17 fejezet

Az óráim után, amiken BoRam a lehető legváltozatosabb módon belém kötött, az alagsorba igyekeztem, hiszem a suli színpadja, és előadó tere a főépület pincéjében helyezkedett el. Gyakoriak voltak az előadások, a helyi színtársulat, a tánckör mind-mind szokott előadásokat tartani, sőt az is elő szokott fordulni, hogy más iskolák jönnek hozzánk bemutatni az új darabjaikat. Jó magam nem számítottam tehetséges színésznőnek, vagy táncosnak, de a háttér munkákból gyakran kivettem a részemet. Mielőtt elmentem volna arra az egy éves kényszer pihenőmre, segítettem a díszletek megtervezésébe, a jelmezek megvarrásában, vagy egyéb apróbb kiegészítőket készítettem. Ebben épp annyira ki tudtam élni magam, mint a virágkötészetben. Erről persze senki sem tudott, mert az idős jelmeztervezőnk sosem árult el.

Teljes kihaltság és enyhe fény fogadott odabent, a por nehézzé tette a levegőt, biztos voltam abban, hogy ez a légkör kicsit sem tesz nekem jót, de a dolgok, amiket itt fogok véghezvinni, igenis boldoggá fognak tenni. Az első dolog, amivel kezdenem kellett volna az egy alapos portalanítás, de amint neki láttam volna a szükséges eszközök felkutatásához, lépések zajára figyeltem fel. A lelkem mélyén rettegtem, hogy éppen BoRam vagy klikkjének valamelyik tagja jelenik meg, de hatalmas megkönnyebbüléssel fedeztem fel, a drámatanárt illetve a díszlet felelősünket, aki maga volt a jelmeztervező is. Kang MinSeo asszonyság, már hatvanon is túl volt, de olyan tehetségesnek bizonyult a szakmájában, hogy úgy véltem, sosem fog kiöregedni ebből a szerepből, nem mellékesen megjegyzem, hogy én voltam számára az egyetlen megbízható segítség az évek alatt. Bár a drámatanár már nem kedvelt különösképpen, amint észrevette, hogy a színpadon ácsorgok félúton a raktár irányába, elköszönt a Kang asszonyságtól, majd távozott.
Az idős nő mosollyal az arcán közeledett a színpad felé, így kénytelen voltam magam is elmosolyodni.
–        Régen láttalak, gyermekem! – üdvözölt a szokásos szívélyes módon.
–        Üdvözlöm, asszonyom! – hajtottam neki fejet illemtudóan. – Én segíteni jöttem!
–        Tudom – sóhajtott lemondóan. – Bár azt is tudom, hogy neked nem nagyon kellene megerőltetned magad.
–        Honnan tudja? – őszintén elcsodálkozva néztem rá.
–        Az igazgatónő említette, hogy miért is voltam kénytelen hiányolni a társaságodat. Sajnálattal hallom, hogy ilyen fiatalon ilyen gondokkal kell megküzdened.
–        Jól vagyok, asszonyom, és mindenképpen szükségem van arra, hogy elfoglaljam magam valamivel – vélekedtem erősen megnyomva a szavaimat, hogy nyomatékosítsam azokat.
–        Te vagy az egyetlen, akire számíthatok, és aki eléggé tehetséges – dicsért meg mosolyogva. – Azért van ilyen rémes állapotban ez a hely, mert legalább fél éve nem tartottunk itt semmilyen előadást.
–        És most miért is kell rendbe hozni a helyiséget? Várható valamilyen előadás?
–        Nem, gyermekem! Ez lesz a helyszíne a tablófotózásnak, és különféle tematika szerint lesznek beállítva a helyszínek. Vagyis öt különböző díszletet kellene megcsinálnunk...
–        És mégis mifélék lesznek? – tudakoltam.
–        A négy évszak lesz az alap, illetve az egyik lány, valami csillogó, hercegnős témát szeretett volna – fejtette ki részletesen. Egy dologban biztos voltam, vagyis inkább kettőben.. Először is BoRam ragaszkodik csupán a hercegnős csillogáshoz, illetve, hogy én a tavaszi cseresznyevirágzást fogom választani magamnak, mint téma... Jól fogok mutatni a hulló rózsaszín szirmok között... – Úgy hallottam, hogy a jövő heti bálon is te leszel az egyik, aki termet díszít – váltott témát pár pillanat hallgatás után.
–        Igen, a nagynénémnek van virágüzlete is, tehát könnyű lesz megtervezni mindent – bólogattam. A lelkem mélyén már alig vártam, hogy ott is díszíthessek, és végre belebújhassak valami meseszép ruhába, feltéve, ha lesz kivel elmennem... Talán meg kellene kérnem JungKookot, hogy legyen a párom a bálon... Milyen vacakul hangzik, jobb lenen, ha inkább megvárnám, míg ő kér fel engem... Bár meglehet, hogy életem végéig várhatnék rá...
–        És tudod, hogy milyen színeket fogsz használni? – faggatózott az idős nő.
–        Még fel kellene vázolnom a terveimet az igazgatónőnek, ő fogja megmondani, hogy az megfelelő-e számára vagy sem.
–        De milyet szeretnél?
–        Kék rózsákat, fehér apró virágokat, és fehér szalagokat, melyeket az oszlopokra, és a lépcsők korlátjaira is felfűzzük. Kék lampionokat, és virágfüzéreket is szeretnék, remélem, hogy az igazgatónőnek elnyeri a tetszését a tervem.
–        Tudom, hogy szép lesz – biztatott. – Most mennem kell, mert össze kell írnom a megrendeléseket, hogy holnap délután neki tudjunk látni.
–        Számíthat rám! – jelentettem be határozottan, és kissé pironkodva konstatáltam, hogy Kang asszonyság futólag ugyan, de megölelt.
–        Ne dolgozz túl sokat! – figyelmeztetett némi szigorúsággal a hangjában, majd a tőle telhető legsebesebb léptekkel távozott. 

Hatalmas sóhaj hagyta el az ajkaimat, amint a távozó alakját néztem. Bizakodó voltam az ötleteimet illetően, és elterveztem, hogy ha ma hazaérek, akkor megrajzolom az elképzeléseimet, hogy holnap meg is tudjam mutatni az igazgatónőnek. Arra is fel voltam készülve, hogy esetlen nem tetszik majd neki, legyen mindenképpen egy B tervem, ám a B terv mindösszesen az volt, hogy aszerint fogok cselekedni, ami neki tetszik. Ugyan az nem igényel annyi kreativitást, de ha valamivel kikapcsolódhatok, még mindig jobb, mint a közeli halálomon aggodalmaskodni. Unottan vánszorogtam tovább a színpad kopottas deszkáin, melyek épp olyan porosak voltak, mint minden más. Tehát először szereznem kellett egy seprűt, néhány portalanítót, és meghatározott sorrendben kell megszabadítanom a berendezéseket a portól.

Hosszú perceken keresztül takarítottam, és ahogy telt az idő, egyre többet mozogtam, s a szívverésem is egyre hevesebb lett. Akkor kezdtem igazán rosszul lenni, amikor a fulladás is megkeserítette a teendőimbe, de elég kitartónak kellett lennem, ahhoz, hogy estig végezzem. Felsöpörtem a lépcsőket is, a függöny jelenleg nem volt fent, legalább annak a megtisztításával nem kellett vacakolnom, ám eléggé kimerültem így is. Már csak a felmosás maradt hátra, illetve a hátsó részek, az öltözők, a hátsó részek, ahol a következő jelenetre tarolták az díszletet, valamint a kisebb folyosók, bár azokat nem fogjuk most pénteken használni. A nézőtér, a színpad és a világítás lesz a legfontosabb, bár azt a fotósok majd beállítják. Odafent a színpad felett is nagy lehetett a por, ám a magasra nem mertem fel menni, pedig az lévő deszkák, illetve csörlők, kötelek szintén úszhattak a porban. Bíztam benne, hogy nem lesz egyetlen olyan kellék sem ehhez a fura fotózáshoz, ami a magasból fog majd lefelé lógni, mert akkor feltétlenül szükséges ott is takarítanom. Végül amint magamhoz vettem a dobozt, melyben különböző tisztítószerek voltak, de a nagysúlya miatt még megemelni is alig bírtam. Újra nekiveselkedtem, amikor váratlanul egy ismerős hang szólalt meg a hátam mögött, így kis híján a doboz tartalma is szerteszét szóródott.

–        Nem hiszem, hogy jót tenne neked, ha cipekedsz – szólalt meg JungKook kellemes hangja. – Hagyd, majd én viszem!
Mielőtt felvehettem volna a dobozt, már a kezében is volt, és az mögül pillantott ki.
–        Hová tegyem ezeket? – kérdezte segítőkészen.
–        Csak tedd le valahová, még vizet és felmosót is keresnem kell – közöltem vele, majd a színpad szélére mutattam. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
–        Kerestelek az ebédlőben, de nem voltál sehol, órák óta vadászlak, és végül a drámatanár segített megtalálni téged – fejtette ki, majd amint sikeresen megszabadult a doboztól, kérdő pillantással nézett rám, amit nem tudtam hová tenni. – Ebédeltél már?
–        Valahogy ki ment a fejemből – sütöttem le a szemem. – Meg amúgy sem vagyok éhes!
–        Akkor egyedül kell ennem? – villantott fel két evőpálcikát.
–        Most amúgy sincs időm elmenni kajálni, még rengeteg dolgom van itt – fordítottam hátat neki.
–        Az nem baj – vigyorodott el, majd rövid kutatás után két nagyobb doboznyi és egy kisebb doboznyi ételt vett elő. – Hoztam magammal!
–        De én nem vagyok éhes!
–        Ne kéresd magad! – ragadta meg a csuklómat, és vonszolt egészen a színpad széléhez.
Aztán szó nélkül letelepedett, a lábát lelógatva, és szépen, precízen megterített. Még egy piros-fehér kockás anyagot is leterített, hozott üdítőt is, amit természetesen nem ihattam volna. Pár pillanatig elképedve néztem, amint neki fogna enni, de mielőtt hozzáért volna egy kimondottan finomnak látszó „kimbaphoz”, letette a pálcikát, és kérlelő tekintettel meredt rám.
–        Utálok egyedül enni! – jegyezte meg csalódottan. – Ha nincs étvágyad, akkor nem kell sokat enned, de üres hassal nem lehet dolgozni.
–        Úgy tűnik, hogy neked kimondottan jó étvágyad van! – vágtam vissza, majd felsóhajtottam. –  Úgy látszik, nem menekülök meg!
–        Jól látod – vigyorodott el, és felém nyújtott két pálcikát.  – Tessék enni!

Nem volt más választásom, nagy nehezen legyűrtem párat, és bármilyen finom volt egyszerűen, nem tudtam többet enni. Végül csak figyeltem, ahogyan a fiú jó ízűen falatozik. Már ez is megnyugvás volt számomra, nem kellett sem BoRamra, sem bármilyen másik problémámra koncentrálni az életemben.
–        Na, végeztél? – faggattam mosollyal az arcomon legalább félórával később.
–        Azt hiszem – nyúlt el a színpad kopott deszkáin.
–        Remek, akkor pakolj össze, nekem még fel kell mosnom! – utasítottam szigorúan.
–        De moccanni sem tudok – szörnyülködött.
–        Nem kellett volna degeszre tömnöd magad! – figyelmeztettem.
–        Tudod, eddig nem igazán volt étvágyam, most, hogy veled vagyok, még az is rendbe jött! – gondolkodott el a plafont bámulva. – Tehát jó hatással vagy rám.
–        Ennek örülök, de tényleg van még itt némi tennivalóm.
–        Ne hajszold túl magad! – aggódó pillantást vetett rám. – Ha vársz még egy kicsit, segítek neked felmosni.
–        Csodásan fog mutatni a kezedben a felmosó – nevettem fel visszafogottan. Azért annyira nem akartam megbántani, hogy nem hiszek abban, bármire is képes lesz, főleg nem jól feltakarítani.
–        Úgy bizony! – helyeselt, majd nagy nehézségek árán feltápászkodott.
–        Csak ne legyél rosszul nekem, mert akkor én is rosszul leszek – szóltam rá megint.
–        Azt azért nem kéne! – nevetett fel, s amint rendet tett, megindult, hogy vizet hozhasson nekem.

Mondjuk örültem neki, hogy nem kell cipekednem, hiszen nehezemre esett volna elcipelni a közeli mosdóból is a vödörnyi vizet. Ugyan abban sem hittem, hogy ennyire ügyesen, és aktívan tudja kezelni az a bizonyos felmosót, így a szükséges idő törtrésze alatt sikerült mindent tisztára varázsolni. Messziről, de igen elégedetten néztük a művünket, én viszont alig vártam, hogy végre leülhessek, megint úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna a maratont. Hideg izzadság patakzott végig mind a homlokomon, mind a hátamon, pedig nem volt meleg odabent, talán ez a kicsiny fizikai aktivitás is veszélyes lehet az életemre...

Ha ez így van, akkor nem fogom húzni sokáig...


-

Az elkövetkezendő napokban a fotózás díszletein dolgoztam, és elképedve konstatáltam, hogy mennyiféle öltözet lesz jelen, ami menni fog a díszlethez, annak függvényében, hogy ki miféle háttérrel, díszletben, milyen témában szeretne magáról tablóképet, illetve végzős képet, amit megtarthat a jövőben is emlékként. Én nem szeretném túlzásba vinni, maximum egy kis fényt szeretnék a hajamnak, mert azt elvesztettem a gyógyszerek miatt, de nekem nincs szükségem semmi különlegesre, egy hosszú rózsaszín könnyű ruhára, minimális sminkre, hogy a hulló cseresznyevirágok között pár képet lőjenek rólam. Bár azt már előre sejtettem, hogy BoRam minden háttérrel kér majd fényképet magáról, a leghatalmasabb ruhákban, hogy minél feltűnőbb legyen. Nem értettem, hogy miért van erre szüksége, hiszen mindenki tudja, hogy milyen gyönyörű valójában...

JungKook minden délután ott volt, vicceket mesélt Kang asszonynak, aki kimondottan jót mulatott a fiún. Ám miközben a díszleteken dolgoztam, vágtam, ragasztottam, és mindent csillámporral fedtem főleg a téli és a nyári díszletnél, a kedvencemet, a tavaszit, vagyis a fát illetve a kis zöld leveleket, a rózsaszín szirmokat készítettem a legnagyobb gonddal. Már elképzeléseim is voltak arra, hogy miképpen fogok a kamera elé állni, életemben először fogom magam igazán szépnek érezni. Alig egy nap volt hátra, és csupán az őszi kép volt hátra, a sárguló levelek már a festéket is megkapták, már csak fel kellett volna fűznöm őket, és kettesben voltam Kookkal, aki éppen akkor hozta ki a barna festéket a raktárból, hogy a fákat is kifesthessem. Minden díszlet ott állt a színpadon, várva arra, hogy végre a drámatanárnő és az igazgatónő is lássa, mit alkottam, és talán itt lett volna lehetőségem elmondani nekik a terveimet a bankett terem díszítésére, de bizonyos emberek azonnal elrontották az összes lehetőségemet.

Alig volt egy hét a bálig, és nekem még nem volt párom, és egyre jobban azon gondolkodtam, megkérem én magam a fiút, hogy legyen a párom, ám amint rászántam magam JungKook eltűnt a helyiségből, szó nélkül. Nyilvánvalóan nyomós okkal, vagy valamire készülhetett, így nagy sóhajjal fordultam a díszletek felé, és mentem fel a színpadra, hogy befejezhessem a festést. A kezemben volt egy nagyobb ecset,a mivel a barna olajfestéket a legtökéletesebben felvihettem, amikor nagy hangzavarra lettem figyelmes, ám a hangok közül egy kicsit sem tetszett.

BoRam...

–        Nahát, azt hitted, hogy elbújhatsz előlem? – lépett hozzám közelebb a lány, és amint megállt az egyik díszletnél, éppen a nyárinál, ahol a nap, a tenger és a pálmafák voltak előtérben. A tengerhez rengeteg csillámport használtam, hogy olyan legyen, hogy ragyog a vízfelszín, amint a Nap rásüt. – Nem is olyan szép, mint amit a drámatanár mondott.
–        Csak, mert nem értesz hozzá, attól még másnak lehet szép – vélekedtem. – Örülnék, ha elmennél, és hagynál dolgozni.
–        Mondtam, hogy az én kezem kell ide  –  állapította meg, majd egy gyors mozdulattal széttépte a napot, melynen sugarai igen jól sikerültek. – Hoppá! – nevetett fel. – Így már jobb!

–        BoRam! – sikoltottam fel keservesen. – Ne csináld ezt! – könyörögtem neki. – El tudod te képzelni, hogy mennyi munka volt ezzel.
–        Nem, de nem is érdekel. Itt én vagyok a sztár, és nekem egyik sem tetszik – közölte jeges hangon, majd azzal a lendülettel a téli díszletben is kárt tett.

Éppen a tavaszi, az általam legszebbnek tartott díszlethez lépett, tudtam, hogy tennem kell valamit, azt nem teheti tönkre. Ugyan az eddigi lépéseit még tudtam volna javítani, ha bent maradok, és mivel holnap lesz az egész felhajtás, minden tökéletes lehetne, csak éppen én fogok úgy kinézni, mint egy zombi. Éppen a fa egyik ágán lévő szirmok felé nyúlt, azt is le akarta tépni, amikor elkaptam a kezét.
–        Meg ne próbáld! – váltottam fenyegető hangnemre. – Nem azért dolgozom, hog te tönkretedd.
–        Ha szebb lenne, semmi bajom nem lenne vele, de ez olyan ocsmány, mint amilyen te vagy – játszotta a sértettet, pedig az én kezem kopott ezekért a díszletekért.
–        Ezek épp olyanok, amilyennek Kang asszony megálmodta, és erre az igazgatónő is áldását adta, vagyis te látsz rosszul – szorítottam meg a csuklóját, de nem döbbent meg rajta, csak egy erősebb mozdulattal kirántotta, majd fenyegetően indult meg az irányomba.
–        Eddig igazán elnéző voltam vele, te csiga, de most nem menekülhetsz – förmedt rám, mire a hirtelen fellépő bátorságom sebesen a semmivé vált. – Nem érdekelnek a nyomorult szarjaid, teszek róla, hogy megbüntessenek, amiért ehhez sem értesz.

Láttam, hogy a barna festékért indul, ám olyan nagy sebbel-lobbal, hogy meglökte a vállamat, így a fenekemre estem, a földön elterülve néztem, amint az összes eddig elkészült díszletre barna festéket önt, és mire sikerült feltápászkodnom a szívem görcsös rándulásai és a fulladás miatt, már mindenem menthetetlen volt. A könnyeim pataként folytak végig az arcomon, azt látva, hogy a munkám ilyen sebességgel kárba veszett, egy hisztis liba miatt, akinek kedve tartja ismét keresztbe tenni nekem. Szerettem volna elmenekülni, és megkeresni JungKookot, hogy a vállán kisírhassam magam, de a következő pillanatban rettenetesen hideg vízzuhatag terült el a fejemen, miközben valaki a magasból rám zúdítja.
–        Szép volt, JiMin! – nevetett fel BoRam, majd amint a fiú kacarászva megérkezett mellém, még inkább szerettem volna elmenekülni.
–        Mi a fene folyik itt? – viharzott be a terembe az igazgatónő. – Omona, és mik ezek a rémségek itt.
–        Asszonyom, ezek nem ilyenek voltak – kelt a védelmemre Kang asszony. – Magam felügyeltem HaeRa-t, együtt készítettük el, nyilvánvalóan ez nem az ő műve. – A szeme sötéten villant BoRam arányába, aki fenyegetve érezte magát, így azonnal elkezdte a tudatlant játszani.
–        Amikor már idejöttem, már ilyen volt – mondta a lány ártatlan tekintttel, a többiek meg meg csak némán bólogattak rá.
–        És mi ez a víz? – kérdezősködött az igazgatónő. – Mégis mi ez a felfordulás? Miss Choi magyarázza meg!
–        Én... – fogtam volna bele, de megint elkapott a sírás. Túl sok volt nekem ez az egész, rosszul éreztem magam, és forgott velem a világ.
–        Elesett egy ott felejtett vizes vödörben – szólt közbe JiMin, hogy mentse magát. Mennyire szánalmas...
–        Miss Choi ez a  rendetlenség, és ez a nem túl szép alkotása szankciókat von maga után. Bár számítok magára a bankett terem díszítésénél, az én felügyeletemmel... – Láttam amint Kang asszony szólni szeretne, de az igazgatónő egyetlen pillantással elhallgattatta. Az idősebb nőnek, annyi tekintélye sajnos még nem volt, mint a másiknak, és ő pedig inkább BoRamt kedvelte, nem pedig engem.  – A tablófotózáson is részt vehet, majd kitalálunk valamit, de a bálról sajnos kitiltom. Sajnálom, de emiatt a baklövése miatt nem vehet részt a bálon.

Láttam, amint BoRam arca felderül, és meghajol az igazgatónő előtt, aki imént bánt el velem igazságtalanul, és az első, egyetlen bálomra sem mehetek el, mert egy ostoba, hisztis liba miatt nem tudok, mert senki sem hallgatta meg az észrevételeimet. Hiszen szívemet és lelkemet bele adtam az egészbe, és most nehezen is, de helyre tudom hozni. Pár pillanattal később amikor már csak kettesben voltam, az idős nővel, a hátamat simogatta, nem foglalkozva azzal, hogy csurom vizes vagyok.
–        Tudom, hogy nem te voltál – vigasztalt. – Nem kell aggódnod, holnap reggelre újra szép lesz minden, majd megoldom.
–        Hogyan? – néztem rá könnyes szemmel.
–        Megmentem, ami használható, és kérek segítséget pár ismerőstől – közölte a terveit. – Te csak menj haza, és pihenj! Holnapra kipihentnek kell lenned, mert nem lesz olyan profi sminkes, aki megszüntetné a táskákat a szemed alatt.
–        Köszönöm, asszonyom! – hajoltam meg előtte, majd fogtam a cuccaimat, és amint lehetett távoztam.

-

Még az iskola folyosóján jártam, amikor hangzavarra lettem figyelme, már megint, ám ezúttal csak két fiú hangja volt, amit felfedeztem, az egyik éppen JungKook volt, a másik...

–        JiMin... – suttogta az orrom alatt, és közelebb mentem, hogy halljam, miről is szól a vitájuk. Nem messze álltak egymással szemben, mint két oroszlán, akik a területükért, és a csapatukért indulnak harcba...
–        Nahát, gratulálok – mondta JungKook lekezelő hangnemben. – Ki tudtatok tolni egy szívbeteg lánnyal. Igazán büszkék lehettek magatokra!
–        Nem érdekel a kurvád – vágott vissza JiMin haragosan, téve egy határozott lépést a másik fiú felé. Kissé sértve éreztem magam, hogy immár csak ennyit gondol rólam, arról nem is beszélve, hogy ő éppen egy olyan csajjal jár, akit már a fél iskola ágyba vitt.
–        Nem a te csajodról beszélünk – vonta meg a vállát Kook, és úgy tűnt, hogy egy cseppet sem érzi fenyegetve magát.  – Szeretném, ha elmondanád a dirinek az igazat.
–        És, ha nem fogom? Legalább az a csaj is megtanulja, hol a helye, te pedig jobb lesz, ha meghúzod magad.
–        Különben?
–        Különben, nagyon megjárod. Legközelebb az a ribi sem menekül, lehet, hogy megérdemelne némi komolyabb büntetést is, valami olyat, ami biztosan tönkre teszi. – JiMin ördögien elvigyorodott, de akkor már JungKook sem volt higgadt.
–        Ha valaha is kezet emelsz rá, vagy valami, nagyon megkeserülöd.
–        Amúgy is szeretem,a hogyan szenved – gúnyolódott tovább az egykori barátom, de Kooknak nem kellett több, olyan elemi erővel vetette magát rá a másik fiúra, ahogyan egy szunnyadónak hitt vulkán hirtelen kitör.

Igen erősnek, szinte elpusztíthatatlannal láttam JungKookot, ahogyan hol jobbról, hol balról vitt be védhetetlen ütéseket a másiknak, aki még védekezni sem igazán tudott. JiMin több sebből vérzett, egy felszakadt szemöldök, egy törött orr, egy felhorzsolódott száj, hogy csak az alapokat említsük, mint valami hadi rokkant. Ám a vér sem vette Kook kedvét, hogy alaposan elverje JiMint, hiszen újra meg akart őt támadni.
–        Ne csináld! – siettem közelebb hozzá, de akkor már az igazgatónő is megjelent. – Nem ér annyit!
–        Maguk ketten az irodámba most! – ordított kikelve magából a nő. – Miss Choi, pedig menjen haza!
Szerettem volna látni, hogy mégis mi történik tovább, de mindösszesen egy pillantást tudtam vetni a hősömre, aki megint a védelmemre kelt. Aish, bárcsak képes lennék megvédeni magam... Abban a pillanatban jöttem rá, hogy valójában milyen fontos is vagyok JungKooknak, ha képes volt a végletekig elmenni, csakhogy megvédjen. Bíztam abban, hogy nem lesz nagy következménye ennek a kalandnak.

-

Másnap reggel fáradtan ébredtem fel, és fel sem fogtam, hogy ma van az a fránya fotózás, és én pedig még Kookkal sem tudtam beszélni, mert hiába hívtam egyszerűen nem vette fel. Félve mentem be az iskolába, ahol ugyan szombat lévén nem volt tanítás, mégis soka lézengtek a folyosókon. Én egyből az alagsor felé vettem az irányt, és örömmel észleltem, hogy az összes díszlet olyan volt, mint az előtt. Ugyan nem tudtam hálálkodni Kang asszonynak, hogy ilyen szépen megoldotta, mert az osztályfőnök a fodrászhoz terelt, mert a névsor szerint én elöl vagyok, vagyis hamarabb fogok sorra kerülni.

A fodrász egy nagyon fiatal lány volt, aki éppen akkor fejezte be az egyik lány haját, aki valami furcsa kontyot készítetett magának, de már sietett is a sminkeshez. Fogalmam sem volt arról, hogy mi ez a felhajtás, és biztosra vettem, hogy nem csak egy fodrász dolgozik, hiszen legalább negyven lányt kell tökéletesre kihozniuk, még akkor is, ha olyan nem létezik, s mint tudjuk, a lányokkal ilyenkor rengeteg baj van. Összehangolt munka folyt az egész területen, és amikor elhelyezkedtem a székbe, a lány, akinek bubifrizurája volt, elöl néhány zöldes-kékes tincsek, alig lehetett idősebb nálam, mosolyogva libbent az irányomba. A hajam fekete, és szög egyenes, bár kicsit megfakult, de csodás dolgokat lehetett volna belőle készíteni, ám még sem vágytam semmi különlegesre.
–        Van valami kérésed? – faggatott, miközben a tincseimet fésülgette.
–        Talán csak egy kis életet szeretnék, némi fényt, enyhe hullámokat, és valami kis díszítést – avattam be a terveimbe.
–        Rendben, legalább nem fog sokáig tartani – örvendezett a lány, majd amint lehunytam a szemem, neki is látott a hajam elkészítésének.

Igazán élveztem, hogy pihenhetek, ám út közben elhívták, így pár percet várnom kellett rá. Aztán újra belendült, festette a hajamat, ahogy kértem, azzal adott neki némi színt, és hallottam, amint fóliába tekergeti a tincseimet. Úgy véltem, ő a fodrász tudja, hogy mit csinál... De úgy tűnt, hogy valami hibádzik már megint, amikor kiesett a kezéből a tus is, amikor kimosta a festéket a hajamból.
–        Minden rendben? – érdeklődtem, mivel nem láttam, hogy mi lett a hajammal, mert háttal ültem a tükörnek.
–        Nem tudom, én fekete festéket kevertem, és... – a hangja remegett, én pedig azt hittem, hogy valami borzalom történt.
–        Annyira nem lehet rossz – nyugtattam, de akkor már szinte teljesen kétségbe volt esve.
–        Csak épp... – fordított a tükör irányába, ám előtte még betekerte egy törülközőbe a fürtjeimet. – Igyekszem jóvátenni...
–        Látni szeretném – ragaszkodtam hozzá, mire a fodrászlány levette a takarást, én pedig kis híján elájultam, amikor megláttam a kékes-türkizes árnyalatokban játszó fürtjeimet.
–        Omona! – néztem a tükörképemre, a lány pedig szinte a könnyeivel küszködött.
–        Tetszik az új hajszíned! – lépett be a helyiségbe BoRam, majd hangos nevetésbe tört ki.

Abban a pillanatban tudtam, hogy miatta lett ilyen színű az eddig éjfekete fürtöm...