7. fejezet

Féltem attól, hogy veszíteni fogok... Láttam a fiún, hogy meglepően biztos a dolgában, és ez a túlzott önbizalom akár visszafelé is elsülhet. Vagyis valahol a lelkem legmélyén ebben bizakodtam. Persze nem voltak komolyak a tétek, senkinek az élete sem forgott kockán, legalábbis a fogadás által, a további szempontokból nézve pedig nem tudom... Akkor is szerettem volna vele tölteni némi plusz időt, hiszen a heti kétszer két háztartástan óra nem elegendő ahhoz, hogy megismerjem. Az iskola falain belül amúgy sem egyszerű, hiszen JiMin karöltve BoRammal teljes mértékben megkeseríti az ott tartózkodásom minden egyes átkozott másodpercét. Egyetlen pillantást vetettem csupán a színes kockára, és ismét megállapítottam, hogy mennyire kedvelem a színeket. Bár fogalmam sem volt, mégis hogyan fogok boldogulni vele...
–        Szeretnél kezdeni? – tolta felém a kockát JungKook, mire azonnal megráztam a fejemet.
–        Jobb, ha te kezdesz! – közöltem vele határozottan. Úgy véltem, hogy amíg ő megkínlódik az eszköz megfelelő kirakásával, addig tanulmányozhatom a mozdulatait, hátha az segít nekem abban, hogy minél hatékonyabb legyek. Egyszerűen muszáj volt őt legyőznöm.
–        Jól van – vonta meg a vállát, majd előkereste a telefonját, és rövidesen a stopperrel indításával kezdetét vette a keverésem.

A lehető leggyorsabban, és legjobban össze-vissza tekergetve igyekeztem megnehezíteni a fiú dolgát, de nem voltam abban biztos, hogy valójában sikerrel is járok. Jobbra és balra is tekergettem, hol a sorokat, hol az oszlopokat megcélozva, így mire letelt volna az a nyúlfarknyi húsz másodperc már alig akadt a kockán olyan rész, ahol egy adott szín hangsúlyos lett volna.
–        Kérem! – szólt közbe JungKook szinte követelőzve, jelezve számomra, hogy vége a keverési időmnek.
–        Remélem, nehéz lesz! – bizakodva nyújtottam át a kockát, majd amint a fiú lenullázta, s újraindította a stoppert, erős koncentráció ült ki az arcára, ahogyan nekilátott a kocka helyes sorrendbe rakásához.

A szíven eszeveszett ütemet diktált, ismét megemelkedett a pulzusom, csupán a játék izgalmában, nem is tudtam elképzelni, hogy mi várható, ha mégis sikerül őt megvernem. Alig telt el egy perc, és az ellenfelem rettenetes iramban szenvedett az eszközzel, de még egyáltalán nem állt olyan jól, ahogyan azt szerintem tervezte. A második percben már nagyon idegesnek tűnt, a reménykedésem pedig egyre erősebbé vált...
–        Kész! – kiáltott fel diadalittasan JungKook, és szinte lehajította a kockát, mely igen hangos zajjal ért a fához. – Nos, mennyire voltam jó?
–        Két perc huszonhat másodperc – mondtam ki a végleges időt, de amint a fiú csodálkozva nézett rám, vagyis inkább hitetlenkedve, feléje nyújtottam a telefonját, hogy a saját szemével lássa, nem hazudtam neki. – Most komolyan nem hiszel nekem?
–        Nem mondtam, hogy nem hiszek neked, csak ez rosszabb, mint a megszokott – tette fel a kezét megadóan. – Tisztában vagyok azzal, hogy még így sem fogsz tudni legyőzni!
–        Azért ebben ne legyél annyira biztos! – ráncoltam össze a homlokom, elképedve a szinte már megbotránkoztató önelégültségétől. – Most én jövök!
–        Jól van! – felelte, majd ismét lenullázta az időmérőt, és elkezdte számomra összekeverni a színeket.

Rettenetesen figyeltem minden mozdulatát, igyekeztem memorizálni, hogy mikor merre tekeri, és hogyan, hiszen magamtól nem leszek képes kirakni a megfelelő helyre a színeket, de talán képes vagyok arra, hogy megjegyezzem a mozdulatsort. Számomra ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy nyerjek. Az a húsz másodperc rettenetesen sebesen letelt... Remegő kézzel nyúltam az eszközért, mely kissé nyirkos volt, gondoltam, tisztára beleizzadt a tenyere ebbe a heves küzdelembe.
–        Kezdheted! – adta ki az utasítást az óra beállítása után, én pedig lehunytam a szemem, nem is figyeltem arra, hogy mit csinálok, de az elmém képernyőjén tökéletesen visszaidéztem a mozdulatsort, amit az előbb a fiú végre hajtott.

Mivel egészen addig, amíg nem végeztem a kocka színeinek egyeztetésével, nem is nyitottam ki a szemem, pedig annyira kíváncsi voltam arra, JungKook milyen képpel nézhet rám. Persze azt is megtehette volna, hogy otthagy, úgy sem vettem volna észre, a játékot pedig a nap további részében vissza is kérhetné, de nem tűnt olyan srácnak, aki a fogadásait félbeszakítaná, csak mert vesztésre áll. Vagy ki tudja... Nem tudtam, hogy mennyi idő telhetett el, ám csupán néhány lépés választott el a teljességtől. Arra jöttem rá, hogy ez a játék nem is olyan nehéz, ezzel a memóriával, és logikai képességgel, amivel engem megáldott az ég, pedig kimondottan egyszerűnek számított.
–        Ezt meg, hogy a fenébe csináltad? – hebegte a fiú, majd némiképpen elsötétül pillantással nézett az órára.
–        Mert legyőztelek? – értetlenkedve néztem rá, de a tekintete minden elárult számomra.
–        Nem – vágta rá, majd aztán... – Na, jó, igen, de akkor sem értem. Nem is láttad, hogy mit csinálsz, akkor mégis hogyan?
–        Mennyivel voltam jobb? – kérdeztem azonnal, ám abban a pillanatban még nem is igazán öntött el a győzelmem mámora.
–        Csak tíz nyomorék másodperccel – mérgelődött.
–        Nagyon gyorsan megjegyzek dolgokat, és azokat bármikor vissza tudom idézni, halálos pontossággal – feleltem aprót vonva a vállamon.
–        Csodás – sóhajtott lemondóan. – Egy logikai zsenivel versenyeztem, én... Én – Itt erőteljesen megemelte a hangját, majd csendesebben folytatta, minden esetre meg voltam lepődve a reakciójától –, akinek olyan a memóriája, mint egy aranyhalnak.
–        Te vetetted fel ezt a fogadási formát, akkor viseld is a következményeit – figyelmeztettem némi szigorúsággal, de JungKook folyamatban csak sóhajtozott, de láttam rajta, hogy épp annyira megjátssza, mint azt, hogy valójában mennyire nagymenő.
–        Most komolyan minden délutánomat veled kell töltenem? – tudakolta fancsali képpel, mire kénytelen voltam elmosolyodni.
–        Nem kell aggódnod, igazán szórakoztató lesz – vigasztaltam meg, de a lelkem legmélyén rettenetesen boldog voltam.
–        Az persze – vágott vissza epésen, majd nagy sebbel-lobban nekiveselkedett elpakolni, mint a telefonját, mind a Rubik-kockát, ami éppenséggel a vesztét okozta. – Lehet, hogy ki kellene dobnom ezt a vackot, úgy sincs a hasznomra.
–        Azért arra nincs semmi szükség. Különben is, te szabtad meg a feltételeket, te adtad meg a fogadásunk tétjeit, te sodortad magad ebbe a kellemetlen helyzetbe.

–        Ugye a hétvégét tölthetem egyedül? – nézett rám csalódottan, ám nem értettem, hogy most miért vág ehhez az egészhez olyan képet, mintha ez az egész felérne egy atomkatasztrófával.

–        Felőlem – vontam meg a vállam. – Mert mi a terved hétvégére?
–        Szétbulizom az agyamat, felszedek egy-két csajt, vagy akár hármat... Utána úgyis csak a rabszolgasors vár rám – magyarázta lendületesen. Fél pillanat alatt karaktert váltott, mintha ez előtt nem is ezzel a fiúval beszélgettem volna, ám egy biztos volt, mindegy milyen érzésről volt szó, negatív vagy pozitív mindent nagyon erőteljesen, hevesen élt meg. Úgy tűnt, mintha nem is igazán tudná kontrollálni a feltörő vegyes érzéseit.
–        Rabszolgasors? – szisszentem fel azonnal. – Erről nem volt szó!
–        Az más tészta, hogy én így élem meg! – közölte velem jeges hangon, majd feltápászkodott a helyéről. – Na, pá! Jó hétvégét, és öleld át helyettem is a plüssmacidat!

Elkerekedett szemmel bámultam utána, amint határozott léptekkel távozott. Nincs is plüssjátékom, amit ölelgetnem kéne, vagy épp valami. Most komolyan az egész hétvégéjét, alkoholmámorban lányok társaságában akarja tölteni? Mikor fog akkor tanulni? Nem értettem semmit sem abból, amit tervez, de majd kiderítem, hogy miért is ilyen.

-

Szombaton egészen sokáig aludtam, hála a gyógyszereim mellékhatásának, meg annak hogy későn értem haza. Péntek este még a menhelyen voltam, és játszottam azonnal az ennivaló kiscicákkal. Mondjuk egyszerre többet is kivettem, hogy akár együtt is játszhassanak, én pedig örömömet lelhessem bennük, így amikor vissza szerettem volna tenni őket, ahányan voltak annyifelé szaladtak, végül YooMinnak kellett segíteni megfogni őket. Igen csak elevennek bizonyultak. Este már arra sem volt kedvem, hogy vegyek egy gyors zuhanyt, fáradtan dőltem az ágyamba. Igyekeztem nem túl forró vízben zuhanyozni, hiszen a meleg víz is képes arra, hogy felnyomja a vérnyomásomat, egyúttal vele a pulzusomat is, ami jelen esetben végzetes is lehet. Nem elég, hogy elájulok, ha beverem a fejem a kád egyik szélébe, az az életembe is kerülhet. Mondjuk az is, amit éppen csinálok. Tudtam, hogy a gyógyszerek egy idő után teljes mértékben hasztalanná válnak, és nem voltam abban biztos, hogy maga szívnek is jót tesz ez az erőteljes munka, hogy minden szervemet megfelelő oxigéntartalmú vérrel lássa el. A végén, ha nem jut az agyam elég oxigénhez, végleg feldobom a talpam. Miért ilyen összetett rendszer az emberi test?

Felfrissülve siettem le a nappaliba, majd onnan a konyhában, ahol éppenséggel a családom a reggelijével foglalatoskodott. Nálunk mindenki későn kelő típus, meg sem lepődtem azon, hogy majdnem délben kerül sor a reggelire. Természetesen a nővérem nem volt sehol, pedig annyira szerettem volna képébe nyomni, hogy milyen remek dolgokat vettem abból a pénzből, amit anyu a születésnapjára szánt.
–        Szia, Kicsim! – üdvözölt apu mosollyal az arcán. – Hogy aludtál? – Majdnem benyögtem, hogy csukott szemmel, de azt biztos, nem díjazták volna.
–        Jól – feleltem tömören.
–        Mit szeretnél enni? – fordult el egy pillanatra a tűzhelytől anyu.
–        Bármit csak ne halat. Ehetnék végre valami rendes kaját is, amiben nincs hal vagy zöldség – néztem ártatlan kiskutyaszemekkel rá, de a nő megcsóválta a fejét.
–        Az egészséged érdekében – fogott bele apu szigorúan, ám abban a pillanatban lépett be az ajtón a nővérem, HaeYoung, tökéletes sminkben, és igen falatnyi ruhában, pedig még viszonylag hideg volt odakint az idő, annak ellenére is, hogy jelenleg verőfényes napsütés volt.
–        Az egészsége érdekében, meg kellene fontolnia, hogy kivel is fekszik össze – szólalt meg a lány, igen lekezelően, gúnyos mosolyra húzva az ajkait. – Vagy ti nem is tudtátok, hogy milyen is valójában. Az iskolájában, mindenki tudja, hogy mennyire kétszínű, és mekkora ribanc.
–        Choi HaeYoung! – emelte fel az édesapám a hangját, keményen kimondva a nővérem teljes nevét. – Fékezd a magad és a szád, különben, megnézheted magad.
–        Az, amit az iskolában terjesztenek rólam, nem igaz – mondtam elhaló hangon, érezve, hogy kis híján elsüllyedek szégyenemben.
–        Hogy feltételezhetsz ilyet a húgodról, aki éppen miattad játszik az életével – vélekedett anyu, hasonló szigorral, mint apám. – Ideje lesz elgondolkodnod azon, hogy ideje elhagynod a szülői házat.
–        Miért éppen én vagyok a hibás? – Lehet, hogy itt teszi nektek a szépet és a jót, miközben lehet, hogy olyan dolgokat titkol, amikről nektek sejtésetek sincs – erősködött HaeYoung hisztérikusan. – Nincs is semmi baja, hogy megjátssza magát.
–        HaeYoung! – ismételte meg a nevét apu, lassan és nagyon kimérten.
–        Ha nem vagy képes a húgoddal rendesen beszélni, vagy épp viselkedni vele, akkor hétfőtől kereshetsz magad másik lakhelyet.
–        Nem tehettek innen ki! – húzta ki magát a lány. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon miért is lett ilyen, hogyan lett belőle ilyen szinten elkényeztetett fruska, amikor a szüleink igyekeztek igazságosan bánni velünk, nem kivételeztek vele. Mi van, ha ő maga az a ribanc, akinek engem feltételez... Belőle simán kinézem... – Nekem is éppen annyi jogom van itt lenni, mint annak a selejtnek!

A következő pár pillanat eseménye igen csak meglepett. Amikor anyám ott hagyva mindent, amivel eddig foglalatoskodott, és a nővérem elé állt, aki összeszűkölt pillantással nézett vissza a saját anyjára.
–        Ha nem vagy képes együtt élni velünk, akkor el kell menned – mondta anyu higgadtan. – De nem fogom hagyni, hogy a húgodat bántsd. Van szegénynek elég baja!
–        Nem érdekelsz, sem te, sem az a ribanc! – dühöngött a nővérem, kicsit sem szépen beszélve az édesanyjával, én pedig teljes mértékben le voltam döbbenve.
Aztán fél pillanattal később anyám tenyere úgy csattant HaeYoung arcán, hogy a lány azonnal sírásban tört ki, pedig anyu egy nyugodt kedves ember volt, idősekkel foglalkozott, mindig türelmesen bánt másokkal, de az, hogy felpofozta a nővéremet, egyszerűen a padlóra küldött.
–        Nem tudom, hogy hol rontottunk el, de igazán megérdemelnél még ennél is többet – figyelmeztette az idősebbik lányát.
–        Ezért még számolunk – nézett rám villámló tekintettem, miközben az arcát fogva kiviharzott a helyiségből.
–        Sajnálom, HaeRa! v szomorodott el anyu, majd óvatosan kisöpört egy kósza hajtincset az arcomból. – Nem tudom, miért ilyen veled.
–        Csupán irigy, hogy HaeRa úgy tud boldog lenni, hogy közben nincs semmije – szólalt fel nagy bölcsen az apu.
–        Most mennem kell! – határoztam el.
–        De még nem is ettél? – állított meg az édesanyám fél pillanat alatt.
–        Nem vagyok éhes – jelentettem ki, bár közben azon rimánkodtam magamnak, hogy a korgó gyomrom ne áruljon el, hogy majd’ éhen akarok veszni, ám egyszerűen képtelen voltam ebben a légtérben maradni.
–        HaeRa! – állított meg apu.
–        Sajnálom! – mondtam végül, és hátat fordítottam a megszeppent kettősüknek, és pont olyan hévvel, mint a nővérem kivágtattam a konyhából.
 

-

Rettenetesen elviselhetetlen hétvégém volt... A nővérem kétszer is meg akart verni, és nem is tudtam, hogy miért utál ennyire engem, hiszen nem tettem ellene semmit sem. Egyetlen egyszer szerettem volna kölcsönvenni tőle egy táskát, de mindösszesen ennyi... Gyerekként nagyon jóban voltunk, de amióta kiderült, hogy mennyire beteg vagyok, hogy ez mennyi pénzt is vesz el a családi kasszából, azóta olyan a viszonyunk kár a halálos ellenségekért. Ha hosszú távon ez fog menni, akkor nem sok esélyét láttam annak, hogy valaha is jobban leszek. Talán jobb lenne, minél hamarabb bedobni a törülközőt... Vajon lesz majd valaki,a kinek hiányozni fogok? Nem voltam benne biztos, talán a szüleimnek... egy kicsit... Ki tudja...

Az, ami igazán tartotta bennem a lelket, csupán a megnyert fogadásom volt JungKookkal. Persze azt nagyon jól tudtam, hogy nem lesz sétagalopp az egész, egy igen heves természetű, karakán emberrel lehet, hogy is igazán kellene ujjat húznom, de volt valami rejtélyes abban a fiú, ami úgy vonzott akár egy mágnes. Amint reggel beléptem az iskola falain belülre, azonnal kezdetét vette a sugdolózás, az ujjal mutogatás, a hátam mögötti összenevetések, amikből leszűrtem, hogy rólam van szó. Ugyan az a pletyka ment, a botrányos viszonyom egy negyvenes kínai pasival, és azóta lett még egy gyerekem... Nem tudtam, hogyan férne ez bele mindösszesen egy évbe, és az alig tizennyolc évembe, de jól van... Mindenki azt hisz, amit akar... BoRam csak egyszer kötött belém, pontosabban fellökött, és olyan szép ívben dőltem el, kis híján felmosta velem a padlót, sőt az érkezés kimondottan fájdalmasra sikeredett, még a földön ülve is a fájó testrészeimet, főleg a könyökömet és a térdemet dörzsölgettem, enyhülést remélve tőle. Persze a nevetség tárgya lettem, de ilyen apróságokkal nem foglalkoztam már. Csupán a meglepettség ereje volt igazán kellemetlen, hiszen amint a mellkasi fájdalom is jelentkezett, illetve a szédülés, és légszomj, a következő szint az ájulás, majd a hirtelen szívleállás lesz... Nem akarok meghalni...

A nap vége felé, éppen azon ajtó mellett várakoztam, ahol a fiús osztálynak órája volt, alig várva a csengetést, nem hagyhattam, hogy JungKook lelépjen, arra hivatkozva, hogy elfelejtette a velem való találkozást. Amint véget ért a tanóra az ajtó nyílt, és az első személy, aki kilépett rajta a legnagyobb rémálmom volt. Még pedig Park JiMin...
–        Remélem, hogy nem rám vársz? – fordult felém érdeklődő arckifejezéssel.
–        Nem – jegyeztem meg csendesen.
–        Akkor a hősödre? – vetette fel lekezelő hangnemben.
–        Nem a hősöm – ellenkeztem azonnal, és amikor a fiú tette az irányomba egy határozott lépést, hátrálni kezdtem, valahogy tartottam tőle.
–        Nem tudtam, hogy a lúzerekre buksz – húzta gúnyos vigyorra az ajkait.
–        Tulajdonképpen akkor te is az vagy – vontam meg a vállam, JiMin szeme pedig hatalmasra nyílt, nem várta azt, hogy pont én fogok a saját védelmemre kelni. – Vagy éppenséggel – hajoltam hozzá közelebb, miközben éreztem, hogy az egész testem remeg a félelemtől – elfelejtette, hogy én voltam az, aki megvédett attól, hogy az első napodon az iskola nagymenői péppé verjenek téged.
–        Megvédtem volna magam – közölte félvállról. – Nem kellett volna segítened!
–        Te is lúzer voltál, és meglehet, hogy a meglepően elegáns külső mögött még mindig az vagy – tájékoztattam a fiút, akinek még a lélegzete is elakadt.

Ahogy a többi diák is kifelé igyekezett a teremből, JiMin nem óhajtott velem beszélgetni, sőt amint JungKook is megjelent a színen, inkább kereket oldott. Micsoda egy gyáva alak... Hogyan változhatott meg ennyire? Szerettem volna tudni, hogy mégis mi van az apjával, de megint  csak sértegetni mert. Ugyan saját magamon viszont rettenetesen meg voltam lepődve, mitől lettem ennyire bátor?
–        Reménykedtem benne, hogy elfelejted – torpant meg mellettem hirtelen.
–        Én sok mindenre emlékszem – vontam meg a vállam.
–        Mehetünk? – kérdezte, majd egy lemondó sóhaj hagyta el a száját.
–        Tudod, hogy egyáltalán hová indulunk? – kérdeztem vissza azonnal.
–        Belőled kiindulva – nézett végig rajtam – valószínűleg jótékonykodni fogsz, vagyis a menhelyre megyünk.
–        Pontosan! – bólintottam.
–        Mennyire kiszámítható vagy! – ragadta meg a kezemet, és lefelé vonszolt a lépcsőn.
 

-

Egész úton nem szólt hozzám, sőt hiába sétált mellettem legalább egy méter távolságot tartott, és úgy kezelt, mint egy idegent. A szembe jövő járókelők kicsit sem díjazták, hogy ennyire távol megyünk egymástól, hiszen mellettünk már senki sem fért el, kettőnk között pedig illetlenség lett volna átvágni, így aki szerettek volna átmenni a kettősünkön, majdnem a zöldben, vagy épp a latyakban, a sárban kellett ezt megtenniük. YooMin egyetlen pillantással köszöntött, de amint meglátta, hogy nem vagyok egyedül szélesen elvigyorodott. Kedveltem a lányt, bár a hétvégén hiába ugrottam be, nem volt időm beszélgetni vele. Érdekelt volna, hogy miért éppen állatorvos szeretett volna, lenni, vagy mesélhetne a családjáról, amennyit lehetséges, vagy a hobbijáról, nekem mindegy... Szerettem információkat megtudni ismeretlen emberektől.

Hangos nyávogás tört ki, amikor beléptünk a helyiségbe, kinyitottam az udvarra néző ajtót, hogy egy kis friss levegő is jöjjön be. Még nem volt etetési idő, így volt időm játszani, vagy épp fésülgetni a macsekokat. JungKook felült az asztalra, onnan figyelte, hogy mit is csinálok, de megszólalni még akkor sem akart.
–        Beszélgetni is fogunk, vagy egész végig hallgatni akarsz? – érdeklődtem haragosan, mire a fiú elvigyorodott.
–        Csak arról volt szó, hogy veled töltöm a délutánokat – vágott vissza vidáman. – Beszélgetésről nem szólt a fogadás.
–        Azt mondtad, hagyod, hogy megismerjelek – vélekedtem, miközben lehajoltam az egyik ketrechez, hogy kivehessen az abban lévő fekete perzsamacskát. – És ahhoz szerintem nem árt, ha beszélgetünk is.
–        És ha én nem akarom, hogy megismerj?
–        Miért nem? Van valami bajod velem?
–        Nézd, HaeRa! Nem véletlenül mondtam, hogy ne akarj megismerni, hidd el, nem jó, ha egész véletlenül közel kerülünk egymáshoz.
–        Mind ez azért van, mert meg fogsz halni?
–        Nem fogok – nevetett fel erélyesen.
–        És a fejfájásod meg a szédülés? – vetettem ellen, hevesen fésülgetve a macsekot, ami nem igazán díjazta a kefével való törekvésemet, mert hangosan felmordult, amikor megközelítettem az eszközzel. – Megnézetted már egy orvossal?
–        Az csak migrén – vonta meg a vállát. – Add már ide azt a szerencsétlen jószágot! – Kivette a kezemből a macskát, és a kisállatot, mintha kicserélték volt. Szinte eldobta magát, miközben a fiú határozott mozdulatokkal kifésülte a bundáját. Teljes mértékben ledöbbentem...
–        És a halállal kapcsolatos megjegyzéseid? – faggattam, de közben elindultam egy másik, sokkal barátságosabb jószágért.
–        Mit mondhatnék... Elég morbid humorom van – vonta meg a vállát közömbösen, én pedig nem voltam abban, biztos, hogy hihetek neki.
–        Na, persze – csóváltam meg a fejem rosszallóan. – Nem veszem be! Biztos, hogy nem vagy egészséges, valami baj van, csak nem foglalkozol vele.
–        Ha bemeséled magadnak, hogy beteg vagy, az is leszel. Igazán nincs miért aggódnod, jól vagyok!
–        És a szüleiddel mi a helyzet? – kérdezősködtem továbbra is, JungKook arcát fürkészve, de sikerül a kezem között lévő macskának meghúznom a szőrét, valószínűleg megakart a kefe egyik foga az összegubancolódott csomóban, és sikeresen megtéptem azt.

Az állat azonnal védekező reakcióba lépett, és olyan mélyen a kézfejembe mélyesztette a karmát, hogy amikor megemeltem macskát végig is húzta a bőrömön. Mély karmolások hevertek a kézfejemen, a vérem pedig olyan erővel kezdett utat törni a kicsiny karom nyomok után, mintha késsel vágtam volna meg. A jószág menekülőre fogta, és leugrott az asztalról, és bemászott az asztal alá. Azonnal keresnem kellett volna egy papírzsebkendőt, de mielőtt a zsebembe nyúlhattam volna, a fiú megjelent mellettem, és a fájó kezemre nyomott egyet.
–        Ahhoz képest, hogy ez csak egy karmolás, eléggé vérzik – állapította meg némi aggodalommal a hangjában. – Mutasd!
Nem tudtam ellenkezni, átadtam JungKooknak a lehetőséget, hogy megvizsgálja a sérülésemet. Összesen négy volt belőle, két kisebb egy-két centi, és két nagyobb legalább öt centi hosszan húzódott át a bal kezemen, amivel eddig a macskát tartottam.
–        Nem tűnik mélynek, de akkor miért olyan mintha valami élesebb eszközzel vágtad volna meg – értetlenül nézett rám, de ennek ellenére profin becsomagolta a karmolásokat, erősen rányomva a zsebkendőt, hogy minél hamarabb elálljon a vérzés.
–        Gondolom, a véralvadásgátló miatt – jutott az eszembe rövid gondolkodás után.
–        Olyat is szedsz? – csodálkozva nézett rám.
–        Legalább öt különböző gyógyszerem van, amit állandóan szedek, és van egy,a mit csak pánik esetén, vagy akkor, ha hirtelen megemelkedik a pulzusom – magyaráztam.
–        Ha most ilyen fiatalon ennyi mindent vagy kénytelen szedni, akkor mi lesz veled később? – vigyorodott el.
–        Nem vagyok abban biztos, hogy a következő szülinapomat megélem, nem hogy még a hetvenediket.
–        Ennyire szar a helyzet? – érdeklődte, és észre sem vettem azt, hogy immár én beszélek magamról, és nem pedig ő mesél nekem saját magáról. Milyen cseles... – Egyáltalán miféle betegség ez?
–        Nem hiszem, hogy kibírom mondani a latin nevét, de röviden összefoglalva nagyon magas a pulzusom.
–        Akkor a vérnyomásod is? – tippelt.
–        Nem egészen, az nem számít magasnak, az normális értékek között mozog, mármint, ami a betegségemet illeti, de az a lényeg, hogy nyugalmi állapotban is legalább kétszázszor ver a szívem percenként, és ez eléggé megterhelő a szervezetem számára – magyaráztam a tekintettem a kezemen pihentetve. Tudtam, hogy a fiú még mindig igen közel áll hozzám, de nem mertem a szemébe sem nézni. – A gyógyszerek nem tökéletesek, azok nem hoznak érdemi változást, csak szinten tartanak.
–        És nincs más megoldás, amivel mondjuk, kihúznád legalább pár évig?
–        De akadna, de arra sem pénzem, sem lelki erőm, én nem akarok egy idegen testtel a szervezetemben létezni.
–        Inkább meghalsz? – Éreztem, amint a fiú gyengéden az állam alá nyúl, hogy a szemébe nézzek, de olyan sebességgel rántottam el a fejem, hogy azonnal megszédültem.
–        Ha úgy hozza a sorsom, akkor igen. Amúgy sincs miért küzdenem – mondtam alig hallhatóan, inkább csak magamnak.
–        Ijesztően ostoba vagy – állapította meg hevesen. – Mások bármit megtennének, hogy életben maradjanak.
–        De nekem nincs miért, fogd már fel! – emeltem fel a hangomat, pedig egyáltalán nem volt szokásom. – Nem fogok hiányozni senkinek sem. Az egykori barátom utál engem, a nővérem, azt hiszi rólam, hogy egy olcsó lotyó vagyok, a szüleim pedig úgy kezelnek, mintha egy kisgyerek lennék, és sajnos nem áll úgy az anyagi helyzetem sem, hogy egyhamar bármilyen ki szerkezet bele kerülhetne a szervezetembe, még ha akarnám sem, hiszen lemondtam arról a pénzről, hogy a testvérem tanulhasson.
–        És én? – vetette fel.
–        Te csak azért vagy itt, mert elvesztettél egy fogadást, nem önszántadból akarsz velem lenni, hanem, mert valamilyen szinten én kényszerítelek.
–        Nem kényszerítesz, HaeRa! Ha unnálak, akkor már rég nem lennék itt!
–        Mindegy! – legyintettem fásultan. – Inkább hagyjuk. Egyébként is arról volt szó, hogy mesélsz magadról, és jelenleg csak rólam derült ki egy-két dolog.
–        Jól van! – sóhajtott fel azonnal. – Mit szeretnél tudni?
–        Mesélj a szüleidről!
–        Apám építészmérnök, anyám pedig New Yorkban dolgozik a dél-koreai konzulátuson.
–        Akkor gondolom, anyuddal nem igazán találkozol. Nem hiányzik? – Figyeltem a reakciót, miközben a családjáról beszélt, de semmi különöset nem vettem észre rajta, ám abban a pillanatban, hogy kimondta az apja mivel is foglalkozik, biztosra vettem, hogy ő nem az orvosom fia.
–        De néha igen, már megszoktam – vonta meg a vállát.
–        És nincs testvéred esetleg?
–        Nincs, még csak az kéne. Mert neked mennyivel jobb, hogy van egy nővéred? – vágott vissza gondolkodás nélkül azonnal cinikus hangnemre váltva.
–        Ha HaeYoung nem lenne ennyire rosszindulatú, akkor jó lenne, hogy van testvérem, de így csupán egy átok.
–        Nyilvánvaló, hogy a szüleid sem úgy viszonyulnak sem hozzád, sem hozzá úgy, ahogyan azt illene.
–        Meglehet. És miért kellett éppen abba az iskolába jönnöd, ahol most vagy? – tudakoltam.
–        Igazából nekem mindegy, hová járok iskolába, akkor sem tartozik a kedvelt elfoglaltságaim közé.
–        Akkor mit szeretsz csinálni? – néztem rá megdöbbenve.
–        Biztos vagy abban, hogy tudni akarod? – fonta a derekam köré az egyik karját, és vont magához olyan közel, amennyire csak tudott. Szinte a lélegzetét is éreztem a nyakamon, és olyan szinten zavarba jöttem tőle, hogy kis híján ettől zavaró helyzettől ájultam el.
–        Ez abszolút nem tetszik nekem – igyekeztem levakarni magamról, de abban pillanatban nyílt az ajtó, és a fiú olyan sebességgel lépett el tőlem, mintha fertőző beteg lennék.
–        Mivel úgy láttam, nem fogyott az élelem a raktárból, gondoltam, megnézem mi a helyzet – lépett be YooMin felpakolva a macskáknak szánt élelemmel, JungKook pedig azonnal ott termett és segített a lánynak beljebb cipelni a vödröket. – Megzavartam valamit? – nézett először rám, majd a fiúra.
–        Dehogy, semmit! – ráztam meg a fejem, majd idegességemben a hajamba túrtam. Ekkor jutott eszembe, megkérdezni JungKookot arra a bizonyos sapkájáról, amit most is fején viselt, éppen úgy, ahogyan eddig bármikor, sőt szerintem még a tanórákon is magán hagyja, még akkor is, ha az illetlenség.
–        Ha gondoljátok, befejezem én a munkát, ti nyugodtan haza mehettek! – ajánlotta fel a szőke lány.
–        Hagyd csak! – intettem nyugalomra. – Megcsinálom, az én feladatom amúgy is.
–        Ahogy gondolod! – hagyta rám a lány. – Akkor negyedóra múlva visszajövök.
A fiúra emeltem a tekintetem, amint megbizonyosodtam róla, hogy YooMin már nincs a közelben.
–        Ilyet még egyszer ne merészelj! – fenyegetően villantottam fel a mutatóujjamat.
–        Mert félsz? – vigyorodott el sunyin.
–        Arról volt szó, hogy távol akarod tartani magad tőlem, vagy arról, hogy én tartsam magam távol tőled.
–        Ez igen csak zavaros, nem gondolod?
–        Miattad zavarodok össze.
–        Aham, miattam. Úgy tűnik, hogy szereted, ha a dolgok úgy haladnak, ahogy te magad eltervezed.
–        Így van bizony.
–        Akkor készülj fel arra, hogy amíg veled leszek, semmi sem fog úgy alakulni, ahogyan azt szeretnéd – figyelmeztetett, én viszont némiképpen megdöbbenve néztem rá. – Na haladjunk, mert még haza is kell kísérnem téged.
–        Arra semmi szükség! – hárítottam el azonnal, meg sem fontolva az ötletet. – Miért is kellene?
–        Mert az úriemberek mindig hazakísérik a hölgyeket a randevú után – tájékoztatott hatalmas vigyorral a képén, én pedig ott álltam, mint egy szobor, elkerekedett szemmel feldolgozva a szavait...