19. fejezet

Szinte beleremegtem a csókjába, amikor viszonozni kezdte a hirtelen jött kezdeményezésemet, és olyan gyengéd érzékiséggel volt képes csókolni, hogy azt hittem öt méterrel lebegek a föld felett. Annyi mindent szerettem volna tudni róla, a múltjáról, és természetesen mindent szerettem volna tudni a betegségéről. Kissé kifulladva váltunk el egymástól, de olyan boldogság ragyogott az arcán, amit elég régen nem láthattam.

–        Ilyenkor jövök rá, hogy valójában mennyi mindent nem tudok rólad – jegyeztem meg csendesen.

–        De majd fogsz tudni – helyeselte a feltevésemet.

–        És megannyi kérdésem lenne hozzád...

–        Ez sem ér váratlanul – nevetett fel, majd finoman megragadta a csuklómat. – Choi HaeRa, te mindig tele vagy kérdéssel!

–        Nem óhajtasz leszokni arról, hogy a teljes nevemet használd? – néztem rá felvont szemöldökkel. – El tudod te képzelni, hogy mennyire bosszantó?

–        Te is bosszantó vagy, még sem emlékeztetlek rá. Gyere menjünk!

–        Hová akarsz menni így? – néztem végig magamon, mivel még mindig az édesanyja ruhájában voltam, erről is lettek volna még kérdéseim, sőt nem voltam abban biztos, hogy jó ötlet végigvágni a városon ilyen elegáns öltözetben.

–        Szerintem tökéletese vagy így is – mosolyogva mért végig. – Még mindig úgy festesz benne, mint egy királynő.

–        Az lehet, de amiért tönkretettem BoRam varázslatos estéjét, nem fogja megkönnyíteni az életem megmaradt részét – sóhajtottam lemondóan, miközben JungKook kezét fogva kifelé indultunk a labirintusból.

–        Talán így van, de majd vigyázok rád.

–        Ez csodás, de azt sem tudom, hogy meddig élvezhetem a társaságodat, nem tudok semmit sem, még arról sem, hogy miféle betegség ez, amivel küzdesz. Bár sejtem, de szeretném, ha elmondanál mindent.

–        El fogom mondani, teljes őszinteséggel válaszolni fogok minden kérdésedre, de ehhez először el kell mennünk egy nyugodt helyre – hangzott a válasz.

–        Ugye nem gyalog fogunk menni, arra a titokzatos helyre? – megbotránkozva néztem rá. – Ugye tudsz róla, hogy nem gyalogolhatok sokat egyhuzamban?

–        Az előbb nem úgy tűnt – tájékoztatott némi gúnyos éllel. – Az előbb futókat megszégyenítve futottál el az útvesztőbe.

–        Az lehet, de akkor össze voltam zavarodva, és meg is lett az eredmény – védtem meg magam. – Megjegyzem, hogy még mindig nem érzem magam túl jól.

–        Ha majd elfáradtál, akkor majd viszlek a karjaimban – ajánlotta fel. – Vagy megyünk busszal.

–        Az csodás lesz – forgattamn a szemem. – Mindenki hülyének fog nézni minket, amiért ilyen hacukában indultunk útnak.

–        Senkinek semmi köze ahhoz, hogy miképpen öltözöl, vagy éppen élsz – jegyezte meg nagy bölcsen, mire meghökkenve meredtem rá.

–        Néha igazán meg tudsz lepni.

–        Igyekszem – vigyorodott el némiképpen önelégülten, amiért legszívesebben fejbe vertem volna.

–        Amúgy – fogtam bele a faggatózásba, amint kiértünk az egyik forgalmas útra. – Hogyan sikerült megszerezned éppen azt a két belépőt? Tényleg elloptad őket?

–        Hát mondhatjuk így is – vakarta meg a tarkóját a zavarában. – Bár annyira nem volt félelmetes a történet – tette hozzá, az elsápadt arcomra pillantva. – Csupán saikerült egy időben a mosdóban lennem JiMinnel, és kint hagyta a zakóját a tükör mellett. Akkor vettem észre, hogy éppen olyan, mint az enyém, csak a virágdíszítés más, így sebesen lecseréltem, majd mintha mi sem történt volna fogtam az övét és kisétáltam vele.

–        De honnan tudtad, hogy éppen abban vannak a belépők? – őszinte elcsodálkozással néztem a fiúra.

–        Láttam, hogy a belső zsebbe teszi őket, én pedig, nagyon, de nagyon szerettelek volna látni téged ebben a ruhában.

–        Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez tényleg az édesanyádé volt – fogtam meg a szoknyám két szélét, és kezdtem el lóbálni, ahogy a gyerekek, amikor egy csinos ki ruhát kapnak.

–        Hát annak is meg van a maga története.

–        Akkor azt is hallani szeretném.

–        Aish, te lány, tényleg tele vagy kérdéssel – sóhajtotta.

–        Miért? Van még időnk.

–        Az idő az, amiből sajnos így is elég kevés van, mindkettőnknek, de ha veled tölthetem azt is kis időt is, akár azzal, hogy válaszolok a végeláthatatlan kérdéseidre, akkor már is boldoggá tettél – mondta mosollyal az arcán, majd nyomott egy gyors puszit az arcomra, mellyel elérte az, hogy azonnal fülig vörösödjek.

 

Egy darabig gyalog mentünk, a számomra ismeretlen hely felé, és egyetlen pillanatra sem engedte el a kezem. A lábam ugyan égett abban a rémes szandálban, amit a ruhámhoz kaptam, ám az fele annyira sem keltette fel a figyelmet a járókelők körében, mint a gyönyörűséges ruhám. A buszon is mindenki alaposan megnézte a kettősünket, mintha valami szökött bűnözők lettünk volna, kis híján összesúgtak a hátunk mögött, s kezdtem kissé zavarban érezni magam. Épp ezért is vártam annyira, hogy végre leszállhassunk a buszról, kezdett rettenetesen fojtogató lenni a légkör. Rövid séta után a Busan egyik legszebb múzeuma előtt álltunk meg, valahogy sejthettem volna, hogy valami hasonló helyre fog vinni.

–        Biztos vagy benne, hogy ilyen későn is van vendégfogadás? – vettetem fel, amint JungKook nagy lendülettel megindult az ajtó felé.

–        Az a részleg, ahová mi megyünk, az éppen éjjel van nyitva – közölte a tényeket, majd további mondandó nélkül menetelt az ajtó felé.

A magas kőoszlopok igencsak antik hatást keltettek bennem, nem is értettem, hogyan tud egy ilyen réginek tűnő épület beilleszkedni egy modern légkörbe. Nem volt nagy a sor, de itt is megbámultak, s annyira untam, hogy legszívesebben visszafordultam volna, hogy minél hamarabb hazamehessek. Amint a fiú vett két belépőt, ismét magával vonszolt, és a harmadik emeletre siettünk. Egy egészen különös kiállításra vihetett, mert olyan szigorú biztonsági rendszeren kellett keresztül mennünk, hogy el voltam képedve.

–        Mégis miféle hely ez? – fordultam kérdő pillantással JungKook irányába, aki nem mondott semmit, csak egy mozdulattal belökött az ajtón túlra.

 

Az első dolog, amit megéreztem a mesterséges fény, az elképesztő meleg, illetve a szinte elviselhetetlen páratartalom. Kikövezett járda vezetett beljebb, amin félve indultam meg, ám amikor megláttam a trópusi környezet, az orchideákat, illetve a megannyi színes gyönyörű virágot majdnem elájultam. De ez még mindig semmi volt ahhoz képest, amit beljebb érve tapasztaltam. A körülöttem repkedő ezernyi lepkét, melyek különböző színben és méretben voltak ott... Egészen közel voltak hozzám, azt sem tudtam, hogy hová kapjam a fejem, abban a pillanatban annyira le voltam nyűgözve, hogy még a közeledő végről is megfeledkeztem. A következő másodpercben arra eszméltem fel, hogy JungKook összekulcsolja az ujjait az enyémekkel, és arra ösztökél, hogy kövessem, de a lábaim nem igazán akartak engedelmeskedni neki.

–        Na, hogy tetszik? – faggatott, amit végre sikerült magamhoz térnem.

Egy kis tisztást közelítettünk meg, ahol elegáns padok is voltak kihelyezve, hogy onnan is figyelhessük a repkedő szépségeket. Nem is igazán figyeltem a fiúra, inkább kinyújtottam a kezem, bízva abban, hogy legalább az egyik lepke engem is megkörnyékez, és nem is kellett sokat várnom, hiszen az egyik hatalmas, kékes-fekete színváltós pillangó megpihent a mutató ujjamon, ahonnan pár pillanattal később röppent csak tovább. Ámuldozva figyeltem az útját, úgy éreztem magam, mintha valami álomba csöppentem volna.

–        Nos, úgy látom, hogy sikerült téged lenyűgöznöm – jegyezte meg a fiú, némi csalódottsággal a hangjában.

–        Bocsánat! – mondtam felhajtott fejjel. – Csak ez annyira... hihetetlen...

–        Csak annyira, mint te – bókolt változatlanul, én pedig szokásomhoz híven elvörösödtem. Tudtam, hogy tetszeni fog, de azt nem, hogy ennyire.

–        Szeretem nézni a pillangókat, olyan törékenyek, és mesze szépek. Meg épp olyan múlandóak, amilyen az életem... – komorodtam el a messziségbe révedve.

–        Az enyémnél nem jobban – válaszolta a fiú hasonló komorsággal.

–        Tudod – gondolkodtam el egy pillanatra. – Nem szeretném megkérdezni, hogy mennyi időd van hátra, mert ezt nem lehet jól megkérdezni... – magyarázkodtam összezavarodva. – De mégis tudnom kellene, hogy mire készüljek...

–        Sajnos nem elég! – hangzott a válasza.

–        De pontosan? Vagy ezt nem lehet pontosan megmondani? – hunyorítottam rá aggodalmasan.

–        Hát nem lehet, mert változatos tünetek mellett dobhatom fel a talpam.

–        Tudod, ez rettenetesen hangzik – szomorúan néztem rá.

–        Tisztában vagyok vele, és azzal is, hogy a mesés környezet nem enyhítheti egy kicsit sem a helyzet komolyságát – sóhajtott lemondóan.

–        De az, hogy itt vagy velem, ebben a pillanatban, az igen nagyon sokat jelent – erősítettem meg abban az érzésben, hogy ő is fontos számomra, nem csak én neki. – Csak szeretném tudni, hogy mit szeretnél tőlem pontosan?

Olyan sebességgel ejtette fogságba az arcomat, hogy reagálni sem tudtam rá. Szinte éreztem a lélegzetét a nyakamon, és az összes szempilláját meg tudtam volna pontosan számolni. Igyekeztem kerülni a tekintetét, de abban a közelségben ez egyszerűen lehetetlen volt. Inkább csak hagytam, hogy elvesszem a mélybarna íriszében, és megtalálhassam a lelki békét.

–        Szeretném, ha boldoggá tennéd életem utolsó három hetét – jelentette be végül, és azt hittem, hogy abban a pillanatban megszakad bennem valami. Három hét... Mindösszesen ez járt a fejemben, mint valami mantra...

–        Három hét? – kérdeztem vissza remegő hangon. Erre abszolút nem voltam felkészülve, és érzetem, ahogy kis híján megfojt a sírás, amit eddig sikeresen visszatartottam, ám egyre nehezebben ment... Több időt... több időt akarok vele tölteni, még akkor is, ha nekem sem valószínű, hogy több maradt, bár azt csak is kizárólag magamnak köszönhetem.

–        Annyi, legalábbis a legutóbbi információim szerint, de nem tud érdekelni – vonta meg a vállát, amint elengedett.

–        De mégis mi ez, és hogyan, meg miért??? – Tele voltam kérdéssel, össze voltam zavarodva, és egyszerűen nem voltam képes arra, hogy feldolgozzam a hallottakat. – Nem akarlak ilyen hamar elveszíteni...

–        Tudom – simított végig az arcomon, egy lágy mosollyal kiegészítve a mozdulatát- – De lehet, hogy még annyi sem. Egy biztos, hogy nem akarom, hogy végig nézd a halálom, vagyis lehet, hogy még annyi sincs, még három hét sincs.

–        De én melletted akarok lenni – erősködtem. – Segíteni szeretnék.

–        Az is lehet, hogy ki sem fogok tudni kelni az ágyból, vagy lehet, hogy kómában leszek, vagy olyan gyengeséggel fog társulni, hogy két lábon járó, végtelenül lesoványodott zombi leszek... Semmit sem tudok...

–        És az orvosod sem tud tenni semmit? – faggattam egyre jobban összeszoruló szívvel. – Meg mi a fene ez? Azt mondtad, hogy felfalja az agyad? Ez valamiféle agydaganat lehet?

–        És bingó! – mondta egyszerűen. – És végső stádiumú, meg elég agresszív fajta, ha alig egy év alatt kiújult, és kinyír...

–        Kiújult? – haraptam rá az egyik szóra, ami talán a legfontosabb volt mindközül. – Tehát egyszer már volt ilyened, és kigyógyultál belőle, akkor most miért nem tudnál?

–        Ez hosszú történet – sóhajtott fel keserves éllel.

–        Talán annyi időnk még van, hogy most elmondj mindent – sürgettem. Tudni szerettem volna róla, mindent, amit csak tudtam, hiszen nem lehetett tudni, hogy mikor fogom végleg elveszíteni őt... Omona, hogy mennyire nem akarom, hogy ez bekövetkezzen...

–        Még egészen kicsi voltam, azt hiszem, két éves lehettem – fogott bele, én pedig elképedve hallgattam a szavait. – Amikor hasonló tünetekkel, mint most, kórházba kerültem. Akkor derült ki, hogy mi is a bajom. Aztán az első sikertelen kemoterápia után, inkább felnyitottak, és eltávolították a tumort, ami igen szépen beékelődött az agyamba. Végül csak a biztonság kedvéért kénytelen voltam kemoterápiára járni, de legtöbbször annyira rosszul voltam, hogy meg akartam halni, mindezt három évesen. Természetesen nem volt hajam, gyenge voltam, és mindenki engem csúfolt.

–        Tehát ezért hordod azt a sapkát mindig mindenhol – állapítottam meg összerakva a képet.

–        Részben – bólintott. – Az volt az egyetlen mentségem, valamiféle védelem, és a mai napig is szívesen hordom, mert anyámra emlékeztetet. Ugyanis tőle kaptam még gyerekként.

–        Ezek szerint nem gyógyultál meg teljesen a sok szenvedés árán sem.

–        Gyógyultnak nyilvánítottak, alig egy éve, amikor egyik pillanatról a másikra rosszul lettem, és összeestem, akkor derült ki, hogy ez az izé, ismét kiújult, és az orvosom ezúttal is elküldött volna kemoterápiára, én viszont nem menetem el, sőt még ellenőrzésre sem.

–        Ha vállalod, talán még éveket is nyerhettél volna – vágtam a fejéhez gorombán.

–        Tévedsz! – mordult fel dühösen. – Minimális esélyem lett volna hosszabb életre, akár akkor vállalom, akár most... Én nem szenvedek újra...

–        De most én is itt vagyok, és segítenék abban, hogy ne legyél egyedül.

–        Anyám is mellettem volt mindig, őt is elveszítettem, téged nem akarlak.

–        Engem nem fogsz... – mosolyodtam el, pedig legbelül szinte tomboltam fájdalmamban. – De én el foglak téged.

–        Talán, de akkor is szeretném, ha velem lennél, egészen addig, amíg csak lélegzem. Megint olyan szerelmes pillantással nézett rám, hogy azt hittem abban a pillanatban megint csak megszűnök létezni... – Meg tudod ez ígérni nekem?

–        Nem szeretem az üres ígéreteket – mondtam könnyes szemmel, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. – De ha ettől jobban fogod érezni magad, akkor legyen... Megígérem neked, hogy melletted leszek...

-

 

Nehéz csend telepedett kettőnkre, amint megindultunk kifelé a múzeumból, magunk mögött hagyva a lepkeáradatot. Maradtam volna még szívesen, de valahogy túl sok volt nekem az információ. Egy olyan fiúba estem bele, aki éppen annyira halálra van ítélve, mint én... Vagy nem is azt érzem, amit hiszek, hanem csak sajnálom őt azért a sok mindenért, ami történt vele.

–        Szeretnél haza menni? – kérdezte, amint befordultunk abba az utcába, ahol ő lakik. Ugyan negyedórán belül otthon lehettem volna, de határozottan nem vágytam a családomra, jelenleg arra vágytam, hogy magam mellett tudhassam JungKookot, ameddig van lehetőségem erre, megragadva minden egy pillanatot.

–        Mert van más választásom is? – vontam fel a szemöldököm reménykedve.

–        Természetesen van – vigyorodott el, majd megragadta a kezemet, és sietősebbre vette a lépéseit, hogy minél hamarabb megérkezhessünk hozzá.

Immár a második estémet tölthetném nála, de jelenleg éppen annyira felkészületlen voltam az öltözék terén, mint legutóbb... Amint kinyitotta az ajtót, odabentről halk beszéd hangja hallatszott, épp olyan, mint amikor bekapcsolva maradt a tévé, és valami beszélgetős műsor megy benne. Egy pillanat erejéig aggódtam, hogy valami fontos értekezést zavarunk meg, de abban a minutumban elszállt ez az érzés, amikor a feltételezésem beigazolódott. Csupán a nappaliban ment a tévé, vagy biztos voltam abban, hogy Dr. Jeon is otthon van.

–        Máris vége a bálnak? – lépett ki a konyhából a férfi, és megdöbbenve nézett ránk, bár főként rám. – Á, HaeRa, micsoda kellemes meglepetés – mosolyodott el, és a mosolya valóban elég őszintének tűnt, mint aki tényleg nem számított arra, hogy én is megjelenek. – Igazán merész a hajszíned, és – egy pillanatra még jobban megdöbbent, amikor alaposabb végigmért. – Mit keres rajtad JungHwa menyasszonyi ruhája?

–        JungHwa? – értetlenül néztem a mellettem ácsorgó fiúra.

–        Az anyám – vágta rá közömbösen.

–        És hogy milyen ruha? – Nem hittem a fülemnek.

–        Ez viselte a feleségem, anno húsz évvel ezelőtt, bár nem emlékszem arra, hogy ennyire csillogó lett volna, de határozottam ugyan az – magyarázta a férfi.

–        Doktor úr, sajnálom, én nem tudtam – hebegtem-habogtam összevissza. – Azonnal leveszem, és tényleg sajnálom, hogy megsértettem ezzel valamilyen emléket...

–        Tudom, hogy JungKook műve – nyugtatott meg. – És hagyd csak, neked épp olyan jól áll, mint neki. Igazán szép vagy benne!

Nem tudtam reagálni rá, csupán álltam ott, mint valami szerencsétlenség, és rettegtem attól, hogy ezek után tényleg utálni fog engem is, még akkor is, ha valóban a fiának a műve.

–        Ha éhesek lennétek, amit kétlek, van kaja a hűtőben – zárta meg a kínos csendet Dr. Jeon. – Megyek, lefekszem. Ti pedig legyetek jók, és jó pihenést! – Itt kacsintott egyet, amit épp olyan megdöbbenéssel fogadtam, mint JungKook.

–        Gyere! – fogta meg a kezem a fiú, és egyenesen a szobája felé vonszolt. – Vagy szeretnél enni esetleg!

–        Nem hiszem! – ráztam meg a fejem. – Miért nem árultad el, hogy ez – mutattam a ruhámra. – Hogy ebben ment férjhez anyud! Ez egy olyan érték, amit megsértettem.

–        Higgadj már le! – vont magához közelebb, és nevetve lehelt egy apró csókot a fejem búbjára.

–        Nem tudok! – léptem be a szobájába nagy lendülettel, majd fél kézzel már a ruha hátulján lévő cipzárral küzdöttem. – Segíts levenni rólam ezt az izét! – utasítottam, miközben nagy kínlódások közepette voltam, amit a fiú nagyon szórakoztatónak vélt.

Mindösszesen az éjjeli szekrényen lévő lámpa égett, szerény, narancsos fényt szórva a szobába, de ezzel együtt hihetetlenül hangulatos légkört teremtett. JungKook készségesen segített, a mögöttem helyezkedett el, egészen közel hajolt a nyakamhoz, s határozott mozdulattal húzta le a cipzárt, hogy ki tudjak bújni a ruhámból.

–        Jól meggondoltad? – suttogta a fülembe, mire kis híján összerezzentem. A hangja olyan volt, mint valami sejtelmes dallam, ami lassan kúszott fel a sejtjeimben, felborzolva vele az eddig összes nem létezőnek hitt érzékemet.

–        Ez nem az enyém, és ha tudom, hogy milyen fontos ez apádnak, inkább nem fogadom el – tettem egy lépést előre, hogy a karjaimat is kiszabadíthassam.

–        Csak, hogy nem csak apámnak fontos, hanem nekem is – ismerte el. – Bár nem láttam élőben anyámat ebben, mert akkor még csak tervben sem voltam, de képek vannak róla. Tehát látni szerettem volna élőben is, hogyan mutat egy olyan csodálatos lányom, mint amilyen te vagy-. Akár tetszik ez apámnak, akár nem, a másik meg... Ha – folytatta megint a fülembe suttogva. – Ha most megválsz tőle, igen sok mindent láthatok belőled.

–        Hogy érted ezt? – értetlenül meredtem rá, de amint a hatalmas alsószoknya tenger is földet ért, én pedig ott álltam szál fehérneműben, azonnal a céklaszínéhez kezdtem hasonlítani, s kis sikoly keretében kaptam magam elé az eddig a földön heverő ruhát. – Omona! Ne leselkedj!

–        Leoltsam a lámpát? – ajánlotta fel, de kis híján majd meg fulladt a nevetéstől, sőt nem is zavartatta magát, csak vontatott tempóban neki látott vetkőzni.

–        Most meg mire készülsz?

–        Lassan aludni, vagy van valami más terved is? – terült el egy perverz vigyor a képén.

–        Nem, nekem nincs! – Azonnal olyan szinten zavarban voltam, hogy már megbántam, hogy vele jöttem, és nem mentem haza.

Olyan csigalassúsággal mászott be a takaró alá, és oltott el az egyetlen fényforrást, hogy azt hittem, ott fogok megőszülni. Végül, amit sötét lett bent, fogtam a ruhát, és elvettem magam elől, de arra természetesen nem gondoltam, hogy semmit sem fogok látni.

–        Hová tehetem ezt az izét? – utaltam az édesanyja ruhájára. Még a nevén sem mertem nevezni, hiszen ez nem egy estélyi ruha volt, vagy báli, ez egy menyasszonyi ruha, a szentségit. Nekem nem szabadna egy ilyenbe belebújnom, sőt nem egy ilyen értékkel bíróéba.

–        Csak tedd a fotelba! – mondta álmos hangon, majd hirtelen felvillant a fény, a szívverésem pedig azonnal felgyorsult. Sebesen lehajítottam oda ahová kérte, majd igyekeztem minél jobban eltakarni magam. Nem voltam meztelen, közel sem, olyan mintha egy bikiniben lettem volna, de nem mutattam még soha ennyit magamból senkinek, főleg nem egy fiúnak. Bár jelen esetben annyival komolyabb a dolog, hogy igazán kedvelem JungKookot, sőt talán azt is állítani merem, hogy szeretem őt, legalább erre a rövid időre, amit a sors adott nekünk.

–        Nem merészelj rám nézni sem! – förmedtem rá, amíg bemásztam mellé a takaró alá.

–        Tudod – vont magához közelebb, a kezét a derekamon éreztem. – Ha nem leskelődhetek, kénytelen leszek a kezemmel felfedezni azt, amit eddig látni szerettem volna.

Hatalmasat nyeltem, amint leesett, hogy mire is gondol, de bíztam abban, hogy nem fog semmi olyanra rávenni, amit nem szeretnék... Vagy szeretném... Magam sem tudom...

 

-

 

A hátamon feküdtem éppen, amikor arra ébredtem fel, hogy forró lélegzet csapódik a nyakamra, majd ugyan ilyen forró ajkak tapadnak a bőrömre, és minden egyes csók után lángolt a bőröm. Amint kinyitottam a szemem, JungKookkal találtam szemben magam, a kora hajnali napfény visszafogottan világította meg a szobát, tehát jól kivehető volt, hogy a fiú felettem terpeszkedett, az egyik kezével támaszkodott a másikkal pedig... Ha eddig nem voltam összezavarodva, akkor most sikerült minden eddiginél jobban, mert a szabad kezével felfelé siklott a lábamon, és el sem tudtam képzelni, hogy viszi ezt véghez, de a felfelé kalandozó kéz, már a combom belső részénél járt, és olyan finoman hajtotta végre, hogy kezdtem megőrülni. Aztán a másik combomra tért rá, utána egyre jobban közeledett felfelé, a hasamon át, végül egészen a melleim alsó vonalánál, de rajtam volt az a bizonyos melltartó, amivel nem tudott jobban hozzá férni. Persze tudtam, hogyha nagyon akarná, már megfosztott volna mindentől, de ehelyett csak finoman incselkedett velem. A nyakamba mélyesztette a fogait, ügyelve arra, hogy ne legyen durva, de olyan szenvedélyes érzések kezdtek el terjedni a testem különböző pontjaim, hogy azt hittem, abban a pillanatban megszűnök létezni. Aztán hevesen csapott le az ajkaimra, olyan tűzzel csókolt meg, hogy akármennyire igyekeztem vele felvenni a versenyt, sokkalta több tapasztalattal rendelkezett, mint én. Épp ezért is sodródtam az árral... Apró csókokat hintett, először kulcscsontomra, majd egyre jobban haladt lefelé, szinte elveszve a kebleim azon részébe, amit a megmaradt ruhadarab nem fedett, ám amint éreztem, hogy az a keze, amin nem támaszkodik, már a hátamnál matat, és olyan gyakorlattal kapcsolta ki a melltartómat, hogy elképedve néztem rá.

–        Ezt most muszáj volt? – néztem rá villámló pillantással.

–        Bocsáss meg! – mormolta a fülembe, megszakítva a felfedező túrát a testemen. – De annyira csodálatos vagy, hogy nem bírok betelni veled.

–        Ugya tudod, hogy még sosem voltam senkivel sem – figyelmeztettem. – Az észrevettem, hogy neked van tapasztalatod, de nekem nincs. Arról nem is beszélve, hogyha megterhelem a szívem, akkor bele is halhatok.

–        Semmi olyat nem fogok tenni, amit nem akarsz, ha nem akarod, hogy folytassam, akkor nem fogom – hajolt távolabb tőlem, és onnan kezdte el fürkészni az arcomat. – Csak tudod, lehet, hogy egy hét múlva már nem leszek ennyire életerős, nem tudom, mi lesz velem...

–        Tudod – simítottam végig az arcán. – Tudom, hogy sietsz, és a pillanatnak élsz.

–        Neked sem ártana – közölte velem hidegen. – Ha tisztában vagy azzal, hogy nem akarsz élni, akkor nem mindegy, hogy most halsz meg, vagy két héttel később.

–        Tulajdonképpen nem erről volt szó – vetettem ellen. – Én csupán... félek – ismertem el a könnyeimmel küszködve.

–        Mitől? – horkantott fel gúnyosan.

–        Hát sok mindentől. Nézd, JungKook, én kedvellek, sőt talán szeretlek is, és... – Nem tudtam magam rendesen kifejezni, és ez rettenetesen bosszantott. – De nem sok mindent tudok erről az egészről...

–        Tartsak felvilágosítást?

–        Nem, nem ezt mondtam – Olyan kínosan éreztem magam, ahogy eddig soha, szerettem volna elsüllyedni szégyenemben.

–        Ha attól félsz, hogy pokoli fájdalmaid lesznek, meg ilyenek, esetleg hogy bántani foglak – győzködött minden egyes szavával, és egyre közelebb s közelebb mászott, szinte már ugyanabban a pozícióban volt, mint az előbb, arról nem is beszélve, hogy ez a közelsége már épp elegendő volt ahhoz, hogy a testem megteljen az elfojtott vágyakozással. – Hát a fájdalommal nem tudok mit tenni, de ígérem, hogy vigyázni fogok rád.

–        Tudod, most ettől nem érzem magam jobban – közöltem vele. – Meg tudod, elég szégyellős vagyok...

–        Csinálhatjuk a takaró alatt is – vigyorodott el, majd hevesen csapott le az ajkaimra.

 

Egy dologban biztos voltam, hogy akartam őt, mindennél jobban, de azzal is tisztában kellett lennem, hogy valamikor túl kell esnem ezen az egészen. Hogy vigyázni fog rám, abban sem kételkedtem, és nem lehet tudni, mikor lesz legközelebb egy ilyen jó alkalom, hogy megtegyem. Elvégre eszem ágában sincs szűzen meghalni, ha kellenek az élettapasztalatok, mielőtt meghalok, akkor legalább egy olyan fiúval tegyem meg, akit szeretek.

–        Nos, akkor mit mondasz – szakította meg a csókunkat, amibe már magam is kezdetem belendülni. – Benne vagy, vagy nem?

–        Nem tudom – akadékoskodtam megint, de abban a pillanatban, hogy a nyelvével végigsiklott a nyakamon, beleborzongtam az érzésbe, tudtam, hogy innen nincs visszaút. – Jól van! – adtam be a derekam. – De ha belehalok, akkor visszajövök és kísérteni foglak!

–        Nem fogsz bele halni, csak lazíts, és ne fogd vissza magad – utasított gyengéden hangon.

–        Ne fogjam vissza magam? – értetlenül néztem rá. – Mégis mire gondolsz?

–        Tudod te – nézett rám kaján vigyorral a képén. – Igazán szexi, és ösztönző, ha egy lány hangot ad annak, hogy igenis élvezi a dolgot.

–        Hát jól van – vontam meg a vállam.

 

Igazából rettenetesen ideges voltam, már csak azért is, mert eddig még sosem voltam teljesen meztelenül egyetlen fiú előtt sem, és nem mintha nem lenne jó alakom, de akkor is mégis mi lesz a véleménye rólam. Elégedett lesz a látottakkal, vagy épp olyan leszek,a mire számít... Tudom, hogy ezeken nevetséges dolog aggódni is, hiszen jelen pillanatban olyan vagyok számára, mint valami istennő, vagy egy felfedezendő táj, de mégis féltem. Lehunytam a szemem, és minden erőmmel azon voltam, hogy lazítsak. Finoman csókolta, hol az ajkaimat, hol a nyakamat, de nagyobb bátorságot nyert az által, hogy végül is igent mondtam neki. Az övé leszek abban a szent pillanatban, hiszen igaza volt abban, hogy nincs mit vesztenem, maximum az ártatlanságomat. Fél perccel később már eggyel kevesebb ruhadarab volt rajtam, de mielőtt eltakarhattam volna magam, olyan automatikus reakcióként, a fiú az érintésivel kezdte felfedezni a domborulataimat, majd nem sokkal később az ajkaival kényeztette a melleimet, és olyan érzékien, hogy egyszerűen nem bírtam vissza fogni magam. Először csak halk sóhajt váltott ki belőlem a ténykedése, de amikor egyre hevesebben vette kezelésbe őket, már halkan felnyögtem. Vergődtem az érintéseitől, olyan vágyakozás töltötte ki a sejtjeimet, hogy egyre többet akartam belőle, mindent meg akartam tapasztalni, az is, milyen, amikor ténylegesen birtokba veszi a testemet. A fejemre tettem a kispárnát, hogy azzal fogjam vissza az egyre hangosabb nyögéseimet, s amint az egyik kezével éppen a bugyimat igyekezett letornázni rólam, egy pillanatig még a lélegzetem is kihagyott. Behajlítottam a térdeimet, hogy minél gyorsabban megfoszthasson attól a felesleges ruhadarabtól, ám arra nem voltam felkészülve, a combom belső részén kalandozó ujjai, egy szempillantás alatt megtalálják a legrejtettebb pontjaimat, sőt amint a nyelvét éreztem magamon, az egyik ujját pedig óvatosan bennem, miközben az eddig meghódítatlan területeket igyekezett ellazítani. Egyszerűen hihetetlen volt, olyan erőteljes érzéseket keltett azon pontjaimon, hogy úgy éreztem, kizuhanok a világból is. A szívem a torkomban dobogott, és olyan érzésem volt, mintha több kilométert futottam volna, ám az sem szegte kedvemet, hogy némi légszomj is hatalmába kerített, mert az a gyönyör, amit JungKook abban a másodpercben okozott, felülírt minden mást bennem.

Fel voltam készülve arra, hogy fájni fog, amikor hivatalosan is birtokba veszi a testem, de amikor egy óvatos mozdulattal belém hatolt, az égető, és hihetetlenül veszítő érzést, szerettem volna elkerülni. Azt sejttetem, hogy fájni fog, és akár mennyire igyekeztem lazítani, csak fájt. Amikor megfeszült a testem, aggódva pillantott rám, de megráztam a fejem, hogy közöljem vele, nincs baj. Amint megmozdította a csípőjét felsikoltottam, hiszen a fájdalom egyszerre keveredett valami különösen kéjes érzéssel, és őrület, mert tetszett. Kimondottan élvezetes volt, és nem tudtam eldönteni, normális dolog, amit érzek, vagy csupán a fájdalom mondatja ezt velem. Egy rövid ideig még éreztem a nyilalló fájdalmat, amint kezdtem megszokni a fiú méreteit, a dereka köré fontam a lábaimat, és ezzel engedélyt adtam neki, arra, hogy hivatalosan is bele adjon mindent.

 

Minden egyes befelé irányuló lökést, egyre mélyebben éreztem, és hiába okozott az is némi kellemetlen érzést, éreztem, ahogy a rejtett izmaim bizseregnek, ahogyan fokozatosan összerándulnak, és a testem minden kis szegletét elkezdte valamiféle erőteljes érzés uralni. Tisztában voltam azzal, hogy a fiú rendelkezik némi tapasztalattal, és a csókokat sem hanyagolta el, hol hevesen, vad nyelvhasználattal csókolt meg, hol inkább csak finoman, de ez a változatossága, és az a figyelem, amivel megilletett, elérte vele, hogy semmit sem bánjak meg. Egy kissé melegem volt, de nem annyira, mint a fiúnak, a haja csapzottan tapadt a homlokára, de igen aktívan mozgott, mintha az élete múlna rajta, és talán lehet, hogy nem is lesz legközelebb ilyenre lehetőségünk.

Talán pár percre volt szükségem, ahhoz, hogy az eddiginél is erősebb gyönyör hullám vágtasson át rajtam,a mint a testem megfeszült, és szinte görcsbe rándult, egy szokatlanul hangos sikoly hagyta el az ajkaimat, pontosabban hagyta volna, ha JungKook nem fojtja belém egy csókkal. Elismerően nézett rám, én pedig pihegtem, és szinte fogott velem a világ. Egy enyhe fájdalom mégis megmaradt a testem rejtett részein, de a fizikai erőnek tulajdonítottam. Aztán már csak arra kaptam fel a fejem, hogy a fiú ismét belelendül a csípőmozgásba, de talán csak két percig, vett fel egy igen heves tempót, majd amint nedves forróság öntötte el a testem, és egy halk nyögés hagyta el az ajkait, tudtam, neki épp annyira jól esett, mint nekem. Fáradtan dőlt mellém, a szívem pedig szinte úgy kalapált, mintha ki akarna a helyéről esni. Bíztam abban, hogy nem leszek rosszul, még csak az kéne, hogy életem első szexuális élménye a halálomat okozza.

Elmerültem a gondolataimba, amikor a telefonom vad csörgésbe kezdett, ki akartam mászni az ágyból, de JungKook nem hagyta, inkább magához vont.

–        Fel ne vedd! – kérte szinte könyörgő hangon.

–        És ha fontos? – vetettem ellen.

–        Kettőnkön kívül most semmi sem fontos – közölte velem határozottam, majd ismét hevesen csapott le az ajkaimra.

–        De mi van, ha a szüleim keresnek? – faggattam két csók között.

–        Tudnak várni. Ők ráérnek, de mi nem...

A telefon elhallgatott, de fél perccel később már megint csengésbe kezdett, amit JungKook nem nézett jó szemmel, így kikecmergett az ágyból, és a lehető leggyorsabb módon elhallgattatta azt, vagyis kikapcsolta.

–        Meg sem nézted, hogy ki volt az? – néztem rá döbbenten, magamra húzva a takarót.

–        Azt hiszem, anyád volt az, de valahogy nem érdekel – vonta meg a vállát.

–        Ugye ezt most nem mondod komolyan? – nem hittem a fülemnek.

–        HaeRa! – mászott vissza az ágyra egyre közelebb kerülve az arcomhoz. – Itt most nem számítanak a szüleid, vagy az én apám, jelenleg nem számít semmi, csak te és én...

–        Te és én? – kérdeztem vissza elkerekedett szemmel.

–        Igen, csak mi – hangzott a magabiztos válasza, amint egy másik heves csókkal ismét maga alá gyűrt...