálak átsiklanak az ujjai között. Némán néztem, amint játszadozik azzal a tinccsel, de aztán mintha egy álomból ocsúdott volna fel, kicsivel távolabb ült tőlem. – Tudod, akkor sem lenne j, ha megfáznál.
–        Mennyi az idő? – váltottam témát. Szerettem volna tudni, hogy mennyi időt is tölthettem tudat nélküli állapotban.
–        Már lassan délután kettő – hangzott a válasza. – Közel másfél óráig küzdötten azzal, hogy észhez térj, de hiába.
–        Köszönöm! – suttogtam el a lehető leghalkabban hálám jeléül.
–        Van mit! – fölényeskedett azonnal, nagy vigyorral a képén.
–        Bár megjegyzem, ha beengedsz, és beszélünk, akkor talán most nem tartanánk itt!
–        Bocsáss meg, de csak a te érdekedben nem akartalak beengedni – vetette ellen.
–        Mert van valami bajod? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.
–        Csak az van – sóhajtotta lemondóan. – Csakhogy, tudd! Fél marék fájdalomcsillapító sem volt elég ahhoz, hogy elmulassza a fejfájásom, alig bírtam kimászni az ágyból, olyannyira gyenge voltam, erre megjelensz, és levakarhatatlan vagy.
–        Sejtettem, hogy valami gáz van veled, hiszen csak akkor vagy ennyire szemét velem, ha fáj valamit – állapítottam meg.
–        Olyan vagy, mint a légypapír, de ezt már, mintha említettem volna neked – vigyorodott el, és még csak akkor eszméltem rá, hogy jelenleg nincs rajta a sapkája, amit még a suliban is hordani szokott.
–        Nem hiszem el, hogy képes voltál mellőzni a sapkádat – léptem át a megalázó megjegyzésén. – Van valami különleges jelentősége, hogy sosem válsz meg tőle?
–        Pontosan, de te ezt úgy sem értenéd meg soha.
–        Hát... ha meg sem próbálod elmagyarázni, hogyan is lennék képes megérteni.
–        Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz – közölte jeges hangon, mire meghökkenve néztem a fiúra.

JungKook végül az egyik asztalra tette a hajszárítót, és miután sikerült rendesen ülőhelyzetbe küzdenem magam, alaposan körülnéztem a lakásban. Meglepően úriasan volt berendezve, látszott rajta, hogy a szülei jól kereshetnek, de ennek ellenére meglepően üresség érzete támadt bennem. Nem volt olyan otthonos, mint a miénk. Talán csak azért, mert nem volt együtt a család, amire az én szüleim igyekeznek mindig nagy hangsúlyt fektetni, már amennyire ez a nővéremmel egy légtérben megengedhető. A falak halványsárga árnyalatúra festve, mindenfelé növények, ám nem láttam egyetlen fényképet sem a családról, vagy csak a fiúról, mintha nem is lakott volna JungKookon kívül senki sem a házban. A bútorok a klasszikus irányzatot követték, szigorúan fekete volt minden darab, a kanapé, melyen eddig hevertem szintén ilyen gyászos színű volt, és bőrből készült. Az a takaró annak ellenére, hogy akadályozott a szabad mozgásban, meglepően jó szolgálatot tett, kevésbé fáztam, mint odakint, de akkor le kellett volna cserélnem a ruháimat. A kérdés természetesen az volt, hogy vajon hazainduljak így vagy keressek más megoldást... De mégis mit? Csak nem maradhatok egy szál semmiben, egy idegen fiú lakásában úgy, hogy csupán ketten vagyunk. Ám úgy tűnt, mintha JungKook gondolatolvasó lenne, felállt, és segített nekem is, hogy sikeresen lábra álltak, de ez hernyóként nem volt valami egyszerű.

–        Jobb lenne, ha valahogy rendesen átmelegednél – jelentette be végignézve a becsomagolt énemen, és azon agyaltam, vajon hogyan volt képes az ájult testemet ilyen alaposan becsomagolni, és vajon mennyire fogdoshatott meg... Aish! Micsoda hülye gondolatok, hiszen segített rajtam, mit számít az ilyen esetben, hogy hol és milyen körülmények között fogdosott meg. Gondolatban megráztam a fejem, hogy térjek észhez, és amint ez sikerült, értetlenül néztem a fiúra.
–        Hogyan gondoltad mégis? – csodálkozva meredtem rá. – Majd megmelegszem a takaró alatt.
–        Az nem elég gyors – rázta meg a fejét. – Nem szeretném, ha megfáznál.
–        Miért lettél hirtelen ilyen kedves velem?
–        Mert tudom, hogy tapló módján viselkedtem veled – mondta végül aprót vonva a vállán, majd megindult az emelet felé.
–        Ez tény és való – értettem vele egyet, és igen kicsi lépésekkel követtem, sajnos az a takaró valóban korlátozott, és azt sem tudtam, hogyan fogok felmenni azon a lépcsőn.

Már az első lépcsőfokra is nehezen küzdöttem fel magam, a mozgásterem körülbelül tíz centire korlátozódott, és akármennyire is igyekeztem nem szerencsétlenkedni, a második lépcsőnél kapásból hasra estem. JungKook éppen el tudott kapni, Úgy vett a karjaiba, ahogyan a menyasszonyt szokás, amikor a vőlegénnyel közös otthonuk ajtaján átcipelik, de én még a nyakába sem tudtam karolni, mert a kezeim is a takaró védelme alatt voltak. Annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam abban a percben, az arcom égett a forróságtól, és még a fiú szemébe sem mertem nézni, ám úgy tűnt, hogy ő maga nagyon élvezi, hogy a karjaiban vihet egyik helyiségből a másikba. Gyorsan, bár nem elég gyorsan értünk fel az emeletre, szerettem volna ezúttal már a talpamon állni, de nem engedett el, csupán akkor, amikor egyik kezével ügyeskedve kinyitotta a fürdőszoba ajtaját.

Ez a helyiség is rettenetesen szép volt, a csempe mozaikból kirakva egy tengerparti jelenetet ábrázolt, még a delfinek is ott voltak, illetve a pálmafák, a homok és miegymás. Kissé irreálisnak tartottam, hiszen a tengerpart határozottan nem ilyen, mégis üde színfolt volt, a ragyogó fehérség és az aranyszín között.
–        Ajánlom, hogy vegyél egy forró fürdőt! – utasított egy kissé szigorúnak tűnő hangnemben, mire felvontam a szemöldököm.
–        Az nem feltétlenül lehetséges – közöltem a tényeket, de nem hatottam meg vele.
–        Mozgás!
–        Úgy bizony nem fogok vetkőzni, hogy itt vagy! – határoztam el magam keményen, és közben kihúztam magam, már amennyire a pongyola engedte.
–        Nem is leszek itt! – mondta végül, majd segített megkezdeni a takaró csomagolást, mely hátul a nyakamnál volt biztosítva. – Hozok neked törülközőt, meg valami száraz ruhát, nehogy megfázz nekem, mert nem venném a szívemre, ha valami bajod esne.

További magyarázat nélkül hagyta ott az összezavarodott énemet, és fogalmam sem volt arra, hogy miért is lett velem ennyire rendes egy fél pillanat alatt,a mikor eddig még annyira nagyon távol akart tartani magától. Abszolút nem értettem, mire megy ki a játék, hogy mi a fene történt vele. Észleltem ugyan a homloka bal részén éktelenkedő lilás-kékes puklit, úgy tűnt, mint ha beverte volna a fejét, de nem mertem megkérdezni, hol szerezte azt a sérülést.

Kitekertem magam a takaróból, és az egyik aranyszín komódra hajtogattam, majd egy másik hasonló színű, de kisebb bútordarabra kezdtem el halmozni a nyirkos ruháimat. Aztán engedtem meg csak a vizemet, ami nem éppen volt a legmelegebb, ugyan is a forró víz képes azonnal felvinni a pulzusomat igen magasra, nem mintha a százötven kétszáz percenkénti szívverés nem lenne önmagában elég magas, ám az nem hiányzott, hogy még ennél is magasabb legyen, mert az akár hirtelen szívleálláshoz vezethet, ami egyből akár a halálomat is okozhatja. Igen morbid egy időzített bombával a mellkasomban létezni... Még a víz megengedés előtt választottam egy szimpatikusnak tartott csokoládé illatú habfürdőt, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy egy olyan lakásban, ahol nincsenek lányok, ott miért van kitéve lányos illatú akármi is. De itt nem is egy volt belőle... Csodálkozva álltam a dolgok előtt, ám minden esetre pár perc múlva már hatalmas csokis habban merülhettem el, és a szemem lehunyva merengtem. Éppen annyi volt a hab és víz arány, hogy egyetlen porcikám sem lógott ki alóla, ami annak is köszönhető volt, hogy a kád legalább kétszer akkora volt, amint a miénk otthon. Igazán kényelmesnek találtam, ám a békém csak addig tartott, amíg JungKook kopogás nélkül rontott be, és lépett közelebb hozzám.

–        Neked elment az eszed! – tértem ki magamból azonnal, miközben a habot magam elé húztam, hogy véletlenül se lásson belőlem semmit sem. – Menj ki innen!
–        Csak szereztem neked egy-két cuccot, hogy ne kelljen meztelenül rohangálnod a lakásban – védekezett, és közben egy szabad helyre tette az általa behozott ruhákat. – Bár megjegyzem, hogy az enyémből kölcsönöztem.
–        Kénytelen leszek a te alsónadrágodat felvenni? – elkerekedett szemmel néztem rá.
–        Boxert hordok, csak megjegyzem, ami neked is kényelmes lesz – vágott vissza gonoszan. – Egyébként is a lányoknak jól állhat egy fiú alsónadrág is, de én igen érdekesen néznék ki egy falatnyi bugyiban – vigyorodott el, majd se szó, se beszéd belenyúlt a fürdővizembe, hogy tesztelje, milyen meleg is valójában. – Aish! Ettől nem fogsz felmelegedni az is biztos.
–        Ez a megfelelő víz számomra! – védtem meg a helyzetet.
–        Ennyi erővel egy jégtömbben is fürödhetnél – gúnyolódott, mire legszívesebben belefojtottam volna a habba.
–        Ha ennél melegebb lenne a víz, az végzetes is lehetne számomra – közöltem vele tényeket, újabb habot söpörve magam elé.
–        Ahogy érzed! – vonta meg a vállát. – Majd csinálok neked teát, talán azzal is elkerülhetjük, hogy beteg legyél. Ha felöltöztél, terítsd magadra a takarót is. Hoztam abból is másikat, a vizes ruháidat, pedig itt kiterítheted akár ide is.
–        Ja, majd közszemlére teszem a ruháimat – forgattam a szemem. – A szüleid nem lesznek dühösek, ha meglátják, hogy itt vagyok?
–        Apám csak holnap délelőtt érkezik haza, enyém a ház – kacsintott rám, majd széles vigyorral az arcán távozott.

-

Mondjuk valóban nagyon jól esett az a fürdés, még akkor is, ha JungKook sérelmezni merészelte a vizem forróságát. Aztán mindent összevetve, remekül mutattam a ruháiban, egyedül az a fránya melltartó hiányzott, nem azért mert valami oltári nagy melleim lennének, hanem mert ha egy kicsivel is szűkebb pólót veszek fel, megvan a valószínűsége annak, hogy az rám simul kiemelve minden egyes kis domborulatot, és kettesben lenni egy olyan fiúval, akit valójában nem is ismerek, maximum egy hete, igazán nagy bátorság. Ennek ellenére tudtam, hogy nem fog semmit sem tenni velem, hiszen, ha annyira akart volna bármit is, az ájult testemet akár ki is használhatta volna, de JungKook igazán rendes srác volt a maga módján. Magamra tekertem az újabb takarót, mely éppen nem ért le a földre, de mégis úgy éreztem magam, mint valami királynő, aki igen díszes palástot visel.
–        Igazán jól nézel ki! – állapította meg a fiú, amint beléptem a konyhába. – Nem vagy éhes?
–        Nem – ráztam meg a fejem, és ez valójában igaz is volt. Nem mindig van étvágyam a gyógyszerek miatt. Hálát adtam az égnek, hogy jelen esetben is magammal cipeltem az összes gyógyszeremet, ott lapultak a táskám legmélyén.
–        Nem kell aggódnod, nem foglak megmérgezni – vigyorodott el.
–        Nem is ettől tartok. Csupán nem vagyok éhes.
–        Hát jól van, rád erőszakolni nem fogom – hagyta rám, majd elém tette egy hatalmas bögre forrón gőzölgő teát. – De ezt azért tessék meginni. Zöldtea, azt hiszem, jót fog neked tenni.
–        Ha te mondod – intettem le, majd azon kaptam magam, hogy a homlokán éktelenkedő puklit bámulom. – Hol szerezted azt a sérülést? – mutattam az irányába, miközben letettem magam, az egyik fekete lakozott székre.

A konyha éppen olyan stílusú volt, mint a lakás többi rész, úrias és meglepően egyhangú. Én személy szerint nem lettem volna képes ilyen helyen lakni. Bár a helyiség tágas tere tetszett, de olyan szigorúan volt berendezve, hogy elvesztette ennek jelentőségét. JungKook a hűtő felé lépett, és kivett egy tálca süteményt, melyek igen csábítóan néztek ki, csokoládés-habos süti hadsereg várakozott a tálcán, és elképedve néztem, amint a fiú, nemhogy kivenne egyet egy tányérra, ehelyett neki állt az egésznek.
–        Te is kérsz? – nyújtott felém egy villát, de tiltakozóan megráztam a fejem.
–        Nem ehetek ilyesmit – tájékoztattam, majd hatalmasat nyeltem, mert annyira szerettem volna legalább egy falatot megenni belőle, de el voltam tiltva mindenféle édességtől.
–        Akkor mit szoktál enni? – csodálkozott el. – Vagy olyan vagy, mint a növények?
–        Ez egyáltalán nem vicces! – pirítottam rá. – Többnyire halat szoktam ennyi, és sok zöldséget, bár gyakran rettenetesen unalmas.
–        És ezenkívül? Semmi tészta, rizs, vagy épp másféle husi?
–        Nem lehet, a hal az egyik olyan, amiben van olyan összetevő, ami segít a szívem védelmében – magyaráztam el neki. – És most válaszolj a kérdésemre? Hol szerezted azt a puklit? – faggattam kitartóan, majd közelebb hajoltam hozzá, hogy alaposabban szemügyre vehessem. – Szerintem ezt jegelned kéne?
–        Majd elmúlik magától – fordította a tekintetét a tálca sütemény felé. – Egyébként is ennek köszönheted, hogy itt lehetsz.
–        Egy puklinak? – meredtem rá hitetlenkedve.
–        Annak, hogy a fejemet a falba vertem, hogy máshol fájjon, így koncentrálni tudjak arra, hogy téged megmentselek.
–        Meglepően ütődött vagy – állapítottam meg jelentőségteljes hangnemben. – Tényleg engem kért volna fel arra az igazgatónő, hogy segítsek neked tanulni? – váltottam témát, amint észleltem, hogy nem nagyon akar a sérülésének keletkezésének körülményeiről beszélni.
–        Ha a jövő héten nem javítok valamennyit a jegyeimen, akkor ki fog rúgni, és sajnos téged ajánlott.
–        Sajnos? – vontam fel a szemöldököm. – Ez sértő.
–        Azt hittem, hogy megszabadulok tőled, de azt mondta, hogy a te tudásod a legmegbízhatóbb, beszéljek veled.
–        Hol van a macskád? – jutott eszembe hirtelen a jószág, amit magam is megkedveltem a legelején.
–        Valahol alszik szerintem, ha éhes, vagy akar valamit, akkor majd előkerül – felelte vállvonogatva.
–        Foglalkozol vele egyáltalán?
–        Szoktam, ő legalább megért, és nem köt belém, segít kikapcsolni – hangzott a válasz. – Gondolom te is ezért vállaltál munkát a menhelyen?
–        Azt hiszem. Igazából – gondolkodtam el egy pillanatra – nem szeretek otthon lenni.
–        A nővéred miatt?
–        Részben. A szüleim sem úgy állnak hozzám, ahogy kellene, eddig nem nagyon érdekelte mi van velem, elküldtek a nagymamámhoz, hogy ott legyek egy évet, de maguk gondoskodni rólam nem igazán akartak. HaeYoung egyenesen utál engem, egy évekkel ezelőtti sérelem miatt – bocsátkoztam részletes magyarázatba. – A nővérem azon volt, hogy felszedjen téged, persze, ha találkozhatna veled.
–        Te pedig ezt nem akarod?
–        Ha akarsz, lóghatsz vele – játszottam a közömböst, de valahogy a lelkem mélyén nem díjaztam az ötletét. – Úgy tűnik, hogy valójában a jelentéktelen jellemű csajokra buksz.
–        És ha azt mondom... – tette le a villáját, majd lépett közelebb hozzám, olyan közel hajolva, hogy szinte éreztem a lélegzetét a nyakamon, bennem pedig valami örült bizsergés és vágyakozás futott végig. Aish! Azt hiszem, kezdek megörülni... – Hogy valójában nekem te vagy az esetem? Akkor mit mondasz?
–        Nem vagyok abban biztos, hogy hinni fogok neked! – hárítottam el a közeledését azonnal, ellenállva a hülye érzéseimnek is. – Ha ez mégis így van, nekem végem.
–        Miért? – csodálkozva méregetett, még mindig igen közel hozzám.
–        Hiszen HaeYoung karöltve BoRammal hadjáratot indított arra, hogy rád másznak, hogy minél kevesebb időt legyél velem, és hogy a meglepően ronda lényemmel ne találkozgass – vázoltam neki a szituációt igencsak elszontyolodva.
–        Hát az egyiket már sikeresen lekoptattam – jelentette be a fiú kissé nagyképűen, miközben tett egy lépést hátra, kicsivel távolabb kerülve tőlem. – Nem hiszem, hogy a másik nehezemre esne.
–        Azt tudom, hogy BoRam már tette egy ajánlatot, de nem jelenti azt, hogy nem fogja újra megpróbálni.
–        Azután, hogy megfenyegettem, nem vagyok abban biztos, hogy egyáltalán a közelembe mer menni – vigyorodott el JungKook, én pedig elkerekedett szemmel kezdtem őt bámulni.
–        Omo! Kösz, hogy aláírtad a halálos ítéletemet! – sápadtam el azonnal.
–        HaeRa! – mondta ki angyali hangsúllyal a nevemet, majd egy fél pillanat alatt megfogta az arcomat kétoldalt, és egészen közel húzta magához. – Nem fogom hagyni, hogy bántsanak téged, ezt megígérem!
–        Nem igazán kedvelem az üres ígéreteket – közöltem vele gondolkodás nélkül. –  Főleg azért, mert hol úgy bánsz velem, mintha egy átok lennék számodra, hol meg úgy, mintha valami csoda lennék. Nem tudok rajtad eligazodni, és ez bosszant.
–        Ha megnyugtat – fogott bele újból, de immár elengedve az arcomat. – Én sem tudok magamon eligazodni.
–        Ha ma nem tanulunk semmit, akkor kénytelenek leszünk holnap – váltottam témát, mert kimondottan zavarban éreztem magam.

Nem tudtam, hová tenni magamat sem, hiszen annyira szerettem volna, ha foglalkozik velem, ha vigyázz rám, ha újra megcsókolna, pont úgy, mint a suliban, é tanít nekem egy-két dolgot, hogy tudjam milyen elveszni ebben az egész rózsaszín fellegben. Egyszerűen meg akartam tapasztalni, milyen szerelmesnek lenni úgy, hogy a másik is ugyan azt érzi, amit én... És nem tudtam, hogy ő érez-e bármit is irántam, rákérdezni meg nem mertem, mert az is lehet, hogy csak én képzelődöm, hogy számítok neki bármit is... Lassan bele fogok őrülni ebbe az egész káoszba...
–        És haza akarsz menni? – kérdezett rá hátat fordítva nekem, mert nagy elánnal igyekezett vissza pakolni a tálcát, melyen a sütik voltak.
–        Igen – bólintottam.
–        És ebben az öltözetbe, vagy magadra veszed a még meg nem száradt ruhádat – dobta fel a választás jogát, ám egyik sem volt igazán szimpatikus ötlet.
–        Akkor kénytelen leszek nálad maradni? – Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy valójában olyan szinten csapdába vagyok esve, hogy arra nincsenek szavak.
–        Felőlem akár éjszakára is maradhatsz – kacsintott rám.
–        Fel kell hívnom a szüleimet! – határoztam el magam, majd a takaróval a hátamon indultam meg a nappali irányába.

A kanapén üldögéltem, úgy vakartam elő a telefonomat a hatodik zacskóból, és kikerestem anyu számát. Közben JungKook is kiszambázott a nappaliba, és könnyedén hajította le magát mellém. Pár csörgés után vette fel anyukám a telefont, én pedig hevesen dobogó szívvel készültem éppen hazudni neki.
–        Szia, Kicsim! – szólalt meg a telefonban a nő aggodalmas hangon. – Minden rendben?
–        Megvagyok, köszönöm! Csak azért hívtalak, hogy elmondjam, nem megyek haza éjszakára – jelentettem be.
–        Miért is? Hol leszel? Ugye nem keveredtél semmibe, és ugye nem egy fiúval leszel? – tette fel egyszerre rengeteg kérdést.
–        Nem, erről szó sincs! – védekeztem azonnal.
–        Az egyetlen barátnőmnél leszek, fiúk nélkül, csak beszélgetünk, és filmezünk – hazudtam neki, a mellettem lévő JungKook pedig kis híján hangosan felröhögött.
–        Hát, nem szívesen engedlek el, de jól van – adta be a derekát. – Mondjuk, szívesen megismerkednék azzal a lánnyal is.
–        Majd holnap bemutatom neked, rendben! De most mennem kell! – sürgettem meg, mielőtt lebukok a fiú miatt, hogy minden, amit mondtam hazugság. –
–        Vigyázz magadra! – búcsúzott anyu.
–        Igyekszem! Szia! – nyomtam ki a telefont, majd JungKookra emeltem a villámló pillantásomat.
–        Nem szép dolog az anyukánknak hazudni – figyelmeztetett megjátszott szigorúsággal.
–        Nem mondhattam meg neki, hogy egy fiúval vagyok kettesben, úgy, hogy valójában az ő ruháit viselem éppen – mentegetőztem.
–        Ha akarod, akkor leveheted – vonta meg megint a vállát.
–        De akkor pucér leszek – közöltem vele meghökkenve.
–        Épp ez a lényeg! – kacsintott rám, majd nyomott egy puszit az arcomra, és sebesen felpattant. – Na, gyere! – nyújtotta felém a kezét. – Tanuljunk egy kicsit, majd lassan akár aludni is mehetnénk.
–        Együtt? – kérdeztem elakadt lélegzettel. – Na, arról szó sem lehet! Ki tudja, hogy hány csajjal aludtál, vagy éppen nem aludtál abban az ágyban...
–        Ha akarod, alszom a földön – ajánlotta fel, miközben a kezemet fogva az emeletre hurcolt. – A másik meg az, hogy még nem is jártál a szobámban, az sem tudod, hogy mekkora ágyam van. Mi van, ha akkora, hogy ketten is elférünk rajta, anélkül, hogy egymáshoz kelljen érnünk?
–        Jól van – sóhajtottam lemondóan. – Lássuk, mivel állunk szemben...