20. fejezet

Szinte lebegtem... Túl mindenen kevésbé éreztem magam úgy, hogy le vagyok maradva, ám ennek itt és most meg kellett történnie. Arról nem is beszélve, hogy olyan kellemesen aludtam még egy kicsit, hogy ilyen nyugtató, sőt pihentető alvásban nem igen szokott részem lenni.  Hamarabb is ébredtem fel, mint JungKook, magához ölelve a párnáját, kivételesen nem engem, könnyen ki tudtam mászni az ágyból, anélkül, hogy felébresztettem volna. Ahhoz nem igen volt szívem. Egy pillanat erejéig a fotelben heverő kékesen ragyogó ruhára pillantottam, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy az a ruhaköltemény milyen értékkel bír. Ha anyám ezt tudná, egyrészt el sem hinné, másrészt azonnal fel lenne háborodva, mindenfélét kitalálna, hogy most akkor ennyi erővel én is lehettem volna menyasszony. Arról nem is beszélve, ha kiderül, hogy mit is tettem alig hat órája, egyenesen felnégyel, pedig nem vagyok tizennégy éves, hivatalosan is nagykorú vagyok, tehát azt csinálok, amit csak akarok. De a sokszori telefonhívásból arra a következtetésre jutottam, hogy aggódhatnak értem, milyen kár, hogy amikor meg szükségem lett volna rájuk, nem igazán törődtek velem, és ahogyan az életem homokszemei egyre csak peregnek lefelé, igyekeznek mindent megtenni értem. Ez annyira nevetséges hozzáállás...

Mivel nem volt ruhám, amiben haza mehessek, az alap ruhadarabokon kívül, azokat magamra véve, kezdtem el JungKook szekrényében kutakodni, persze ügyelve arra, hogy ne csapjak zajt. Nem hiányzott, hogy felébredjen, neki még nehezebb pihentetően aludni, meg azt sem tudhattam, ha újra felébred, vajon akkor is kedve tartja majd akcióba lendülni. Úgy érzem, hogy ez nekem jelenleg bőven elég volt, nem mintha rossza lett volna, sőt kimondottan élveztem, csak nem hiszem, hogy ilyen hamar jót tenne, még egy ilyen kaland. Legalábbis a szívemnek biztosan...

Végül egy kék melegítő nadrágra, és a hozzá illő kapucnis pulóverre esett, ami alá éppen egy piros pólót vettem fel. Mondjuk belegondolva abba, hogy egy magas sarkú szandálba jöttem el idáig, meglepően merészen fogok kinézni, amikor felszállok egy buszra. Hagytam a fiúnak egy rövid üzenetet, hogy ha felébred, hívjon fel, még akkor is, ha az éjszaka kellős közepén fog bekövetkezni, csakhogy véletlenül se sértődjön meg, ha nem talál maga mellett.

Amint megfelelőnek éreztem az öltözetemet, óvatosan megindultam. A ház üres volt, gondoltam, hogy Dr. Jeon a kórházban van, hiszen ott szereti leginkább tölteni az időt, amit egyszerre meg tudok érteni, meg nem is. Így JungKooknak sem lehet a legegyszerűbb, de dokinak sem... Egyetlen szülő sem arra készül, hogy ilyen hamar elveszítse a gyermekét... Ilyenkor talán a szüleimet is sajnálom egy kicsit...

 

-

 

A buszon, sőt még az utcán is megbámultak, de valahogy már kezdtem megszokni. Lassan elkönyvelhetem magamnak a Busan legrosszabbul öltözött lánya díjat, kár hogy ez nem jár magas pénzjutalommal. Nem is gondolkodnék, hogy mibe is fordítanám a pénzemet... délután öt körül léptem be az otthonom ajtaját, igyekeztem úgy felosonni a szobámba, hogy senki se vegyen észre, de abban a pillanatban ez lehetetlenné vált, amikor szembesültem a ténnyel, hogy a szüleim igen morcosan várnak rám a nappaliban. Bezzeg a nővéremen sosem kérték számon, hogy kivel volt és mikor, őt senki sem ellenőrizte.

–        Igen sokáig tartott ez a bál! – jegyezte meg apám, amint dühösen méregetett.

–        És közben volt időd átöltözni is – folytatta anyám. – Ez igazán érdekes...

–        Ugye nem gondoltátok, hogy végigmegyek a városon abban a hacukában – védekeztem ártatlan pillantással.

–        És hol van a ruha? Csak nem éppen annál a fiúnál, ahol az estédet töltötted? – gyanakodva néztek rám, és tudtam, hogy ezzel fognak jönni, de valahogy a legkevésbé sem érdekelt.

–        Az a ruha odavaló, ahol hagytam.

–        Hívtunk, de fel sem vetetd, sőt még ki is kapcsoltad – lépett közelebb anyám, hátha észrevesz rajtam valami különöset, mondjuk alkoholt, vagy ilyenek, amikor tudja, hogy nem élek ehhez hasonló szerekkel. – Aggódtunk érted!

–        De gondolom, hogy ez nem számított neked, annyira jól elvoltál azzal a fiúval – villant apám gonosz pillantása, mintha tudna mindenről, ami köztem és JungKook között történt.

–        Nála voltam, ez tény, de lemerültem, és nem tudom fejből a számotokat – hazudtam, hiszen nem nagyon akartam lebukni.

–        Megtiltom, hogy továbbra is azzal a fiúval találkozgass, haza jössz időben, és csak odamész, ahová mi engedjük – kelt ki magából apám, amint látta a semmitmondó arckifejezésemet, az érdektelen viselkedésemet, de a szavai valamit megtörtek bennem, és belefáradtam abba, hogy mindig jó legyek. – Ezzel talán megvédhetjük az életedet.

–        Érdekes... – horkantottam fel gúnyosan. – Most aggódtok értem, amikor a nagyinál voltam hónapokat, nem is foglalkoztatok velem.

–        HaeRa!  szólt rám anyám szigorú hangon. – Ez nem igaz!

–        Dehogynem! – üvöltettem, ahogyan csak kifért a torkomon. – Felőletek fel is dobhattam volna a talpam, az nem számít, de most, hogy van valaki, aki boldoggá tesz, és értékeli, hogy vagyok neki, eltiltanátok tőle?

–        Veszélyt jelent rád! – erősködött apám.

–        Ti jelentetek rám veszélyt, nem vagyok gyerek, tudom, hogy mit csinálok, és tudom, hogy mit akarok csinálni – határoztam el magam, és tettem pár határozott lépést a felfelé vezető lépcső irányába. – Elköltözöm!

–        Meg ne merészeld! És miből fogod a gyógyszereidet majd fizetni, ki fog gondoskodni rólad? – nézett rám anyám megdöbbenve.

–        Megoldom – vontam meg a vállam. – Úgy sem akarom sokáig húzni abban a pokolban, amivé ti tettétek az egész életemet! – vágtam a képükbe azt a fájdalmas igazságot, amit már akkor is éreztem, amikor magányra száműztek, a nagymamámnál, ahelyett, hogy ők gondoskodtak volna rólam.

–        Hogy mondhatsz ilyet! –Apám rettenetesen mérges volt rám, persze, hiszen az igazság mindig sokkalta fájdalmasabb, mint abban a tündérmesével áltatni magukat, hogy minden rendben lesz azzal, ha bezárnak a négy fal közé. – Mi segíteni próbáltunk!

Nem válaszoltam, csak megvontam a vállam, és felfelé indultam a lépcsőn. Kezdtem rosszul érezni magam, és jobbnak láttam, ha ledőlök egy kicsit, mielőtt valahol a lakásban ájultan, netán holtan essem össze. Hallottam, amint a nevemet kiabálják, egyre hangosabban, de minden szó, amivel illettek, minden elment a fülem mellett, és nem érdekel, mit vágnak a fejemhez. Nekem egyáltalán nincs erre szükségem... A könnyeimmel küszködve dőltem be az ágyamba, és úgy lestem a telefonomat, mintha valami csoda lett volna, hiszen nem voltam lemerülve, csak vissza kellett kapcsolnom, és nem volt semmi baja sem. Vártam, hogy JungKook reagáljon, majd pár pillanattal később kaptam egy üzenetet.

„ Ugye adtál búcsúcsókot?”

Elmosolyodtam az üzeneten, hogy éppen ez volt az első dolog, ami eszébe jutott.

„ Elfelejtettem, mert olyan édesen aludtál.”

„ Ez nevetséges kifogás.”Akkor nekem kell elmennem azért a csókért?”

„Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.”

Amikor ez elküldtem, a szívem úgy facsarodott össze, ahogyan egy mosogatószivacsból kipréselik az utolsó csepp vizet is. Szerettem volna, megölelni, a karjaiban elveszni, és nem törődve semmivel, és a vállán kisírni magam, hogy megnyugtasson, ahogyan csak ő volt képes rá, mindennemű szó nélkül, csak az ölelésével, s a jelenlétével.

„Az őseid?”

Találta fején a szöget, bár ezt nem volt nehéz kitalálnia.

„Sajnálom, de el akarnak tiltani tőled, én pedig azzal vágtam vissza, hogy elköltözöm.”

„Tudod, hol lakom.”

Valahogy a szívem mélyén ezt szerettem volna hallani, hogy felajánlja, hogy költözzem hozzá, és szívesen megtettem volna, de Dr. Jeon ebbe nem biztos, hogy belement volna.

„ Nem szeretnék a terhedre lenni, csak várjuk egy kicsit, amíg lenyugszanak, aztán majd meglátjuk.”

„Ha bántani mernek, velem gyűlik meg a bajuk!”

„Nem lesz semmi baj! Nyugi! Holnap reggel találkozunk a suliba!”

„Már ha bemegyek!”

„JungKook!”

Csupa nagybetűvel írtam meg a nevét, hogy érezze a súlyát.

„Jól van, de csak miattad!”

„Aludj jól!”

Köszöntem el tőle, mire megdöbbent fejet kaptam válaszban, egy emotikon képében.

„Most keltem fel!”

„Akkor álmodj rólam!”

„Jó éjt, Choi HaeRa!”

Kezdtem megszokni, hogy ha valami komoly dologról van szó, mindig a teljes nevemet használja, azt, amit néha szeretnék letagadni...

 

-

 

Másnap reggel, amit megindultam a suliba, óvatosan léptem le, és bármilyen zajt is hallottam az emeletről, azonnal felgyorsítottam lépteimet. Nem szerettem volna összefutni a szüleimmel, azokkal a személyekkel, akiknek támogatni kellene engem, hogy legyek boldog, mert nem tudom, hogy meddig húzom, de megfosztanának mindentől. Miattuk nem éltem, elzárva voltam a külvilágtól, és inkább bíztak a nagymamám gondoskodására, mintsem, hogy mellettem lennének, és megértenék akkor, hogy miért nem ragaszkodom az életemhez, csak is kizárólag JungKookhoz. Ő az egyetlen olyan személy az életemben, akiért még talán hajlandó vagyok küzdeni, milyen szánalomra méltó, hogy a sors éppen őt veszi el tőlem ilyen hamar. Egy biztos, senkinek sem fogom hagyni, hogy elszakítsanak tőle...

 

Még jóval csengetés előtt értem be, amikor is meglepően üresek volt a folyosók, sőt azon, ahol nekem éppen órám lett volna senki sem tartózkodott. Legalább is egy darabig... Magas sarkú cipő zajára lettem figyelmes, amint éppen az irányomba sietett, ugyan bíztam abban, hogy csak egy tanár az, és nem egy diák, de amit felbukkantak BoRam fürtjei, a vér is megfagyott az ereimben.

–        Tudtam, hogy erre bujkálsz, te cafka! – ezzel a kijelentéssel lendült meg felém, és a kecses ujjait éppen a nyakam köré fonta, neki szorítva a falhoz. – Ha már senki sem képes arra, hogy leállítson téged, akkor nekem kell.

–        Nem kapok levegőt! – Szinte hörögtem, a levegőhiány miatt, néha így is nehezebben kapok levegőt, így fél perc sem kellett olyan erős mellkasi fájdalom, légszomj, és szúró érzés kerülgetett, hogy azt hittem ott halok meg.

Ám BoRam egyre jobban szorította a nyakam, és amikor a kezére tettem az enyémet, hogy levakarjam magamról, még a körmeit is bele mélyesztette a bőrömbe. Éreztem, hogy némi vér serken a körmei nyomán, hála azoknak a tekintélyes műkörmöknek, ám azzal is tisztában kellett lennem, hogy nekem ennyi sérülés is végzetes lehet, ha nem alvad meg időben a vérem, közel kerülhetek az ájuláshoz.

–        Az a lényeg! – röhögött egyenesen az arcomba, ördögi vigyor jelent meg a képén, olyan volt, mint valami démon. – Remélem, megdöglesz, te ribanc! Eddig még egészen rendes voltam veled, de úgy tűnik, hogy nem tudod, hogy hol van a helyed! Hiába egy szép ruha, egy kísérő, attól még egy undorító csiga maradsz, aki nem ér semmit.

–        BoRam! – lépett közbe egy ismerős hang, akiben érdek módon, éppen JiMint fedeztem fel. – Engedd el most azonnal!

–        Azt akarom, hogy megbűnhődjön! – krákogta a lány haragtól eltorzult arccal. – Ellopta a koronámat, a hírnevemet, a dicsőségemet!

–        Az, az én hibám nem az övé! – vélekedett a fiú, és tette még egy lépést az irányunkba.

Ekkorra már annyira gyenge voltam, hogy a küzdelmet is feladtam ellene, ha nem szedi le rólam valaki azt a nőszemélyt, biztos, hogy az iskolafalain belül fogok meghalni. Milyen szépen is ér véget a küzdelmem... Megfojt egy őrült, hatalommániás némber...

–        Ne védd ezt a szukát! – ordítozott nem is rám nézve, hanem a fiúra, de közben még jobban rászorított a nyakamra, még mélyebb sérülést okozva.

–        BoRam! – ismételte meg magát JiMin, de ezúttal sokkal határozottabban mondta ki a nevét. – Ereszd el HaeRa-t, vagy magam szedlek le róla!

–        Ne merészelj hozzám érni! Ha senki sem volt képes kiiktatni, akkor majd én megteszem, egyszer és mindenkorra – fenyegetőzött a lány. – És te en feledd, hogy mennyire függesz tőlem, vagy mindit el akarsz veszíteni te is!

–        Már abszolút mindegy! – hangzott a fiú válasza, majd erősen elkapta BoRam derekát, úgy próbálta lecincálni rólam.

 

Némi küzdelembe került ugyan, a lány igencsak tartotta magát, de ennek ellenére sem vehette fel a küzdelmet egy fiú ellen. Éreztem, ahogyan a szorítás csökken, bár közben az sem kerülte el az érzékelésemet, hogy a nyakamon kitartóan csordogál a vér, eleget veszítve ahhoz, hogy ájultan terüljek el a földön...

 

-

 

Lepkékkel álmodtam, ahogyan azok körülöttem repkednek, majd az éreztem, ahogyan a szárnyai elkezdték érezni a szellőt, s lassan elrugaszkodom a földről. A repkedő szépségekkel repkedtem, amikor valaki felrázott ebből a meseszerű álomból.

–        HaeRa! – Ez a hang is nagyon ismerős volt, de ez már sokkalta kellemesebb élményeket idézett elő bennem, forró csókokét és lágy érintésekét. JungKook...

Óvatosan nyitottam ki a szemem, felkészülve arra, hogy az a dühöngő örült netán még ott lesz, de csupán fehérséggel, és JungKook aggodalmas arcával találtam szembe magam. Azonnal megcsapott a fertőtlenítő szaga, erősen csípett azokon a helyeken, ahol BoRam körmei a bőrömbe vésődtek. Komolyan, hogy lehet valaki ekkor idióta... Vaskos, de szakszerű kötés fedte a sérüléseimet, és szerettem volna tudni, hogyan kerültem ide, meg egyáltalán hol vagyok, de a fiú megelőzött a válasszal, mielőtt bármit is kérdezhettem volna, mintha gondolatolvasói képességekkel rendelkezne.

–        Én hoztalak ide! – segítette ki készségesen. – Es az iskolai gyengélkedőn vagy!

–        Mikor érkeztél, ha nem ütöttem meg magam? – őszinte elcsodálkozással néztem rá, amint sebesen végigtapogattam a különböző pontjaimat, ahol az esetleges eséstől meg kellett volna sérülnöm.

–        Éppen az utolsó pillanatban kaptalak el – nyugtatott meg. – Úgy tűnt, hogy a szépfiú elég elfoglalt!

–        JiMin! – suttogtam magam elé megsemmisülten a nevét. Régi és kellemes emlékek öntötték el az agyam, arról, hogy milyen jó volt a barátjának lenni. – Megmentette a biztos haláltól!

–        Végre tette valamid érted! – forgatta a szemét JungKook. – Ettől még nem hős! Azt a nőt pedig szimplán agyon kellene csapni.

–        Ha nem jelenik meg, akkor biztos, hogy halott vagyok – vettem a védelmembe a régi barátomat. – Tudom, hogy utálod, de jelenleg nincs miért!

–        Ne felejtsd el, hogy alig pár napja még igen változatos módon kitolt veled – figyelmeztetett szigorúan JungKook. – Én vagyok az egyetlen, aki még sehogy sem ártott neked!

–        Ez így is van... – gondolkodtam el egy pillanatra. – De mi van, ha rádöbben,t  hogy amit tesz, az nem helyes.

–        Aish, te lány! Ne legyél ennyire naiv! Nyilvánvalóan érdekében áll, elhitetni veled ezt, hogy aztán újból beléd rúghasson.

–        Ezt nem tudhatjuk! – ráncoltam a homlokom.

–        HaeRa! – hajolt le hozzám, és simogatta meg az arcomat kedvesen. – Ne bízz az emberekben, legalábbis ne ennyire!

–        Bezzeg benned meg bízzak meg! – háborodtam fel azonnal.

–        Mert én adtam okot arra, hogy bízz bennem, de ő nem. Ő csak eljátszotta a bizalmat!

–        Pont, mint én, amikor nem mondtam el neki, hogy miért megyek el. Az én hibám is, hogy eddig fajult a dolog!

–        És most őt jobban sajnálod, mint engem vagy épp magad? – JungKook egyszerűen nem tudott dűlőre lyukadni azzal, hogy most is JiMint védelmezem.

–        Nem sajnálom magam, és téged sem, mert te erre kértél – vélekedtem. – Mindazon által, JiMin nem rossz ember.

–        Ja! – nevetett fel. – Csak sokat mozog ördögi körökben!

–        Ez nem vicces – néztem rá gonosz pillantással.

–        Mindegy! – legyintett ingerülten. – Az apámtól tudom, hogy ma délután bemész hozzá... Szeretném, ha sebészetre is elmennél, és megnézetnéd a nyakad. Különben hogyan fogom majd végigcsókolni a varázslatos íveket – suttogta a fülembe csábító hangon, mire még a hideg is kirázott.

–        Jól van! – vontam meg a vállam majd elmegyek.

–        Helyes döntés! – távolodott el tőlem, majd elmosolyodott. – Este gyere át!

–        És ha nem tudok?

–        Akkor kénytelen leszek megszöktetni téged – kacsintott rám, majd ott hagyott az összezavarodott gondolataimmal és érzéseimmel.

 

-

 

Éppen Dr. Jeon irodájában ücsörögtem, szörnyen fájt mindenem, legalábbis a nyakam, ám kiderült, hogy annyira nem mély egyik sem, de van öt vágásszerű bemélyedés a nyakamon, négy a baloldalon, egy pedig a jobbon. Szerencsére összevarrni, vagy valami ilyesmi nem kellett, de amikor elmondtam az ottani orvosnak, hogy mi történt, az egyszerűen nem hitt a fülének. Végül csak az alapos fertőtlenítés után, még alaposabban becsomagolták, kis híján a fejemet sem tudtam elfordítani. Aztán az a fránya tetanuszoltást sem tudtam elkerülni, egy darabig biztos, hogy kellemetlen lesz azon a részen támaszkodnom, mármint amikor alszom. Talán két percet várhattam az orvosra, s amikor megpillantott rosszallóan megcsóválta a fejét.

–        HaeRa, HaeRa, HaeRa! – mondogatta a nevem, mint valami mantra. – Hogy veled mindig történik valami.

–        Valakinek mindig az útjában állok – jegyeztem meg csendesen. – Hogyan állnak a vizsgálatai eredményei?

–        Nos – tette le magát az asztalhoz, kiterítve előttem az előző leleteimet, melyekből már olyan sok volt, hogy egy egész könyvet lehetett volna fűzni belőlük. – A helyzet változatlan. A gyógyszerek hasztalanok, és ha így folytatod, főleg efféle sokknak teszed ki a szíved, ebben a hónapban új szívre lesz szükséged.

–        Április eleje van – állapítottam meg. – Lassan nyílnak a cseresznyevirágok... – kalandoztak el a gondolataim. Szeretnék végigsétálni a holdvényben a cseresznyevirágok alatt, miközben a szél lágyan felkavarja a lehulló szirmokat... Annyira gyönyörű lenne...

–        Az lehet, de a következőt már nem fogod látni – figyelmeztetett Dr. Jeon.

–        Ahogy a fia sem – szóltam közbe gorombán, bár nem ártó szándékkal.

–        Igen, ez így van – sóhajtott lemondóan. – De nem bírtam rávenni arra, hogy vegyen fel valamiféle kezelést.

–        Meg van rá az oka, és ezt maga is tudja.

–        Igen, de... Most itt vagy neki te is, és szeretném, ha nem csak erre a kis időre lehetne boldog, ahogyan te sem.

–        Nekem ez az idő bőven elég – mosolyodtam el. – A szüleim amúgy is akarnak tőle tiltani, mert szerintük veszélyt jelent az életemre.

–        Nem hiszem, hogy ez így lenne. A szüleidet is megértem, de ők nem tudják, hogy min mész keresztül, vagy épp JungKooknak min kellett keresztül mennie. Ők csak azt látják, hogy lemondasz az életedről.

–        Meg van az okom rá – közöltem vele szárazon. – Tudja... – váltottam témát, mert belefáradtam ebbe az egészbe. – aggódtam, hogy le fog szidni, amikor megpillantotta rajtam a felesége ruháját!

–        Leszidni? – kérdezett vissza nevetve. – Ó, dehogy! Tényleg jól állt rajtad, majdnem olyan voltál, mint JungHwa azon a napon.

–        Tényleg? – elcsodálkozva nézett rám, de amint rövidke keresés után, amit az íróasztalfiókjában tett meg, elém tett egy régi képet.

Az orvos és a felesége voltak rajta, mosolyuk őszinte volt, és még így is láttam a boldogságot az arcukon. JungKook édesanyja feltűnően csinos volt, de nem csak a ruha miatt, hanem olyan elragadó mosolya volt. Valójában inkább ráhasonlított, minimális vonásokat örökölt az apjától, most már belátom.

–        Igazán boldog lenne, ha tudná, hogy az egy szem fiának, olyan barátnője van, amilyen te vagy – nyugtatott meg Dr. Jeon mosollyal az arcán. – És én is örülök annak, hogy mellette leszel, ebben a bizonytalan időszakban.

–        Nehéz lehetett önnek – próbáltam vigasztalni a felesége elvesztése miatt.

–        Csak azt bánom, hogy inkább a munkámba öltem az időmet mintsem, hogy a fiammal foglalkozzam. Mostanra már túltettem magam rajta, a feleségem nem hiányzik annyira, elég csupán felidéznem a mosolyának emlékét, amibe annak idején beleszerettem. Egyébként észrevettem, hogy a fiam éppen ebbe a csapdába esett bele...

–        Ezt meg, hogy érti? – néztem rá értetlenül.

–        Ő is éppen egy lehengerlő mosolyba szeretett bele, csak épp a tiédbe.

Egy kissé megzavarodva néztem az orvosra, aki azonnal elnevette magát az arckifejezésemen. Hogyan lehetne beleszeretni egy mosolyba?

 

-

 

Ugyan okosabb nem lettem az állapotomat illetően, vagy annak már úgyis mindegy, de ennek ellenére jót beszélgettem az orvosommal, és egyre inkább úgy érzem, hogy rá kell vennem Kookot arra, hogy vállalja el a kemoterápiát, még akkor is, ha az csak hetekkel hosszabbíthatja meg az életét, de még az sem biztos. Tudom, hogy ellenkezni fog, de én akkor is ott leszek mellette, bármi is történjen vele. Ez az egyetlen módja annak, hogy többet lehessek vele, mint három nyomorult hét. A kórház egyik kicsivel forgalmasabb folyosón ballagtam végig, és azon a lengőajtón szerettem volna átmenni, amin régebben JiMin éppen átlibbenve nekem jött. Kellemetlen emlék, és igaz, hogy sok rosszat is tett ellenem, de valójában most neki köszönhetem, hogy élek. Hiszen hagyhatta volna BoRamnak, hogy addig fojtogasson, amíg ki nem lehelem a lelkemet is, de nem tette, s ez jelent valamit.

Az ajtó megint nyílt, és hirtelen deja vu érzésem támadt, mert a fiú kis híján megint elgázolt, de ezúttal láttam rajta, hogy nincs jól. Az arcát könnyek ezrei áztattál, és olyan mély szomorúság vette körbe, amit egyszerűen nem tudtam nem észrevenni. Amint észrevette, hogy én vagyok az, fájdalmas pillantással nézett rám, de nem moccant meg, csak újabb könnyek jelentek meg a szemei sarkában. Tudtam, hogy nagy a baj, és valami borzalom értette, de nem is sejtettem, hogy valójában mekkora...

–        JiMin! – szólítottam meg óvatosan, felkészülve arra, hogy ez mindösszesen valami álca, hogy újra gúnyt űzhessen belőlem, de aztán, amikor szó nélkül szorosan magához ölelt, és úgy kezdett el sírni, szembesültem azzal, hogy itt bizony valami szokatlanul súlyos dologról lehet szó.

Vigasztalóan simogattam meg a hátát úgy, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet vele, de aztán csak rákérdeztem, ami őszintén kár volt...

–        Minden rendben van? – kérdeztem tőle, el sem engedve egy pillanatra sem.

–        Nincs semmi sem rendben – dörmögte a vállamnak, még mindig hevesen sírva. – Az apám... – itt megint hangosabban tombolt, majd kicsivel később vett egy mély levegőt. –  Nemrég hunyt el!

–         Úgy érted most? Mármint ma? – faggattam, de közben elszorult a szívem.

–        Alig öt perce – zokogott fel újra, mire immár önmagamtól is magamhoz vontam, és amennyire tőlem tellett, igyekeztem megnyugtatni.

Abban a pillanatban tudtam, hogy ő felszabadult BoRam uralma alól, hogy ebben a fájdalomban, csak én leszek képes megvigasztalni őt, ahogyan egykor, mint legjobb barátja tettem. Ám nem számoltam azzal az aprócska bökkenővel, akit JungKooknak hívnak... A fiú éppen, akkor bukkant fel a velem szembe lévő ajtóban, amikor JiMint a karjaimban vigasztaltam, és onnan is láttam azt a mélységes csalódást, ami az arcára íródott. Nyilvánvalóan nem tudhatta az előzményeket, ő csak a pillanatnak hitt, és tudtam, ha nem magyarázom meg vége a minimális kapcsolatunknak is. Elengedtem JiMint, és aggodalmas pillantással néztem rá.

–        Egy pillanat és visszajövök! – mondtam. – Tudsz egy kicsit várni?

Némán bólintott, és amint elkísértem az egyik padhoz, azonnal abba az irányba loholtam, ahol JungKookot észrevettem. Szinte már az udvaron sikerült csak elkapnom, de akkor is eldühödve.

–        JungKook, várj! – kiáltottam utána. A fiú hirtelen megtorpant és villámló tekintettel meredt rám.

–        Mégis mire? – kérdezett vissza gúnyosan. – Hogy magyarázkodásba kezdj, hogy azt mondd, félreértem?

–        Mert így is van – helyeseltem.

–        Ti lányok annyira egyformák vagytok – nevetett fel még gúnyosabban. – Az előző kapcsolatom, pont ezért ért véget, mert a lány azt mondta, hogy félreértés az egész, neki nincs köze ahhoz a mások fazonhoz... Alig egy nappal később kiderült, hogy mégis volt, mégis képes volt lefeküdni vele? Most is erről van szó, most tudjam meg! Vagyis hétvégén csak előadtad magad, vagy szereztél egy kis tudást, és most máshol kamatoztatod? – Milliónyi kérdéssel bombázott, miközben újabb titkokat fedett fel előttem...

–        Miért nem mondtad, hogy volt egy másik lány is előttem, akivel ennyire kellemetlenül végződött a kapcsolatod? – haraptam rá az általam legérdekesebbnek vélt részletre.

–        Akartam mondani, éppen ma, de úgy tűnik jobb partira bukkantál.

–        Félreérted, te tényleg – védekeztem könyörgő hangon. – Itt teljesen másról van szó. Ez csak egy ölelés volt semmi több.

–        Ne kezdd te is! Ha velem vagy, nem akarok ilyeneket meglátni, és azt sem akarom, hogy többet a közelébe menj! – utasított ellent mondást nem tűrő hangon.

–        De vissza kell mennem hozzá... Az apja... – fogtam bele, de nehezen jött a számra a kifejezés, hogy éppen most halt meg, és szegény fiúnak támogatásra van szüksége.

–        Ó, hogy te az apjával kezdenél... – élcelődött tovább JungKook, de ennél a részénél elszakadt a cérna. – Nem vagy kispályás!

–        Az lehet, de te egy önző dög vagy, az is biztos – jegyeztem meg jeges hangon, igencsak kimérten. – Csak a saját kis bezárt világod érdekel, hogy másokkal mi van, az nem foglalkoztat. Az, ha másnak kellene a segítségem, az nem érdekel, csak maradjak melletted, és törődjek veled.

–        Nem vagyok önző, a te érdekeidet is néztem, én téged akarlak csak boldoggá tenni, senki mást – védekezett némiképpen felemelve a hangját. – Veled ellentétben...

–        De neki is szüksége van rám, főleg, hogy alig tíz perce vesztette el az apját, és én ismerem őt a legjobban.

–        Na és, rajtam se segített senki, amikor anyám meghalt – vonta meg a vállát közömbösen. – Ne várd, hogy sajnáljam!

–        Én viszont nem tudok olyan érzéketlen lenni, mint te – figyelmeztettem dühösen. – Ha nem vagy képes azt megérteni, hogy másnak épp úgy szüksége lehet rám, mint neked akkor nagyon sajnállak! Értsd meg, nem sajátíthatsz ki!

–        Pedig éppen azt akartam tenni!

–        Ez nem így működik, ezt te is tudod!

–        Leszarom, hogy mi hogyan működik, azt akarom, hogy hozzám tartozz, csak velem legyél, hiszen nekem nincs annyi időm, mint másoknak. Én veled akarok boldog lenni, ebben a kis időben, és nincs időm arra, míg megvárjam, hogy az a nagygyerek felszárítsa a könnyeit, éppen veled...

–        Szánalmas vagy, JungKook! Hihetetlen és szánalmas...

–        Jól van, gondold ezt! Nem izgat! Ha eddig azon aggódtál, hogy mikor fogsz elveszteni, melyik váratlan pillanatban, akkor most megkönnyítem a nyomorult életed... Mert most vesztettél el, ebben a szent pillanatban...

–        JungKook, ne csináld ezt! – könyörögtem neki szinte térden állva, de abban a pillanatban hátat is fordított nekem, és köztünk olyan magas fal emelkedett fel, amit évek alatt sem tudnék lebontani...

Szerencse, hogy egyikünk sem éli túl ezt a hónapot...