– Mi ez a hirtelen jött nagy őszinteség? – faggattam, amint sikeresen útnak indultunk a virágüzletből.
A nagynéném ugyan összezavarodva állt az eset előtt, de megígértettem velem, hogy mindent el kell majd mesélnem a jóképű udvarlómról. Mondanom sem kell, JungKook nagyra volt magával, büszkén illegett és billegett mellettem. Rosszabb volt, mint a szépségverseny résztvevői. Már hosszú percek óta róttuk a várost, ám szerencsére a külterületnek, elég csendes volt a környék. Az persze jobban zavart, hogy vagy tíz perce meg sem szólalt, az, hogy meg arra sem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon kimondottan bosszantott.
– Fogsz még válaszolni a nap folyamán? – emeltem meg a hangom, és álltam meg, szinte lecövekelve, nem is mozdulva, dühösen karba téve a kezeimet.
– Mi volt a kérdés? – fordult vissza a fiú elgondolkodva, mire kis híján leesett az állam.
– Ha te ennyire figyelsz rám, nem leszünk jóba.
– Néha nem jutnak el a kérdések az agyamig – sóhajtott lemondóan, majd közelebb somfordált hozzám. – Kérlek, ismételd meg még egyszer.
– Azt kérdeztem, hogy mi ez a nagy őszinteségi hullám? – ismételtem meg a kérdésem.
– Az a helyzet, hogy kedvellek, Choi HaeRa, nagyon is – vigyorodott el, amint meg látta, hogy kezdek egy cékla színéhez hasonlítani. Amikor kimondta a teljes nevem, egyszerűen a szívem is hevesebb ütemre kapcsolt, és abban a szent másodpercben irtózatosan szerettem volna megölelni őt. – És határozottan nem jó, ha haragszol rám...
– Nem haragszom, csak bánt az a dolog, hogy nem voltál velem őszinte már a legelején.
– Úgy vélem, hogy sosem késő jóvátenni mindezt – bölcselkedett, majd a szabad kezével megragadt az enyémet, így igyekeztünk a célunk felé, amiről természetesen fogalmam sem volt, hogy mi lehet az.
Aztán rövidesen a környék forgalma is megváltozott, autók jöttek mentek, hatalmas csokrokkal, pont mint amilyen JungKook kezében is volt, olyannal sétálgattak, és valami különlegesen sötét érzés fészkelte be magát a zsigereimbe. S amikor megérkeztünk a külváros legszebb temetőjébe, egyenesen futkosott a hátamon a hideg.
– Tudod, Kook – szólítottam meg félősen. – Ez nem éppen kellemes randi helyszín.
– Tulajdonképpen, nem randizunk, és nem lesz semmi bajod – válaszolta megvonva a vállát, és őszintém megmondva rosszul érintettek a szavai közömbössége.
– Nem randizunk? – vontam fel a szemöldököm.
– Nem – vágta rá. – Ha randizni vinnélek, akkor nem egy temetőbe vinnélek. Mindenesetre nekem éppen itt van dolgom, és sajnos, ez a legjobb helyszín arra, hogy a családomról meséljek, mármint ami maradt belőle. – Egy pillanatra elkomorodott, majd erősebben fogott rá a kezemre, hogy magával cipelhessen az egyre növekvő tömegben.
Amit meg tudtam állapítani a temetőről, hogy a sírok és az egész környezet igazán úriasan volt berendezve, mindenfelé friss virágok, égő gyertyák, és mindenfelé mesésen faragott márványtáblák. Mintha nem is valami sötét helyen, hanem múzeumban lettem volna. Egészen messze mentünk a bejárattól, a zöld övezet szívébe, ahol csupán elszórtan találtam egy-két sírhelyet. Az, ahová mi siettünk, egy sötétszürke márványsírhely volt, a kereszt helyén egy fekete-fehér kép, amit oldalról nem igazán láttam, csupán a síron lévő jellegzetes kék-fekete rózsacsokrok utaltak arra, hogy hol is járhatok. Nem messze ácsorogtam a helyszíntől, miközben JungKook művészi pontossággal elhelyezte a csokrot, melyet magam készítettem, majd lassan letérdelt a sírhely elé.
– Szia, Anya! – szólalt meg végül, a szemem pedig olyan sebességgel gyűltek meg könnyekkel, hogy azt hittem, egy egész tengert meg tudok majd tölteni a könnyeimmel. – Tudom, hogy már tegnap is voltam itt – folytatta a semmibe beszélve, pontosabban a képpel, melyet egy óvatos lépessel közelítettem meg. Kis híján felsikoltva, a szám elé kaptam a kezem, figyeltem meg a képen lévő mosolygós nőt, akinek arcvonásai rettenetesen hasonlítottak a fiúéra, talán ezért sem tudtam volna megmondani, hogy éppen az orvosom az édesapja, hiszen szinte úgy néz ki, mint az édesanyja, főleg a mosolya. Némán hallgattam, amint folytatja a monológját, melyet a szeretett szülője irányába intézett: – De most szeretnék neked bemutatni valakit... – Felém nyújtotta a kezét, melyet rettenetesen félve fogtam meg, majd közelebb húzott magához, így kénytelen voltam mellé térdelni. – Anya, bemutatom neked, azt a lányt, aki felforgatta az egész életemet. A neve HaeRa...
– Üdvözlöm! – mondtam, de annyira ostobán éreztem magam, így sandán a fiúra pillantottam. – Biztos vagy benne, hogy hall minket?
– Egészen biztos – bólintott, majd rám villantott egy visszafogott mosolyt. – Ő legalább meghallgatja minden bánatomat, nem úgy, mint apám.
– Apád nem rossz ember, csak orvos, ami miatt elég nagy rajta a nyomás – vélekedtem, Dr. Jeon érdekében.
– Ezt én megértem, de amikor szükségem lett volna rá, akkor is a munkáját választotta... helyettem...
– Mégis mi volt a baja? – érdeklődtem óvatosan, ügyelve arra, hogy ne tépjek fel újabb sebeket.
– Leukémia, az egyik legagresszívabb, leggyorsabb lefolyású, ami csak létezhet, mivel fél év sem kellett a betegségnek, hogy áttétessé váljon, és megölje őt – válaszolta szinte gyűlölködő hangon, amiről nem tudtam eldönteni, hogy ellenem szól, vagy csak a helyzetnek. – Mikor eltemettük, rettenetesen ki voltam készülve, apám a munkájába menekült, engem pedig nagyrészt a nagyapám nevelt fel.
– Ezt az érzést ismerem.
– Azt erősen kétlem – nevetett fel gúnyosan. – Neked élnek a szüleid, mindkettő.
– Amikor kiderült, hogy súlyos szívritmuszavarom van, már túl voltam két újraélesztésen, az apád egy szanatóriumba küldött volna Szöulba, a szüleim pedig inkább száműztek a nagymamámhoz. A szüleim arra sem méltattak, hogy meglátogassanak, hogy a szülinapomon felköszöntsenek, nem is érdekelte őket, mi van velem – fejtettem ki részletesen a helyzetet. – Ha nincs a nagymamám, akkor nem is tudom, hogy mi lenne velem.
– Nekem úgy tűnik, hogy nagyon aggódnak érted.
– Most, hogy minimális a túlélési esélyem, talán igen, de nem vagyok abban biztos, hogy ez a rengeteg stressz, ami ér manapság, annyira jót tenne.
– Én még mindig azt mondom, hogy orrba kellene vágnod, a nővéredet, és azt a szöszke lányt...
– BoRamra gondolsz? – vontam fel a szemöldököm. – Nem vagyok abban biztos, hogy az jó ötlet, hiszen tudod te is, hogy milyen aljas módon képes elbánni velem.
– Felőlem megfutamodhatsz gyáván is – válaszolta vállvonogatva. – Egyébként a nagyapám is ódákat zengett rólad, nem csak az apám... – váltott témát hirtelen.
– Ezt meg, hogy érted? – csodálkozva meredtem rá.
– Első sorban hogy nélkül... Másodsorban, apám a fejébe vette, hogy életben tart, csak nem tudom, hogy minek, a nagyapámat pedig legyőzted sakkban, ami nekem speciel jó, mert legalább nem fogja az én agyamat kikészíteni, ami önmagában sincs a legjobban.
– Azt akarod mondani, hogy az idős férfi, akivel tegnap sakkoztam az otthonban, az a nagyapád volt? – Kis híján még a vér is megfagyott az ereimben. Miért van az, hogy ilyen szinte összekapcsolódik az életem vele... Sors meglepően utállak...
– Pontosan. A vénember is kedvel téged. Sőt bárhová megyek, ahol ismernek téged, mindenki csak kedvel...
– Miért nem mondtad el az igazat anyudról? – faggattam áttérve egy másik témára, mert feltűnt az irigység a hangjában.
– Anyámról nem beszélek, mert az emberek rögtön sajnálni kezdenek. Utálom, ha sajnálkoznak, mert úgy sem tudnak semmit sem.
– Én nem sajnállak, mert apádtól tudom, hogy valójában milyen erős jellem van, olyan, aki semmitől sem riad vissza, de hogy nem bízol bennem, igazán rosszul esik.
– Mindösszesen egy személyt hoztam el ide eddigi életem során, csak rettenetesen kevesen tudják az igazat az életemnek ezen részéről – közölte velem az arcomat kémlelve.
– Akkor érezzem magam megtisztelve? – kérdeztem meghökkenve.
– De még mennyire – vigyorodott el, majd lassan feltápászkodott. – Mennünk kell, mert még van egy kis meglepetésem a mai napra.
– Nekem? – mutattam magamra fülig elvörösödve.
– Nem a harmadik lánynak, aki szembe jön velem – forgatta a szemét.
– Csak még egy kérdés – torpantam meg egy másodpercre. – Miféle betegségről beszél apád állandóan, amikor rólad van szó?
– Tudod, némi személyiségzavarral küzdök, és aggódik, hogy mikor fog előtörni belőlem a vadállat – válaszolta hatalmas vigyorral a képén.
– Ez nem hangzik túl fényesen – sápadtam el. – Minek hozod magaddal azt a virágot? – mutattam a kezében heverő csodaszép vörös rózsára.
– Mint mondottam, annak a lánynak lesz, aki jelenleg igen fontos szerepet tölt be az életemben – felelte némi nagyképűséggel, mire nagyon, de nagyon szerettem volna tarkón csapni. Kellemetlenül érzetem magam, mert bizakodtam abban, hogy nekem lesz, de ezek szerint még nem töltök be igazán fontos részt az életében. Nem baj, talán majd egyszer...
-
Amint útnak indultunk, néma megdöbbenéssel fogadtam, hogy ezúttal nem gyalog fogunk menni, hanem vonattal, és amikor nekem is vett egy jegyet, teljesen ki voltam akadva tőle. Utálom, hogy ennyire összezavar a tetteivel, mert egyáltalán nincs összhangban azzal, amit mond. Vasárnap kora délután volt, a hőmérséklet kellemes, és én egy olyan fiúval utazom számomra ismeretlen helyre, akit egyszerűen nem tudok hová tenni. Igazán mesés kilátások...
A vonatunk az egyik szomszédos szigetre vitt minket, ahol még sosem jártam, de az a zöld környezet, amikor a természet végre megindul az ébredésbe, a mikor a virágok lassacskán szirmukat bontják, egyszerűen élettel töltött el engem is. Szerettem a márciust, hiszen ilyenkor még képes volt az időjárás megtréfálni minket, bár úgy tűnt, hogy idén még a tavasz is sokkal korábban érkezett meg. Lassan közelített a cseresznyevirág-bál, amit kevesebb, mint két hét múlva fognak megrendezni, az iskolában a lányok már alig várják ezt az eseményt, hiszen az előtte lévő fotózást, amikor a tablóképeink elkészülnek, mindig profi stáb kezeli, beleértve a fodrászt, a sminkest és a hasonlókat. Ez az egész mindösszesen az olyan lányoknak tesz jót, mint BoRam és a klikkje, akik amúgy is azt hiszik, hogy ők a világ közepe. Tavaly sajnos kimaradtam a bálterem feldíszítéséből, illetve nem tudtam segíteni a drámakörnek a díszletek elkészítésének, de idén végre felhasználhatom a virágokkal kapcsolatos szerelmemet, és végre kikapcsolódhatok rendesen.
– Elárulod, hogy hová megyünk ilyen nagy elánnal? – kérdeztem JungKooktól, amint a fás-bokros területen, egy cseppnyi kitaposott ösvényen igyekeztünk, véleményem szerint egyenesen a sziget belseje felé.
– Muszáj neked elrontani a meglepetésed? – nézett rám szigorú pillantással.
– Miféle meglepetésem? Az a helyzet, hogy nagyon nem szeretem a meglepetéseket – vallottam be kínomban.
– Igazán nehéz a kedvedre tenni – sóhajtott lemondóan, majd megint nekiiramodott.
Nem volt mit tennem, csak követtem a kitaposott ösvényen, ám pár száz méterrel arrébb nagy hangzavarra, és olyan erős zajra figyeltem fel, amikor forró levegő segítségével nagy lufikat fújnak fel, olyan annyira nagyokat, melyek már szinte légballonnak számítanak. Hallottam egy helyről, ahol van ilyenre lehetőség, de olyan messziről szerettem volna elkerülni, amennyire csak lehetett. Aztán már láttam a tömeget, a gyerekeket a szüleikkel, aki hosszasan sorba álltak, hogy bejussanak a kapu túloldalára, az égen pedig színes hőlégballonok lebegtek, belém pedig az ideg költözött csupán, főleg amikor a fiú nem is a sorba állást választotta, hanem egyenesen a személyzeti bejáraton ment be.
– Ezért nagyon le leszünk szidva – súgtam oda, remegő hangon, amit Kook rettenetesen jót szórakozott.
– Lazíts már, HaeRa, kérlek! – intett nyugalomra, majd a személyzeti bejáraton túl egy hosszú folyosón haladtunk végig. Az egész épület fából volt, hatalmas lakkozott deszkák alkották a falakat. Ez meglepően tetszett, de valahogy sejtettem, hogy mire is megy ki a játék.
Rövid időn belül, már egy kisebb hátsó udvarba érkeztünk meg, ahol egy magas alak várakozott, aki ijesztően hasonlított az orvosomra, maximum pár évvel lehetett fiatalabb nála, és abban a pillanatban, amikor ismerősen üdvözölték egymást JungKookkal, kis híján rosszul lettem.
– Szeretném, ha elmagyaráznál mindent! – léptem Kook irányába.
– Igazad volt – szólalt meg a számomra ismeretlen férfi. – Valóban elég akadékoskodó típus.
– Az bizony – bólintott a fiú.
– Bemutatkozom – nyújtotta felém a kezét a féri. – A nevem Jeon JoonHo, és én vagyok itt jelenlévő fiatalember nagybátyja.
– A rokonod? – elképedve meredtem JungKookra.
– Igen az, Az apám, akit te jól ismersz... Na... Az ő öccse...
– Le kell, hogy üljek – jelentettem be szédelegve, meglepően sokként értek a jelen információk, és abban a szent pillanatban ájultan zuhantam a föld irányába.
-
Erős fejfájásra ébredtem fel, némi kellemes levendula illatot éreztem, mely alapos belélegzése enyhítette a fájdalmaimat. Lassan szenvedtem magam ülőhelyzetbe, és egy hasonló gerendahátban tartózkodhattam, mint amin előbb keresztülmentünk. Az első személy,a kit megpillantottam maga JungKook volt, aki a kezembe nyomott egy bögrét, mely visszafogottan gőzölgött és erős csokoládé illatot árasztott.
– Ha már ennyitől kiterülsz, mi lesz veled, ha röpködni fogunk – jegyezte meg elvigyorodva.
– Nem fogok röpködni – határoztam el magam. – Komolyan mondod, hogy az a tag a nagybátyád?
– Igen, az – bólintott. – Alig öt évvel fiatalabb, mint az apám, és olyan vállalkozást vezet, amiben állami engedéllyel fuvarozhat hőlégballonnal személyeket. Főként turistákat, igen szép összegért.
– Én nem vagyok turista, és nem fogok beszállni egy ilyen járműre – ellenkeztem. – Még akkor sem, ha olyan vezeti, aki ért hozzá.
– Csak ketten leszünk – hangzott a fölényeskedő válasza. – Itt meg a forró csokid, jót fog tenni.
– JungKook! – kiabáltam utána, de a fiú, mintha meg sem hallotta volna, kivonult a helyiségből.
– Örömmel látom, hogy felébredtél – üdvözölt nagy mosollyal az arcán JoonHo, aki még így is nagyon hasonlított Dr. Jeonra. – Hallottam, hogy éppen a bátyám páciense vagy – itt sandán pillantottam a mellettem ácsorgó Kookra. Tisztában voltam, hogy ő volt az áruló –, azt hiszem, hogy igazán jó kezekben vagy.
– Igazán sajnálom, hogy ennyire rosszul kezeltem a helyzetet – biccentettem szánakozóan, de a férfi jót szórakozott rajtam. Mennyire hasonlít ebben is JungKookra...
– Azt hiszem, hogy ez várható volt – nyugtatott meg végül. – Remélem, hogy kellemesen fogjátok magatokat érezni nálunk.
– Ha túlélem – sopánkodtam.
– Gyertek, megmutatom a ballonotokat! – intett, hogy kövessük, mire én villámló pillantást vetettem a fiúra.
– Ezért még számolunk! – suttogtam alig hallhatóan, mire Kook elvigyorodott.
Hosszasan meneteltünk a semmi közepén, a fű néhol enyhén rózsaszínes árnyalatot vett föl, a zöld különböző árnyalatai mellé, mindenesetre a szívem hevesebben vert, mint eddig bármikor. Aztán egy szivárványszínű hatalmas ballon hevert a fűben, egy nagy barna kosár pedig arra várt, hogy beszálljunk, és útnak indulhassunk, amit természetesen egyetlen sejtem sem kívánt.
– Biztos vagy abban, hogy jó ötlet, ha csak ketten leszünk benne – faggattam a fiút aggodalmasan.
– Nem kell aggódnod, JungKook ki van oktatva ennek kezelésére, jobban ért hozzá, mind gondold – tájékoztatott JoonHo higgadtan. – Érezzétek jól magatokat! Most mennem kell, itt találkozunk pár óra múlva.
– Pár óra? – elképedve néztem a távolodó férfi alakjára.
– Úgy két-három órát leszünk a levegőben, és ha jól meg minden éppen itt fogunk landolni – ismertette a dolgokat a Kook, majd megindult a kosár felé.
Ügyesen mászott be, én nem mertem még megközelíteni sem, majd ahogyan a fiú nagy komolyan nekilátott beüzemelni a szerkezetet, egyre közelebb mentem hozzá.
– Azt hittem, hogy egyedül fogok utazni – jegyezte meg, majd olyan sebesen ragadta meg a derekamat, és emelt be a kosárba, hogy tiltakozni sem tudtam.
– Ez egyáltalán nem tetszik – mérgelődtem. – Nem akarok meghalni.
– Így is, úgy is megfogsz. Csak így legalább kellemes élményben is lesz részed – állapította meg, majd rövid ügyködés után felsüvített a forró levegő, a láng is életre kapott, és pár pillanattal később már lebegtünk a föld felett.
A kosár szélébe kapaszkodtam, és amint elég magasan lebegtünk ahhoz, hogy rosszul érezzem magam, inkább lehunytam a szemem. Egy dolog azonban biztos volt, hogy JungKook meglepően tehetségesnek bizonyult a hőlégballon irányításában.
– Ha egész végig csukva tartod a szemed, lemaradsz mindenről – ragadta meg a kezeimet, és ejtette fogságba a sajátjával.
– Tudod, hogy tériszonyom van – mondtam a sírástól elfojtott hangon. – Miért kell mindig olyanra rávenned, amit nem akarok.
– Mert te valójában semmit sem akarsz, soha – jegyezte meg, majd éreztem, amint az arcomat is fogságba ejti. – Azt a helyzet, hogy valójában rettenetesen bírlak téged, Choi HaeRa, és szeretném, ha emlékeket gyűjtenél.
– Miért kell a teljes nevemet használnod? – pattant ki a szemem, de kár volt, hiszen olyan közel voltam az ő sötétbarna íriszéhez, hogy azonnal elvesztem ebben a kavargó mélységben.
– Mert így legalább figyelsz rám – felelte, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy az ajkai súrolták az enyémet, és elégedett sóhaj hagyta el a számat.
– Ne zavarj össze! – sütöttem le a szemem, és igyekeztem minél hamarabb megszabadulni a karjaiból. A tekintettem a padlón heverő rózsára siklott, és egyszerűen nem hittem a szememnek. – Mi a fenének cipeled az magaddal még mindig? Eddig még nem találtál rá arra a lányra, aki annyira fontos lenne számodra?
– De – vágta rá gondolkodás nélkül. – Itt áll előttem!
– Már megbocsáss, de én állok itt előtted... – fogtam bele, de abban a pillanatban inkább elhallgattam, mert akkor esett le igazán, hogy mit is mondott. – Ó, hogy ez én lennék?
– Aish, igazán nehéz a felfogásod – vigyorodott el, majd kikönyökölt a kosár szélére, és a messzeségbe bámult. – Anyám sírjánál is azt mondtam, hogy te vagy az a lány, aki felforgatta az egész életemet.
– Ha ennyire rossz hatással vagyok rád, akkor nem kell velem lenned. Különben is – fordítottam hátat neki mérgemben –, Hétfőtől letelik a fogadásunk idő tartama, már nem kell velem lenned egy pillanatot sem.
– Egy ideje már nem azért akarok veled lenni, mert köt az a fogadás, nem azért esett rosszul, hogy rám sem hederítesz, hanem azért mert kedvellek. Nem tudom, hogy miért, de jó veled lenni.
– Ugye tudod, hogy ez elég rémes szerelmi vallomás volt.
– Nem, azt azért nem mondanám, hogy szerelmes is lennék, de jó úton haladsz – javította ki maját, majd felvette az a bizonyos virágot. – És mondhat bármit az a szépfiú – utalt JiMinre – ennél sokkalta többet is megérdemelnél, mint egy nyomorult gaz...
– JiMin nem rossz ember, csak valami miatt ilyennek kell lennie – vettem a védelmemre azonnal. – Remélem, idővel nem lesz ennyire szemét velem.
– Csak próbáljon meg bántani téged – vont magához védelmezően JungKook, mire kis híján egy rákszínét vettem magamra. – Soha sem fogom hagyni, hogy valami bajod essen.
– Ugye nem akarsz üres ígéreteket tenni, már megint? Tudod, ha nem vagy a halálodon, ahogy eddig hittem, akkor nem is kellene, ha jobban belém esnél, vagy épp én beléd...
– Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát.
– Ne felejtsd el, hogy a szívem helyén egy időzített bomba van – jegyeztem meg, majd éreztem, ahogyan egy árva könnycsepp végigszalad az arcomon, amint félve ugyan, de a messzeségbe pillantottam, elmerülve abba, hogy valójában milyen meseszép a táj...
-
Mindennemű félelmemet legyőztem, hiszen a magasság már nem bánt, de rettegek attól, hogy fájdalmat okozok JungKooknak azzal, hogy hamarabb dobom fel a talpam, mint kellene. Talán még azon az estén, a vasárnap estémen, gondolkodtam el azon, úgy őszintén, mi lenne, ha mégis vállalnám azt a műtétet, hogy úgy szerethessem Kookot, ahogy megérdemelné... Annyi mindent tett már értem, nem kellene ezt viszonzatlanul hagynom...
Hétfőn ugyan félve mentem be a suliba, egyedül, és még a horgonyomat sem láttam. Aztán természetesen BoRamtól is rettegtem, nem éreztem magamban annyi bátorságot, hogy kiálljak magamért, ám szerencsére, mivel későn érkezett be osztályfőnöki órára, fellélegezhettem némiképpen.
– Nos, mint tudjátok – fogott bele a tanár, a negyvenes nő, akiről el nem tudtam képzelni, hogy családja van, olyan besavanyodottnak tűn mindig is. – Jövő héten pénteken tartja iskolánk a végzősök bálját, vagyis ez lesz a ti napotok. Most szombaton kerül sor a fotózásra, egész nap itt az iskolában a legprofibb személyzet vár titeket, hogy minél szebbek legyetek.
– Van, akin ez sem segít – dalolta BoRam rám pillantva.
– Ezen felül a díszterem feldíszítésére szeretnék kérni önként jelentkezőket.
– Én szívesen segítek – tettem fel a kezemet.
– És van ismerősöd esetleg, aki virágokkal foglalkozik – faggatott a tanár. – Vagy esetleg valamelyikőtöknek, hiszen rengeteg virágra, és egyéb kellékre szükségünk lesz, legalábbis a drámatanárnő erre ért. Idén is ő fog segíteni a díszlet megtervezésébe, és a díszítés kivitelezésében.
– Igen, van – vágtam rá. – Sőt van némi tapasztalatom a virágkötés terén is.
– Na, ezt örömmel hallom – mosolyodott el a nő, és kivételesen őszintének is tűnt. – Akkor HaeRa te elszel a fősegédje Miss Kangnak. Aztán tisztáznunk kellene azt a tényt, hogy külsősök ezúttal sem jöhetnek, csak az iskolánk diákjai, nektek, végzősöknek ingyenes belépést biztosítunk, kaptok is karkötőt, amikor beléptek, ám a többieknek jegyet kell venniük.
A tanárnő belelendült a történet mesélésbe, hogy miért is van erre szükség, én pedig a pad alatt üzenetet írtam Yunha-nak, hogy találkoznom kell vele, hiszen nagy megrendelést intéztem neki virágügyben.
– Most a szeretődnek írsz? – hallottam meg BoRam negédes hangját a közelemből.
– Nincs olyanom, és semmi közöd hozzá – vágtam rá, majd sebesen lezártam a telefonom kezdőképernyőjét.
– Tudod, amikor megtudtam, hogy te készítette azt a csokrot, amit JiMin-ssi nekem szánt, amiért én olyan különleges vagyok, inkább felgyújtottam, mintsem a szobámban legyen – gonoszkodott vele a lány, mire fájdalmasan összerándult a szívem a mesés virágok miatt. – Nem is volt szép az a csokor, talán csak azért volt olyan ronda, mert te hozzá értél, pedig az előzőek olyan gyönyörűek voltak.
– Az előző négyet is én készítettem, ahogy most is – tájékoztattam, csak akkor nem tudtam, hogy egy olyan lánynak lesz, aki semmit sem képes értékelni.
– Talán nekem is ott kellene lennem a terem díszítésénél, elvégre én leszek a bálkirálynő, én leszek az est fénypontja – fényezte magát a lány, mire hitetlenkedve néztem rá. – Tanárnő! – zavarta meg BoRam a nagy mesélésben.
– Igen, Miss Han! – adott neki szót a nő.
– Én is szeretnék segíteni a díszítésben – ajánlkozott fel. – Talán nekem jobb a szépérzékem, mint ennek a meztelen csigának! – vágott be egy grimaszt, majd megjátszott undorral pillantott rám. A klikkje jót vihogott a megjegyzésen, miközben én majd elsüllyedtem volna szégyenemben.
– Abban az esetben lehet róla szó, ha megtanulsz tisztelettel beszélni a társaiddal. Majd visszatérünk rá – utasította a nő szigorúan. – Kérj bocsánatot, HaeRa-tól!
– Még mit nem! – dölyfösködött a lány, majd tüntetően hátat fordított nekem. – Nem vagyok hajlandó, egy olyan jelentéktelen kis senki miatt törni magam, mint ez a csiga!
A tanárnő nem foglalkozott tovább a lánnyal, és annak megregulázásával, csupán újabb témáról kezdett el beszélni, én pedig úgy vártam a csengetést, mint száraz évszakban az esőt...
